27. fejezet
Újra a káoszban

A Fekete Lámpás egyértelműen zsákutcának bizonyult.

Harry az ajtóból nézett végig a fogadón, és azonnal érezte, hogy valami végzetesen hiányzik. A falak mentén hagyott asztalok üresek voltak, a polcok csupaszok, a kandallópárkányon nem maradt még Hop-por sem. Valaki vagy valakik gondosan, módszeresen végigmentek az épületen, és eltüntetett mindent, ami számított. Lentről a pincéből, fentről a padlásról – egyformán. Mindent kitakarítottak. Nem volt alaposak, de ahhoz eléggé, hogy a nyomat összekuszálják maguk után.

Csak a szag maradt.

Nehéz, rothadó, vegyi szag, ami beivódott a falakba és a padlóba, és annyira ismerős volt, hogy Harry önkéntelenül összehúzta a gyomrát. Bájitalmaradványok. Nem frissek, de nem is régiek. Az információ helyes volt, viszont az időzítés botrányosan elcseszett.

– Úgy látom, elkéstünk – szólalt meg sötéten, és az indulatot csak félig sikerült a hangjából kispórolni. – Bassza meg.

Áspis nem válaszolt azonnal. A férfi lassan járt körbe a helyiségben, árgus szemekkel pásztázva végig minden sarkot, minden repedést. Pálcája a levegőben rezgett, ahogy felderítővarázslatokat fűzött egymás után – finomakat, precízeket, olyanokat, amelyek egy közönséges auror eszköztárában nem is szerepeltek volna. Harry figyelte, de nem szólt bele. Tudta, mikor kell csendben maradni.

Az eredmény így is semmi volt.

– Illegális zsupszkulcsokkal vittek el mindent – mondta Áspis végül, és a hangja lapos volt, mint egy pengén átfutó hüvelykujj. – Frissek a nyomok, de nem annyira, hogy vissza lehessen fejteni őket. Más maradvány itt nincsen. – Rövid szünetet tartott. – A picsába. Ezt nem hiszem el. – Sarkon fordult, és a tekintete egy pillanatra a semmi felé meredt. – Visszamegyek és megfojtom azt a rohadékot.

Harry nem kérdezte, melyikre gondol. Valószínűleg az informátorukra. Akire mindketten joggal haragudhattak de már nem volt értelme kitölteni rajta a dühét.

– Ne menj vissza!

– Eszemben sincs – morogta Áspis. – Körülnézek hátul.

Az auror csak morgott, de nem ment hátra, helyette elkezdte a saját munkáját.

Néhány suttogott varázslattal borostyánsárga fénybe vonta az egész teret – olyan fénybe, ami alól nem bújt ki semmi, ami mágikus volt. A fal mentén halvány izzások gyúltak ki. A padlón elmosódott lenyomatok. A levegőben ott lógott az elmúlt napok munkájának kísértetszerű emléke, mint egy szoba, ahonnan épp most mentek el az emberek, és csak a légmozgásuk maradt ott egy pillanatig.

A zsupszkulcsoknak lenyomatai maradtak.

Harry lassan kiegyenesedett. Ez nem volt semmi, hanem egy konkrét nyom. Mintát vett, rögzítette a mágikus aláírásokat, pontosan úgy, ahogy a protokoll előírta, de ezúttal nem rutinból, hanem tudatosan és módszeresen haladt. Rengeteg aláírás volt. Talán túl sok is – siettek, ez nyilvánvaló volt, mintha egyszerre kellett volna sok helyre eljutni, gyorsan, kapkodva.

– Talán le lehet a zsupszkulcsokat követni – szólalt meg némi vizsgálódás után Harry, és a hangjában még ő maga is meglepte magát azzal a valami várakozással, ami beleszüremlett.

Áspis felé fordult. A férfi nem tűnt lenyűgözöttnek. Mérges volt – mélyen és csendesen, azzal a fajtával, amit nehéz volt kezelni, mert nem dühöngött, csak ott izzott a bőre alatt, és nem segített sem magán, sem máson. De legalább nem fojtogatta senkit.

– Mégis hogyan?

– Gondolod, hogy csak neked vannak barátaid, Áspis? – pirított rá Potter auror, és az éle élesebb volt, mint szándékolta. – Azért vannak forrásaim és informátoraim. A testületen belül is vannak szakemberek, akik segítik a munkámat. Nem vagyok egyedül ebben.

– Oh, bocsánat – mondta Áspis, és a hangja most már valóban csak kimért volt, nem harapós. – Nem akartam az önérzetedet megsérteni, Zordó. Persze. Használd ki a lehetőségeidet.

Harry elengedte a füle mellett a megjegyzést. Nem érte a férfit. Voltak napok, amikor könnyen lehetett vele dolgozni, de most… egy igazi rémálom volt.

– Ez csak azt jelenti, hogy közel járunk – mondta helyette, és maga sem tudta, bíztatásnak szánta-e, vagy csak magának mondta ki hangosan. – Menekülnek innen, mint a patkányok. Ez nem magabiztosság – ez pánik.

Áspis hallgatott. Magában mérlegelt, Harry tudta ezt a csendek fajtáját – az a csend volt, amelyikben nem válasz érlelődik, hanem számítás. A férfi végignézett a kiürített helyiségen, a csupasz polcokon, a bájitalmaradványok savfoltjain a padlón, és valahogy semmit sem látott olyannak, ami kiutat mutatott volna – nem nekik, és nem abból, amivel már jó ideje küzdenie kellett.

– Oké – felelte végül, kimért hidegséggel, ami mögött ott volt az elfogadás és a folytatáshoz szükséges erő maradéka. – Tegyük fel, hogy így van. Lássuk, mit tudunk. – Körülnézett még egyszer, módszeresen. – Innen jelentős mennyiségű bájitalalapanyagot és kész bájitalt vittek el. A maradványokból ítélve ez a Desideriumhoz kapcsolódik.

Harry megállt.
– Ennyiből meg tudod állapítani?

– Azonosítottam már most legalább kilenc összetevőt – felelte Áspis, és a hangja ezúttal nem védekező volt, csak tényszerű, azzal a súllyal, amit csak az ad, aki valóban tudja, miről beszél. – Sokat foglalkoztam ezzel. Tudom, hogy mit látok. És kétlem, hogy valami más lenne.

Harry egy pillanatig nézett rá. Aztán bólintott, a többi kétségét megtartotta magának.

Áspis még egyszer végignézett a kiürített fogadón, aztán elfordult.
– Nincs több keresnivalónk itt.

– Akkor Hermionéhoz?

Nem volt több kérdés. Harry sem kezelte annak.

Hoppanáltak.

Hermione lakása egy csendes utcában volt, olyan környéken, ahol sok egyforma ház helyezkedett el egymás mellett. Harry általában ezt szerette benne. Most, ahogy a bejárati ajtóhoz értek, valami azonnal nem stimmelt – a levegőben ott volt az a különös, szinte elektromos feszültség.

– Valaki járt itt – szólalt meg fojtott hangon Áspis, aztán kivont pálcával előrement.

– Megtörték a védőbűbájokat – morogta Harry, majd követte a varázslót az épületbe.

Olyan, mintha valaki üveget tört volna el, és a cserepek még ott hevernek a padlón. Mindenfelé a szétcincált bűbájok nyomait látták. Felmentek az emeletre. Minden kihalt volt.

A lakásajtó résnyire nyitva állt.
– Mi a franc történt itt?

– Betörtek – válaszolt Áspis, aki már rögtön előre nyomult volna, de Harry megfogta a karját. Olyan düh volt benne, hogy legszívesebben ő maga is még nagyobb felfordulást csinált volna.

– Várj!

– Engedj el!

– Egy másodperc – szűrte a fogai között Harry.

A férfi megállt, de az arca azt mondta, hogy nagyon nem akart. Harry elengedte, és maga lépett előre, pálcája már a kezében volt, mielőtt a küszöböt átlépte volna. Nem voltak csapda bűbájok. Áspis félre lökte Harryt, aztán berontott a lakásba.

Odabent a látvány magáért beszélt. Mindent feldúltak. De alaposan. A nappali szinte felismerhetetlenné vált: a könyvek lesöpörték a polcokról, és ott hevertek szétszórva a padlón, mintha valaki egyszerre lökte volna le az egészet. Az egyik lámpa felborulva, a másik eltörve, a szőnyegek félrecsúszva, mintha valakik dulakodtak volna itt. Az asztal elcsúszva a falhoz, a szék felborítva. A konyha tele volt törött tányérokkal és poharakkal.

Áspis a szoba közepén állt, és nézett.
– Bassza meg! Ezt nem hiszem el! – A hangja olyan volt, mint egy feszített húr, ami még nem szakadt el, de már rezeg. Kivont pálcával rohant be a hálóba, és Harry tudta, hogy most nem fogja megállítani. – Nincs itt senki.

A hálószobát szintén felforgatták. A fürdőszoba ajtaja nyitva volt, odabent semmi, ami megmagyarázta volna a pusztítást. Senki. Sehol. A minden szétszabdalva, összegyűrve, megrongálva. De Hermione sehol sem volt.

– Ezt nem hiszem el.

Áspis visszaért a nappaliba, és ekkor tört ki belőle, ami addig tartotta magát.

– Elvitték. – Nem kérdés volt, hanem ítélet, amit magának mondott ki, és a hangja mögött ott volt minden, ami ebből következett. – Elvitték, és mi elkéstünk… Meg kell találnunk azonnal.

– Nem vitték el.

– Mi?

– Nem vitték el – ismételte meg Potter, határozottan, és most nem engedett teret a közbevágásnak. – Állj meg egy pillanatra és gondolkodj. – Már a varázspálcája a levegőben volt, és ugyanolyan borostyánsárga fény öntötte el a szobát, mint korábban a Fekete Lámpásban. – Nézd a védővarázslatokat.

Áspis szeme összeszűkült.

A falak mentén ott izzottak a törött bűbájrácsokrácsok. Hermione munkája, felismerhetetlenül precíz, ahogy mindig is volt, csak most szétfeszítve, megrongálva. Nem feloldva. Megtörve. A kettő között végtelen különbség van.

– Ha elvitték volna őt innen – mondta Harry lassan, mert tudta, hogy most nem sietni kell, hanem érthetőnek lenni –, akkor a védővarázslatait feloldottak lennének. Tehát ő itthon lett volna. Ezeket betörték. Kívülről.

Áspis nem szólt, de hallgatott. Ez elég volt.

Harry közelebb ment a bejárati ajtóhoz, és végigfuttatta a pálcáját a keret mentén. A mágikus aláírások ott égtek, mint ujjlenyomatok egy párás üvegen – és az egyik, a legfrissebb, a legélesebb, Hermione keze volt.

– Ő maga zárta le ezt a helyet. Reggel. – Áspis végre képes volt gondolkodni. – Az aláírása lezárta a védővarázslatokat reggel, ami azt jelenti, hogy ekkor még ő csinálta, saját akaratból. A betörés ennél jóval később történt. – Rövid szünet, miközben finomabb felderítővarázslatra összpontosított. – Fél óra. Lehet, hogy egy kicsit több, de nem sok.

– Igen, pontosan – nyugtázta Harry.

Áspis lassan kifújta a levegőt az orrán.
– Nem volt itthon.

– Nem volt itthon – erősítette meg az auror. – Elment dolgozni reggel, lezárta a lakást, és mire valaki idejött és betört, ő már rég nem volt itt. Nem tudták, hogy nincs itthon. Valaki innen akarta elvinni.

A férfi hosszan hallgatott. A szoba közepén állt, és nézte a felborult könyveket, a szétszórt papírokat, Hermione életének ezt a gondosan épített és most összerombolt rendszerét – és valami a tekintetében lassan, nagyon lassan engedett.

– Akkor hol van?

– Ezt kell most kiderítenünk – felelte Harry, és a hangja nyugodt volt, mert valakinek annak kellett lennie. – Szerintem még mindig a Mungóban van.

– Akkor oda kell mennünk.

– Nagyon rossz előérzetem van.

– Nekem is – morogta Áspis.

***

Hermionét a Hop-hálózat olyan erővel köpte ki a Grimmault tér 12-es szám alatti Potter rezidencia szalonjában, mintha meg akarna tőle szabadulni. Az utazás rémesen zűrös volt. A boszorkány zihálva terült el a padlón, és a tehetetlenül mozgó teste felgyűrte a szőnyeget is. Majd megszólaltak a betolakodót jelző szirénák. A lány a fülére szorította a kezét, és megpróbálta összehúzni magát.

– Francba – szólalt meg hangosan, és megpróbálta előhúzni a pálcáját.

Közben dübörgő léteket hallott az emeletről, és hamarosan Ginny jelent meg kivont pálcával a helyiségben. Láhatóan megkönnyebbült, amikor meglátta őt. Gyorsan leállította a riasztásokat, aztán segített Hermionénak felkelni, aki nagyon is szédül az elszenvedett utazástól.

– Jól vagy? – kérdezte a barátnője aggódva.

– Nem, nem. Majd jobban leszek.

– Annyira sajnálom. Harry még nem igazán tudta bekalibrálni a védőbűbájokat. Szerintem túl érzékeny, de persze nem hallgat rám. Biztos vagyok benne, hogy nem adott hozzá a szívesen látott vendégek listájához.

– Lehet, hogy nem véletlenül. – Aztán elkomorult, és megragadta a vörös hajú lány karját. – Ginny, zárd le a kandallót!

– Mi a…

– Csak zárd le most! Merlinre!

Ginny tovább kérdések nélkül megtette, amit Hermione kért. A tűz végül teljesen kialudt a helyiségben, és minden elcsendesedett. A két boszorkány egymásra nézett.

– Mi történt? – törte meg a csendet Ginny.

Hermione az ajkába harapott. Hogyan is mondhatta el neki, ami történt? Legfőképpen úgy, hogy ne keverje bajba. A gondolatai száguldoztak, egyre másra kavarogtak a fejében, miközben hagyta, hogy a nappaliba vezessék.

– Sajnálom. Én… Nem tudtam, hogy hova menjek. De haza nem… nem tudok.

– Nyugodj meg, és mondd el, hogy mi a baj? Bántott valaki? Üldöznek?

A boszorkány mély levegőt vett, aztán sután bólintott.
– Ezt nem mondhatom el, de… Jézusom! Jól működnek itt a védelmi bűbájok? Nem… nem akartalak veszélybe sodorni. De ez a ház…
– Két aurorral élek – húzta el a száját Ginny. – Harry és Ron kedvenc szórakozása, hogy a szabadidejükben a ház védelmi rendszerét tökéletesítik. Hidd el, hogy éppen elég paranoiásak, hogy ide ne jusson be senki csak úgy. Itt biztonságban vagy.

A boszorka csak bólintott, aztán leült a kanapéra. Hamarosan egy pohár víz jelent meg az asztalon, amit még egy kicsit remegő kézzel emelt fel a szájához és ivott belőle. Ginny némán figyelte a barátnőjét, de meg akarta várni, amíg ő kezd el beszélni.

– Bajban vagyok – kezdett bele Hermione, majd lenézett a kezében tartott pohárra. – Megtámadtak a Mungóban. És… én… elmenkültem. Üldöztek. Aztán ide jöttem. Annyira sajnálom… nem is tudom…

– A legjobb helyre jöttél – mondta Ginny, majd átült a barátnője mellé a kanapéra, kivette a kezéből az üres poharat, és megszorította. – Tudod, hogy segítek. Mindig is segíteni fogok neked. Akármilyen bonyolult kapcsolatod is van a bátyámmal és Harryvel, ami most nem éppen baráti. Rendben?

– Igen.

– Hogyan segítsek?

– Nekem el kell jutnom a Káoszba – jutott eszébe hirtelen. – Muszáj.

– Megint? – hördült fel Ginny. – Biztos vagy benne?

– Máshogy nem tudok kapcsolatba lépni vele – szólalt meg Hermione. – Vagyis nem tudom. De ez lenne a legjobb, és a leggyorsabb módja. Nem maradhatok itt, és haza sem mehetek. Bár lenne időm, hogy mindent megmagyarázzak. – Azzal kifújta a levegőt.

– Jól van. Mondd, hogy miben tudok segíteni.

– Kell egy másik ruha és cipő. Valami, amiben nem ismernek fel rögtön.

– Mint a múltkor?

– Igen, valahogy úgy.

– Biztos, hogy ez a legjobb megoldás? – kérdezte Ginny. – Nem kellene inkább megvárni Harryt?

– Ő ezt nem értené meg. Nem vagyunk éppenséggel ugyanazon az állásponton. Nekem most nem az ő segítségére van szükségem – mondta ki végül a barna hajú boszorkány. – Elmondanám, nem is tudod, hogy mennyire. De nem akarlak téged is belekeverni. Fontos, hogy eljussak a Káoszba.

– Rendben. Nem kérdezek semmit – bólintott Ginny. – A fedősztori szerint idejöttél, hogy segítsek előkészülni egy randira.

– Ez tökéletes.

– De szólok Harrynek, ha akarod. Akár most rögtön – felelte a boszorkány eltökélten.

– Ne, kérlek, ne! Most semmiképpen sem – szabadkozott Hermione idegesen, majd az ajkába harapott. – Mindent csak összekavarna. És már így is eléggé nagy bajban vagyok. És ő nem értene meg semmit sem.

Ginny bólogatott.
– Szóval arról a bájitalmesterről van szó.

– Igen – felelte kertelés nélkül a gyógyító.

– És ő segíthet neked?

– Ő az egyetlen, aki mellett biztonságban lehetek – jelentette ki teljesen meggyőződéssel a lány. Ha nem is volt tökéletes a terv, ha Draco nem is ezt várta tőle, mégsem látott más megoldást. Minden jobb megoldásnak látszott, mint az, hogy ő meneküljön valahová, ahol szinte biztosan megtalálják.

Ginny arcára kiült az aggodalom.
– Hermione, én…

– Nem kell semmit sem mondanod – rázta meg a fejét a boszorkány, aztán mélyen felsóhajtott. – Én is tudom hogyan hangzik ez. És lehet, hogy rengeteget kellene beszélnem neked róla, hogy…

– Tudjam, hogy beleszerettél? – fejezte be a mondatot, aztán elmosolyodott. – Nem kell mondanod semmit sem, Hermione. Csak legyél biztonságban.

– Úgy lesz.

– Elkísérlek.

– Nem, Ginny. Erre semmi szükség. Annyira kedves tőled, de nem lehet. Nem keverhetlek bele ebbe. Harry biztosan kiakadna, és már most sem vagyunk valami jóban. Csak ilyen… tojáshéjakon mászkálunk módon.

– Nálam jobban senki sem tudja, hogy Harry Potter mennyire dühös rád – csóválta meg a fejét a boszorkány. – Ez persze nem jelenti azt, hogy nem segítek neked.

– Köszönöm, és tudom, hogy nagyon késő van. Észre sem vettem, hogy ennyire elment az idő. Felkeltettelek?

– Nem, nem, dehogy – rázta meg a fejét Ginny, majd szorosan összehúzta magán a köntösét. – Harryt vártam. Egy kis meglepetéssel. Mostanában állandóan későig dolgozik, és bűzlik a fekete mágiától. Titkos akció vagy valami ilyesmi.

– Értem…

– Tudom, hogy auror – vonta meg a vállát a vörös hajú. – Próbálok vele együtt élni. Gyere nézzük meg azt a ruhát.

Hermionénak csak egy apró biccentésre futotta, aztán mind a ketten felmentek az emeletre. Ginny ment elől, akinek muszáj volt megtörnie a csendet.

– Nem mehetsz se hoppanálva, se Hop-porral. Adok neked néhány lenyomozhatatlan zsupszkulcsot.

– Mióta van neked ilyesmit?

– Harrytől kaptam – sóhajtott fel a lány. – Amellett, hogy a létező összes védelmi bűbájt hajlamos rászórni az otthonunkra, mindig hoz egyet-egyet, amit aztán a lakás mindenféle pontjaira letesz. Szegény Ron nem olyan régen megfogott egy fél kanalat, aztán anya veteményesében találta magát. Kénytelen volt segíteni felszámolni a káoszt. – A vörös hajú lány igyekezett oldani a feszültséget. – Majd bocsánatot kérek Harrytől, ha hazaért. Most úgy tűnik szükségünk lesz rá.

Azzal kinyitott a szoba ajtaját, és a két lány belépett rajta. Ginny a gardróbba ment, hogy kiválasszon egy ruhát.

– El is akarod csábítani a megmentődet? – hangzott a kérdést bentről. – Legalább hadd gondoljam azt, hogy tényleg egy forró randira mész, és nem egy menekülést készítesz elő.

Hermione most először halványan elmosolyodott.
– Félig meddig igaz a csábítás. Minden erőmmel azon leszek, hogy elbűvöljem. Mert nagyon dühös lesz rám, ha meglát.

– Akkor ehhez zöld selyemruha kell – mondta, majd előhúzta a szemérmetlenül rövid pántos ruhát. Smaragdzöld volt, a fényben úgy hullámzott, mintha vízszerű lenne az anyag. – Ha ebben nem veszed le a lábadról, akkor vak vagy hülye.

A boszorka pislogott egyet.
– Te jó ég, neked honnan vannak ilyen ruháid? Ebben még az utcára sem szabadna kimennem.

– Ugyan. Csak arra figyelj, hogy ne hajolj le benne – nevetett a lány. – Hacsak nem akarsz túl sokat mutatni magadból. És el kell varázsolnod a bugyidat, hogy ne látszon át.

– Lehet, hogy ezt nem kapod vissza – sóhajtott fel a Granger boszorkány. – Vagy legalábbis egy darabban biztos nem.

– Szép kilátások. Nem is számítottam rá. – Ginny sejtelmesen elmosolyodott.

– Talán nem lesz annyira dühös – harapott a szájába a barna hajú lány. – Merlinre, még mindig remeg a lábam.

– Nem hinném. Nem ismerem, de szerintem nem fog nemet mondani.

– Azt hiszem, hogy a terve nem vált be. Nem voltam nagyobb biztonságban a Mungóban, mint azt gondolta. A francba… Mit gondolsz jól fog állni ez a ruha? – kérdezte Hermione, miközben igyekezett megfeledkezni róla, hogy mi történt korábban. Gyorsan kipislogta a könnyeket a szeméből.

– Jól fogsz kinézni. Több, mint jól, és a legjobb álca lesz, ha nem akarod, hogy felismerjenek. Szerintem a múltkori sminkedet újra meg tudnám csinálni. Esetleg most egy kicsit jobban hangsúlyoznám a szemedet. Gyorsan készen leszek vele.

– Tényleg – bólintott Hermione. – Nem mehetek oda önmagamként. Bele sem merek gondolni, hogy hogyan nézek ki most…

– Van még egy hozzáillő ezüstszínű pántos szandálom. Mindjárt megkeresem – mondta Ginny, aztán megint eltűnt a gardróbban.

– Túlságosan kedves vagy.

– Ugyan már – hangzott bentről a válasz. – Te is megtennéd értem.

– Csak ne legyen rá szükség.

– Ha ez megnyugtat, akkor, ha mindennek vége, akkor mindenről részletes beszámolót kérek, beleérte a mocskos részeletek is.

A gyógyító fáradtan mosolyodott el.
– Nem bánom. Egyáltalán nem.

– Hermione?

– Nem vagyok gyógyító, de szerintem kellene innod egy erősítő főzetet. Jobban lennél tőle – javasolta Ginny, miközben előbukkant egy pár magassarkúval. – A fürdőben van. Tiszta törölköző pedig a szekrényben.

– Köszönöm – felelte hálásan.

Azzal Hermione elindult a fürdőbe. A tükörbe nézve, amikor meglátta magát, komolyan kételkedett abban, hogy Ginny tényleg át tudja valami mássá változtatni a sminkkel és a ruhával. Gyorsan elővett egy törölközőt, megmosta az arcát, és a pipereszekrényből elővett egy erősítő főzetet, amit azonnal fel is hajtott. Jól esett. Le sem tagadhatta volna.

***

Harry hoppanálta magukat egy sikátorba. A környék kihalt volt és csendes, csak valahonnan a távolból szűrődött be a forgalom zaja – muglik, akik semmit sem tudtak arról, mi zajlik körülöttük.

– Aurorként megyek be. Nincs értelme az álcának.

– Kiábrándultan megyek mögötted – felelte Áspis.

– Rendben van.

Elindultak. A Szent Mungo bejárata előtt Harry egy pillanatra megállt, és felmérte a helyzetet – szokásból, reflexből, mert az auror kiképzés ilyen dolgokat csinál az emberrel. A limezöld köpenyes gyógyítók a reggeli műszakváltásra várakoztak, néhányan dohányoztak a bejárat mellett, egy anya kislányával a karján sietett az ajtó felé. Semmi rendkívüli.

– Eddig minden normális – mondta félhangosan.

Áspis nem válaszolt, csak ment utána. Természetesen ment utána, de a teste abban a jellegzetes feszültségben mozgott, amit Harry már megtanult olvasni: háttal a falaknak, szemben a kijáratokkal, mindent felmér, amit felmérni lehet.

Az előcsarnokban a szokásos káosz fogadta őket. Harry otthonosan navigált rajta keresztül, Áspis három lépéssel mögötte haladt, és a pillantása végigment mindenkin, aki közelebb volt két méternél. Az információs pult mögött egy fiatal gyógyítónő ült, aki valószínűleg azért volt ott, mert az összes többi nehezebb feladatot kapta.

– Elnézést. – Harry a pulthoz lépett, és a hangja pontosan olyan volt, amennyire kellett: hivatalos, de nem fenyegető, az a hang, ami ajtókat nyit. A jelvénye egy mozdulattal előkerült. – Potter auror, Mágikus Bűnüldözés. Hermione Granger bent van?

A fiatal boszorkány felkapta a fejét. Egy pillanat alatt végigfutott rajta valami – felismerés, bizonytalanság, a szándék, hogy segítsen.

– Granger doktornő… – Belekukkantott valamibe a pulton. – Nem jelentkezett ki. Úgy tűnik még mindig itt van. Különös.

Mielőtt Harry bármit mondhatott volna, egy szemüveges, negyven körüli gyógyító lépett a pultra, és egy írótáblát tett le rá. Felpillantott, meglátta a jelvényt, és egy pillanatra megállt.

– Granger gyógyítóról kérdeznek?

– Igen.

– Sürgős esethez hívták – mondta a férfi, és a hangja semleges volt, de valami mégis ott volt benne, ami nem egészen illeszkedett. – Pont akkor voltam ott, amikor elment. Hop-porral ment, átengedtem neki a kandallót.

Harry arca nem változott.

– Mikor pontosan?

– Nagyjából egy órája. – A gyógyító gondolkodott. – Sietett. Azt mondta, sürgős, és nem is nézett vissza.

– Megmondta, hova megy?

– Nem. Nem hallottam úticélt. – Egy pillanatig habozott. – Nagyon sietett.

– Nem jött be még a sürgős eset – mondta a recepciós boszorkány. – Talán a váróban megvárhatja, ha akarja vagy az étkezdében.

– Köszönöm – mondta Harry.

– Szívesen – bólintott a férfi, aztán elindult a kezelők felé.

Áspis oldalra lépett és elsétált egészen a folyosó falig, hogy ne legyen útban senkinek, és megvárta, míg Harry odaér hozzá. A pillantása kérdő volt, de persze csak az átlátszó alakjának gyenge fodrozódása látszott belőle.

– Egyedül ment – mondta Harry halkan, amikor elég messze kerültek a pulttól. – Sürgős esethez. Körülbelül egy órája. Még nem jött vissza.

– Csak azzal van a kicseszett kurva gond – sziszegte Áspis, és a hangja annyira fojtott volt, hogy csak Harry hallhatta –, hogy ő nem sürgősségi gyógyító. Nem hívják esetekhez. A kontaktom szerint továbbra sincsenek olyan betegei, akikhez ki kell mennie.

– Ez így még különösebb. – Harry már indult is a folyosón tovább. Egy kanyarral később Áspis felfedte az alakját.

– Nézzük meg az irodáját.

A folyosók a kórház belseje felé egyre csendesebbek lettek, a zajok elmaradtak mögöttük – előcsarnok, váróterem morajlása, távolabbi szárnyak klinikai csöndje. Gyógyítók mentek el mellettük, páciensek ültek várakozószékeken üres tekintettel. Senki sem nézett fel rájuk különösebben.

Harry ismerte az utat. Volt itt elégszer – jobb és rosszabb napokban egyaránt. De most az ismerős folyosó valahogy idegennek hatott, mintha a fény kicsit más szögből esne, mintha a levegő kicsit nehezebb volna.

Ahogy közeledtek az irodához, lelassított.

Az ajtó résnyire nyitva állt.

Megálltak egyszerre, szó nélkül. Harry érezte maga mögött Áspis figyelmét – azt a fajta összpontosítást, ami nem lát és nem hall mást, csak azt, ami veszélyes lehet.

– Fedezel?

– Igen.

Harry kinyitotta az ajtót.

Az iroda kis helyiség volt – könyvekkel és iratokkal teli polcok, egy ablak megbűvölt, Hermione asztala, ami mindig túlzsúfolt volt, de a maga rendszere szerint. Most az a rend is megtört. Hatalmas volt a felfordulás: az asztalról mindent lesöpörtek, és el is mozdították, papírok hevertek szerteszét a padlón, egy szék félrebillenve a sarokba csúszva. Az egyik polc könyvei megdőlve álltak.

Áspis belépett mögötte, és egyetlen körszemlével felmérte az egészet.

– Baszki.

– Bassza meg – erősítette meg Harry tompán, és már a pálcája a levegőben volt. – Itt dulakodás történt.

A borostyánsárga fény szűkebb helyen dolgozott, mint korábban, de éppen ezért élesebben mutatta meg, amit mutatni tudott. A falak mentén ott izzottak a törött védővarázsok nyomai – nem olyanok, mint a lakáson, kevésbé személyesek, kórházi standardok, de Hermione kezenyoma ráégett ezekre is. A finomítások. A kis módosítások, amiket senki más nem csinált volna ugyanúgy.

– Az aláírása itt is megvan – mondta Harry, miközben az ajtókeret mentén végzett vizsgálódott. – Ez az iroda rendben volt, amikor elment. Bár ezt nem tudom mennyire szokta védeni.

Áspis a szétszórt papírok fölé hajolt, anélkül, hogy bármit érintett volna. A tekintete lassan pásztázta végig a padlót.

– Itt rontott rá, dulakodtak, ő pedig elmenekült és Hop-porral elhúzott innen. – Egyenes háttal állt fel.

Harry is pontosan erre a következtetésre jutott. Ott állt az iroda közepén, és valami kellemetlen, nehéz érzés telepedett a mellkasára. Többek között bűntudat és felelősségérzés.

– Valaki szisztematikusan megy végig mindenen, ami Hermionéhoz kapcsolódik. A lakás. Az iroda. Egymás után, gyorsan. – Felemelte a tekintetét. – Ez nem véletlen. Ez tervezett volt.

– El akarják rabolni – mondta Áspis, és a szavak mögött semmi nem volt, csak a tény maga, szárazon és hidegen. – Ez kimondottan remek.

– A rohadt életbe. – Harry egy pillanatig állt ott.

– Gyakorlatilag bárhova elmehetett innen – mondta Áspis, és a hangja most inkább gondolkodó volt, mint mérges, ami sokszor rosszabb volt a mérgesnél. – Van tipped?

Harry egy pillanatig nem válaszolt. Mert volt egy gondolata, de ahhoz be kellett volna ismernie valamit.

– Ha nem lettünk volna olyan rosszban mostanában – mondta végül, lassan –, azt mondanám, hogy hozzám fordult volna segítségért.

Csend állt be a beszélgetésbe.

Áspis nem kommentálta. Ez is egyfajta válasz volt.

– Weasley?

– Nálunk lakik – vonta meg vállát Potter. – Nagy a ház. És mi van, ha téged keres?

Áspis nem felelt azonnal. Bárcsak engedett volna Hermionénak, akkor most pontosan tudná, hogy hol van. És Malfoy birtok jobb hely lett volna. Csak állt a szoba közepén, egyenes háttal, kontrolált arccal, és a kezei csendesen ökölbe szorultak az oldala mentén, úgy, hogy aki nem figyelt, nem is vette észre. Legszívesebben őrjöngött volna, de uralkodnia kellett magán.

– Megmondom, mi lesz – szólalt meg végül Ásois, és vett egy nagy levegőt. – Te megnézed otthon. Én visszamegyek a Káoszba.

– A Káoszba?

– Granger vonzódik a rossz ötletekhez. – Egy rövid, súlytalan szünet. – Ezt nem most találtam ki.

Harry majdnem elmosolyodott. Majdnem.
– Tudom.

– Először a Zsebpiszok közben szedtem fel.

– Merlin szentségére! Remélem, hogy nem ott fogjuk megtalálni – csóválta meg a fejét Harry.

Elindultak kifelé, most lassabban, figyelemmel, végigpásztázva a folyosót – átoknyomokat keresve, apró jeleket, bármit, amit az első átmenéskor elnéztek. Ahogy a kijárat felé közeledtek, Áspis újra kiábrándította magát. Aztán Harry hirtelen meghallotta a nevét.

– Potter auror!

Megfordultak, de csak Harryt lehetett észrevenni. Ugyanaz a szemüveges gyógyító volt, akivel a recepción találkoztak, most sietve jött utánuk a folyosón, és a tekintete egyszerre volt habozó és határozott, mint aki eldöntötte, hogy mond valamit, de még nem biztos benne, hogy jól teszi.

– Igen?

A férfi egy pillanatig körülnézett, mintha ellenőrizné, hogy senki sem hallgatózik, aztán közelebb lépett.

– Eszembe jutott valami. – Feljebb tolta a szemüvegét. – Amikor Granger gyógyító elment, Cresswell gyógyító is ott volt a folyosón.

Harry nem mozdult. Mellette érezte, hogy Áspis is kővé merevül.

– Folytassa.

– Granger pánikban volt – mondta a férfi, és most már sietett, mintha meg akarna szabadulni a mondanivalójától. – Jobban, mint egy sürgős esetnél egy gyógyító szokott. Ezt nem vettem észre azonnal, de most, hogy visszagondolok… nem volt a szokásos viselkedés

– Mondott valamit?

– Nem. De előtte, egy kicsit korábban, mintha kiabálást hallottam volna a mellékfolyosó irányából.

Harry lassan, kimérten kérdezte a következőt.

– Cresswell gyógyító utána ment?

– Nem tudott utána menni, mert nem hallotta az úticélt. – A gyógyító szemlátomást kényelmetlenül érezte magát. – Nagyon ideges volt. Mérges. Tőlem is kérdezte, de én sem hallottam semmit.

– Gondolja, hogy előtte veszekedtek?

– Nagyon valószínű. – Bólintott, de a szeméből látszott, hogy nem szívesen mondja. – Mostanában többször is előfordult. Cresswell gyógyítónak erős a természete, és Grangerrel… nem volt egyszerű köztük a viszony. De ez csak – ez csak a megfigyelésem. Semmi konkrét.

– Cresswell elhagyta a Mungót?

– Igen. Nem sokkal Granger gyógyító után. Nem hallottam, hová ment.

– Köszönöm, hogy elmondta. Nagyon sokat segített.

A gyógyító intett egyet, aztán elindult vissza a folyosón, és a válla kicsit mintha könnyebb lett volna. Harry megvárta, míg eléggé eltávolodik.

Aztán Áspis mellé fordult.

A férfi arca kemény volt és hideg, de a szeme sötétben égett.

– Megvan, ki volt Hermione lakásánál – mondta, és a hangja annyira alacsony volt, hogy szinte csak a levegő rezgett tőle. – Lefogadom, hogy az a faszfej járt ott.

– Szervezek egy csapatot – mondta Harry, és a szavai mögött ott volt a döntés, már teljesen kész, nem mérlegelt. – Felkutatom Cresswellt.

– De előbb legyen meg Hermione.

– Jelzek, ha nálam van. Te is jelzel?

Áspis csak röviden bólogatott.

hozzászólások: 0