2. fejezet
Zsebpiszok köz

Késő este volt, amikor Hunter Hart bekanyarodott a Zsebpiszok köz lesötétebb mellékutcájára. A magas, nyakigláb férfi aligha tűnt ki a járókelők közül, de ezt előnynek gondolta. Követték. Már régóta a nyomában volt. Heves pulzusa a torkában dobogott. Mélyen magára húzta a köpenyét, de ezzel sem tévesztette meg azt, aki a nyomára akadt. A kiábrándító átok már rég nem működött, és képtelen volt újra megidézni. Nem kaphatta el senki, főleg nem egy auror. És ez az alak pontosan úgy mozgott, mint egy a varázsvilág jófiúi közül, és kicseszettül ügyes volt.

Az eső zuhogása elnyomta az acélbetétes, sárkánybőr csizmák hangját. Hunter már éppen azt hitte biztonságban van, amikor egy éles szorítást érzett a nyaka körül, hátra rántották, majd nekicsapták a téglafalnak. Még a fogai is összekoccantak a szájában, és több helyen is lehorzsolta magát. Fájdalmasan nyögött fel. A támadója karja erősen szorongatta, Hunter megpróbálta kiszabadítani magát, de nem sikerült.

– Maradj nyugton, Hart! – szólalt meg mögötte az a varázsló, akivel igazság szerint soha nem akart találkozni. A vészesen csillogó ezüstszürke szemek, hideg villantak meg a haragról. Szőke haja és szakálla volt, mély vágással az arcán. Veszélyes. Rosszabb, mint egy auror. Hunter elnyomott magában egy szitkot.

– Áspis? – ismerte fel a hangját. Elfogta a rettegés. Ez a varázsló volt az egyik legbrutálisabb, akivel valaha találkozott itt. A Káosz klub tulajdonosa. Két éve vette meg a helyet Charontól, aki visszavonult valamilyen spirituális szarságot csinált, és azóta Áspis valamiféle tisztító hadjáratba kezdett. Senki sem tudta ki igazából. Szinte csak pletykákat hallottak róla errefelé. Ugyanakkor veszélyes volt és vad. Azt rebesgették róla, hogy előszeretettel alkalmaz mugli közelharci fogásokat. Ezek a pletykák nem tévedtek. Fél kézzel felemelte őt a földről. – Te meg mit keresel itt ezen a környéken?

Nehezen tudta magából kipréselni a választ, mert igencsak megijedt. Azt mondták, Áspis csak azokért jön el, akiket személyesen akar megbüntetni, mindenki mást az embereire szokott bízni. Kicseszettül meg kellett gondolnia, hogy mit mondd neki.

– Hát megismersz? – nevetett fel a sárkányzöld talárba öltözött férfi. Olyan volt, mint Mardekár bérgyilkosa. Izzó szemében, erős szorítása, markáns arcvonásai gyilkos düh égett, és a kezén szinte felizzottak a tetoválások.

– IIIiiiggeeeen.

– Nagyszerű – nevetett. – Akkor nem kell magyaráznom semmit. De nem éppen kedélyes csevegésre jöttem.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte elcsukló hangon.

– Válaszolj a kérdéseimre, aztán lehet, hogy épségben távozol – mondta a reszelős hang. – Ki vele, kinél van a recept?

– Milyen recept?

– Az elixíré. Desiderium, nem rémlik?

– Én… én… neee…

– Ne mondd, hogy nem tudod! – szorította meg a nyakát még erősebben. A férfi a felnyögött, majd hörögve jelezte, hogy nem kap levegőt. – Ti kis patkányok mindent tudtok. Gyerünk, mondd el, mert nincs túl sok időm!

– Nem tudok semmit. Hartleyt is megölted – szólalt meg újra, remegő hangon.

– Baleset volt – forgatta meg a szemét.

– Nem. Tudom, hogy megölted.

– Mondom baleset volt – pirított rá. – Elengedte az ablakpárkányt.

– Miközben széttapostad az ujjat – vinnyogott a kis szerencsétlen. – Ez is véletlen volt?

– Nem vettem észre – forgatta meg a szemét újra. Valóban szörnyű egy eset volt, de tényleg nem vette észre a szerencsétlent. Meg akarta menteni, ám a varázslata későn ért célt, s addigra Leopold Hartley már az utca kövén pihent… holtan. Vett egy mély levegőt, aztán visszatért a tárgyra. – Szóval mit tudsz az elixírről?

– Sok galleont keresnek vele. Nem én loptam el esküszöm. Azt mondják, valami aranyvérű köcsög találta ki. Nem volt lángész, de a keveréshez baromira értett.

– Ezt mindenki tudja. Olyat mondj, amit nem tudok. Kezdj el szépen, ha nem akarsz felbosszantani, mert akkor veled is történik valami visszafordíthatatlan.

– Én nem…

– Tudom, hogy ott voltál – sziszegte Áspis vad tekintettel.

– Én?

– Te, cimbora – horkantott fel. – Tudom, hogy emlékszel.

– Áú…

– Mondd el!

– Jó, jó, rendben, de ezt nem tőlem tudod. Egy bájitalfüggő, összezuhant faszkalaptól lopták el – kezdett bele, majd nyelt egyet. – Valami aranyvérű fószer, egy nagyképű fasz volt nekem elhiheted. Halálfaló volt, csak teljesen megzuhant. A fél Zsebkosz közt megdugta vagy megitta. A szerencsétlen szerintem már ki is purcanhatott. Állandóan szétcsapta magát, azt mondják, hogy öngyilkos lett, mert mióta ellopták tőle receptet senki sem látta.

– Mit tudsz még róla? – kérdezte a fogát csikorgatva.

– Évekkel ezelőtt történt, én nem… nem… nem emlékszem pontosan.

– Csak mondd el, amire emlékszel.

– Teljesen ki volt ütve abban a buliban. Be volt lőve, és olyan részeg volt, mint az állat. Eldicsekedett vele, hogy van egy olyan bájitala, amivel megháromszorozható a varázserő – nyögte a szerencsétlen Hunter. – Öregem… Gondolhatod mennyire felcsillantak a szemek.

– El tudom képzelni.

– Adtam el neki régen ördöggyökeret, mindig adott borravalót. Rendes srác volt ebből a szempontból. De akkor, amikor láttam totálisan részeg volt. Verekedésbe keveredett valakivel. Nagy balhé volt. Kijöttek az aurorok. Aztán ennyi.

– Kivel veszekedett?

– Nem láttam – vonta meg a vállát. – Esküszöm. Akkora volt a felfordulás, öregem, ha láttad volna.

– Ki lopta el a receptet?

– Nem tudom. Minek neked az a szar? – kérdezett vissza, de Hart egyből tudta, hogy nem kellett volna.

– Hogyhogy minek?

– Veszélyes. Szent Mungóba kerültek egy csomóan. Nem akarom árulni, de… kurva jó galleon van benne.

– Ezzel sem mondtál újat. – A férfi kezdett egyre dühösebb lenni. Az eső pedig igencsak rákezdett. – Kinél van a recept?

– Én… én… nem tudom. Forrásnak nevezi magát. Egy bájitalmester. De többet nem tudok esküszöm. Ha tudnék neked elmondanám.

– Persze – röhögött fel a varázsló. – Egy kis szorongatás, aztán mindent elmondasz. Dalolsz, mint az okkamik.

– Ez fáj!

– És a bájitalmester?

– Nem tudom a nevét. Soha nem találkoztam vele. Mindig küldd egy üzenetet, mindig máshonnan, és mindig máshova kell mennem a Desideriumért. Nem tudok semmi többet, esküszöm.

– Hol volt a legutóbbi hely?

– Az Abszol úton.

– Hart, nem kell játszanod az ütődött törpegolymókot – vigyorodott el gonoszul. – Hol van az a hely pontosan?

– A Czikornyai és Patza hátsó részlegénél, de tényleg nem tudok többet. Áspis, kérlek, engedj el!

– Mivel üzen neked?

– Egy megbűvölt boszorkányüveggel.

– Hol van?

– A zsebemben, de ne vedd el, mert ki fog nyírni.

– Ha még egyszer meglátlak a klubomban, akkor esküszöm, nem ez lesz az egyetlen problémád.

– Ne!

– Exmemoriam – mondta a varázsló, aztán elengedte a kifejezéstelenül előre bambuló férfit. Kikereste a boszorkányüveget a kabátjából, majd egy duplikáló varázslattal kettőt csinált belőle. – Nem beszéltünk, nem találkoztunk. Gyerünk, tűnj el innen!

Azzal Hunter Hart elindult előre. A varázsló még egy ideig figyelte a távolodó alakját, mielőtt hoppanált volna, de nem működött.

– Francba – köpte mérgesen. Legszívesebben a földhöz vágta volna a pálcáját.

Így kénytelen volt a legközelebbi kandallóhoz sétálni. Ökölbeszorult a keze. Elindult az Abszol út felé, miközben magában szitkozódott. Az eső egyre jobban zuhogott, egy pillanatra megállt, és mély levegőt vett, amikor beleütközött valaki az egyik kapualj alatt.

– Elnézést, kérlek! – mondta a női hang magas hangon. Egy pillanatra egymásra néztek a félhomályban. Láthatóan idegesnek tűnt a kis boszorka. A kihúzott barna szem, sok smink, de volt benne valami… valami ártatlan. Fiatal volt, és gyönyörű. Barna, hullámos haja az arcába lógott. Tekintete igézően, szépen csillogott a félhomályban.

Rosszban sántikált, egyedül a Zsebpiszok közben, utcalánynak öltözve vagy valami ilyesmi. Idegesen simította ki a vörösre lakkozott körmeivel az egyik hullámos hajtincsét. A varázsló ismerte az ittenieket, ő pedig távolról sem tartozott ide. Ennek a nőnek semmi keresnivalója nem volt egy ilyen helyen.

– Semmi baj – jegyezte meg szórakozottan, majd tovább ment. De aztán nem hagyta a barna szemű nő nyugodni. Annyira más volt, annyira különleges. Évek óta nem mozgatott meg benne egy nő ilyen érzéseket. Tudta, hogy baromság, viszont a mai napra rémesen üres volt napirendje addig, amíg újra be kell mennie a Káoszba.

A szemébe húzta a csuklyáját, aztán elindult a fekete taláros nő után. Ordított róla a bizonytalanság, udvariasan előreengedte az embereket, kikerülte a nagyobb tócsákat. A varázsló azt gondolta, hogy ez nő vagy idióta, vagy iszonyatosan nagy bajban volt. Őt pedig szórakoztatta a látvány. Egészen addig, amíg a boszorkány be nem sétált a Nyúzott Leprikónba, a Zsebpiszok köz legordasabb, leglepukkantabb kocsmájába.

– Vajon mibe keveredtél, Mandragóra? – szólalt meg félhangosan, aztán követte a nőt.

***

Hermionénak nem ez volt a legjobb napja. Harrytől és Rontól semmi információt nem kapott. Ja, de egyet igen: Ne avatkozz bele, Hermione!
De így nem érte el a célját. Ez volt a második alkalom, amikor eljött a Zsebpiszok közbe kutatni. Erőt kellett magán vennie, hogy újra megtegye, és jött még az eső is. Átázott ott, ahol a vízlepergető bűbájok nem védték az új köpenyét. Már átkozta magát, amiért nem valami kopottabbat választott. Nem is beszélve a vörös miderről, amibe belefolyt a víz, végig a dekoltázsán. Nem vehette le csuklyát, mert minél kevesebbet látnak belőle annál jobb. Egy tonna smink alatt se érezte magát rejtve, biztonságban pedig végképp nem.

És ahogy végignézett a tömött kocsmán rájött, hogy ez élete egyik legrosszabb döntése. A helyiség dugig volt emberekkel. Borzalmas, ázott hermelin szagot érzett, keveredve olcsó itallal, még olcsóbb parfümmel és emberi izzadtsággal. Nagy volt az alapzaj, egy hangolatlan zongora végtelenítve játszott valamilyen furcsa, vidámnak és egyszerre búsnak hangzó dallamtalan zenét, de ez senkit sem érdekelt. A boszorkány valahogy elvergődött a pultig, ami olyan mocskos volt, hogy legszívesebben letörölte volna pár tisztító bűbájjal. Körbenézett, de csak mélabús kocsmatöltelékeket látott. Néhányan pénzben kártyáztak az egyik sarokban.

– Kér valamit innya, kisasszon’? – kérdezte a pultos, aki egy borzasztóan koszos ronggyal egy poharat törölgetett.

A boszorkány tágra nyílt szemmel nézett, és fejben végiggondolta melyik itallal lehet a legkevesebb fertőzést összeszedni.

– Egy pohár lángnyelv whiskyt, köszönöm! – mondta, aztán egy fényes aranygalleont tett le a pultra.

A férfi előrehajolt, majd intett neki, hogy ő is hajoljon közelebb.

– Csak egy sarló lesz – jegyezte meg. – Itt nem szokásos ilyen nagy suskával fizetnyi. Rosszban sántikál a nagysága?

– Nem, nem – rázta meg a fejét Hermione. – Habár… Nincs apróm… Tartsa meg! Csak… kérek valami.

– No, mi vón az?

– Lehet tudna nekem segíteni.

– Itt nincs olyan úri ficsúr, amilyet keres, ezeknek itt… nem magának valók. Ezeknek már mindegy – folytatta az idős férfi, aztán eltette az arany galleont. – Talán Mademoiselle Marieban. Ilyenek tuggya errefelé nem teszik be a lábukat se. Azok ottan megteszik a magukét, de ezek itten… mindegyik macskapöcsű azkabantöltelék.

– Mi? Nem, nem. Csak egy kis információ kellene.

– Oh, az má’ más hippogriff. Informájcijó – bólogatott, aztán intett a pálcájával, és pohár jelent meg Hermione előtt, ami megtöltötte magát a borostyánsárga folyadékkal. – És mi akar tunnyi?

– Tudja, hogy mi az a Desiderium? – kérdezte félhangosan, majd a pultra hajolt, mit sem törődve a kosszal.

– Ja – bólogatott. – Frinces francos bájital.

– És tudja hol találok olyat?

– Magácskának nem olyan az arcocskája, mint akinek szüksége van rá – rázta meg a fejét, aztán karba tette a kezét, és gyanakodva félre fordította a fejét. – Veszílyes az kisasszon’.

– Egy barátomnak kellene – próbálkozott.

– Itt minden mindenkinek a haverjának köll – horkantott fel a férfi, aztán fogatlak vigyort villantott. – Nem ma gyüttem ám ki Roxfortbul.

– Tudja?

– Nem t’om.

– És ha fontos? – vett elő még két galleont.

– Ha süketel itt valaki, repítek egy baglyot magának. Így megegyeztünk?

– Persze.

Hermione visszaült a helyére, majd az újabb galleont a pultos felé csúsztatta. A foghíjas férfi elmosolyodott. A boszorkány még akkor nem tudta, hogy ítéletnapig is várhatta volna azt a baglyot, és jól lehúzták már most. Boldogan hajtotta fel a lángnyelv whiskyt, csak arra nem számított, hogy után egy ideig nem jut levegőhöz. Nagyon erős volt, és közeli kapcsolatban sem állt azzal, amit ezen a néven ismert. Inkább etanolhoz közelített, meg magához a folyékony tűzhöz. Önkéntelenül is becsukta a szemét, és a mellkasára tette a kezét. Megpróbált nem köhögni.

– Ez biztos lángnyelv whisky? – kérdezte hörögve.

– Azaz – bólogatott a pultos. – De nem az a hagyományos. Ez amolyan… házi.

– Értem – nyugtázta könnybe lábadt szemmel. – Finom.

Még mindig az élmény hatása alatt arra eszmélt, hogy valaki közelebb húzódik hozzá, aztán megérinti a karját. A boszorkány kinyitotta a szemét, és egyenesen egy kendős öregasszony tekintetébe nézett. A vénség rámosolyogott, aztán megpaskolta Hermione kezét.

– Milyen szép arcocska – szólalt meg köhögve a vén boszorka.

– Csúnya a köhögése. Próbálta már a macskagyökér teát? – Bújt ki belőle egyből a gyógyító, majd ő is megérintette a vén boszorkány kezét, és összevonta a szemöldökét. – Álljon le a cigarettával, nem tesz jót az egészségének!

A boszorkány morgott valamit válaszul, aztán a válla fölött hátranézett, mintha valakivel konzultálna. Felmordult. Végül újra Hermionéra emelte a tekintetét.

– Akarod tudni mit rejt a jövőd, kedvesem?

– Nem hiszek a jóslástanban. De magának nem kellene ilyen időben itt mászkálnia – jegyezte meg amolyan gyógyító hangon. Valamiért nagyon is ellazította az italt. – Tudja mennyire könnyen megfázhat? Legalább egy melegítő bűbájt rakjon a kendőjére.

– Mi? – kérdezett vissza, de aztán megrázta a fejét. – Hadd jósoljak magának, kedves!

– Nézze tudom, hogy mi van a jövőmben – rázta meg a fejét a boszorkány, és elnevette magát.

Az idős asszony nem törődött vele, hanem elkapta a kezét. Hermione ellenkezett volna, de az ismeretlennek szokatlanul erős volt a szorítása.

– Látok egy férfit – kezdett bele, miközben felfelé fordította a tenyerét, aztán reumás, görbe ujjával követte a vonalat Hermione tenyerében.

– Az az élet vonal – horkantott fel Hermione szórakozottan.

– Én látok, maga nem. Az aurája zavart, kedvesem.

– Rendben van csinálja – adta meg magát, aztán kissé meggörnyedt a háta. – Szóval mi van a jövőmben? Egy tüdőgyulladás, agybaj, esetleg valami rosszabb? Mondjuk kirúgnak? Jaj, az nem történhet meg.

Hermione kezdte úgy érezni, hogy az alkohol kezd lassan beütni.

– Egy férfi. Egy magas, izmos, daliás varázsló – folytatta tovább.

– És ő fogja megoldani otthon nálam a légkondi bűbájt? – kérdezett vissza. – Hetek óta nem jutok vele dűlőre. Maga szerint előbb kell a hőhűtő bűbájt alkalmazni, és utána a hűvös szellőt vagy fordítva?

– Ez szerelmi ügy.

– Évek óta nem voltam senkivel – nevetett kapatosan. – Ki akarna engem? Túl sokat dolgozom, mindig sokat vállalok. Hogyan férhetne bele ebe az időbeosztásba egy férfi? Négy órákat alszom.

– Pedig ez szerelem. Egy magas, izmos, daliás, szőke varázsló. Oda lesz érted, és hidd el nekem megoldódik az időbeosztás is.

– Ühüm – mondta Hermione, aztán intett a pultosnak, hogy hozzon még egy pohárral. – Hippogriffen jön?

– Seprűn – pontosított a boszorkány.

– A francba.

– Nem jó a seprű?

– Utálok repülni – sóhajtott fel, majd nagyokat pislogott. – Mindegy, és mi van még a tenyeremben?

– Szenvedélyes viszony – folytatta a boszorkány, aztán köhögősen felnevetett. – Olyan forró és izzasztó szex, amit el se tudsz képzelni, drágám. Micsoda szerencsés tenyér.

– Komolyan? Idejét se tudom mikor szexeltem utoljára, talán három éve vagy négy – jegyezte meg elkeseredetten. Észre sem vette mennyire hangos, és mennyire hallgatóznak a nőtlen, fogaltan, szakadt varázslók a környéken.

– Meglesz az a szenvedély. Minden adottsága meglesz annak a varázslónak.

– Ez igazán csodálatos. De mondja aludni is fogok a közeljövőben? Nagyon nagy szükségem van alvásra.

– Meglesz az alvás is – biztosította az idős nő.

– Hála istennek, maga annyira kedves. Megölelhetem?

– Nem! – rikácsolta a vénasszony. – Még elillanna az… ihlet. Áh, látom már, szakmai sikerek várnak magára, kedvesem.

– Éppen alkotói szabadságra küldtek. Egy hóóónapra – nyafogott, kezdett túlságosan. – És nem tudok senkitől sem segítséget kérni. Minden olyan kilátástalan. Ez a szemééét főőőnököm… Nem fogom megtalálni a megoldást.

– Méreg kellene, kedvesem? – hajolt hozzá közelebb a boszorkány. – Mert azt a Mérges Murmáncban kapsz.

– Desiderium kellene – sóhajtott Hermione. – Anélkül nem fog menni.

– Elment az eszed, drágám? Már három embert elvittek innen.

– Tizenötöt.

– Szentséges szalamandra! Akkor sem kell neked ilyen. Legyen eszed, akinek van, az nem vesz be ilyesmit. Különben is aranyvérű ficsúroknak való az.

– Nekem akkor is kell.

– Bolond vagy lányom.

– Nagyon kell – harapott az ajkába, aztán felhajtotta a második pohár italt. – Különben iszonyatosan nagy bajban leszek. Ugye ez is látszik a tenyeremben?

Erősen fogta meg a vén boszorkány kezét, esdeklően nézett rá, és megpróbálta kitalálni a három nő közül melyiket is nézze.

– Ha tud valamit, akkor, kérem, mondjon valamit!

– Holnap este a Káoszban. Keresd Áspist.

– Este holnap. Káosz. Jáspis.

– Áspis.

– Ááááspis – mondta az elnyújtottam, majd a kezével hullámzást és kígyószerű mozgást imitált. – Mint a kígyó. Értem.

– Igen, igen.

Hermione elmosolyodott, aztán kihalászott három galleont a dekoltázsából, majd a vénasszony markába tette.

– Hogyan fogom megismerni?

– Ő lesz a végzeted.

– Végzet… A végzetnek néha segíteni kell.

– Rúna tetoválás van a bal karján, és a Sötét Jegy.

– És ő a végzetem? – nézett rá kissé már álmosan. – Egy halálfaló? Mindig mondták, hogy ne használjak annyi fertőtlenítőt, mert tönkreteszi a kezem.

A vén boszorkány nem igazán értette a szarkazmust.

– Ő lesz a végzeted. Ez biztos.

– Menjen haza, kérem, vegyen egy forró fürdőt, igyon macskagyörkér teát, aztán hagyjon fel a cigarettával.

– Jó kislány vagy – veregette meg az arcát a nő. – Nem kellene ilyen helyekre járnod.

– Többet nem jövök ide.

– Adok egy tanácsot. Vigyázz Áspissal, olyan, mint egy igazi kígyó! Nem riad vissza semmitől. Legalábbis ezt beszélik.

– Nekem csak a Desiderum kell tőle, semmi más.

– Legyen nálad pálca, és vigyázz magad, kislány!

– Úgy lesz. – Rámosolygott, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megölelte az idős boszorkányt.

Nő egy ideig tanulmányozta, aztán elindult, kifelé a kocsmából, amíg Hermione gyűjtötte az erőt ahhoz, hogy elindulhasson. De nem ment messzire, hanem az egyik eldugott sarokban megtalálta, akit keresett. A sárkányzöld talárban feszítő férfi szemébe húzott csuklyával még mindig ott volt a kocsmában.

– Jósoltam neki – mondta a vén boszorkány. – Ahogy kérte.

– Mit tudott meg róla?

– Ártalmatlan, ártatlan és kedves. Nem idevaló.

– Erre magam is rájöttem, ordít róla – forgatta meg a szemét a férfi. – Mit keresett itt?

– Desiderium után érdeklődött – szólalt meg. – Nem tudom minek kellett egy ilyen nőnek ilyesmi.

– Desiderium?

– A Káoszba irányítottam, hogy magát keresse, Áspis. Holnap este.

– Helyes.

– Remélem, hogy megjegyezte, mert nagyon betintázott.

– Majd gondoskodom róla – szólt a varázsló.

– Ugye nem akar vele semmit sem tenni? – kérdezte aggódva. – Jóravaló lány az, csak rosszhelyre keveredett. Szerintem bajban van.

– Megmondta a nevét?

– Nem – rázta meg a fejét. – Annyit mondott, hogy mindenképpen szüksége van arra a vacakra, mert kirúgják, ha nem szerez.

– Rendben. Köszönöm – mondta, aztán elővett három galleont, és a boszorkány tenyerébe számolta.

– Mit akar attól a lányról?

– Semmit. Csak kideríteni, miért van bajban – válaszolt a varázsló, bár nem tartozott semmiféle magyarázattal.

– Te lennél a megmentője? – nevetett fel az idős boszorka, majd a nevetése köhögésbe csapott át. – Jaj, fiam… vagyis uram.

Áspis nem szólt egy szót sem. A vén boszorka bólintott, nem az ő dolga volt, aztán kisétált a zuhogó esőben. A férfi időközben a pultnál ülő titokzatos nőt figyelte, aki már a harmadik italált fogyasztotta, végül elindult kifelé a kocsmából. Nem jutott közelebb hozzá, de tudott várni. Már tudta, miben sántikál. Lehet, hogy auror, bár ahhoz túlságosan is amatőr. Nem érdekelte követik-e vagy nem. A varázsló pedig nem gondolkodott, csak a nyomában haladva vigyázta a lépteit.

Hermione imbolygó léptekkel haladt a macskaköveken, egyik kőről a másikra lépve egyensúlyozott, miközben dúdolgatott. Csodásan érezte magát. Nevetett. Régóta nem szórakozott ilyen jól. Talált egy nyomot, és nem kell idejönnie többet. Csak a Káoszba kell elmennie. Ez nem is hangzott olyan iszonyatosan rosszul. Láthatóan nem érdekelte az eső sem. De nemcsak Áspis követte ezen az éjszakán, hanem néhány rosszarcú alak is. Persze ezt a boszorka egyáltalán nem vette észre. Valamilyen összefüggéstelen dalt dúdolva imbolygott az esőben.

Aspis keze ökölbe szorult, aztán tovább kísérte a boszorkányt. Időközben a három rosszarcú varázsló kibontakozott a sötétségből.

– Szépséges Mandragóra! – szólította meg az egyik férfi. – Mit keresel itt, ahol ilyen szépségek nem járnak?

– Meglátogattam a nagynénémet – nevetett Hermione.

– A nagynénédet?

– Aha, de most mennem kell. Sajnálom, fiúk, de nem tudunk beszélgetni.

– Nem maradnál egy kicsit? – kérte a másik varázsló. – Meghívunk mindannyian egy italra.

– Köszönöm, már ittam – kuncogott. – Jó sokat. És ideje haza mennem késő van, és dehidratált vagyok. Sajnálom!

– Dehidratált? – mondta egyik a másiknak fojtott hangon. – Az meg mi?

– Fasz tudja – vonta meg a vállát a másik. – Valami betegség.

A harmadik ránézett a másik kettőre, hogy fogják be a szájukat.

– Még fiatal az éjszaka, Mandragóra – jegyezte meg a harmadik. – Még látom, hogy szórakozni szeretnél.

– Szórakozni?

– Bizony-bizony szórakozni.

– Még várom a szőke herceget – szólalt meg a boszorkány, aztán hangosan kuncogni kezdett, mintha annyira vicces lett volna. – Maguknak meg, ahogy elnézem, inkább kezelés kellene. Magának itt, ebben a fekete sapkában nagyon csúnya influenzája van, és itt magának valamiféle fertőzése, gondolom egy bájitalalapanyagtól, mosson kezet, minél gyakrabban! Végül pedig maga, oh… ajjjajj.

– Velem mi van? – kérdezte remegő hangon.

– Nagyon sajnálom – mondta, aztán kinyújtotta a kezét, majd megfogta a karját. – Menjen el gyógyítóhoz! Ha lehet, akkor már holnap.

– Mondja már!

– Nagyon súlyosak ezek a kiütések. Talán kezdődő ragyaszóródás, de ehhez még kellene egy kis utánajárás. Sajnálom, kellemetlen, ellenben naaaaagyon fertőző.

– Szentséges Merlin!

– Oh, Steve, nehogy bedőlj neki! – lökte meg a társa. – Be van tintázva ez a spiné rendesen. Vedd el a galleonjait, és menjünk!

– Beteg vagyok.

– Nem vagy beteg.

– Ő azt mondja az vagyok.

– Nem hazudok – csóválta meg a boszorkány. – Értek az ilyesmihez. Gyógyító voltam, vagyis vagyok.

– Add ide a pénzed, szépségem, és elmegyünk!

– Mi? Én kedves voltam. Miért adnám oda a pénzemet?

– Mert ez egy rablás, Mandragóra.

– Rablás? Nincs véletlen nálatok Desiderium, srácok? – nevetett fel jóízűen Hermione.

Mielőtt azonban újra megszólalhatott volna bármelyikük is, a zöld taláros varázsló megjelent a boszorkány mögött. Fenyegetően magasodott a három varázslóra.

– Lépjetek le! – szólalt meg a mély bariton hang. A három alak szeme elkerekedett, amikor meglátták a magas, izmos varázslót, akinek az ökle szikrákat szórt, hanyatt homlok eliszkoltak. Hermione nevetve intett utánuk, majd megfordult. Nagy szemekkel nézett a varázslóra, akinek nem látta az arcát, ahogy a férfi sem igazán az övét. – Jól vagy?

– Persze – bólogatott. – Mi van a mágiáddal? Olyan fura.

Áspis szeme megvillant, de nem akart válaszolni. Mégis mi a fenét tudna róla egy betintázott, mély dekoltázsú boszorkány, akin annyi volt a smink, hogy vakarni lehet róla.

– Jobb lenne, ha nem mászkálnál itt egyedül – szólalt meg a férfi.

– Nem vagyok egyedül – nevetett, majd megérintette a mellkasát. – Hiszen te itt voltál.

– Haza kellene menned, vége van a bulinak mára – mondta varázsló.

– Csak egy baj van.

– Csak egy?

– Igazából kettő. De csak egy baj van, amit ma este meg kell oldanom – vett egy mély levegőt Hermione, és elmosolyodott. – El kell jutnom a Foltozott Üstig.

– És mi a másik?

– Az… az… borzasztóan fontos dolog.

– Elmondod?

– Nem.

– És haza jutsz az Üstből, Mandragóra?

– Ühüm.

– Elviszlek seprűn.

Hermione vett egy mély levegőt, aztán elnevette magát.

– Te vagy a szőke varázsló a seprűn, akiről a jósnő beszélt ma a kocsmában? – bökte meg a férfi mellkasát. – Bár nem látlak, az univerzumnak tervei vannak veled és velem. Sosem hittem az ilyesmiben.

– Hogy hívnak?

– Mandragórának – mondta még mindig vigyorogva. Közelebb ment hozzá, aztán a legveszélyesebb férfit a Zsebpiszok közben, akit még csak nem is ismert, szenvedélyesen csókolta meg az esőben. A nyelvük összeért, mintha csak erre vártak volna. Csodálatos, mámoros érzés hatalmába kerítette mindkettőjüket. Hermione mély, elkeseredett nyögéssel simult a férfihoz, mielőtt elszakadt volna tőle. – Most pedig mennem kell.

– Elkísérlek.

– Megoldom egyedül is.

– És ha tényleg én vagyok a végzeted?

– Így lenne? – kérdezett vissza a lány.

– Ha hiszel a jóslatokban.

– Ha tényleg egymásnak vagyunk teremve, akkor biztosan megtaláljuk egymást újra.

– Menjünk biztosra – mondta a varázsló.

– Az univerzum tervei nem így működnek – nevetett Hermione. – Jó éjt, idegen!

Mielőtt a férfi megszólalhatott volna, a boszorkány dehoppanált. Áspis mély levegőt vett, lecsendesítette az zakatoló szívét. Évek óta nem érzett ilyesmit, és most egyetlen csóktól lángra lobbant benne. A lánynak olcsó whisky íze volt, ismerte ezt nagyon is, ugyanakkor volt benne valami, valami más, ami különleges volt és egyedi. Percekig állt az esőben. Elég volt mára a Zsebpiszok közből. Seprűre ült, aztán elrepült a Káoszba.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2023 Aug 16

Szia!
Milyen kis vakmerő a mi kis Hermionenk!!
Fuuu azért aggódtam érte. Inkább akkor, amikor a kocsmában volt. Olyan kis naiv. Nagyon jó volt ez a gyógyítói szöveg, amivel mindenkit meghökkentet. Nagyot nevettem.
Áspis akit sejtek, hogy kicsoda azt hittem, hogy ő környékezi meg a kocsmában. Először nem is értettem az öregasszonyt. Azt hittem valakivel összefogott a nyanya és kiakarja semmizni a lányt. Persze amikor a szőke hercegről beszélt, akkor már tudtam.
Uuuuuuu egyre izgalmasabb és izgalmasabb! Nagy várom a folytatást!
Üdv: Neola

by Nyx @ 2023 Aug 16

Szia,
Ohh, igen, Hermione igazán vakmerő griffendéles, és neki nem lehet azt mondani, hogy nem. Picit megszállott is, és ha tudni akar valamit, akkor nem rest elmenni oda, ahova nem kellene. Amilyen naivan viselkedett csoda, hogy ennyivel megúszta a dolgot a Zsebpiszok közben.
Fúúú hát szerintem Áspis kiléte nem lesz nagy meglepetés legalábbis nekünk Hermionénak viszont nagyon is, sőt Áspisnak is Hermione, elsőre nem ismeri fel, sőt. Egyébként Áspis nem szeret mindent személyesen intézni, olykor-olykor kell valaki, aki besegít
Jajj nekem is az egyik kedvenc részem a rablós diagnosztizálós jelent. Jól összezavarta őket Szerencsére megjelent a szőke herceg seprűvel és elkergetett mindenkit.
Jújj ennek nagyon örülök! Már régóta érlelgetem ezt a sztorit. Nemsokára jövök a következő fejezettel