3. fejezet
Káoszban

A macskajaja másnap reggel érte utol Hermionét, méghozzá nagyon csúnya módon. Az ébredés fájdalmasan nehéz volt. Ráadásul nem is az ágyában találta magát, hanem valahol a nappali padlóján vagy a folyosón? Bármit is ivott a Zsebpiszok közben az nagyon megbosszulta magát, és most már nem is tűnt jó ötletnek. Először a hangok értek el hozzá, éles volt, kétségbeesett és… dühös. Arra eszmélt fel, hogy valaki a nevén szólítja, és a vállát rázza. Először csak mormogni tudott, majd össze kellett szednie minden erejét a beszédhez.

– Aludni próbálok – motyogta. Iszonyatosan hasogatott a feje, mintha nem is lüktetne, hanem ugrálna a fején. Fájt minden tagja, alig bírt megmozdulni.

– Hála Merlinnek, Hermione! – ült le mellé Ginny. – Már azt hittem, hogy sosem térsz magadhoz. Mi történt?

– Buliztam, egy kicsit – válaszolt, majd megpróbálta felemelni a fejét a boszorkány. – Nincs nálad másnaposság elleni bájital?

– Véletlenül van – csóválta meg a fejét rosszallóan a Weasley lány. – Szerencséd van, hogy a Hárpiákkal nem sikerült elmennünk arra a bulira, így megmaradt az egész készlet.

– Most nagyon jól jönne – nyögte Hermione, majd megpróbált felkelni. Megfogta a fejét, aztán hunyorogva nézett körbe. – Merlinre, de rosszul vagyok.

– Miért nem hívtál? – kérdezte a barátnője. – Tudod, hogy bármikor elmentem volna veled egy lányos estére.

– Ez nem olyan este volt – rázta meg a fejét keservesen a lány, de aztán megbánta. Feltápászkodott, majd igyekezett nem szédülni, bár ez igazán nehéznek bizonyult. Ginny időközben kiszedte a táskájából a bájitalt, és átnyújtotta neki. – Köszönöm!

– Randiztál? – kérdezett rá Ginny.

– Dehogy.

– Hol voltál?

– Jobb, ha nem tudod – rázta meg a fejét ismét Hermione, majd fájdalmasan megfogta. Hogy a fenébe követheti el ugyanazt a hibát többször is? Borzasztóan rosszul volt.

– Mi történt?

– Semmi… Szent Mungós ügy.

– És mi van rajtad? Ez a smink.

– Valami olyasmi…

– Bordélyban jártál? – érdeklődött a boszorkány, bár ezt igazából viccnek szánta. – Ez a mider olyan furcsa… vagy ez szexrandi volt? Mondd kérlek, hogy nem keveredtél bele semmibe!

– Nem egészen. Ennek semmi köze nem volt a szexhez. És nem keveredtem semmibe. A Zsebpiszok közben voltam – vett egy mély lélegzetet a naiv gyógyító, aztán felkészült Ginny kiakadására. – Ne szólj egy szót sem!

– És ott ittál?

– Tudom, tudom.

– Az felér egy májkárosodással, Hermione. Nem ismerek rád. Megint valami baj van veled?

– Nem, nincsen, csak el kellett mennem valahova – mondta kényszeredetten. – És mi az, hogy megint? Egyszer csúsztak ki a dolgaim, és azóta is úgy kezeltek… Fáradt vagyok ehhez a beszélgetéshez. És mindjárt hányok.

– Ezzel a testi épségedet is kockáztatod. Nekem nem tűnk úgy, hogy mintha csak el kellett volna menned valahova is.

Hermione felnyögött. Már sokkal jobban érezte magát, így megkockáztatott egy gyors tükörbe nézést. Nappali fényben, az erőssmink borzalmasan festett rajta.

– Merlin…

– Gyere, csinálok neked reggelit! – mondta Ginny. – Nem akarlak kioktatni.

– De ki fogsz.

– Lehet – bólogatott a vöröshajú. – Nem most. Szegénykém!

– Olyan hülye vagyok.

– Ez egy kis tanulópénz volt.

– Az… az…

Ginny egy varázslattal eltűntette Hermione arcáról a vastag sminket. Most már hasonlított arra a lányra, akit ismert.

– Találkoztam egy pasival tegnap este – szólalt meg végül a barnahajú boszorkány.

– Szóval miatta mentél a Zsebpiszok közbe? – kérdezte Ginny, mintha megértette volna Hermione motivációit.

– Nem, dehogy – ellenkezett hevesen. – De ott találkoztam vele.

– És bűnöző?

– Nem hiszem, de az is lehet. Megmentett, amikor ki akartak rabolni – mondta elgondolkodva Hermione. – Megcsókoltam.

– Na, ez már érdekel.

– Spicces voltam – vallotta be a boszorkány, nem volt értelme tagadni semmit sem a barátnője előtt. – De olyan jó volt, olyan borzongató. Bár lehet, hogy egy hegyi troll volt. Nem tudom. Alig láttam belőle valamit.

– És találkoztok még?

– Nem tudom. – Mély csalódottság volt a hangjában. Hermione gyorsan ráeszmélt erre, majd egy torokköszörülés után folytatta: – Annyira bolond voltam, hogy hoppanáltam, mielőtt még megtudtam volna kicsoda.

– Oh, drágám! Visszamenjek veled kérdezősködni?

– Nem, nem – kezdett heves ellenkezni Hermione. – Ha lehet, akkor nem megyek oda többet. Lehúzott egy jósnő is, meg a pultos is. Négy vagy öt galleont elköltöttem piára. El tudod ezt hinni?

– Annyiért két üveget kapsz. Csak mondom – húzta el a száját Ginny.

– Látod, hogy nem értek hozzá – sóhajtott fel. – Egy pohár után jött oda hozzám az a jósnő. Azt mondta, hogy találkozni fogok egy varázslóval, aki izmos lesz, szőke és szenvedélyes viszonyom lesz vele.

– Jaj, drágám, az egy csaló volt.

– De utána megjelent ez a varázsló, amikor megpróbáltak kirabolni – jegyezte meg a boszorkány. – Mit gondolsz?

– Véletlen.

– Azt mondta a vénasszony, hogy seprűn fog jönni, és volt vele egy seprű is – nyögte Hermione. – Lehet mégse volt troll.

– Te sosem hittél a sorsban, a végzetben, a jóslatokban – nézett rá elnézően a vöröshajú boszorkány. – Most mégis felülnél egy ilyennek? Hermione, nem ismerek rád.

– Igazad van – sóhajtott fel csalódottan. – Hülyeség volt.

– Talán még találkozol vele.

– Talán – vonta meg a vállát.

– Elmenjünk pasizni ma este? – kérdezte Ginny. – Harry nem lesz otthon. Valami ügyben nyomoz most éjjel-nappal. Csak aludni jár haza.

– Pasizni? És Harry?

– Csak neked. Nem nekem. Mit gondolsz?

– Nem lehet, már megígértem pár kollégának, hogy elmegyünk a Káoszba – hazudta Hermione. – Mondanám, hogy gyere velünk, de ott lesz Murphy is.

– Nem, nem – rázta a fejét Ginny. Murphy egy igencsak nyomulós, mindig flörtölő gyógyító volt, aki nagyon kihúzta a gyufát Ginny-nél a tavaszi Szent Mungo gálán. – Egy szexuáliszaklatás elég volt nekem egy évre, nem akarom, hogy elszúrja a nyaramat.

– Sajnálom. Selina nem akarja otthon hagyni – húzta el a száját. – Tudod, most ők nagyon egymásra találtak. Émelyítően nyálasan viselkednek.

– Hülye egy boszorkány.

– Tudom, tudom. Segítesz nekem kiválasztani egy ruhát?

– Milyenre gondoltál?

– Nem tudom. Valami dögös kellene – mondta Hermione. – Olyasmi, amiben nem ismernek rám.

– Valami bajt szimatolok.

– Nincs baj – biztosította, és elmosolyodott.

– Biztosan?

– Aha. Ha ennek vége, akkor elmegyek kicsit pihenni – sóhajtott fel a boszorkány. – De segíts!

– Ugye ott lesz az az pasi, akivel csókolóztál? – kérdezte Ginny.

– Nem hiszem. De lehet ott lesz az a férfi, aki tud nekem segíteni egy Szent Mungós ügyben.

– Hermione…

– Segítesz?

– Persze. De előbb zuhanyozz le, egyél valamit, aludj egy kicsit, aztán hatfelé visszajövök – vázolta fel a tervet Ginny.

– Megegyeztünk.

Hermione megvárta, amíg Ginny elmegy, és feltúrta az összes Reggeli Prófétát, Szombati Boszorkányt és Hírverőt, hogy megtaláljon mindent, amit lehet Áspisról.

***

A Zsebpiszok köz ezen az esti órán baljóslatú ködbe burkolózott. A zöld taláros férfit ez mit sem zavarta, amikor bekanyarodott az egyik sikátorba. Lerázta magáról a kéregető, lecsúszott alakokat, aztán megállt és várt. A boszorkányüveg megcsillant az egyik ódon utcai lámpa borostyánsárga fényében. Elővett egy fiolát a talárja redői közül, majd felhajtotta a bájitalt, ami benne volt. Megrázkódott, amikor megérezte az émelyítő ízét, s kiábrándította magát. Áspis lesben állt, akár egy kígyó.

Perce pontosan egy alacsony, köpcös alak jelent meg az utcán. Kényelmesen leült az egyik sarokba, s úgy tett, mintha árulna valamit. Egy koszos zsebkendőt terített maga elé, és mindenféle megkopott tárgyat tett ki rá. Szakad, páratlan kesztyű, rozsdás szegek, törött bögrék, csupa-csupa értéktelen dolog. Illegális zsupszkulcsárus volt.

Nem sokkal később négy sötét taláros férfi jelent meg. Úgy tettek, mintha áthaladnának csak a mellékutcába. De a sarkon túl már csak hárman haladtak tovább, a köpcös alak pedig felszívódott a kulcsokkal együtt.

– Kurva életbe – morogta Áspis. Majd néhány varázslattal megpróbálta a bűbáj nyomát lekövetni, vagy egyáltalán a többieket megtalálni. Nem ment. Mindent eltűntettek alig fél percen belül. Mérgében kis híján összetörte a boszorkányüveget, de végül lehiggadt, és eltette. Megint egy zsákutca. Elővette a seprűt a köpenye alól, felült rá, aztán már ott sem volt.

A menetszél lesodorta a fejéről a csuklyát, ahogy felemelkedett. Belekapott a tejfölszőke, vállig érő hajába. Élvezte, ahogy repülés szabadsága magával ragadja. Azon kevés élvezetek egyike volt ez, amit megengedhetett magának. Az éjszakai fényben fürdő London csodálatos, kivilágított látványa mindig magával ragadta. Kiábrándítva repült, így senki sem láthatta. Úgy siklott a sötét, olajszerű Temze vize felett, mint egy árny, figyelve a hullámzást és a hajókat. Követte a folyót egészen Canary Wharf-ig, aztán leszállt a seprűről, és egy zsupszkulccsal egy gyártelepre utazott.

Mindenfelé súlyos, rozsdás konténerek sorakoztak. Áspis úgy mozgott körülöttük, mintha hazaért volna. Felhúzta a fejére a csuklyát. Megkereste a legocsmányabb konténert, ami félig már meg is adta magát az időnek, pálcájával megkocogtatta azokat a részeket, amit védett a bűbáj. Egy ajtó jelent meg előtte, ő pedig belépett rajta. Káosz – hirdette a tábla a bejárat felett.

A helyiség üres volt, csendes és kihalt. Szerette ezeket az időszakokat. Túlságosan is korán volt még ahhoz, hogy megjelenjenek itt a vendégek. Áspis felment a lépcsőn egyenesen az emeletre. Amikor felért a tetejére két varázsló lépett elé. Gyakorlatilag egyformák voltak, magasak, izmosak, marcona kinézetűek.

– Főnök – köszöntötték.

– Minden készen áll? – kérdezte Áspis egy biccentéssel.

– Ash gondoskodott mindenről – válaszol az egyik. – Andrew meg én a szokásos biztonsági varázslatokat alkalmaztuk.

– Rendben – bólintott.

– Megint elvittek egyet a Szent Mungóba – szólalt meg Andrew kissé feszengve. – Mi takarítottuk el. Desiderium.

– Picsába. Láttatok bárki gyanúsat?

– Nem, ugyanúgy senkit, ahogy a többi alkalommal sem. Mowsley-vel mindent átkutattunk, de semmit sem találtunk – vallotta be a varázsló. – Ez egy boszorkány volt. Huszonegy körüli. Aranyvérű. Nem volt nála semmi, mindet bevette. Megpróbáltuk kikérdezni, de hamar elvesztette az eszméletét.

– Mondott valamit? – kérdezte Áspis.

– A Forrásról hadovált valamit. Semmi értelmezhető.

– Aurorok?

– Potter, Weasley, Blaydon és Claver – válaszolt Mowsley. – Hagytuk őket szaglászni. Semmit sem találtak ők sem. Bevitték Digbyt megint, de már kiengedték. Veled is akarnak beszélni.

Áspis alig bírta elrejteni a torkából feltörő morgást.

– Mikor?

– Holnap este. Itt.

A férfi bólintott.

– Hart?

– Nem bukkant még fel, de kitekerem a nyakát, ha ide meri megint tolni a képét – sziszegte Andrew.

– Elvileg erre semmi szükség – vigyorodott el a csuklyája alatt. – Meglátjuk visszatér-e. Mindenkit átvizsgálni, és aki Desideriumot keres azt egyenesen hozzám irányítsátok.

– Meglesz.

Áspis reakció nélkül indult el az irodájába. Iszonyatosan hosszú estének nézett elébe, gondolta feszülten, miközben levette a zöld talárt, és kigombolta az alatta lévő inget. Hanyagul dobta félre, majd megmozgatta a nyakát. Amikor hátat fordított az izmok játéka alatt egy sárkány tetoválás rajzolódott ki rúnákból. A férfi beletúrt a hajába, tetovált karján felvillant a Sötét Jegy, amit sejtelmesen rúnákkal takartak el. Mélyen felnyögött, aztán megszabadult a többi ruhájától, s elindult a zuhanyzó felé.

Amikor megnyitotta a csapot most először hagyta magának, hogy gondolatait elfoglalja az a nő, aki tegnap este megcsókolta. A barna szem, az ártatlan ajak, ami szenvedélyt ígért. Elmosolyodott. Érezni akarta. Újra. Újra és újra. Körülbelül annyira vágyott rá, mint arra, hogy mindent megtudjon róla. Sosem hitt a sorban vagy a végzetben. Viszont most ezt ő maga irányította személyesen. Tudta, hogy a lány el fog jönni hozzá.

***

Fények villóztak a szórakozóhelyen, ahova Hermione megérkezett. Megannyi varázslattól és bűbájtól a helyiség olyannak tűnt, akár egy elvarázsolt erdő, ahol pogány szertartásokat tarthattak volna. Még a levegő is olyan volt. Magasba nyúló fák, zegzugos helyek, privát páholyok, bokrok, lobogó, égő máglyák, kísérteties kavargó füst és selymes gyepszőnyeg, az utóbbin szívesen végig ment volna mezítláb, amit sokan meg is tettek. A boszorkány felnézett a mennyezetre, ami a fogyó holdat és az éjszakai égboltot mintázta. Meglepően realisztikus, mégis misztikus látványt nyújtott. Szent Iván éjszakája, emlékezett hirtelen, a varázslat, a szerelmi mágia és a bűbáj éjszakája. Megborzongott. A vibrálást a levegőben érezte.

A táncoló tömeg teljesen kitöltötte a teret. Összeérő testek, buja érintések, ritmus, amire mindannyian vonaglottak. A sötét sarkokban vadul csókolózó párokat látott, szenvedélyes öleléseket, vad pillantásokat. Hermione mélyen elpirult, és igyekezett minden érzelmét elrejteni. Mellkasára tette a kezét, aztán vett egy mély levegőt. Rossz ötletnek tűnt ide jönni, de mégis meg kellett tennie. Áspist kereste, ahogy azt jósnővel megbeszélte tegnap a Zsebpiszok közben. Sötét Jegy és tetovált kar. Remélte, hogy megtalálja. Nemsok ilyen személy mászkált szabadon, bár a Második Varázslóháborúban sokakat megbélyegeztek. Ugyanakkor felrémlett előtte annak az idegennek a képe, akit megcsókolt. Borzongás futott végig a gerince mentén.

A zene annyira dübörgött, hogy szinte a mellkasában érezte a lüktetést, mintha a szíve ritmusát akarta volna megváltoztatni. Meleg volt, fülledt meleg, ami keveredett a bent táncolók testének fanyar eszenciájával és a levegőben terjengő különös illattal. Angyaltrombita eszencia – állapította meg a tapasztalt gyógyító. Erős hallucinogén, de persze ez közel sem volt akkora mennyiség, hogy bárkinek is baja essen, ez csak fokozza a hangulatot. Legális, emlékeztette magát. A táncparketten vonaglókat persze nem zavarta az egész. Már késő lett volna elmondani a bűbájt, ami segített volna, hogy rá ne legyen hatással.

Hermione ezüstös, mini ruhában érkezett, ami egyáltalán nem illett a visszafogott stílusához. A fények játékában úgy nézett ki, mintha a ruha szálai csak leheletnyire takarnák a testét. Haját ezúttal kiengedte, ami lazán hullott a hátára, magassarkújában kissé esetlenül lépkedett eleinte, de minden egyes lépésnél magabiztosabb lett. Ajkát vörös rúzzsal emelte ki, szemét kihúzta, füstös hatásúra kifestette. Nem volt önmaga, akivé átváltozott most cseppet sem hasonlított ahhoz a kimért, megszállott, könyvmoly gyógyítóhoz, aki a Szent Mungóban dolgozott.

Ahogy a táncparkett széléhez ért, már érezte, hogy a heves ellenkezése kezdett engedni. Elmosolyodott. A félelme szinte teljesen alábbhagyott, ahogy egyre beljebb és beljebb haladt a tömegben, ami a zene ritmusára lüktetett. Egy megbűvölt denevérraj húzott el a teremben, amik egy robbanással milliónyi arany szikrákká estek szét. A sarokba állított üstökből édes, fűszeres illatú füst hömpölygött ki. Ettől lett ennyire ellazult.

A boszorkány áthaladt a táncparketten, s a bár felé vette az irányt. Kért egy pohár mámor pezsgőt. Néhány korty a gyöngyöző, habzó italtól az egész világ könnyűnek tűnt, és csak egy lány volt, aki élvezni akarta az estét. Sokkal jobban esett, mint a tegnapi Zsebpiszok közi túráján elfogyasztott alkohol. A klubban sötét volt, a varázslatok keltette sejtelmes fényben kígyózó, tekergő testekkel teli táncparkettet figyelte. A fülrepesztően hangos zene kezdett bekúszni a bőre alá. A ritmus hívta, csalogatta a táncolni. Szórakozottan ütögette a ritmust az ujjaival az üveg oldalán.

És akkor észrevette. A máglyák fénye egy pillanatra megvilágította a férfit, majd újra homályba veszett. Nem messze állt tőle, és őt figyelte, mint egy prédára leső vadász. Hermione egyik lábáról a másikra állt, a férfi követte a mozdulatát. Magas volt, fekete nadrágban és ingben feszített, amit feltűrt egészen a könyökéig. Alkarján jól kivehetően, fekete tintával rúnákba fojtott Sötét Jegye. Ő volt az. Áspis – ismerte fel a terjesztőt, hiszen ez volt az ismertetőjegye. A megtért halálfaló, aki már nem szolgálta a sötét oldalt, hanem ő maga alakította a saját szabályait. Szőke haját összekötötte, szakálla volt, akár egy vikingnek. A lány szíve hatalmasat dobbant, ő volt az, a férfi, akit megcsókolt tegnap a Zsebpiszok közben. Valóban ő lenne Áspis? Jóleső borzongás futott végig a testén. A szeme még ilyen távolságból is látszott mennyire különleges. A bal arcát egy vékony heg szántotta végig, ami elmetszette a szemöldökét. Hermione elkapta a tekintetét, de még mindig tudta, hogy a férfi őt nézi. Kiitta az utolsó cseppjét is az italának, ellökte magát a pulttól, és belevetette magát a táncolók közé. Most nem érdekelte a feladata.

Pillanatok belül elkapta a zene ütemét, és már táncolt is. Teljesen elveszett az izzadt testek tömegében. A homályból kilépve megjelent az idegen. A tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott. Egy pohár lángnyelv whisky vagy valami hasonló folyadék társaságában állt ott, és őt figyelte. Még csak nem is jött zavarba attól, hogy a boszorkányt bámulta. Ez a tekintet nagyobb hatással volt Hermionéra, mint a levegőben terjengő angyaltrombita illata, vagy a mámor pezsgő, vagy mindezek együtt. Őrültségnek tűnt ez az egész. Mégis olyan vágyakozás vett erőt rajta, amit képtelen lett volna kordában tartani. Elfelejtette, hogy miért is jött igazából.

Átforrósodott a bőre a pillantásától, tekintete égette, szinte a bőre alatt is érezte az izzást. Őrültség volt, amit az érzései kértek tőle, de nem bírt ellenállni, még a nyilvánvaló kockázat sem érdekelte. Lehunyta a szemét, aztán folytatta a táncot. Még életében nem érezte magát annyira kívánatosnak, ennyire magabiztosnak. Csak neki táncolt. Őrülten átadta magát a zenének, a lüktetésnek, a dübörgésnek, a Szent Iván éji mágiának. Elmosolyodott, aztán felemelte a kezét, érezte, ahogy a rövid ruhája felcsúszik a combján, de nem érdekelte. Azt akarta, hogy a férfi lássa ezt. Észre sem vette, hogy a hullámzó tömegben a táncparkett közepére érkezett. A máglyák fénye most őt világították meg. Az ezüst ruha szálain megtört a fény, akár egy varázslat.

Belefeledkezett a táncba és a zenébe. Aztán egy erős kezet érzett a derekán. Finom volt, határozott, mégis gyengéd. A háta egy kemény mellkasnak ütközött. Elmosolyodva fordult meg. Kinyitotta a szemét, s szembe találta magát a legszürkébb szempárral, amit valaha látott. Olyan szürke, mint a frissen vágott zsálya. Ajka egy pillanatra szétnyílt, majd elmosolyodott. Megborzongott a férfi ujjainak érintésétől, amik hátul kivágott ruhának a szegélyénél a bőréhez értek. Együtt mozogtak az őrült ritmusra, testük összeért, mintha mindig is ezt csinálták volna. Egyik vérpezsdítőbb zene folyt át a másikba, miközben ők ketten belefeledkeztek az varázslatok keltette villódzásban a másik tekintetének tanulmányozásába, miközben tovább ringatóztak. Hermione még sosem táncolt így senkivel.

A férfi megbabonázva figyelte a kívánatos vörös ajkakat, a csillogó barna szemeket, kezével finoman végigsimította a gömbölyded csípőt. Tökéletes volt, zabolázatlan, vad, mégis volt benne valami ártatlan és tiszta, különleges, pontosan olyan, aki felkeltette a figyelmét. Ide sem illet jobban, ahogy a Zsebpiszok közbe sem. Nagyon is meg akart róla tudni mindent. Most csak vele táncolt, hozzá simult, érezte a kellemes illatát, a puha göndör haját, ami karjára omlott. Akarta őt a boszorkány. Semmi feltétel, semmi alku, csak egyszerűen vágyott rá. A nő közel sem volt olyan, mint akikkel itt találkozott. Életteli tekintete megkülönböztette azoktól a fanatikustól, akik önkívületben bármire hajlandóak voltak, és valami olyan csillogást látott a mélybarna szemekben, amilyet már régen nem. Ismerős volt valahonnan a lány, de nem tudta megmondani honnan. Most a sminkje nem volt annyira erőteljes, mint tegnap, ugyanakkor még mindig nem látott tisztán.

Látni akarta. Teljesen. Megszabadítva mindentől. A halvány, stroboszkópként villódzó fényben képtelen lett volna jobban megnézni magának. Finoman megfogta a kezét, aztán kivezette a tömegből, egészen a fák közé vitte magával, ahol kissé halkabb lett a zene, ahol nem látták őket, de a dübörgést még mindig hallani lehetett, viszont ide a fények szinte alig jutottak el.

– Helló, Mandragóra! – szólalt meg rekedt hangon, miközben magához húzta a boszorkányt. – Szóval megint találkozunk. Ez vajon a végzet?

– Szia, Idegen! – viszonozta a köszöntést. Szíve hatalmasat dobbant, alsó ajkát beharapva elnyomott egy mosolyt. Felbátorodva fonta a karjait a férfi nyaka köré. – Lehet, hogy tényleg a végzet.

– Nézlek, ahogy táncolsz.

– Tudom – mosolyodott el végül. – És tetszett, amit láttál?

– Szerinted? – nevetett fel, majd mélyen a szemébe nézett. Nem bírta megszakítani a szemkontaktust. – Mindig így táncolsz másoknak?

– Nem igazán. Nem – rázta meg a fejét. Még mindig őt figyelte, a szemében azzal a különös fénnyel, amitől a vére úgy zúgott a véniában, mintha a folyékony izzás. Tele szenvedéllyel, mámorral, olyan ígérettel, amit Hermione mindig is hallani akart. Teljesen megfeledkezett arról, amiért idejött, és találkozni akart ezzel a férfival. Meg akarta csókolni. – Most csak neked.

– Gyere haza velem! – mormolta a fülébe, majd egy kicsit lejjebb csúsztatta az ezüst pántot a ruháján, s finom, puha csókot nyomott a meztelen vállára.

– Nem – nevetett fel a boszorkány, és kissé elhúzódott. – Ez lehetetlen.

– Miért?

– Túl bonyolult lenne.

– Akkor gyere ki velem innen. Látni akarlak.

– Nem lehet – rázta meg a fejét.

Hermione eltökélten nézett a férfi szemébe. A szíve hevesen dobogott, nem engedhetett a csábításnak. Ott várta a sikátorban egy lenyomozhatatlan zsupszkulcs, ami visszarepítette az otthonába. Tanult a tegnapi incidensből, részegen a Foltozott Üstbe hoppanálni nagy hülyeség. Ma éjjel más hibákat követett el. Egyedül jött el ide, ugyanakkor ennél izgalmasabbat nem is tudott volna elképzelni.

– Szeretnélek mindenhol megérinteni, Mandragóra – súgta a fülébe a férfi szenvedélyesen. Hermione nem tehetett úgy, mintha ő nem ezt akarta volna. Sötét volt, a fények játéka teljesen megzavarta, a zene ritmusa annyira lüktetett, hogy szinte szétverte a pulzusát. – És érezni téged. Mit gondolsz?

– Rendben. – Ő maga sem gondolta magát ennyi bátornak, mégis a szó egyszerűen legördült az ajkáról. A szíve hevesen vert a mellkasában.

A varázsló kérdőn nézett a boszorkányra, miközben finoman a végigsimította a kulcscsontját a hosszú ujjaival. A hely nem volt közel sem alkalmas arra, amit tervezett. Régen leszámolt már a vad, zabolázatlan énjével. Bárki megláthatta őket. Vajon ez izgatta a lányt?

– Mire gondoltál pontosan? – kérdezte oldalra döntve a fejét férfi. Hermione nagyot nyelt, és egy kicsit elhúzódott tőle. Mégis mire gondolhatott volna? Legszívesebben, mindent akart volna. – Talán félsz tőlem?

– Nem igazán.

– Pedig lehet kellene – mosolyodott el, majd ismét közelebb húzta magához. – Veszélyes vagyok.

– Csak nem egy pszichopata vagy?

– Nem hiszem, de talán egy kicsit – nevetett fel a férfi, nagyon szórakoztatta a feltételezés. Áspis maga sem tudta hogyan gondoljon saját magára. De a lánynak nem akart ártani, csak megízlelni. – Tudod ki vagyok?

– Sejtem – majd kissé lábujjhegyre állt, és a férfi fülébe súgta. – Te vagy Áspis.

Ujjával félre húzta kissé a fekete inget, majd végigsimította a jelképet, amit a varázsló a kulcscsontjára tetováltak. Érintése finom és lágy volt.

– Ureuszkígyó, a támadóállásba helyezkedő kobra – folytatta tovább. A varázsló szeme megvillant a halványfényben, mintha egy titkát leplezték volna le. A lány okos volt. De ez a felfedezés nem kongatta meg a vészharangjait.

– És most nem érzed magad veszélyben? – simította végig a boszorkány arcát finoman a férfi.

– Talán egy kicsit – válaszolt a lány rekedten, aztán felcsúsztatta a kezét a férfi tarkóján, és finoman belefúrta az ujjait a szőke hajba. Legszívesebben kibontotta volna, hogy lássa milyen hosszú. A varázsló készségesen odahajolt, s mielőtt ajkuk összeért volna elmosolyodott. A csók egyszerre volt lágy és kemény, éhes, vágyakozó, mindent feldúlt, elsöpört minden más érzést.

Hermione úgy érezte, mintha elnyomott érzései és vágya egyszerre tört volna fel a ketrecéből, ahova zárta őket. Mindig visszafogta magát, de most erre nem volt szükség. A szíve ott lüktetett a fülében, kizárva mindent, ami körülötte volt. Nem létezett semmi más csak a férfi és ő a villódzó fényekben. Oldalra döntötte a fejét, és utat engedett a varázsló nyelvének. Tűz égett benne, mindent akart, azt akarta, hogy a férfi keze mindenhol bejárja a testét.

– Mi neved? – súgta miközben ajkai még mindig érintették a lányét.

– Mandragóra – válaszolta mosolyogva.

– Nem hiszek neked – nevetett fel öblösen. – Szóval inkább hagyjuk a neveket?

– A te neved sem Áspis igazából, igaz?

– Okos lány vagy.

– Ehhez nem kellett túlságosan okosnak lennem.

– Igaz – vigyorodott el ismét, aztán finoman felcsúsztatta a kezét a boszorkány belső combján egészen az alsóneműjéig. Gyakorlott mozdulattal tűntette el az anyagot, majd elmerült a forróságban. A lány felnyögött az érintéstől. – Izzó és nedves. Ennyire vágysz rám?

– Őrültnek gondolsz?

– Dehogy – vigyorgott elégedetten, miközben finoman kényeztette őt. – Pontosan annyira vagy őrült, mint én.

A boszorkány mélyen felsóhajtott. Olyan rég érzett ilyesmit. Annyira vágyott rá. Egy pillanatra el is felejtette, hogy miért van itt

– Ne hagyd abba, kérlek! – suttogta vágytól rekedt hangon. Még szorosabban simult hozzá, fejét a férfi vállára hajtotta, aki az arcát a nő hajába temette, s mélyen magába szívta az illatát. Hermione azonban nem figyelt másra csak a hosszú ujjakra, amik a gyönyör felé sodorták. Soha nem tett még ilyet. Soha nem volt ennyire engesztelhetetlen. Akarta őt, teljesen, ahogy soha senki mást. Még ha csak egyetlen éjszakára is. A sóvárgás minden érzését felülírt.

– Csodálatos az illatod – szólalt meg rekedten a varázsló.

Hermione felemelte a fejét, és Áspis szemébe nézett, majd elmosolyodott. A férfi tágra nyílt szürke szeme, amiben a lány ezernyi, apróra tört, ezüst csillag halvány csillogását figyelhette meg, egyedül őt nézte. Talán csak a fények játéka vagy valami egészen más? Nem nézett szemébe senkinek sem ennyire közelről, miközben őt kényeztették. Egyszerre volt a pillanat intim és szenvedélyes. Áspis elmosolyodott. Újra megcsókolta. Ráérősen, lassan, kiélvezve minden pillanatot, aztán elmélyítette a csókjukat, miközben kihúzta az ujjait belőle, majd elvette a boszorka pálcáját. Senkiben sem bízott.

– Bármikor jöhet valaki és megláthat – szólalt meg mély bariton hangon. A dübörgő zene, a tömeg, annyira messzinek tűnt most. A felajzott Hermione nem akart várni, nem akart semmivel sem törődni.

– Nem érdekel – válaszolt engesztelhetetlenül, miközben hagyta a férfinak, hogy az egyik varázslattal készített fának döntse, amiről fekete levelek hullottak le mindkettejükre, és felizzva megsemmisültek a padlón. A boszorkány felbátorodva lejjebb csúsztatta a kezét, és már a férfi övénél járt. Dévajul elmosolyodott, amikor érezte a varázsló vágyának egyértelmű jelét a tenyere alatt. Őrült pillanat volt.

– Sokat szippantottál az angyaltrombitából, Mandragóra – mondta sötéten, majd egy pillanatra elkomorult. – Azt akarom, hogy emlékezz mindenre, amit veled teszek.

– Akkor igyekezz emlékezetessé tenni!

Áspis csak nevetett, majd egy tincset eltűrt a boszorkány füle mögé. Aztán hirtelen megragadta és hoppanált vele. Hermionét olyan váratlanul érte a varázslat, hogy még a lélegzetét is visszatartotta. Bajban volt, ehhez nem kellett túlságosan elemeznie a helyzetét. A férfi a saját szabályai szerint akart játszani, és ő nem volt elég gyors, hogy ezt átlássa. Még mindig égett az arca a szenvedélytől, amikor megérkeztek a fényárban úszó előcsarnok kemény márványkövére. Áspis elengedte a boszorkányt, és eltávolodtak egymástól.

– Baszd meg! – nevetett fel hisztérikusan, amikor most már teljes valójában látta az előtte álló nőt. A smink, a ruha, a vad természet, és minden annyira megtévesztette, hogy elsőre fel sem ismerte. – Egy kicseszett pillanatra komolyan bedőltem neked, Granger.

– Mi…

– Vagy hívjalak, Mandragórának? Az eszem megáll. Még csak meg sem ismersz? – üvöltötte mérgében, majd lesodorta a virágvázát a halban álló asztalról. Millió darabra tört össze, a virágok élettelenül landoltak a padlók, a víz pedig kiömlött, a tócsa egészen az ezüst szandálba bújtatott lábakig terült szét. A férfi még mindig hatása alatt volt a történteknek, de a nő kiléte most teljesen elvette az eszét.

– Hát… nem tudom – rázta meg a fejét, aztán idegesen maga köré fonta a karjait. A varázslat megtört, és most itt állt egy ismeretlennel, akivel készségesen lefeküdt volna, csak az volt a baj, hogy ez az érzés már nem párolgott el teljesen.

A férfi ismét felnevetett, ezúttal kissé gonoszabban. Idegesen beletúrt a hajába, így a Sötét Jegyet és a rúnákat ábrázoló tetoválást még jobban ki lehetett venni a karján a tiszta fényben.

– Régen volt – szólalt meg ismét. – Egészen pontosan hét éve. És még pont te nem emlékszel rám? Meg is sértődhetnék.

Ez a hang… Mély, érzéki… sötét, csábító. Nem bírt egyszerűen normálisan gondolkodni.
Hermione mély levegőt vett. Mintha most vett volna először teljesen tiszta levegőt ezen az estén. Mélyen a férfi szemébe nézett, aztán lassan összeállt a kép. Magas, izmos, jóképű, szőke, és ha nem gondolt a megjövendölt varázslóra, akkor… Hirtelen úgy érezte, hogy az ájulás és az agyvérzés között lebeg éppen. Hosszú haja volt, sebhely az arcán, szakáll… szőke… tejfölszőke… Sötét Jegy. Kit ismert, akinek az utóbbi kettő megvan, és gyakorlatilag a védjegye? Merlin szentségére! Hogy lehet ő?

– Malfoy? – mondta ki a nevet meglepetten. Azonnal a combjához nyúlt, de a pálcája nem volt sehol. – Mi a… ez… nem lehet.

– Ki küldött, Granger?

– Senki.

– Ki küldött?

– Hol van a pálcám?

– Jó helyen – közölte dühösen. – Egyelőre itt is marad nálam, amíg nem kapok választ a rohadt kérdésemre. Szóval ki küldött?

– Senki… magamtól jöttem.

– Persze, én meg maga vagyok a megtestesült Szent Paracelsus.

– Az most pont jól jönne – vágott vissza a Hermione dühösen, majd közelebb lépett, egyenesen át a tócsán. Érezte a hideg vizet a szandáljában. – Akkor kitalálhatnád, hogy mivel lehetne megmenteni azokat, akiket a Desiderum megmérgezett.

– Menj a francba! – mondta, majd karba tette a kezét. – Ha ezért akartál megkeresni, akkor csalódást kell okoznom.

– Igazából venni akartam tőled.

Draco harsányan felnevetett. Az előző dühöngése után, ez hátborzongatóan hangzott. Itt állt előtte egy lány, és csak úgy venni akart tőle valamit, mintha egy kicseszett drogfutár lenne.

– Akkor kellemesen ért a csalódás, hogy majdnem elélveztél tőlem.

– Ennek a célomhoz semmi köze.

– Persze, ez amolyan vigaszdíj. Nem igaz?

– Te jöttél oda hozzám.

– Te táncoltál nekem – világított rá Draco. Hermionénak minden erejére szüksége volt, hogy ne vörösödjön el. – Akik venni akarnak a cuccból nem ezt szokták csinálni. Sajnálom, hogy ennyire félreértettem a jelzéseidet.

– Rohadék.

– Én vagyok rohadék? – kérdezett vissza tagra nyílt szemmel. – Te gyakorlatilag felajánlottad magad nekem. Azt mondtad, hogy tegyen emlékezetessé az estéd. Meglepetés! Itt vagy a Malfoy-kúriában, és itt is maradsz. Bassza meg!

– Micsoda?

– Nem gondolod, hogy most elengedlek – üvöltött még mindig.

– De pedig el kell engedned. Én nem auror vagyok, hanem gyógyító. Életek múlnak rajtam.

– Addig semmiképpen nem engedhetlek el, amíg erről meg nem győződöm magam, aztán meg arról, hogy nem árulsz el – mondta eltökélten. – Ehhez pedig kell egy kis idő.

– Micsoda?

– Granger, élvezd a Malfoy család vendégszeretetét – közölte gúnyosan.

– Ezt nem teheted.

– Próbálj meg pálca nélkül innen megszökni, garantáltan emlékezetes lesz az is – nevetett fel a férfi. – Egyébként nem kell aggódnod. Ez a ház a birtok másik végén van, jó messze attól, ahol a szüleim laknak. Itt édes kettesben leszünk.

– Nem maradok itt.

– Nem adom vissza a pálcádat.

– Már pedig visszaadod.

– Az előbb még készségesebb voltál – biggyesztette le az ajkát gonoszul, majd közelebb ment a boszorkányhoz.

Hermione már emelte volna kezét, hogy megüsse Dracót, de a férfi gyorsabb volt, s elkapta a kezét, aztán pimaszul egy csókot nyomott a tenyerébe, amitől még inkább felhergelte boszorkányt, s hiába akarta a varázslót a másik kezével megütni, azt is megakadályozta ellenfele. Igen… a roxfortos harmadéves tanévnek vége… piszkosul régen vége. Ez a férfi egy pillanat alatt maga alá gyűrte volna őt. És ő még erre vágyott. Sürgősen kellett egy elmegyógyító.

– Nem tudom, hogy mit tudsz rólam, de nem vagy ellenfél nekem. Pálca nélkül pláne.

– Bízhatsz bennem. Nem akarlak elárulni. Nem tudtam ki vagy. Csak egy kis Desideriumra van szükségem.

– Nem tűnsz olyannak, akinek szüksége van ilyesmire – közölte Draco elgondolkodva. – De egyelőre, amíg meg nem tudok mindent nem mész sehova.

– Gyógyító vagyok – folytatta Hermione. – Segíteni akarok azoknak az embereknek. Tizenöten vannak az osztályon.

– Nem mész sehova! – mondta a férfi, aztán elengedte a boszorkány mindkét kezét, majd hátat fordított neki, s elindult kifelé a helyiségből.

– Malfoy, kérlek! – fogta könyörgőre a lány. Elindult utána, s megérintette a vállát. – Nem teheted ezt.

– Nem mész sehova! – fordult meg Draco, miközben tömény dühvel ordított. Tele volt a tekintete haraggal, keserűséggel, kielégíthetetlen vággyal, s csak úgy vibrál körülötte a mágia, de természetellenesen, mintha beteg lenne. A boszorka észrevette ezt a változást, ám annyira lekötötte az, hogy meggyőzze másról.

– Kérlek!

– Nem.

– Kérlek, Malfoy!

– Nem… mész… sehova! – üvöltötte a férfi, ám ekkor egy mágia löket távozott a testéből, ami egyenesen eltalálta a boszorkányt. Hermione pupillái rémülten tágult ki, ahogy Dracóé is, egy pillanatra lehullt az álarc, ami mögé a rettegése elbújt. Nem akarta bántani őt, de nem tudta milyen átokkal találta el a nőt.

A lány szemei fennakadtak, aztán elájult. A varázslónak még pont sikerült elkapnia, mielőtt még a márványpadlóra rogyott volna. Dühösen fújtatva nyalábolta fel őt, aztán elindult vele a lépcsőn felfelé.

– Poppy! – ordította el magát Draco.

Egy házimanó jelent meg azonnal a folyosón.

– Uram – hajolt meg.

– Készítsd elő a szobám, most azonnal!

– Poppy már megy is.

Draco erősen tartotta a magatehetetlen lányt. Megkérhette volna manót, hogy vigye fel az eszméletlen Grangert a szobájába, de nem akarta. Mindent meg akart tenni, ami saját erejéből telt. A varázsereje… Elfojtott magában egy szitkot amikor erre gondolt. Már azt hitte, hogy újra visszatért, hiszen képes volt hoppanálni Grangerrel, de ez a mágiakitörés, amit most produkált… Nos, a következő napokban egyáltalán nem fog varázsolni, képtelen lesz rá. Tiszta erőből rúgta be az ajtót, ami egyből utat engedett neki. Óvatosan lefektette a boszorkányt az ágyra.

– Elmehetsz, Poppy!

A manó egy halk pukkanással köddé vált. Draco nem is figyelt rá, hanem ellenőrizte a lány életfunkcióit. Megkönnyebbülten tudatosult benne, hogy egy kábítóátokkal találta el. Megfeszült az állkapcsa, igyekezett kényelembe helyezni a boszorkányt, levette a szandálját, majd betakargatta. Furcsa módon az arcán inkább elégedettség látszott, mintha aludna. Draco idegesen lépett félre az ágytól, aztán belemarkolt a hajába.

– Bassza meg Merlin! – sziszegte mérgesen. Azzal lerángatta magáról a ruháját, és bement a zuhanyzóba. Le akarta magáról mosni a mai estét, a boszorkány érintését, az illatát, mindent, ami történt vele. Hülyeség volt, tudta nagyon jól. Kárhozott volt, és ezt most már kétség sem fért hozzá, hogy ez valóban így volt. Beállt a zuhany alá, fejét a csempének támasztotta, s hagyta, hogy a kidolgozott hátán lefolyjon a forró víz.

A gerince mentén rúnák futottak végig, szép egymással párhuzamos sorban, feketén égtek a bőrébe, amíg a víztől most még sötétebbnek tűntek, ezek egy kitárt sárkánnyá álltak össze. Draco mérgesen ütött rá a csempére. Az élete szörnyűről reménytelenné vált az elmúlt két évben. Napról napra egyre többet vesztett el a varázserejéből, amiből mostanra nem nagyon maradt. Egyedül a Desiderum segített, amit egy ideig rendszeresen szedett, aztán… Nem akart többé semmitől sem függni, sóvárogni valami után.

Ma azonban történt valami. Egy új érzés, új sóvárgás, de most nem egy drog után, hanem a szobájában fekvő boszorkány után. Meg kellett szabadulnia ettől az érzéstől. Nem volt az a zuhany, ami képes lett volna ezt az érzést eltűntetni. Tudta, egyetlen módja volt annak, ha meg akar könnyebbülni, és nem volt olyan önkínzó, hogy ne tegye meg. Felrémlett előtte a boszorkány csábos ajka, mámorító idomai, a csókjuk. Nem kellett sokáig várnia a beteljesülést, ugyanakkor az érzés nem tűnt el. Még mindig ott kavargott benne, és további sóvárgásra késztette.

– Kibaszott kurva életbe! – üvöltötte, majd rácsapott a csempére.

hozzászólások: 0