Fejezetek
5. fejezet
5. fejezet
A mágia visszhangja
Hermione nem akarta annyiban hagyni a dolgot, aztán felkelt és futva a varázsló után ment. Szerencsére, még idejében utolérte.
– Szóval foglaljam le magam?
– Igen, Mandragóra – bólogatott Draco. – Mégsem szórakoztathatlak egész nap. Különben sem terveztem, hogy vendégem lesz.
– Látod, látod, ha nem raboltál volna el…
– Lazíts akkor, Granger! De mit bánom én. Sétálj, nézd meg a kertet, turkálj a cuccaim között, megjegyzem semmit sem fogsz találni. Menj át anyámékhoz, biztosan örülni fognak neked, nincs messze gyalog csak kettő vagy három kilométer – sorolta a lehetőségeket Draco.
– Tényleg? És mit mondjak? Hogy egyetlen magzatuk egy seggfej, és nem enged el, mert attól fél elárulom, hogy ő az alvilág ura? Mellesleg az ő ruháiban vagyok kénytelen mutatkozni mert csak egy provokatív, falatnyi ezüstruhám volt, amikor elhurcolt ide.
– Nem vagyok az alvilág ura, de tetszik a hasonlat – vigyorgott a varázsló. – És én nem tehetek róla, hogy miben voltál utoljára.
– De nincs rajtam bugyi – üvöltötte a boszorkány.
– Szegénykém! – sajnálkozott a férfi hamiskás mosollyal. – Csak a jóindulatomnak köszönheted, hogy van rajtad most valami.
– Kellemetlen helyzetbe hozhatlak a szüleid előtt. És tudod mit? Meg is fogom tenni.
– Már tudják, hogy nem mehetsz innen sehova – jegyezte meg Draco, bár még egyelőre igazából nem szólt egy szót sem a szüleinek. Tényleg, nekik sem ártana szólni, ha már itt tartunk. A férfinak kezdett megfájdulni a feje.
– Remek.
– Ne húzd el annyira a szád! – fedte meg a varázsló. – Azt nem mondtam el a szüleimnek, hogy gyakorlatilag felajánlottad magad nekem. Úgyhogy, ha a jóhíred miatt aggódsz a sértetlen.
– Milyen figyelmes vagy. Úgyse jönnének rá, mivel a te ruháidban vagyok… Mert ugye mindenki idióta, csak te nem.
– Kérhetsz valamit anyámtól kölcsön. Ezer éve várja, hogy legyen ilyesmire alkalma.
– Az kellene még csak – forgatta meg a szemét. – Köszönöm, de jó ez.
– Tudom, tudom, hogy ez kellemetlen neked… De nincs más választásom. Nem foglak bántani természetesen, ha ez megnyugtat. Ez egy apró kellemetlenség, amit majd megoldunk, ha mindenre választ kapok, megbízom benned, és biztonságban elengedhetlek.
– De azzal semmi bajod nem lenne, ha széttenném neked a lábam – fújt egyet a boszorkány.
– Már ez sem egy egyszerű helyzet, a tények ismeretében, viszont ezt később próbáljuk meg, mert nagyon sok dolgom van.
– Milyen nagy kegy.
– Még egyelőre nem tudom bízhatok-e benned – rázta meg a fejét a férfi.
– Most egy kicsit bánom, hogy nem voltunk jóban Roxfortban – morogta a boszorkány. – Én nem vagyok a szószátyár fajta.
– De ottvannak az auror barátaid – világított rá Draco. – Ők meg nem hagynák ezt szó nélkül. Szóval egyelőre nem bízom benned.
– A barátaimnak ehhez semmi köze – sóhajtott fel nehezen Hermione. – Nem avattam bele semmibe őket. És azt se tudják mit akartam csinálni. Dolgozzunk össze, Malfoy.
– Fogd ezt fel nyaralásnak – szólalt meg a varázsló. – A tetőteraszon van egy medence is, ha érdekel.
– És ússzak meztelenül?
– Én nem ítélkezem – vigyorodott el kissé, de olyan mosollyal, amitől Hermionénak újra eltűnt volna a bugyija, ha lett volna rajta.
– Mindegy. Menj!
– Szép napot!
– Cseszd meg, Malfoy!
– Úgy ahogy mondod. Erre már rácsesztem – morogta mérgesen, aztán összefogta a haját, még egy lesújtó pillantást vetett rá, majd elsétált mellette. – Ne csinálj olyasmit, amit én nem tennék.
– Majd igyekszem.
– Jó kislány!
– Menj a fenébe, Malfoy!
Miután Malfoy elment Hermione egyedül maradt a szobában, megigazította a ruhát, ami egykor Dracóé volt. Ordított róla, hogy mardekáros, és észre sem vette a hátán lévő diszkrét logót, a hetest és a Malfoy feliratot. Feltűrte a nadrág szárát, és levette a papucsot is. Legjobb lett volna, ha a papucsot le tudja kicsinyíteni, ugyanakkor a pálcanélküli mágia nem tartozott az erősségei közé, ahogy másnak sem. Csoszogva visszament a teraszra, majd mielőtt hasra esett volna inkább lerúgta azt.
– Ez remek – mondta ki hangosan, aztán megnézte, hogy mi van az asztalon. Kinyúlt, és elvett egy gofrit. Isteni íze volt. Már éppen elfelejtette hol is van éppen, amikor eszébe jutott valami. Mégis mit csináljon itt? Ez az egész ügy visszavetette a kutatását, vagyis inkább egy zsákutcába került. Nem mintha kényszerszünet nem ezt eredményezné. Rá kellett vennie Malfoyt az együttműködésre. De mégis mit tehetne?
Néhány percig még élvezte a nap melegét, a friss nyári illatot, aztán visszament a szobába. Mezítláb nagyon hideg volt a márvány. Körülnézett, de nem mert semmihez sem hozzányúlni. Nagyon is kínosnak érezte egy másik ember holmijában turkálni. Leült az ágyra, majd karba tette a kezét. Pálcát kellett szereznie, ami itt volt valahol.
Gyorsan megváltozott a viszonya a kutakodáshoz. Visszavette az ezüst magassarkút, ami legalább a mérete volt, aztán kinyitotta az első fiókot az éjjeliszekrényen. Levelek voltak benne, egy könyv, persze kviddics témájú, zsebkendő, csokibékák. Semmi izgalmas. A komódhoz lépett. Alsónadrágok, zoknik, tréningruhák, pólók. Benyúlt a ruhák közé, végigtapogatott mindent, de pálcát nem talált. Kivett két vastagzoknit, aztán visszalökte a fiókot.
– Francba – szólalt meg végül, aztán tovább ment a szekrényhez. Az egyikben talárok voltak, élére vasalt nadrágok, a következőben farmerek, még több póló. Malfoynak az egész ruhatárát végignézte. Nem talált semmi gyanúsat. Csak újabb bizonyítékokat az édességfüggőségére. Aztán egy másik fiókban órák, mandzsettagombok, nyakkendőtűk sorakoztak.
Kopogó léptekkel ment ki a szobából. Akármennyire is szét akart nézni, a gondolatai folyton Malfoyra terelődtek. Az a különös mágikusszignatúra, meg kellett tudnia mi a helyzet. Kinyitott egy kétszárnyú ajtót. Egy szalonba lépett be, amiben két kényelmesnek tűnő kanapé és két fotel kapott helyet. A hatalmas ablakok a kertre néztek. Igazából minden modern volt, színvilágában és elrendezésében is. Otthonos, meleg, és legszívesebben itt táborozott volna le. Malfoynak vagy a lakberendezőjének kiváló ízlése volt.
Továbbment. A következő szoba Malfoy dolgozószobájaként funkcionált. Rengeteg pergamen, füzetek, pennák, tintatartók volt mindenfelé. A klubbal kapcsolatos üzleti iratok. Hermione kihúzogatta az asztalfiókokat, de ott sem talált pálcát. Három erszény varázslópénz, újabb csokibéka, az alsó fiókban csokibékakártya gyűjtemény. Semmi érdekes. Aztán megfordult.
Majdnem szíven ütötte a látvány. A falhoz állított üres könyvespolcokat nézte, és a szíve szakadt meg. Hiszen Malfoy bájitalmester volt, hol vannak a varázskönyvek vagy az iskolai holmik? Csak néhány varázsló képregény pihent a polcon. Arra gondolt, hogy ő mennyi vaskos olvasmánnyal tölteté meg a helyeket.
– Basszus, Malfoy! – morogta félhangosan. – Persze, hogy nem szeretsz olvasni.
Közelebb ment a szánalmas, foghíjas repertoárhoz. Egy halom kviddicsmagazin, egy régi seprű katalógus (ki tart ilyet?), aztán két kalandregény… szánalmasan rövidek. Hermione felhúzta az orrát. Semmi, semmi és semmi. Kiment a folyosóra, de az ajtók zárva voltak. Visszament az irodába. Felmarkolt egy halom üres pergament, talált egy olyan tollat, amit a muglik is használnak, aztán visszament Malfoy szobájába. Levette a szandálját, felhúzta a vastagzoknikat, majd elkuporodott az ágyra, aztán nekiállt jegyzetelni.
Hermione mindent leírt, amit a Desiderumról tudott. Aztán folytatta az ismert hozzávalókkal, ezek tulajdonságaikról, kölcsönhatásokról írt jegyzeteket. A betegekről, tünetekről, és az értelmetlen kezelésekről, illetve a lehetséges gyógymódokról. Az utóbbiak közül képes volt kizárni néhányat, és megmagyarázni, miért nem működtek, de volt néhány, amivel egyáltalán nem bírt.
A minták és az elemzés nélkül nem juthatott sokra, ugyanakkor szerette volna, ha talál bármit, amin elindulhat. Bár lett volna Malfoynak valami olyasmije, ami hasonlított a szakirodalomra. Miért nem voltak könyvei? Legszívesebben megfojtotta volna a varázslót. A kutatása hirtelen megfeneklett. Kijegyzetelte azokat a dolgokat, amiknek utána akart nézni, a lista nem lett rövid.
Végül rátért egy úgy témára: Malfoyra. Anélkül, hogy bármi konkrétumot tudott volna az állapotáról, felvázolt róla egy igazán részletes kórképet. Szakmai szemmel Dracónál életerősebb férfit nem is találhatott volna. Nagy volt a kísértés, hogy ne írja fel a listára azt is mennyire seggfejnek tartja, de igyekezett megmaradni a szakmai szinten. Majd végül elkezdett környezettanulmányt végezni. Ilyenkor mást is figyelembe kellett volna vennie, ugyanakkor az egyetlen olyan helyiséget vett célba, ahol talált is valamit.
A fürdő kellemes elrendezésű volt, zuhanyzó is és fürdőkád is. Nem túl sok pipereholmit talált. Miből gondolta, hogy Malfoynak olyan sok mindenre van szüksége ahhoz, hogy így nézzen ki? Láthatóan elég volt neki egy szappan, borotva és borotva hab, amit nem igazán használt az utóbbi időben, sampon, tusfürdő, és olyan drága parfüm, aminek az illatától megborzongott. Ellenben a gyógyszeresszekrény dugig volt bájitallal, kenőcsökkel, elixírekkel, szérumokkal. Jobban felszerelt volt, mint bármelyik kórtermi készlet a Szent Mungóban. A fürdőben listába szedte az összes bájitalt, amit talált, ezek összetevőit. Persze ezek egyike sem Desiderium volt. Szép álom lett volna.
Egészen addig dolgozott, amíg a pergamenek el nem fogytak. Beletúrt a hajába, és hangosan felnyögött. Délkörül lehetett. Egyetlen egy óra sem volt a helyiségben. Kint a teraszon a házimanó megterített, de a boszorkány nem látott senkit, mert Poppy nem mutatkozott előtte. Csak egy terítéket tett fel, úgy tűnt Malfoy nem teszi tiszteletét, bár ki tudja hol lehetett. Úgy érezte magát, mint egy rejtegetett szerető. Az ebéd finom volt, brokkolis csirke, és a legistenibb csokitorta a világon, ami miatt elgondolkodott azon, hogy mégis Draco Malfoy szeretője lesz. Aztán meggondolta magát, amikor egy cukorpálca jelent meg a tányéron.
– Micsoda poén – horkantott fel, aztán visszament Draco dolgozószobájába, felmarkolt még némi pergament, és folytatta a munkát. Annyira belemerült, hogy elkapta a hév, aztán amikor már majdnem megtalálta a megoldást, elaludt. Túl kényelmes volt az ágy, ő pedig iszonyatosan fáradt.
Késő délután volt, amikor arra eszmélt, hogy a borzasztó nagy pergamenhalom közepén feküdt, valamilyen természetellenes pózban. Valahol az áttöréshez közeledő úton nagyon is elakadt. Malfoy ágya túlságosan is kényelmes volt. Ivott egy pohár vizet, aztán szétnézett. Egyedül volt a helyiségben. Idegesen elkezdett keresgélni a jegyzetek között.
– Hol a fenében lehet? – mormolta magában, aztán tovább kutatott.
– Mit keresel? – hallott egy hangot a háta mögött. Hermione ösztönösen fogta meg a pálcát, aztán Malfoyra irányította. – Egy cukorpálcával akarsz megátkozni?
– Elszánt vagyok – mondta.
– Nem is te lennél – szólalt meg a varázsló, aztán elmosolyodott. Ez most egyáltalán nem volt gúnyos, hamis vagy erőltetett, még csak önelégült sem. Inkább csak őszinte.
Hermione megpörgette a cukorpálcát az ujjai között, egyenesen Malfoyra nézett, aztán beleharapott az édességbe.
– Finom. Málnás.
– Örülök – nézett rá sötét tekintettel, és megdobbant a szíve.
– Olyan kis szemét vagy – folytatta, aztán olyasmit tett azzal a cukorpálcával, aminél illetlenebbet nem is tehetett volna. Az ajkát rózsaszínre festette az ételfesték. Draco hangosan sóhajtott fel.
– Szóval teszel róla, hogy megbánjam, amit tettem?
– Tettem rá egy kísérletet – vigyorodott el a lány, aztán kissé közelebb ment. – Miért talán hatással van rád?
Megállt a varázsló előtte, kihívóan nézett rá. Draco megfogta a kezét, amiben a cukorpálca volt, aztán ő maga is harapott belőle egy darabot. Farkasszemet nézve méregették egymást, és várták ki mozdul meg először. Malfoynak azonban nem volt türelme, főleg nem most, amikor kialvatlannak érezte magát, fáradt volt, és átkozottul vágyott Grangerre.
– Ne akard, hogy megmutassam mennyire van rám ez hatással! Lehet nem tetszene.
– Miből gondolod?
– Jaj, Granger, annyit mindent láttam már ennyi év alatt, hogy ne csodáld, amiért ennyire gyanakvó vagyok – válaszolt végük. – És veled kapcsolatba nagyon is gyanakvó vagyok. Szóval ne csinálj olyasmit, amit nem gondolsz komolyan. Rám nem hat semmilyen női praktika, és ezzel nem fogsz elérni semmit.
– Csak bosszantani akarlak – mosolygott el édesen Hermione. – Különben is béna vagyok az ilyesmiben.
– Ezt sem veszem be. Láttam, ahogy táncoltál. Láttam, hogy mit csináltál azzal a cukorpálcával. Te minden vagy csak nem béna, szóval ne etess ilyen szarságokkal
– Sosem táncolok.
– Granger… ne játsszuk ezt!
– Mit?
Hermione közelebb lépett hozzá, majd vett egy mély levegőt. Aztán magáról megfeledkezve, megfogta a varázsló pólóját, és beleszagolt. Oh, igen, ez bájital illat volt, imádta ezt és megborzongott tőle.
– Mit csinálsz, Granger?
– Te bájitalt főztél?
– Olyan orrod van, mint egy vadászkutyának. Igen, Granger, a laborban voltam, aztán egész nap az üstök fölött görnyedtem.
– Sárkánylép, szárított csalán, gyömbér, megperzselt bicornis szarv, egy csipetnyi kén és a kedvencem porított bürök – sóhajtott fel elégedetten a boszorkány.
Dracónak nyelnie kellett egyet, hogy kiverje a fejéből egy igazán pajzán gondolatot. A bájitallaborban kettesben Grangerrel, miközben megmutatja neki a legjobb minőségű bájitalait.
– Mit kutyulsz abban a laborban? Ahh, érzek még egy leheletnyi boszorkányfüvet is.
– Nagyon jó, Granger, de legjobb lenne, ha nem szagolgatnál ennyire – próbálta meg lezárni magáról a boszorkányt, aki még egy szippantással belélegezte a varázsló illatát. – Még a végén azt hiszem, hogy tényleg begerjedtél.
– Oh, nem, csak ezt akartam rádragasztani.
Draco lenézett a pólója elejére, ami ott lógott a maradék cukorpálca.
– Büszke lehetsz magadra. Ennél gyerekesebb dolgot nem is csinálhattál volna.
– Az is vagyok – mosolygott Hermione. – Hülye gyerekes dolgot csináltam. Mert megőrülök itt, ha nem mehetek el. Segítettem volna neked.
– Még nem jött meg rólad a bagoly.
– Nem vagyok hozzászokva, hogy ennyire nem bíznak bennem – jegyezte meg a boszorkány, aztán felkelt az ágyról, kicsit megcsúszott a vastag zokni miatt a márványpadlón. Malfoy már éppen nyúlt volna érte, amikor Hermione megragadta a karját, és felállt.
– Régen mindig így csúszkáltam a kúriában.
– Most is menő lenne – mosolyodott el Hermione.
– Már felnőtt vagyok – szólalt meg színtelen hangon.
– Semmi érzéked a szórakozáshoz.
– Ezért vagyok a Káosz tulajdonosa, mert nem értek a szórakozáshoz. Egyébként mocskosul jól működik az a hely. – Most a mosolya egyértelműen önelégült volt. – A Szent Iván éjjelén bulit tartani nagy ötlet volt.
– Jól nézett ki a dekoráció.
– Én terveztem – jegyezte meg csak úgy mellékesen a varázsló.
– Tényleg tetszett – mondta Hermione.
– A sok eldugott hely is, igaz?
– Ne is említsd! Láttam, hogy mit műveltek ott – horkantott fel a boszorkány.
– Emlékeztesselek, hogy mit csináltunk ott?
– Nem kell…
– Csak szólj, ha elfelejtenéd – vigyorodott el a varázsló.
Hermione vett egy mély levegőt, aztán úgy döntött inkább egyenesen nekiszegezi mondanivalóját a férfinak.
– Törhetetlen Esküt fogadok vagy Titoktartási Esküt, amit akarsz, csak engedj haza! Ez most nem vicc vagy hülyeség, és nem is játék – váltott élesen témát a boszorkány. A hangja komoly volt, és eltökélt. – Sokat gondolkodtam ezen. Hajlandó vagyok vállalni ezekkel járó összes feltételedet. Bármit, csak ne kelljen itt maradnom.
– Nem lehet. Írtam a barátaidnak is, hogy elkaptad a feketemacska influenzát, és nem tudsz velük találkozni két hétig.
– Mi van? Olyan nincs is – intette le a férfit a lány, és rosszallóan megforgatta a szemét.
– De van – erősködött Malfoy. – Krónikus pechszéria, neked pedig pontosan ez van. És nem hiszem, hogy bármelyik nyomoronc olyan okos, hogy ennek utánanézzen. Potterék annyira leterheltek, hogy semmit sem fognak gyanítani.
– Akkor lehet tényleg ebben szenvedek – mondta Hermione, aztán csúszkálva elindult egy pohár vízért a fürdőszobában. – De az is lehet, hogy inkább Malfoyitiszben vagy Dracotoxikózisban szenvedek. Na, az mégis komolyabb betegség lenne.
– Miért onnan hozod a vizet? Az a fogmosópoharam – mutatott a pohárra Malfoy.
– Miért ne? Egyébként tiszta, megnéztem.
– Poppy rendelkezésedre áll – vonta meg a vállát a varázsló. – Azt kérsz tőle, amit szeretnél. Mármint enni vagy inni.
– Nem vagyok hozzászokva a manókhoz. Nekem otthon nincs házimanóm, igaz, nem is hiányzik.
– Ne kezdj el nekem prédikálni! Nekem ő olyan, mint a jobbkezem, technikailag az is – forgatta meg a szemét Draco, és még vicsorgott is hozzá. – Egyébként az arcodon még mindig rajta van egy kicsi pergamenlap.
Miközben ezt mondta, közelebb lépett a boszorkányhoz, aztán levette a róla a kis négyzet alapú lapot.
– Nagyszerű.
– Tintás az arcod – jegyezte meg mosolyogva Draco, aztán megpróbálta letörölni, szánalmasan nem működött, pedig magában kimondta a nonverbális varázsigét, amit pálca nélkül is tudod használni. Legalábbis régen így volt. Türelemre intette magát, de mindketten tudták, hogy iszonyatosan dühös. A lány érezte a mágiája furcsa vibrálását, pontosan úgy, mint a klubban.
Malfoy visszahúzta a kezét, Hermione lépett egyet hátra, majd amíg varázsló a pergamendarabot tanulmányozta, ő visszament a fürdőbe. Ránézett az ágyát borító megannyi jegyeztre, felvett párat és elolvasta. A varázsló sóhajtva vette tudomásul, hogy a gyógyítónak ő maga lett az új rögeszméje. Mikor úja felemelte a fejét a boszorkány már ott volt. Láthatóan a tintafolt eltűnt.
– Nem szóltál.
– Vicces volt így nézni téged, Mandragóra.
– Remélem, hogy jól szórakoztál.
– Rosszul írtad a magasságomat. Százkilencven centi magas vagyok, és nem százkilencvenkettő.
– Bocs, akkor két centit tévedtem – szólalt meg Hermione, aztán elvette tőle a papírt, majd átírta a helyes számra. – Újra kell számolnom mindent.
– Két centi nem számít – mondta a varázsló. – Vagy igen?
– Szeretem a pontos értékeket – vonta meg a vállát a lány. – Így könnyebben tudok dolgozni.
– Akkor milyen méretemre vagy még kíváncsi? – incselkedett vele Draco.
– Egyelőre minden megvan, ami kell – veregette meg a karját a boszorkány. – Vagyis kellene némi szakirodalom, de a könyvtárad szánalmasan gyér. Most komolyan, Malfoy. Kviddicsmagazinok és seprűkatalógusok?
– Szeretem az egyszerű olvasmányokat.
– Képregények?
– Nem vagyok az a könyvmoly típus – mosolyodott el a varázsló. Ugyanakkor azt elfelejtette elmondani, hogy a könyvtára egy másik, sokkal, de sokkal nagyobb helyiségben van. Azt is elfelejtette megemlíteni, hogy időt és fáradtságot nem kímélve mindent áthordott a dolgozószobájából oda, mert egész éjjel nem tudott aludni, és csak a szánalmasan gyér maradékot hagyta ott, azt is csak azért, hogy bosszantsa a boszorkányt. És bezárta az ajtót. Kíváncsi volt, hogy Granger mennyire szabadul el, ha egyedül hagyja.
– Mindegy. De meg kell vizsgálnom téged.
– Később, ma este dolgom van – mondta gyorsan a Draco, aztán kinyitotta a szekrényét, fekete pólót, és farmert vett elő, majd egy sárkányzöld talárt.
– Mit csinálsz?
– Utánajárok néhány ügynek – válaszolt kurtán. Nem akarta a boszorkányt beavatni az ügyeibe, de Granger nem olyan volt, akit csak kispadra lehetett ültetni.
– Azt hiszem, hogy van egy elméletem – szólalt meg végül Hermione.
– Halljuk! – mondta Draco, miközben a karjára tette a ruhákat.
– Szerintem te nyomozgatsz a Desiderium terjesztői után, nem csak úgy egyszerűen, hanem olyan mélyen amilyen mélyen csak lehet – kezdett bele Hermione. – Láttam a sárkányzöld talárodat, és volt benne pár csúnya dolog. A feketében még csúnyább dolgok voltak, de persze nem nyúltam semmihez. Szánalmas, hogy nincs itt semmi, amivel megszökhetnék.
– Végre rájöttél.
– Nem csak a szex miatt hoztál ide engem.
– Aznap este két dologra gondoltam. Az egyik az volt, hogy kiderítem mit akarsz. Aztán pedig a szexre, ez pedig minden más felülírt – világosította fel Draco, és vágytól teljes pillantásokkal figyelte a nőt. Még közelebb is lépett hozzá – A tervem az volt, hogy már az előszobában elkezdem, majd folytatom a szalonban és az ágyamban végezzük, csak hát túl világos volt a kibaszott előszobában. Sajnálom, megdőlt az elméleted. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy eszméltlenre akartalak kefélni itt az ágyamban, még akkor is, ha ide egyetlen nőt se hoztam el soha. Ez akkor megválaszolja a kérdésedet a vonzódásról.
– Hülyére akarsz venni – vágott egy fintort Hermione.
– Talán, ha nem leszek rád dühös, akkor újra elővehetjük ezt a témát.
– Nem is érdekelt, hogy Desiderumot keresek?
– Akkor már nem, elvontad a figyelmemet. Miután megtudtam, hogy rólad van szó, akkor viszont már nagyon is érdekelt, és most is érdekel – válaszolt Draco sötéten. – Nem akarom, hogy ebbe az aurorok beleszóljanak. Miután csak hitegettek és nem figyeltek rám muszáj volt beleavatkoznom. Fel se fogták milyen veszélyes ez, amikor még el sem kezdték terjeszteni. És nem akarom, hogy tudják én vagyok e mögött.
– Nem vagyok auror még mindig. Nekem csak a minta kellett elemzésre. Figyelj, én segíteni akarok azoknak az embereknek a Szent Mungóban, akik élet és halál között lebegnek. Rengetegen dolgoznak azon, hogy megmentsék az életüket, és nem állunk éppenséggel jól. Engem nem érdekel, hogy milyen gondjaid vannak az aurorokkal.
– Sokkal többet tudsz rólam, mint eddig bárki. Piszkosul gyorsan összehoztad azt, amit a többieknek nem sikerült. Veszélyt jelentesz az akciómra – jegyezte meg Draco összeszűkült szemekkel. – Bassza meg egy rövid szoknya és a kilométer hosszú lábak. Granger, ha ez kiderül… Hidd el szörnyen érzem magam emiatt.
– El tudom képzelni, hogy milyen szörnyen érezheted magad – morogta, majd karba tette a kezét a boszorkány.
– Ez pedig nem derülhet ki. Teljesen tönkretennél mindent nekem, amikor már nagyon is közel járok a megoldáshoz. Most nem Draco Malfoy vagyok ezeknek az embereknek, hanem Áspis. Draco Malfoy jelenleg nem létezik.
– Akkor hagyd, hogy segítsek. Lehetnék mondjuk… Medusa vagy Nemesis.
– Megőrültél? Ennél hülyébb ötletet nem hallottam még.
– Nem, de úgy látom, nem igazán van más lehetőségem – tette a karba a kezét a lány, és kihívóan nézett rá. – Meggyógyítalak, segítek az ellenszer előállításában, és felajánlom a pálcám. Vagyok olyan jó párbajozó, csak picit gyakorolnom kell.
– Milyen szépen kigondoltad ezt, Granger – csóválta meg a fejét a varázsló.
– Nem fogok itt ölbe tett kézzel üldögélni – forgatta meg a szemét a boszorkány. – Neked pedig segítségre lenne szükséged. Így nem érezném úgy, hogy elraboltál volna.
– Bízzak meg benned? – tette karba Draco is kezét. Egy pillanatra farkasszemet nézett a boszorkánnyal. – Ha ebbe belekeveredsz, akkor Azkabanba is kerülhetsz.
– Voltam már ott.
– Három napot.
– Egy hetet – pontosított. – Végigaludtam az egészet.
– Nem, Mandragóra, ezt nem akarom – mondta gyengéden, és olyan lágy hangon, hogy attól Hermione megborzongott. Szörnyen hatással volt rá, és ez több volt, mint kínos és zavaró. – Nem akarom, hogy belekeveredj.
– Igen. Tudom, hogy ez nagy kérés. De megígérem, hogy semmit sem árulok el ebből. Még a Törhetetlen Esküt is bevállalom. Kérlek!
– Nem kötök ilyesmit senkivel sem – intett nemet a fejével Draco. – Veled pedig főleg nem.
– Ez sértés.
– Nem. Ez józanész – mondta határozottan a varázsló. – És momentán egy csepp varázserőm sincs, amit erre használhatnék fel. Szóval tedd magad takarékra.
Hermione közelebbment hozzá, elszánt volt és engesztelhetetlen, mintha nem is lehetne eltántorítani attól, amire készült. Megérintette a férfi karját. Hirtelen felszikrázott valami. Draco döbbenten nézett a boszorkányra, aki diadalmasan nézett rá, mintha valamit bizonyított volna.
– Ez meg mi a frász volt? Mit csináltál?
– A mágia visszhangja, nem gondoltam volna, hogy pálca nélkül működik, de láthatóan sok feszültség van… mindkettőnkben – mondta Hermione, és elégedettebb már nem is lehetett volna. – Te nem vesztetted el a varázserődet.
Draco elővette a pálcáját, aztán magabiztosan suhintott egyet vele.
– Lumos. Jééé, még mindig sötét van – mondta gúnyosan, és majdnem elhajította a varázseszközt, de ezen a korszakon már túlvolt. Ráadásul a boszorkánynak nem adhatott pálcát.
– Elmagyarázom – kezdett bele Hermione. – Ez nem egy szokványos módszer, amit használtam. A szabálytalan mágikusszignatúra nagyon ritkán fordul elő, nincs is rá kezelés, sem gyógymód, általában traumák idézik elő és csúnya vége is lehet. Ahogy látom te nem vagy éppen traumatizált, igazán betegnek sem mondanálak. Ez olyan módszer, amivel kideríthető van-e valami baj, inkább csak amolyan ellenőrzés. A saját mágiámmal rábírtam a tiédet, hogy működjön együtt vele. Ez amolyan elemi mágia, a szikra pedig a visszhangja, ahogy a két mágikus személy varázsereje reagál. Ha valóban nem működne a mágiád, akkor nem lenne visszhangja sem.
– Ezt továbbra sem értem.
– Ha az elemi mágia nem működik valakinél, akkor nincs varázsereje vagy szabálytalan a mágikus szignatúrája. Valami van a szervezetedben, ami a mágia természetes áramlását meggátolja, ezért is működött nálad a Desiderium. Megalkottad, de nem tudod hogyan működik?
– Majdnem minden alkalommal részeg voltam – vallotta be Draco. – Nem csodálkozom ezen.
– Édes Merlinre! Visszavonom, mégsem vagy normális.
– Nem ebből indultam ki, amikor megalkottam a bájitalt magamnak – morogta a varázsló, majd összeszorította az ajkait.
– Hanem?
– Hogy kurvára varázsolni akarok bármi áron – sziszegte az egykori mardekáros.
– Van egy sejtésem, de ezt igazolnom kell – váltott témát Hermione.
– Érdekes. És hogyan akarod igazolni?
– Régen foglalkoztam ezzel – mondta a boszorkány. – Mármint a mágia áramlásával.
– Igen?
– A Minisztérium megbízásából dolgoztam egy projekten, ami aztán kudarcba fulladt – folytatta színtelen hangon Hermione, aztán vett egy levegőt, mire folytatta. – Akkor sokat foglalkoztam a mágiával. Rengeteg embert megvizsgáltam, bárkit, aki valamilyen módon gyógyítóként hozzám került. Azon dolgoztam, hogy meghatározzam milyen szervek működésének kell rendben lennie az egészséges mágiához, aztán pedig azon hogyan tudnám megakadályozni, hogy valaki varázslatot használjon.
– Szóval lehet, hogy többet tudsz, mint azok a gyógyítók, akikhez elmentem?
– Ezt nem tudom – válaszolta a lány, majd egy pillanatra lehajtotta a fejét, mielőtt újra belenézett volna a férfi szemébe. – Említettem, hogy az egész kudarcaba fulladt, és nincs olyasmi, amivel a mágia szabad áramlását meg lehetne gátolni. Most pedig itt vagy te, és nálad valami határozottan gátolja. Lehet, hogy tévedtem?
– Ilyesmi előfordulhat Hermione Grangerrel? – kérdezett vissza bujkáló mosollyal a varázsló.
– Bármi lehet – tárta szét a karját a boszorkány, aztán elgolndolkodott. Az az időszak, amikor ezen dolgozott nagyon is ködös volt. Két végén égette a gyertyát, megszállott volt, és a végkimerülésig hajtotta magát. A kudarcot nehéz volt feldolgozni, aztán más irányba haladni. Ha tehette erre az egészre nem gondolt, de most… itt volt egy közvetlen példa, hogy valamit mégiscsak elnézett. A visszaemlékezés fájdalmas volt, mintha az agya megtagadta volna válaszokat, az emlékeket.
Draco csendben feldolgozta a hallottakat. Persze homályosnak tűnt minden, a bájitalkészítés együtt jár a gyógyítói hivatással, és ő ezt annyira, de annyira elfelejtette, vagy csak annyira zsigerivé vált minden, hogy ösztönösen csinálta azt, amit kell. Figyelte a boszorkány elszánt tekintetét, ahogy kinéz az ablakon a terasz felé. Miért éppen most kellett feltámadnia annak, amit el akart magában fojtani? Persze ez nem az a féktelen Draco Malfoy-féle elsöprő vágy volt, amit csak az egyszerű kielégülés hajt. Ez a nő vonzott magához, méghozzá elemi módon, ahogy egyetlen boszorkány sem. Legszívesebben engedett volna ennek az újfajta vágynak, ami még mindig azt harsogta, hogy neki határozottan Grangerre lenne szüksége. Baromi könnyű lett volna mindent felrúgni. Kényszerítette magát, hogy arra gondoljon, amiről az előbb beszéltek.
– Mire gondolsz? – kérdezte végül a varázsló.
– Ehhez kellene a pálcám, te és néhány bűbáj. Nem akarok elhamarkodottan kijelenteni semmit sem. Rengeteg kérdésem van hozzád.
– El kell mennem – szólalt meg fáradtan Draco.
– Áttörés előtt állok, ha nem adod vissza a pálcám, és nem maradsz itt, akkor hogyan érem el? Ezzel nagyon is megnehezítesz mindent – morogta mérgesen a lány, és csípőre tette a kezét. – Nem is tudod ez mekkora dolog.
– Még nem tudom mennyire higgyek ebben – jegyezte meg Draco komoran, de kíméletlenül őszintén. – Ez nem az én szabályaim szerint menne.
– Jó. Hogyan működne ez, ha a te szabályaid szerint folytatnánk? – tette fel a kérdést Hermione.
– Át kell gondolnom. Nem akarom, hogy bárki ebbe belekeveredjen – szólalt meg hidegen az egykori mardekáros. – Ez az én dolgom. Tőlem lopták el a receptet. Miattam kerültek Szent Mungóba nem is tudom hányan, lehet közvetve, de így van. Meg kell találnom a Forrást és a Terjesztőt.
– Jó. Reggelig eldöntöd, hogy mi legyen?
– Igen.
– Csodás. Kész vagyok segíteni mindenben.
– Értem.
– De az Exmemoriambe nem egyezem bele, ha mégis meggondolnád magad, és nemet mondanál, akkor ezt tudnod kellett – jelentette ki határozottan Hermione. – Bizonytalan varázserővel tuti, hogy baj lenne.
– Rendben. Viszont akkor itt maradsz – mosolyodott el a varázsló. – Egészen addig, amíg Áspisra nem lesz szükség.
– Reggel újra tárgyalunk. Akkor elmész?
– Hozok neked meglepetést holnap reggel.
– Micsodát? Egy tucat cukorpálcát?
– Egy bugyit – vigyorodott el gonoszul Draco.
– A Zsebpiszok közből? Kösz, inkább nem kell.
– Akkor nem hozok. Nekem nem gond.
– Inkább egy papucsot – nyögött fel végül Hermione. – Ez a zoknis megoldás borzalmas, amit kaptam az túl nagy. Szóval kicsit tedd kényelmesebbé az ittlétemet.
– Fogoly és követelőzik. Ki hallott már ilyet?
– Azt mondtad, vendég vagyok, vagy inkább sikítsak és kiáltsak?
– Igaz, el is felejtettem. Meglátom mit tehetek. Mindent a vendégért. Hogy is felejthettem ezt el?
– De ne a Zsebpiszok közből hozd, kérlek! – nyögött fel, mert el sem tudta képzelni mégis milyen dolgot találna ott Draco. – Majd mindent kifizetek.
– Egy jólmenő klubot vezetek, nincs szükségem a pénzedre – mondta komoran és némi sértődöttséggel. – Szóval foglald el magad, és legyél jó kislány!
– Élvezed ezt, igaz?
– Kicsit.
– És mit csináljak addig?
– Kicsit gazos a mandragóraágyás – sóhajtott Draco. – Azzal foglalkozhatnál.
– Tetszene, ha meghallanám a sikolyukat.
– Ezek még fiatalok.
– Nem fogok gyomlálni neked – rázta meg a fejét a lány.
– Akkor találd ki egyedül mit fogsz csinálni.
– Akkor jó mulatást, Áspis! – mosolyodott el édesen Hermione. – Ne harapj meg senkit! Lehet, hogy nincs varázserőd, de méregfogad biztos van.
– Meglesz. Minden mérgemet neked tartogatom.
– Addig majd elolvasok néhány képregényt és seprűkatalógust – sóhajtott fel a boszorkány.
– Abban az ezüst ruhában? – kérdezte vágyakozva.
– Nem, hanem a Roxfortos kviddicsmezedben, az ágyadon fekve és nem lesz rajtam bugyi, mert nincs.
Draco csak felnevetett, aztán kisétált a szobából. Hermione megforgatta a szemét, majd fogott egy pergament és leírt mindent, amilyen bájitalhozzávalót érzett a varázsló ruháin. Éjfélig tartott, mire minden elméletét leírta.
***
Órákkal később Áspis a vastag üvegfalon keresztül nézette a tömeget. Itt csend volt, ide nem ért el a dübörgő zene lüktetése, és jótékony félhomályban nem zavarták a Káosz fényei. Még mindig Grangerre gondolt. De fontosabb dolgokat kellett elintéznie, mint egy boszorkányon merengeni. Kopogtattak.
– Gyere be!
– Főnök. Itt vannak az aurorok.
– Engedd be őket! – intett komoran, aztán visszahúzta a fejére a csuklyát. A különleges ruhadarabba varázslatot szőttek, így ez még inkább elrejtette a kilétét.
Potter és Weasley auror egyenruhában léptek be a helyiségbe. Egy kurta biccentéssel üdvözölték egymást. Persze nem ismerték fel Dracót.
– Minek köszönhetem a megtisztelő aurori figyelmet? – kérdezte nyugodtan Áspis.
– Növekedtek az esetszámok – szólalt meg Potter. – A Minisztérium már aggódik. Kirendelt aurorokat telepítene a Káosz köré.
Draco harsányan felnevetett.
– Oh, igen? És ebbe kellene beleegyeznem?
– Igen.
– Nemet kell mondanom – közölte nyugodtan.
– Ez nem lesz mindig így. A Wizengamothoz is fordulhatunk – mondta Ron hideg komorsággal. – Sőt már el is indítottunk egy beadványt.
– Alapos munka – bólogatott a férfi. – Csak egyetlen egy picipici aprócska kis gonddal nem számoltatok.
– Mégis mivel?
– Nem a klub területén történt egyik eset sem – válaszolt Áspis mély nyugalommal. – A Minisztérium addig nem küldhet ide be aurorokat, amíg ez így van.
– Ezt megoldhatjuk úgy, hogy mindegyik félnek előnyös legyen – folytatta Potter. – De kicseszettül meg is nehezíthetjük egymás dolgát.
– Mondjuk úgy, hogy meggondolom – szólt jeges nyugalommal Draco. – Viszont feltételeim vannak.
– Micsoda? – rontott rá Weasley úgy, mintha meg akarná átkozni.
– Némi információ.
– Kérdezz – mondta Harry.
– Miért nem működik együtt a Szent Mungóval a parancsnokság? – kérdezte Áspis. Láthatóan a két auror megfeszült, és nem akarta elárulni. – Nem akarjátok az ellenszert kifejleszteni? Ártatlanok fekszenek most abban a kórteremben.
– Vannak mások is – szólalt meg Harry. – Nem törhet ki pánik.
– Pánik?
– Ehhez eskü kell – mondta Ron határozottan. – Nem adhatunk ki ilyen kényes információt.
– Én maximum alkut vagyok hajlandó kötni, esküt nem – válaszolta Áspis. – Ha eláruljátok, akkor a klub kinti területét felőlem körbe is rakhatjátok aurorral.
A két auror megfeszült álkapoccsal egymásra nézett.
– Miből gondolod, hogy elmondjuk neked, és megbízunk benned?
– Sehonnan – nevetett fel szárazon Áspis. – Engem a Terjesztő és a Forrás érdekel. Senki más. Csak látni akarom az összképet.
Mielőtt megegyezhettek volna, heves dörömbölés hallatszott kintről, aztán Digby lépett be az ajtón.
– Főnök, megint van egy. De ez most durva volt vele valaki, aki a környéken bujkál.
Draco elkáromkodta magát.
– Menjünk! – szólt neki határozottan.
Mindannyian felálltak, aztán elindultak kifelé.
– Akárki is az, ő a miénk – szólalt meg Harry.
– Azé, aki előbb elkapja – vigyorodott el Áspis, aztán megfogta a sétapálcát, ami eddig az ajtónak támasztva várta.
Mire kiértek, már teljes káosz közepébe sétáltak bele. Átkok, ártások hasítottak a levegőbe.
– Csessze meg! – sziszegte, aztán fogta a sétapálcát, majd besétált a tűzharc kellős közepébe. Az aurorok megrettenve néztek egymásra, aztán ők is beszálltak a harcba.
Draco az évek során megtanulta, hogy milyen hibákat követnek el a varázsképességűek párbaj közben. Kemény lecke volt ez számára, olykor fájdalmas, de megérte. A párbajozók annyira a varázslatokra támaszkodtak, hogy így nem figyeltek a körülöttük lopakodókra. Ez pedig előnyt jelentett a számára, amit ki is használt. Egyből kiszúrta az egyik támadót. Elindult felé. Halk volt, óvatos és úgy siklott, mint egy áldozatára vadászó kígyó. Az ellenfele csak szórta az átkokat, de nem figyelt a holt terére, még az alapvető jelző bűbájokat sem húzta fel maga köré. A férfi most Weasleyt célozta meg. Draco elérkezettnek látta a pillanatot a támadásra, suhintott egyet a sétapálcával egyenesen az ellenfelére, aki kiejtette a pálcáját, miközben ájultan esett össze.
– Te beteg vagy – hüledezett Weasley, miközben zihálva hárított egy átkot. – Ez mire volt jó?
– Mozgás! Kapjátok el a többieket! – mondta Áspis, aztán már ott sem volt. A fedezékből Potter alakja bontakozott ki.
– Majdnem elkapott az a szemét – hörögte, majd csatlakozott Ronhoz.
– Tedd bilincsbe.
– Rendben.
– Ez meg mi a fenét csinál? – kérdezte Harry, amiközben Áspist figyelte.
Draco felmászott az egyik vaskonténer tetejére, aztán egészen a széléig lopakodott. A két auror úgy nézett rá, mintha soha nem látott volna ilyesmit. Talán így is volt. Senki sem vette észre, hogy Áspis fentről nézi a kialakult küzdelmet. Többen voltak, mint azt jelentették, és talán egy csapda. Ki akarta egyenlíteni az esélyeket. Rúnaköveket vett elő a zsebéből. Egyik konténerről a másikra ugrált át. Majd elkezdte apró köveket szétszórni.
– Mi a franc ez? – szólalt meg Harry újra, de aztán rájött, hogy nincs idő ezen töprengeni. Két aurortársa érkezett meg éppen. – Kettes formáció, ejtsünk foglyokat.
A társai bólintott, aztán a megbeszéltek szerint haladtak tovább. Harry még mindig a Káosz tulajdonosát kereste a tekintetével. Rengeteg kérdés zakatolt a fejében. Potternek feltűnt, hogy Áspis nem használt varázslatot. Miért, ha varázsló? Összevonta a szemöldökét. Vajon ki lehet ő? Egy kvibli? Semmit nem lehetett tudni róla. Egyszercsak felbukkant a semmiből. Se akta, se semmi. Persze nem áltatta magát, jól tudta, hogy ez egy álca, de vajon ki rejthet az álarc? Végül Ronhoz lépett.
– Kerítsük be azt a rohadékot!
– Rendben – válaszolt Ron.
Eközben Áspis élesítette a rúnaköveket. Mostantól nem lehetett hoppanálni a területről. Átkok sorozata villant fel az éjszakában. Dühös kiáltások hangzottak fel. A férfi el akarta kapni őket, elemezte és kiválasztotta azt, amelyikről úgy tűnt a vezetője ennek a ramazurinak, aztán hagyná, hogy a Veritaserum tegye a dolgát. Hangtalanul lopakodott tovább, lemászott a konténer oldalán, és egyenesen a háta mögé került. Túlságosan is könnyű célpont volt az idióta varázsló, aki szintén nem figyelt máshova csak előre. Draco hátulról kapta el őt, és kiütötte a kézéből a pálcát. Az utolsó átka, amivel eltalálta fájt, de nem érdekelte.
– Beszélj! – sziszegte Áspis, miközben a nyakát szorította. – Ki küldött?
– Én… nem…
Dulakodtak egymással. A férfi annak ellenére, hogy a nyakát szorították még így is hevesen ellenkezett. Néhány ütés, rúgás. Ki akarta billenteni Dracót az egyensúlyából, ám az átok ellenére sem tudta megtenni, a szorítás acélos volt, és Áspis sokkal felkészültebb volt a közelharcban. Ám ez nem akadályozta meg abban a szabadulásért harcoló férfit, hogy bevigyen neki egy-egy erősebb ütést, amit Draco azonnal megtorolt.
– Kitől szerezted ezt a szart? – rontott rá határtalan dühvel az egykori mardekáros. Egyre jobban szorította az ellenfelét. Elöntötte a düh, a tehetetlenség, a türelmetlenség, amik már egyre jobban kínozták.
– Ca… Ca… – Aztán elájult. Draco elengedte, aztán a varázsló elterült a földön. Valószínűleg még több sérülést szerzett.
– Kurva életbe! – csattant fel mérgesen, hevesen zihált, és majdnem lecsúszott a csuklya a fejéről. Draco megnézte az ájult férfi arcát. Elvette tőle a Desideriumot, aztán mélyen felsóhajtott. Legalább lesz mintája, és elemezhette változtattak-e az összetevőkön. Gyorsan elrejtette az értékes fiolát a talárja egyik rejtekzsebében. Eközben a fájdalom borzasztóan égetővé vált.
Potter és Weasley éppen akkor értek oda. Mindketten kifulladva figyelték az áldozatot.
– Elkábítottad?
– Mondjuk – rántotta meg a vállát Draco.
– Elvisszük a kihallgatóba.
– Nem, előbb én akarom kihallgatni – sziszegte a varázsló.
– Nem lehet – utasította el egyből Harry, aztán bilincset varázsolt az eszméletlen férfi kezére. Majd egy másik bűbájjal a levegőbe emelte.
– Ez nem vita tárgya, Potter.
– Nincs önbíráskodás – közölte az fekete hajú auror.
– Ha elviszed, akkor garantálom, hogy megkeserítem az életed – ígérte a varázsló.
– Sajnálom, Áspis – mondta Harry, aztán félrerúgta a hoppanálás gátló rúnakövet, és a gyanúsítottal együtt hoppanáltak.
Draco őrült dühvel indult vissza a klubba. Digby közben mellészegődött.
– Minden rendben?
– Újra be kell menned a fogdába – szólalt meg Draco. – Kellenek az infók.
– Rendben, főnök. Haza kéne menned. Megsérültél.
– Jó. Rendezd a többiekkel az ügyeket, aztán tudod mit kell tenni. Én most elmegyek – közölte kurtán Draco, aztán elővett egy zsupszkulcsot az egyik zsebéből, aztán már ott sem volt.
A mágia visszhangja
Hermione nem akarta annyiban hagyni a dolgot, aztán felkelt és futva a varázsló után ment. Szerencsére, még idejében utolérte.
– Szóval foglaljam le magam?
– Igen, Mandragóra – bólogatott Draco. – Mégsem szórakoztathatlak egész nap. Különben sem terveztem, hogy vendégem lesz.
– Látod, látod, ha nem raboltál volna el…
– Lazíts akkor, Granger! De mit bánom én. Sétálj, nézd meg a kertet, turkálj a cuccaim között, megjegyzem semmit sem fogsz találni. Menj át anyámékhoz, biztosan örülni fognak neked, nincs messze gyalog csak kettő vagy három kilométer – sorolta a lehetőségeket Draco.
– Tényleg? És mit mondjak? Hogy egyetlen magzatuk egy seggfej, és nem enged el, mert attól fél elárulom, hogy ő az alvilág ura? Mellesleg az ő ruháiban vagyok kénytelen mutatkozni mert csak egy provokatív, falatnyi ezüstruhám volt, amikor elhurcolt ide.
– Nem vagyok az alvilág ura, de tetszik a hasonlat – vigyorgott a varázsló. – És én nem tehetek róla, hogy miben voltál utoljára.
– De nincs rajtam bugyi – üvöltötte a boszorkány.
– Szegénykém! – sajnálkozott a férfi hamiskás mosollyal. – Csak a jóindulatomnak köszönheted, hogy van rajtad most valami.
– Kellemetlen helyzetbe hozhatlak a szüleid előtt. És tudod mit? Meg is fogom tenni.
– Már tudják, hogy nem mehetsz innen sehova – jegyezte meg Draco, bár még egyelőre igazából nem szólt egy szót sem a szüleinek. Tényleg, nekik sem ártana szólni, ha már itt tartunk. A férfinak kezdett megfájdulni a feje.
– Remek.
– Ne húzd el annyira a szád! – fedte meg a varázsló. – Azt nem mondtam el a szüleimnek, hogy gyakorlatilag felajánlottad magad nekem. Úgyhogy, ha a jóhíred miatt aggódsz a sértetlen.
– Milyen figyelmes vagy. Úgyse jönnének rá, mivel a te ruháidban vagyok… Mert ugye mindenki idióta, csak te nem.
– Kérhetsz valamit anyámtól kölcsön. Ezer éve várja, hogy legyen ilyesmire alkalma.
– Az kellene még csak – forgatta meg a szemét. – Köszönöm, de jó ez.
– Tudom, tudom, hogy ez kellemetlen neked… De nincs más választásom. Nem foglak bántani természetesen, ha ez megnyugtat. Ez egy apró kellemetlenség, amit majd megoldunk, ha mindenre választ kapok, megbízom benned, és biztonságban elengedhetlek.
– De azzal semmi bajod nem lenne, ha széttenném neked a lábam – fújt egyet a boszorkány.
– Már ez sem egy egyszerű helyzet, a tények ismeretében, viszont ezt később próbáljuk meg, mert nagyon sok dolgom van.
– Milyen nagy kegy.
– Még egyelőre nem tudom bízhatok-e benned – rázta meg a fejét a férfi.
– Most egy kicsit bánom, hogy nem voltunk jóban Roxfortban – morogta a boszorkány. – Én nem vagyok a szószátyár fajta.
– De ottvannak az auror barátaid – világított rá Draco. – Ők meg nem hagynák ezt szó nélkül. Szóval egyelőre nem bízom benned.
– A barátaimnak ehhez semmi köze – sóhajtott fel nehezen Hermione. – Nem avattam bele semmibe őket. És azt se tudják mit akartam csinálni. Dolgozzunk össze, Malfoy.
– Fogd ezt fel nyaralásnak – szólalt meg a varázsló. – A tetőteraszon van egy medence is, ha érdekel.
– És ússzak meztelenül?
– Én nem ítélkezem – vigyorodott el kissé, de olyan mosollyal, amitől Hermionénak újra eltűnt volna a bugyija, ha lett volna rajta.
– Mindegy. Menj!
– Szép napot!
– Cseszd meg, Malfoy!
– Úgy ahogy mondod. Erre már rácsesztem – morogta mérgesen, aztán összefogta a haját, még egy lesújtó pillantást vetett rá, majd elsétált mellette. – Ne csinálj olyasmit, amit én nem tennék.
– Majd igyekszem.
– Jó kislány!
– Menj a fenébe, Malfoy!
Miután Malfoy elment Hermione egyedül maradt a szobában, megigazította a ruhát, ami egykor Dracóé volt. Ordított róla, hogy mardekáros, és észre sem vette a hátán lévő diszkrét logót, a hetest és a Malfoy feliratot. Feltűrte a nadrág szárát, és levette a papucsot is. Legjobb lett volna, ha a papucsot le tudja kicsinyíteni, ugyanakkor a pálcanélküli mágia nem tartozott az erősségei közé, ahogy másnak sem. Csoszogva visszament a teraszra, majd mielőtt hasra esett volna inkább lerúgta azt.
– Ez remek – mondta ki hangosan, aztán megnézte, hogy mi van az asztalon. Kinyúlt, és elvett egy gofrit. Isteni íze volt. Már éppen elfelejtette hol is van éppen, amikor eszébe jutott valami. Mégis mit csináljon itt? Ez az egész ügy visszavetette a kutatását, vagyis inkább egy zsákutcába került. Nem mintha kényszerszünet nem ezt eredményezné. Rá kellett vennie Malfoyt az együttműködésre. De mégis mit tehetne?
Néhány percig még élvezte a nap melegét, a friss nyári illatot, aztán visszament a szobába. Mezítláb nagyon hideg volt a márvány. Körülnézett, de nem mert semmihez sem hozzányúlni. Nagyon is kínosnak érezte egy másik ember holmijában turkálni. Leült az ágyra, majd karba tette a kezét. Pálcát kellett szereznie, ami itt volt valahol.
Gyorsan megváltozott a viszonya a kutakodáshoz. Visszavette az ezüst magassarkút, ami legalább a mérete volt, aztán kinyitotta az első fiókot az éjjeliszekrényen. Levelek voltak benne, egy könyv, persze kviddics témájú, zsebkendő, csokibékák. Semmi izgalmas. A komódhoz lépett. Alsónadrágok, zoknik, tréningruhák, pólók. Benyúlt a ruhák közé, végigtapogatott mindent, de pálcát nem talált. Kivett két vastagzoknit, aztán visszalökte a fiókot.
– Francba – szólalt meg végül, aztán tovább ment a szekrényhez. Az egyikben talárok voltak, élére vasalt nadrágok, a következőben farmerek, még több póló. Malfoynak az egész ruhatárát végignézte. Nem talált semmi gyanúsat. Csak újabb bizonyítékokat az édességfüggőségére. Aztán egy másik fiókban órák, mandzsettagombok, nyakkendőtűk sorakoztak.
Kopogó léptekkel ment ki a szobából. Akármennyire is szét akart nézni, a gondolatai folyton Malfoyra terelődtek. Az a különös mágikusszignatúra, meg kellett tudnia mi a helyzet. Kinyitott egy kétszárnyú ajtót. Egy szalonba lépett be, amiben két kényelmesnek tűnő kanapé és két fotel kapott helyet. A hatalmas ablakok a kertre néztek. Igazából minden modern volt, színvilágában és elrendezésében is. Otthonos, meleg, és legszívesebben itt táborozott volna le. Malfoynak vagy a lakberendezőjének kiváló ízlése volt.
Továbbment. A következő szoba Malfoy dolgozószobájaként funkcionált. Rengeteg pergamen, füzetek, pennák, tintatartók volt mindenfelé. A klubbal kapcsolatos üzleti iratok. Hermione kihúzogatta az asztalfiókokat, de ott sem talált pálcát. Három erszény varázslópénz, újabb csokibéka, az alsó fiókban csokibékakártya gyűjtemény. Semmi érdekes. Aztán megfordult.
Majdnem szíven ütötte a látvány. A falhoz állított üres könyvespolcokat nézte, és a szíve szakadt meg. Hiszen Malfoy bájitalmester volt, hol vannak a varázskönyvek vagy az iskolai holmik? Csak néhány varázsló képregény pihent a polcon. Arra gondolt, hogy ő mennyi vaskos olvasmánnyal tölteté meg a helyeket.
– Basszus, Malfoy! – morogta félhangosan. – Persze, hogy nem szeretsz olvasni.
Közelebb ment a szánalmas, foghíjas repertoárhoz. Egy halom kviddicsmagazin, egy régi seprű katalógus (ki tart ilyet?), aztán két kalandregény… szánalmasan rövidek. Hermione felhúzta az orrát. Semmi, semmi és semmi. Kiment a folyosóra, de az ajtók zárva voltak. Visszament az irodába. Felmarkolt egy halom üres pergament, talált egy olyan tollat, amit a muglik is használnak, aztán visszament Malfoy szobájába. Levette a szandálját, felhúzta a vastagzoknikat, majd elkuporodott az ágyra, aztán nekiállt jegyzetelni.
Hermione mindent leírt, amit a Desiderumról tudott. Aztán folytatta az ismert hozzávalókkal, ezek tulajdonságaikról, kölcsönhatásokról írt jegyzeteket. A betegekről, tünetekről, és az értelmetlen kezelésekről, illetve a lehetséges gyógymódokról. Az utóbbiak közül képes volt kizárni néhányat, és megmagyarázni, miért nem működtek, de volt néhány, amivel egyáltalán nem bírt.
A minták és az elemzés nélkül nem juthatott sokra, ugyanakkor szerette volna, ha talál bármit, amin elindulhat. Bár lett volna Malfoynak valami olyasmije, ami hasonlított a szakirodalomra. Miért nem voltak könyvei? Legszívesebben megfojtotta volna a varázslót. A kutatása hirtelen megfeneklett. Kijegyzetelte azokat a dolgokat, amiknek utána akart nézni, a lista nem lett rövid.
Végül rátért egy úgy témára: Malfoyra. Anélkül, hogy bármi konkrétumot tudott volna az állapotáról, felvázolt róla egy igazán részletes kórképet. Szakmai szemmel Dracónál életerősebb férfit nem is találhatott volna. Nagy volt a kísértés, hogy ne írja fel a listára azt is mennyire seggfejnek tartja, de igyekezett megmaradni a szakmai szinten. Majd végül elkezdett környezettanulmányt végezni. Ilyenkor mást is figyelembe kellett volna vennie, ugyanakkor az egyetlen olyan helyiséget vett célba, ahol talált is valamit.
A fürdő kellemes elrendezésű volt, zuhanyzó is és fürdőkád is. Nem túl sok pipereholmit talált. Miből gondolta, hogy Malfoynak olyan sok mindenre van szüksége ahhoz, hogy így nézzen ki? Láthatóan elég volt neki egy szappan, borotva és borotva hab, amit nem igazán használt az utóbbi időben, sampon, tusfürdő, és olyan drága parfüm, aminek az illatától megborzongott. Ellenben a gyógyszeresszekrény dugig volt bájitallal, kenőcsökkel, elixírekkel, szérumokkal. Jobban felszerelt volt, mint bármelyik kórtermi készlet a Szent Mungóban. A fürdőben listába szedte az összes bájitalt, amit talált, ezek összetevőit. Persze ezek egyike sem Desiderium volt. Szép álom lett volna.
Egészen addig dolgozott, amíg a pergamenek el nem fogytak. Beletúrt a hajába, és hangosan felnyögött. Délkörül lehetett. Egyetlen egy óra sem volt a helyiségben. Kint a teraszon a házimanó megterített, de a boszorkány nem látott senkit, mert Poppy nem mutatkozott előtte. Csak egy terítéket tett fel, úgy tűnt Malfoy nem teszi tiszteletét, bár ki tudja hol lehetett. Úgy érezte magát, mint egy rejtegetett szerető. Az ebéd finom volt, brokkolis csirke, és a legistenibb csokitorta a világon, ami miatt elgondolkodott azon, hogy mégis Draco Malfoy szeretője lesz. Aztán meggondolta magát, amikor egy cukorpálca jelent meg a tányéron.
– Micsoda poén – horkantott fel, aztán visszament Draco dolgozószobájába, felmarkolt még némi pergament, és folytatta a munkát. Annyira belemerült, hogy elkapta a hév, aztán amikor már majdnem megtalálta a megoldást, elaludt. Túl kényelmes volt az ágy, ő pedig iszonyatosan fáradt.
Késő délután volt, amikor arra eszmélt, hogy a borzasztó nagy pergamenhalom közepén feküdt, valamilyen természetellenes pózban. Valahol az áttöréshez közeledő úton nagyon is elakadt. Malfoy ágya túlságosan is kényelmes volt. Ivott egy pohár vizet, aztán szétnézett. Egyedül volt a helyiségben. Idegesen elkezdett keresgélni a jegyzetek között.
– Hol a fenében lehet? – mormolta magában, aztán tovább kutatott.
– Mit keresel? – hallott egy hangot a háta mögött. Hermione ösztönösen fogta meg a pálcát, aztán Malfoyra irányította. – Egy cukorpálcával akarsz megátkozni?
– Elszánt vagyok – mondta.
– Nem is te lennél – szólalt meg a varázsló, aztán elmosolyodott. Ez most egyáltalán nem volt gúnyos, hamis vagy erőltetett, még csak önelégült sem. Inkább csak őszinte.
Hermione megpörgette a cukorpálcát az ujjai között, egyenesen Malfoyra nézett, aztán beleharapott az édességbe.
– Finom. Málnás.
– Örülök – nézett rá sötét tekintettel, és megdobbant a szíve.
– Olyan kis szemét vagy – folytatta, aztán olyasmit tett azzal a cukorpálcával, aminél illetlenebbet nem is tehetett volna. Az ajkát rózsaszínre festette az ételfesték. Draco hangosan sóhajtott fel.
– Szóval teszel róla, hogy megbánjam, amit tettem?
– Tettem rá egy kísérletet – vigyorodott el a lány, aztán kissé közelebb ment. – Miért talán hatással van rád?
Megállt a varázsló előtte, kihívóan nézett rá. Draco megfogta a kezét, amiben a cukorpálca volt, aztán ő maga is harapott belőle egy darabot. Farkasszemet nézve méregették egymást, és várták ki mozdul meg először. Malfoynak azonban nem volt türelme, főleg nem most, amikor kialvatlannak érezte magát, fáradt volt, és átkozottul vágyott Grangerre.
– Ne akard, hogy megmutassam mennyire van rám ez hatással! Lehet nem tetszene.
– Miből gondolod?
– Jaj, Granger, annyit mindent láttam már ennyi év alatt, hogy ne csodáld, amiért ennyire gyanakvó vagyok – válaszolt végük. – És veled kapcsolatba nagyon is gyanakvó vagyok. Szóval ne csinálj olyasmit, amit nem gondolsz komolyan. Rám nem hat semmilyen női praktika, és ezzel nem fogsz elérni semmit.
– Csak bosszantani akarlak – mosolygott el édesen Hermione. – Különben is béna vagyok az ilyesmiben.
– Ezt sem veszem be. Láttam, ahogy táncoltál. Láttam, hogy mit csináltál azzal a cukorpálcával. Te minden vagy csak nem béna, szóval ne etess ilyen szarságokkal
– Sosem táncolok.
– Granger… ne játsszuk ezt!
– Mit?
Hermione közelebb lépett hozzá, majd vett egy mély levegőt. Aztán magáról megfeledkezve, megfogta a varázsló pólóját, és beleszagolt. Oh, igen, ez bájital illat volt, imádta ezt és megborzongott tőle.
– Mit csinálsz, Granger?
– Te bájitalt főztél?
– Olyan orrod van, mint egy vadászkutyának. Igen, Granger, a laborban voltam, aztán egész nap az üstök fölött görnyedtem.
– Sárkánylép, szárított csalán, gyömbér, megperzselt bicornis szarv, egy csipetnyi kén és a kedvencem porított bürök – sóhajtott fel elégedetten a boszorkány.
Dracónak nyelnie kellett egyet, hogy kiverje a fejéből egy igazán pajzán gondolatot. A bájitallaborban kettesben Grangerrel, miközben megmutatja neki a legjobb minőségű bájitalait.
– Mit kutyulsz abban a laborban? Ahh, érzek még egy leheletnyi boszorkányfüvet is.
– Nagyon jó, Granger, de legjobb lenne, ha nem szagolgatnál ennyire – próbálta meg lezárni magáról a boszorkányt, aki még egy szippantással belélegezte a varázsló illatát. – Még a végén azt hiszem, hogy tényleg begerjedtél.
– Oh, nem, csak ezt akartam rádragasztani.
Draco lenézett a pólója elejére, ami ott lógott a maradék cukorpálca.
– Büszke lehetsz magadra. Ennél gyerekesebb dolgot nem is csinálhattál volna.
– Az is vagyok – mosolygott Hermione. – Hülye gyerekes dolgot csináltam. Mert megőrülök itt, ha nem mehetek el. Segítettem volna neked.
– Még nem jött meg rólad a bagoly.
– Nem vagyok hozzászokva, hogy ennyire nem bíznak bennem – jegyezte meg a boszorkány, aztán felkelt az ágyról, kicsit megcsúszott a vastag zokni miatt a márványpadlón. Malfoy már éppen nyúlt volna érte, amikor Hermione megragadta a karját, és felállt.
– Régen mindig így csúszkáltam a kúriában.
– Most is menő lenne – mosolyodott el Hermione.
– Már felnőtt vagyok – szólalt meg színtelen hangon.
– Semmi érzéked a szórakozáshoz.
– Ezért vagyok a Káosz tulajdonosa, mert nem értek a szórakozáshoz. Egyébként mocskosul jól működik az a hely. – Most a mosolya egyértelműen önelégült volt. – A Szent Iván éjjelén bulit tartani nagy ötlet volt.
– Jól nézett ki a dekoráció.
– Én terveztem – jegyezte meg csak úgy mellékesen a varázsló.
– Tényleg tetszett – mondta Hermione.
– A sok eldugott hely is, igaz?
– Ne is említsd! Láttam, hogy mit műveltek ott – horkantott fel a boszorkány.
– Emlékeztesselek, hogy mit csináltunk ott?
– Nem kell…
– Csak szólj, ha elfelejtenéd – vigyorodott el a varázsló.
Hermione vett egy mély levegőt, aztán úgy döntött inkább egyenesen nekiszegezi mondanivalóját a férfinak.
– Törhetetlen Esküt fogadok vagy Titoktartási Esküt, amit akarsz, csak engedj haza! Ez most nem vicc vagy hülyeség, és nem is játék – váltott élesen témát a boszorkány. A hangja komoly volt, és eltökélt. – Sokat gondolkodtam ezen. Hajlandó vagyok vállalni ezekkel járó összes feltételedet. Bármit, csak ne kelljen itt maradnom.
– Nem lehet. Írtam a barátaidnak is, hogy elkaptad a feketemacska influenzát, és nem tudsz velük találkozni két hétig.
– Mi van? Olyan nincs is – intette le a férfit a lány, és rosszallóan megforgatta a szemét.
– De van – erősködött Malfoy. – Krónikus pechszéria, neked pedig pontosan ez van. És nem hiszem, hogy bármelyik nyomoronc olyan okos, hogy ennek utánanézzen. Potterék annyira leterheltek, hogy semmit sem fognak gyanítani.
– Akkor lehet tényleg ebben szenvedek – mondta Hermione, aztán csúszkálva elindult egy pohár vízért a fürdőszobában. – De az is lehet, hogy inkább Malfoyitiszben vagy Dracotoxikózisban szenvedek. Na, az mégis komolyabb betegség lenne.
– Miért onnan hozod a vizet? Az a fogmosópoharam – mutatott a pohárra Malfoy.
– Miért ne? Egyébként tiszta, megnéztem.
– Poppy rendelkezésedre áll – vonta meg a vállát a varázsló. – Azt kérsz tőle, amit szeretnél. Mármint enni vagy inni.
– Nem vagyok hozzászokva a manókhoz. Nekem otthon nincs házimanóm, igaz, nem is hiányzik.
– Ne kezdj el nekem prédikálni! Nekem ő olyan, mint a jobbkezem, technikailag az is – forgatta meg a szemét Draco, és még vicsorgott is hozzá. – Egyébként az arcodon még mindig rajta van egy kicsi pergamenlap.
Miközben ezt mondta, közelebb lépett a boszorkányhoz, aztán levette a róla a kis négyzet alapú lapot.
– Nagyszerű.
– Tintás az arcod – jegyezte meg mosolyogva Draco, aztán megpróbálta letörölni, szánalmasan nem működött, pedig magában kimondta a nonverbális varázsigét, amit pálca nélkül is tudod használni. Legalábbis régen így volt. Türelemre intette magát, de mindketten tudták, hogy iszonyatosan dühös. A lány érezte a mágiája furcsa vibrálását, pontosan úgy, mint a klubban.
Malfoy visszahúzta a kezét, Hermione lépett egyet hátra, majd amíg varázsló a pergamendarabot tanulmányozta, ő visszament a fürdőbe. Ránézett az ágyát borító megannyi jegyeztre, felvett párat és elolvasta. A varázsló sóhajtva vette tudomásul, hogy a gyógyítónak ő maga lett az új rögeszméje. Mikor úja felemelte a fejét a boszorkány már ott volt. Láthatóan a tintafolt eltűnt.
– Nem szóltál.
– Vicces volt így nézni téged, Mandragóra.
– Remélem, hogy jól szórakoztál.
– Rosszul írtad a magasságomat. Százkilencven centi magas vagyok, és nem százkilencvenkettő.
– Bocs, akkor két centit tévedtem – szólalt meg Hermione, aztán elvette tőle a papírt, majd átírta a helyes számra. – Újra kell számolnom mindent.
– Két centi nem számít – mondta a varázsló. – Vagy igen?
– Szeretem a pontos értékeket – vonta meg a vállát a lány. – Így könnyebben tudok dolgozni.
– Akkor milyen méretemre vagy még kíváncsi? – incselkedett vele Draco.
– Egyelőre minden megvan, ami kell – veregette meg a karját a boszorkány. – Vagyis kellene némi szakirodalom, de a könyvtárad szánalmasan gyér. Most komolyan, Malfoy. Kviddicsmagazinok és seprűkatalógusok?
– Szeretem az egyszerű olvasmányokat.
– Képregények?
– Nem vagyok az a könyvmoly típus – mosolyodott el a varázsló. Ugyanakkor azt elfelejtette elmondani, hogy a könyvtára egy másik, sokkal, de sokkal nagyobb helyiségben van. Azt is elfelejtette megemlíteni, hogy időt és fáradtságot nem kímélve mindent áthordott a dolgozószobájából oda, mert egész éjjel nem tudott aludni, és csak a szánalmasan gyér maradékot hagyta ott, azt is csak azért, hogy bosszantsa a boszorkányt. És bezárta az ajtót. Kíváncsi volt, hogy Granger mennyire szabadul el, ha egyedül hagyja.
– Mindegy. De meg kell vizsgálnom téged.
– Később, ma este dolgom van – mondta gyorsan a Draco, aztán kinyitotta a szekrényét, fekete pólót, és farmert vett elő, majd egy sárkányzöld talárt.
– Mit csinálsz?
– Utánajárok néhány ügynek – válaszolt kurtán. Nem akarta a boszorkányt beavatni az ügyeibe, de Granger nem olyan volt, akit csak kispadra lehetett ültetni.
– Azt hiszem, hogy van egy elméletem – szólalt meg végül Hermione.
– Halljuk! – mondta Draco, miközben a karjára tette a ruhákat.
– Szerintem te nyomozgatsz a Desiderium terjesztői után, nem csak úgy egyszerűen, hanem olyan mélyen amilyen mélyen csak lehet – kezdett bele Hermione. – Láttam a sárkányzöld talárodat, és volt benne pár csúnya dolog. A feketében még csúnyább dolgok voltak, de persze nem nyúltam semmihez. Szánalmas, hogy nincs itt semmi, amivel megszökhetnék.
– Végre rájöttél.
– Nem csak a szex miatt hoztál ide engem.
– Aznap este két dologra gondoltam. Az egyik az volt, hogy kiderítem mit akarsz. Aztán pedig a szexre, ez pedig minden más felülírt – világosította fel Draco, és vágytól teljes pillantásokkal figyelte a nőt. Még közelebb is lépett hozzá – A tervem az volt, hogy már az előszobában elkezdem, majd folytatom a szalonban és az ágyamban végezzük, csak hát túl világos volt a kibaszott előszobában. Sajnálom, megdőlt az elméleted. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy eszméltlenre akartalak kefélni itt az ágyamban, még akkor is, ha ide egyetlen nőt se hoztam el soha. Ez akkor megválaszolja a kérdésedet a vonzódásról.
– Hülyére akarsz venni – vágott egy fintort Hermione.
– Talán, ha nem leszek rád dühös, akkor újra elővehetjük ezt a témát.
– Nem is érdekelt, hogy Desiderumot keresek?
– Akkor már nem, elvontad a figyelmemet. Miután megtudtam, hogy rólad van szó, akkor viszont már nagyon is érdekelt, és most is érdekel – válaszolt Draco sötéten. – Nem akarom, hogy ebbe az aurorok beleszóljanak. Miután csak hitegettek és nem figyeltek rám muszáj volt beleavatkoznom. Fel se fogták milyen veszélyes ez, amikor még el sem kezdték terjeszteni. És nem akarom, hogy tudják én vagyok e mögött.
– Nem vagyok auror még mindig. Nekem csak a minta kellett elemzésre. Figyelj, én segíteni akarok azoknak az embereknek a Szent Mungóban, akik élet és halál között lebegnek. Rengetegen dolgoznak azon, hogy megmentsék az életüket, és nem állunk éppenséggel jól. Engem nem érdekel, hogy milyen gondjaid vannak az aurorokkal.
– Sokkal többet tudsz rólam, mint eddig bárki. Piszkosul gyorsan összehoztad azt, amit a többieknek nem sikerült. Veszélyt jelentesz az akciómra – jegyezte meg Draco összeszűkült szemekkel. – Bassza meg egy rövid szoknya és a kilométer hosszú lábak. Granger, ha ez kiderül… Hidd el szörnyen érzem magam emiatt.
– El tudom képzelni, hogy milyen szörnyen érezheted magad – morogta, majd karba tette a kezét a boszorkány.
– Ez pedig nem derülhet ki. Teljesen tönkretennél mindent nekem, amikor már nagyon is közel járok a megoldáshoz. Most nem Draco Malfoy vagyok ezeknek az embereknek, hanem Áspis. Draco Malfoy jelenleg nem létezik.
– Akkor hagyd, hogy segítsek. Lehetnék mondjuk… Medusa vagy Nemesis.
– Megőrültél? Ennél hülyébb ötletet nem hallottam még.
– Nem, de úgy látom, nem igazán van más lehetőségem – tette a karba a kezét a lány, és kihívóan nézett rá. – Meggyógyítalak, segítek az ellenszer előállításában, és felajánlom a pálcám. Vagyok olyan jó párbajozó, csak picit gyakorolnom kell.
– Milyen szépen kigondoltad ezt, Granger – csóválta meg a fejét a varázsló.
– Nem fogok itt ölbe tett kézzel üldögélni – forgatta meg a szemét a boszorkány. – Neked pedig segítségre lenne szükséged. Így nem érezném úgy, hogy elraboltál volna.
– Bízzak meg benned? – tette karba Draco is kezét. Egy pillanatra farkasszemet nézett a boszorkánnyal. – Ha ebbe belekeveredsz, akkor Azkabanba is kerülhetsz.
– Voltam már ott.
– Három napot.
– Egy hetet – pontosított. – Végigaludtam az egészet.
– Nem, Mandragóra, ezt nem akarom – mondta gyengéden, és olyan lágy hangon, hogy attól Hermione megborzongott. Szörnyen hatással volt rá, és ez több volt, mint kínos és zavaró. – Nem akarom, hogy belekeveredj.
– Igen. Tudom, hogy ez nagy kérés. De megígérem, hogy semmit sem árulok el ebből. Még a Törhetetlen Esküt is bevállalom. Kérlek!
– Nem kötök ilyesmit senkivel sem – intett nemet a fejével Draco. – Veled pedig főleg nem.
– Ez sértés.
– Nem. Ez józanész – mondta határozottan a varázsló. – És momentán egy csepp varázserőm sincs, amit erre használhatnék fel. Szóval tedd magad takarékra.
Hermione közelebbment hozzá, elszánt volt és engesztelhetetlen, mintha nem is lehetne eltántorítani attól, amire készült. Megérintette a férfi karját. Hirtelen felszikrázott valami. Draco döbbenten nézett a boszorkányra, aki diadalmasan nézett rá, mintha valamit bizonyított volna.
– Ez meg mi a frász volt? Mit csináltál?
– A mágia visszhangja, nem gondoltam volna, hogy pálca nélkül működik, de láthatóan sok feszültség van… mindkettőnkben – mondta Hermione, és elégedettebb már nem is lehetett volna. – Te nem vesztetted el a varázserődet.
Draco elővette a pálcáját, aztán magabiztosan suhintott egyet vele.
– Lumos. Jééé, még mindig sötét van – mondta gúnyosan, és majdnem elhajította a varázseszközt, de ezen a korszakon már túlvolt. Ráadásul a boszorkánynak nem adhatott pálcát.
– Elmagyarázom – kezdett bele Hermione. – Ez nem egy szokványos módszer, amit használtam. A szabálytalan mágikusszignatúra nagyon ritkán fordul elő, nincs is rá kezelés, sem gyógymód, általában traumák idézik elő és csúnya vége is lehet. Ahogy látom te nem vagy éppen traumatizált, igazán betegnek sem mondanálak. Ez olyan módszer, amivel kideríthető van-e valami baj, inkább csak amolyan ellenőrzés. A saját mágiámmal rábírtam a tiédet, hogy működjön együtt vele. Ez amolyan elemi mágia, a szikra pedig a visszhangja, ahogy a két mágikus személy varázsereje reagál. Ha valóban nem működne a mágiád, akkor nem lenne visszhangja sem.
– Ezt továbbra sem értem.
– Ha az elemi mágia nem működik valakinél, akkor nincs varázsereje vagy szabálytalan a mágikus szignatúrája. Valami van a szervezetedben, ami a mágia természetes áramlását meggátolja, ezért is működött nálad a Desiderium. Megalkottad, de nem tudod hogyan működik?
– Majdnem minden alkalommal részeg voltam – vallotta be Draco. – Nem csodálkozom ezen.
– Édes Merlinre! Visszavonom, mégsem vagy normális.
– Nem ebből indultam ki, amikor megalkottam a bájitalt magamnak – morogta a varázsló, majd összeszorította az ajkait.
– Hanem?
– Hogy kurvára varázsolni akarok bármi áron – sziszegte az egykori mardekáros.
– Van egy sejtésem, de ezt igazolnom kell – váltott témát Hermione.
– Érdekes. És hogyan akarod igazolni?
– Régen foglalkoztam ezzel – mondta a boszorkány. – Mármint a mágia áramlásával.
– Igen?
– A Minisztérium megbízásából dolgoztam egy projekten, ami aztán kudarcba fulladt – folytatta színtelen hangon Hermione, aztán vett egy levegőt, mire folytatta. – Akkor sokat foglalkoztam a mágiával. Rengeteg embert megvizsgáltam, bárkit, aki valamilyen módon gyógyítóként hozzám került. Azon dolgoztam, hogy meghatározzam milyen szervek működésének kell rendben lennie az egészséges mágiához, aztán pedig azon hogyan tudnám megakadályozni, hogy valaki varázslatot használjon.
– Szóval lehet, hogy többet tudsz, mint azok a gyógyítók, akikhez elmentem?
– Ezt nem tudom – válaszolta a lány, majd egy pillanatra lehajtotta a fejét, mielőtt újra belenézett volna a férfi szemébe. – Említettem, hogy az egész kudarcaba fulladt, és nincs olyasmi, amivel a mágia szabad áramlását meg lehetne gátolni. Most pedig itt vagy te, és nálad valami határozottan gátolja. Lehet, hogy tévedtem?
– Ilyesmi előfordulhat Hermione Grangerrel? – kérdezett vissza bujkáló mosollyal a varázsló.
– Bármi lehet – tárta szét a karját a boszorkány, aztán elgolndolkodott. Az az időszak, amikor ezen dolgozott nagyon is ködös volt. Két végén égette a gyertyát, megszállott volt, és a végkimerülésig hajtotta magát. A kudarcot nehéz volt feldolgozni, aztán más irányba haladni. Ha tehette erre az egészre nem gondolt, de most… itt volt egy közvetlen példa, hogy valamit mégiscsak elnézett. A visszaemlékezés fájdalmas volt, mintha az agya megtagadta volna válaszokat, az emlékeket.
Draco csendben feldolgozta a hallottakat. Persze homályosnak tűnt minden, a bájitalkészítés együtt jár a gyógyítói hivatással, és ő ezt annyira, de annyira elfelejtette, vagy csak annyira zsigerivé vált minden, hogy ösztönösen csinálta azt, amit kell. Figyelte a boszorkány elszánt tekintetét, ahogy kinéz az ablakon a terasz felé. Miért éppen most kellett feltámadnia annak, amit el akart magában fojtani? Persze ez nem az a féktelen Draco Malfoy-féle elsöprő vágy volt, amit csak az egyszerű kielégülés hajt. Ez a nő vonzott magához, méghozzá elemi módon, ahogy egyetlen boszorkány sem. Legszívesebben engedett volna ennek az újfajta vágynak, ami még mindig azt harsogta, hogy neki határozottan Grangerre lenne szüksége. Baromi könnyű lett volna mindent felrúgni. Kényszerítette magát, hogy arra gondoljon, amiről az előbb beszéltek.
– Mire gondolsz? – kérdezte végül a varázsló.
– Ehhez kellene a pálcám, te és néhány bűbáj. Nem akarok elhamarkodottan kijelenteni semmit sem. Rengeteg kérdésem van hozzád.
– El kell mennem – szólalt meg fáradtan Draco.
– Áttörés előtt állok, ha nem adod vissza a pálcám, és nem maradsz itt, akkor hogyan érem el? Ezzel nagyon is megnehezítesz mindent – morogta mérgesen a lány, és csípőre tette a kezét. – Nem is tudod ez mekkora dolog.
– Még nem tudom mennyire higgyek ebben – jegyezte meg Draco komoran, de kíméletlenül őszintén. – Ez nem az én szabályaim szerint menne.
– Jó. Hogyan működne ez, ha a te szabályaid szerint folytatnánk? – tette fel a kérdést Hermione.
– Át kell gondolnom. Nem akarom, hogy bárki ebbe belekeveredjen – szólalt meg hidegen az egykori mardekáros. – Ez az én dolgom. Tőlem lopták el a receptet. Miattam kerültek Szent Mungóba nem is tudom hányan, lehet közvetve, de így van. Meg kell találnom a Forrást és a Terjesztőt.
– Jó. Reggelig eldöntöd, hogy mi legyen?
– Igen.
– Csodás. Kész vagyok segíteni mindenben.
– Értem.
– De az Exmemoriambe nem egyezem bele, ha mégis meggondolnád magad, és nemet mondanál, akkor ezt tudnod kellett – jelentette ki határozottan Hermione. – Bizonytalan varázserővel tuti, hogy baj lenne.
– Rendben. Viszont akkor itt maradsz – mosolyodott el a varázsló. – Egészen addig, amíg Áspisra nem lesz szükség.
– Reggel újra tárgyalunk. Akkor elmész?
– Hozok neked meglepetést holnap reggel.
– Micsodát? Egy tucat cukorpálcát?
– Egy bugyit – vigyorodott el gonoszul Draco.
– A Zsebpiszok közből? Kösz, inkább nem kell.
– Akkor nem hozok. Nekem nem gond.
– Inkább egy papucsot – nyögött fel végül Hermione. – Ez a zoknis megoldás borzalmas, amit kaptam az túl nagy. Szóval kicsit tedd kényelmesebbé az ittlétemet.
– Fogoly és követelőzik. Ki hallott már ilyet?
– Azt mondtad, vendég vagyok, vagy inkább sikítsak és kiáltsak?
– Igaz, el is felejtettem. Meglátom mit tehetek. Mindent a vendégért. Hogy is felejthettem ezt el?
– De ne a Zsebpiszok közből hozd, kérlek! – nyögött fel, mert el sem tudta képzelni mégis milyen dolgot találna ott Draco. – Majd mindent kifizetek.
– Egy jólmenő klubot vezetek, nincs szükségem a pénzedre – mondta komoran és némi sértődöttséggel. – Szóval foglald el magad, és legyél jó kislány!
– Élvezed ezt, igaz?
– Kicsit.
– És mit csináljak addig?
– Kicsit gazos a mandragóraágyás – sóhajtott Draco. – Azzal foglalkozhatnál.
– Tetszene, ha meghallanám a sikolyukat.
– Ezek még fiatalok.
– Nem fogok gyomlálni neked – rázta meg a fejét a lány.
– Akkor találd ki egyedül mit fogsz csinálni.
– Akkor jó mulatást, Áspis! – mosolyodott el édesen Hermione. – Ne harapj meg senkit! Lehet, hogy nincs varázserőd, de méregfogad biztos van.
– Meglesz. Minden mérgemet neked tartogatom.
– Addig majd elolvasok néhány képregényt és seprűkatalógust – sóhajtott fel a boszorkány.
– Abban az ezüst ruhában? – kérdezte vágyakozva.
– Nem, hanem a Roxfortos kviddicsmezedben, az ágyadon fekve és nem lesz rajtam bugyi, mert nincs.
Draco csak felnevetett, aztán kisétált a szobából. Hermione megforgatta a szemét, majd fogott egy pergament és leírt mindent, amilyen bájitalhozzávalót érzett a varázsló ruháin. Éjfélig tartott, mire minden elméletét leírta.
***
Órákkal később Áspis a vastag üvegfalon keresztül nézette a tömeget. Itt csend volt, ide nem ért el a dübörgő zene lüktetése, és jótékony félhomályban nem zavarták a Káosz fényei. Még mindig Grangerre gondolt. De fontosabb dolgokat kellett elintéznie, mint egy boszorkányon merengeni. Kopogtattak.
– Gyere be!
– Főnök. Itt vannak az aurorok.
– Engedd be őket! – intett komoran, aztán visszahúzta a fejére a csuklyát. A különleges ruhadarabba varázslatot szőttek, így ez még inkább elrejtette a kilétét.
Potter és Weasley auror egyenruhában léptek be a helyiségbe. Egy kurta biccentéssel üdvözölték egymást. Persze nem ismerték fel Dracót.
– Minek köszönhetem a megtisztelő aurori figyelmet? – kérdezte nyugodtan Áspis.
– Növekedtek az esetszámok – szólalt meg Potter. – A Minisztérium már aggódik. Kirendelt aurorokat telepítene a Káosz köré.
Draco harsányan felnevetett.
– Oh, igen? És ebbe kellene beleegyeznem?
– Igen.
– Nemet kell mondanom – közölte nyugodtan.
– Ez nem lesz mindig így. A Wizengamothoz is fordulhatunk – mondta Ron hideg komorsággal. – Sőt már el is indítottunk egy beadványt.
– Alapos munka – bólogatott a férfi. – Csak egyetlen egy picipici aprócska kis gonddal nem számoltatok.
– Mégis mivel?
– Nem a klub területén történt egyik eset sem – válaszolt Áspis mély nyugalommal. – A Minisztérium addig nem küldhet ide be aurorokat, amíg ez így van.
– Ezt megoldhatjuk úgy, hogy mindegyik félnek előnyös legyen – folytatta Potter. – De kicseszettül meg is nehezíthetjük egymás dolgát.
– Mondjuk úgy, hogy meggondolom – szólt jeges nyugalommal Draco. – Viszont feltételeim vannak.
– Micsoda? – rontott rá Weasley úgy, mintha meg akarná átkozni.
– Némi információ.
– Kérdezz – mondta Harry.
– Miért nem működik együtt a Szent Mungóval a parancsnokság? – kérdezte Áspis. Láthatóan a két auror megfeszült, és nem akarta elárulni. – Nem akarjátok az ellenszert kifejleszteni? Ártatlanok fekszenek most abban a kórteremben.
– Vannak mások is – szólalt meg Harry. – Nem törhet ki pánik.
– Pánik?
– Ehhez eskü kell – mondta Ron határozottan. – Nem adhatunk ki ilyen kényes információt.
– Én maximum alkut vagyok hajlandó kötni, esküt nem – válaszolta Áspis. – Ha eláruljátok, akkor a klub kinti területét felőlem körbe is rakhatjátok aurorral.
A két auror megfeszült álkapoccsal egymásra nézett.
– Miből gondolod, hogy elmondjuk neked, és megbízunk benned?
– Sehonnan – nevetett fel szárazon Áspis. – Engem a Terjesztő és a Forrás érdekel. Senki más. Csak látni akarom az összképet.
Mielőtt megegyezhettek volna, heves dörömbölés hallatszott kintről, aztán Digby lépett be az ajtón.
– Főnök, megint van egy. De ez most durva volt vele valaki, aki a környéken bujkál.
Draco elkáromkodta magát.
– Menjünk! – szólt neki határozottan.
Mindannyian felálltak, aztán elindultak kifelé.
– Akárki is az, ő a miénk – szólalt meg Harry.
– Azé, aki előbb elkapja – vigyorodott el Áspis, aztán megfogta a sétapálcát, ami eddig az ajtónak támasztva várta.
Mire kiértek, már teljes káosz közepébe sétáltak bele. Átkok, ártások hasítottak a levegőbe.
– Csessze meg! – sziszegte, aztán fogta a sétapálcát, majd besétált a tűzharc kellős közepébe. Az aurorok megrettenve néztek egymásra, aztán ők is beszálltak a harcba.
Draco az évek során megtanulta, hogy milyen hibákat követnek el a varázsképességűek párbaj közben. Kemény lecke volt ez számára, olykor fájdalmas, de megérte. A párbajozók annyira a varázslatokra támaszkodtak, hogy így nem figyeltek a körülöttük lopakodókra. Ez pedig előnyt jelentett a számára, amit ki is használt. Egyből kiszúrta az egyik támadót. Elindult felé. Halk volt, óvatos és úgy siklott, mint egy áldozatára vadászó kígyó. Az ellenfele csak szórta az átkokat, de nem figyelt a holt terére, még az alapvető jelző bűbájokat sem húzta fel maga köré. A férfi most Weasleyt célozta meg. Draco elérkezettnek látta a pillanatot a támadásra, suhintott egyet a sétapálcával egyenesen az ellenfelére, aki kiejtette a pálcáját, miközben ájultan esett össze.
– Te beteg vagy – hüledezett Weasley, miközben zihálva hárított egy átkot. – Ez mire volt jó?
– Mozgás! Kapjátok el a többieket! – mondta Áspis, aztán már ott sem volt. A fedezékből Potter alakja bontakozott ki.
– Majdnem elkapott az a szemét – hörögte, majd csatlakozott Ronhoz.
– Tedd bilincsbe.
– Rendben.
– Ez meg mi a fenét csinál? – kérdezte Harry, amiközben Áspist figyelte.
Draco felmászott az egyik vaskonténer tetejére, aztán egészen a széléig lopakodott. A két auror úgy nézett rá, mintha soha nem látott volna ilyesmit. Talán így is volt. Senki sem vette észre, hogy Áspis fentről nézi a kialakult küzdelmet. Többen voltak, mint azt jelentették, és talán egy csapda. Ki akarta egyenlíteni az esélyeket. Rúnaköveket vett elő a zsebéből. Egyik konténerről a másikra ugrált át. Majd elkezdte apró köveket szétszórni.
– Mi a franc ez? – szólalt meg Harry újra, de aztán rájött, hogy nincs idő ezen töprengeni. Két aurortársa érkezett meg éppen. – Kettes formáció, ejtsünk foglyokat.
A társai bólintott, aztán a megbeszéltek szerint haladtak tovább. Harry még mindig a Káosz tulajdonosát kereste a tekintetével. Rengeteg kérdés zakatolt a fejében. Potternek feltűnt, hogy Áspis nem használt varázslatot. Miért, ha varázsló? Összevonta a szemöldökét. Vajon ki lehet ő? Egy kvibli? Semmit nem lehetett tudni róla. Egyszercsak felbukkant a semmiből. Se akta, se semmi. Persze nem áltatta magát, jól tudta, hogy ez egy álca, de vajon ki rejthet az álarc? Végül Ronhoz lépett.
– Kerítsük be azt a rohadékot!
– Rendben – válaszolt Ron.
Eközben Áspis élesítette a rúnaköveket. Mostantól nem lehetett hoppanálni a területről. Átkok sorozata villant fel az éjszakában. Dühös kiáltások hangzottak fel. A férfi el akarta kapni őket, elemezte és kiválasztotta azt, amelyikről úgy tűnt a vezetője ennek a ramazurinak, aztán hagyná, hogy a Veritaserum tegye a dolgát. Hangtalanul lopakodott tovább, lemászott a konténer oldalán, és egyenesen a háta mögé került. Túlságosan is könnyű célpont volt az idióta varázsló, aki szintén nem figyelt máshova csak előre. Draco hátulról kapta el őt, és kiütötte a kézéből a pálcát. Az utolsó átka, amivel eltalálta fájt, de nem érdekelte.
– Beszélj! – sziszegte Áspis, miközben a nyakát szorította. – Ki küldött?
– Én… nem…
Dulakodtak egymással. A férfi annak ellenére, hogy a nyakát szorították még így is hevesen ellenkezett. Néhány ütés, rúgás. Ki akarta billenteni Dracót az egyensúlyából, ám az átok ellenére sem tudta megtenni, a szorítás acélos volt, és Áspis sokkal felkészültebb volt a közelharcban. Ám ez nem akadályozta meg abban a szabadulásért harcoló férfit, hogy bevigyen neki egy-egy erősebb ütést, amit Draco azonnal megtorolt.
– Kitől szerezted ezt a szart? – rontott rá határtalan dühvel az egykori mardekáros. Egyre jobban szorította az ellenfelét. Elöntötte a düh, a tehetetlenség, a türelmetlenség, amik már egyre jobban kínozták.
– Ca… Ca… – Aztán elájult. Draco elengedte, aztán a varázsló elterült a földön. Valószínűleg még több sérülést szerzett.
– Kurva életbe! – csattant fel mérgesen, hevesen zihált, és majdnem lecsúszott a csuklya a fejéről. Draco megnézte az ájult férfi arcát. Elvette tőle a Desideriumot, aztán mélyen felsóhajtott. Legalább lesz mintája, és elemezhette változtattak-e az összetevőkön. Gyorsan elrejtette az értékes fiolát a talárja egyik rejtekzsebében. Eközben a fájdalom borzasztóan égetővé vált.
Potter és Weasley éppen akkor értek oda. Mindketten kifulladva figyelték az áldozatot.
– Elkábítottad?
– Mondjuk – rántotta meg a vállát Draco.
– Elvisszük a kihallgatóba.
– Nem, előbb én akarom kihallgatni – sziszegte a varázsló.
– Nem lehet – utasította el egyből Harry, aztán bilincset varázsolt az eszméletlen férfi kezére. Majd egy másik bűbájjal a levegőbe emelte.
– Ez nem vita tárgya, Potter.
– Nincs önbíráskodás – közölte az fekete hajú auror.
– Ha elviszed, akkor garantálom, hogy megkeserítem az életed – ígérte a varázsló.
– Sajnálom, Áspis – mondta Harry, aztán félrerúgta a hoppanálás gátló rúnakövet, és a gyanúsítottal együtt hoppanáltak.
Draco őrült dühvel indult vissza a klubba. Digby közben mellészegődött.
– Minden rendben?
– Újra be kell menned a fogdába – szólalt meg Draco. – Kellenek az infók.
– Rendben, főnök. Haza kéne menned. Megsérültél.
– Jó. Rendezd a többiekkel az ügyeket, aztán tudod mit kell tenni. Én most elmegyek – közölte kurtán Draco, aztán elővett egy zsupszkulcsot az egyik zsebéből, aztán már ott sem volt.
hozzászólások: 2
feltöltötte:Nyx | 2023. Sep. 09.
by Neola @ 2023 Sep 18
Persze persze értem én, hogy hirtelen összefutottak a szálak és Draco-nak minden gyanús...... Na, de ennyire! 
Hermione azért itt már rendesen sztoriba volt, hogy sok mindent tud és hogy tényleg segíteni akar mindenkin is. Gyógyítás a hitvallása. Nagyon érdekes lesz, ha végre együtt működnek. 
Jogos kérdés volt Áspis részéről, hogy az aurorok, miért nem engedik, hogy a kórházi kutató csoportja dolgozzon az ellenszer megalkotásán. Kíváncsi vagyok mit titkolnak Harry-ék (vagy hogy előlük mit titkol a parancsnokság)
Nagyon izgalmasnak ígérkezik.
Köszi szépen! Várom szeretettel a folytatást!
Üdv:Neola
Hermione azért itt már rendesen sztoriba volt, hogy sok mindent tud és hogy tényleg segíteni akar mindenkin is. Gyógyítás a hitvallása. Nagyon érdekes lesz, ha végre együtt működnek. Jogos kérdés volt Áspis részéről, hogy az aurorok, miért nem engedik, hogy a kórházi kutató csoportja dolgozzon az ellenszer megalkotásán. Kíváncsi vagyok mit titkolnak Harry-ék (vagy hogy előlük mit titkol a parancsnokság)
Nagyon izgalmasnak ígérkezik.
Köszi szépen! Várom szeretettel a folytatást!
Üdv:Neola
by Nyx @ 2023 Sep 18
Hihihi hát naaagyon kis bizalmatlan, de azért olyan nagyon sokáig nem kell ám várni, amíg a józanabbik esze meg nem jön Dracónak. Amikor az embert eltalálja egy csúnya átok, akkor bizonyos dolgokat érdemes felülvizsgálni az életében Igen, igen, Hermione is bőven tud dolgokat, amire nem ártana Dracónak figyelni, és elgondolkodni azon az együttműködésen. És ha már ennyire kiűzték Hermionét a Szent Mungóból... Nagyon is együtt kellene dolgozniuk többek között. Csak még én se tudom mennyire XD
Ohh, igen! Áspis nagyon is rátapintott a lényegre. És vajon mit tudnak Harryék? Hát ahhoz biztosan eleget, hogy Hermionét kihagyják ebből a buliból, és Áspist jól felbosszantsák. Nos, egyelőre még előttem is titok ez Köszönöm! Nemsokára jövök a folytatással
Igen, igen, Hermione is bőven tud dolgokat, amire nem ártana Dracónak figyelni, és elgondolkodni azon az együttműködésen. És ha már ennyire kiűzték Hermionét a Szent Mungóból... Nagyon is együtt kellene dolgozniuk többek között. Csak még én se tudom mennyire XDOhh, igen! Áspis nagyon is rátapintott a lényegre. És vajon mit tudnak Harryék? Hát ahhoz biztosan eleget, hogy Hermionét kihagyják ebből a buliból, és Áspist jól felbosszantsák. Nos, egyelőre még előttem is titok ez
Köszönöm! Nemsokára jövök a folytatással | név: | Remember me |
| e-mail: | (optional) |
| Smile: |      |
| Captcha | |
Powered by CuteNews