28. fejezet
Mandragóra


A smaragdzöld selyem úgy hullámzott a boszorkány körül, mintha önálló életet élne. Minden lépésnél más és más árnyalatban játszott az anyagon, hol sötét smaragd, hol fakó mohazöld, hol az éjszakai tenger csillogása. Hermione magabiztosan lépdelt előre, és senki sem állíthatta volna meg. Hosszú hajába belekapott a szél, és vadul hullámzott. A klub előtti lámpák fényében még éteribbnek tűnt a látványa, szinte áttetszőnek, mintha a köd és a selyem között nem lett volna éles határ, csak egy hosszú, lassú átmenet.

Lépteinek hangja elveszett a kövezet nedves zaján. A kint lézengő vendégek ösztönösen félre húzódtak előle. Hallott néhány megjegyzést, de nem törődött vele. Csak egyetlen egy célja volt: bejutni a Káoszba és újra Dracóval lenni. Semmi más nem érdekelte. Az álcája feltűnő volt, figyelemfelkető, mégis elérhetetlen, de ezzel csak őt akarta magához vonzani. Senki sem tudta, hogy ő valójában kicsoda, és ez az érzés furcsa magabiztossággal töltötte el.

A szíve hevesebben dobogott, amikor elérte a Káosz bejáratát. A kidobók végignéztek rajta – lassan, alaposan, ahogy a munkakörük megkívánta, de látta, ahogy a tekintetük megvillan, sötéten, vágyakozóan, bár ez nem érdekelte, csak rájuk mosolygott – aztán mégis utat engedtek neki egyetlen szó nélkül. Meg sem állították. Az egyikük talán el is fordította a tekintetét, és Hermione nem volt biztos benne, hogy ez tudatos döntés volt.

A zene már az ajtón túlról is dübörgött, de belépve egészen más volt érezni. Nem csak a füleiben, hanem a mellkasában, a talpában, a bordái között. Pontosan annyira, mint ahogy a szívét is. Hermione már majdnem elfelejtette, milyen ez a hely, és milyen hatással van rá. Most a díszlet fekete, tüll leplekből és fényfüzérekből állt. Néhol lámpások lebegtek a levegőben, sejtelmes gyertyafény világította meg félreeső asztalokat.

Egyenesen a tömegbe ment. Mélyen magába szívta a levegőt. Füst, édes alkohol, felhevült testek leheletnyi pézsmaillata, valami virágos illat, amit nem tudott beazonosítani, valakinek a parfümje lehetett, vagy újra az angyaltrombita illata? Pontosan ugyanolyan hatással volt rá, mint korábban. A mellkasában valami lazult, mintha a kő, ami eddig ránehezedett elmozdult.

Dracónak szüksége volt a segítségére, még ha ezt nem mondta ki. Neki pedig Dracóéra, bár ezt még magának sem szívesen ismerte el, viszont nem félt menedéket kérni tőle. Kész volt akár a Malfoy birtokon raboskodni, ha a férfi ezt kérte tőle. Nem akart visszamenni a Szent Mungóba, és csak remélni merte, hogy Cresswell ide nem követte. Természetesen konkrét terve nem volt. Csak itt akart lenni. Ebben legalább őszinte tudott magához lenni.

A zöld ruha illett a vörös rúzshoz. A haja vad fürtökben hullámzott a hátán, és most, ebben a fényben, nem zavarta. Nem nyúlt utána, nem igazította meg. Hagyta, ahogy volt.

A tömegben Dracót kereste, de nem találta. A tekintetét végigfutatta a bárpultot, a sarokasztalokat, a félhomályba húzódó fülkéket… semmi. Talán még nem ért ide. Talán már elment. Talán soha nem is jön ide. Nem volt ötlete, hogy hova mehetne, ha nem találkoznak.

Hagyta, hogy ez a gondolat kavarogjon benne egy pillanatig, aztán elengedte.

Így hagyta magát újra a ritmusnak vezetni, ami szinte természetes erővel vonzotta a tánctér felé. Egyenesen a közepére, ahol a fény épp annyira világított meg mindent, amennyire szükséges volt, nem elvakítva őt, csak kiemelve. Pontosan olyan könnyedén mozgott, ahogy legutóbb is, mintha a teste emlékezne arra, amit az elméje elfelejtett.

A félhomályba burkolózó tánctér levegője sűrű volt és nehéz, a füst édeskésen keveredett a közelről érkező italok illatával. Hermione felismerte, mi volt ez az érzés. Nem veszély. Nem figyelmetlenség.

Szabadság.

A boszorkány minden izgalma, minden feszültsége és aggodalma, mintha lassan leolvadt volna róla – rétegről rétegre, ahogy a zene mélyebb lett. A felszabadultság részegítő volt, szédítőbb, mint bármilyen ital. Felemelte a kezét, a csípője közben csábító mozgásba kezdett, miközben a haja finoman hullámzott a meztelen hátán. A fények villódzva tükröződtek körbe a teremben elhelyezett antik olasz tükrökön, és olykor a visszaverődések visszaverődtek egymásban is, végtelen mélységet nyitva a falak mögé. A színpad közepén csoportosuló táncosok mintha egy másik világból érkeztek volna – vagy egy másik világba hívtak volna magukkal.

– Hol vagy már? – suttogta maga elé a boszorkány.

Hermione becsukta a szemét.

Együtt mozogott mindenkivel a zene ritmusára. Karjai lágyan lendültek, mintha a dallam szálait érintené, ujjhegyeivel a hangok súlyát tapogatná. Teste hajlott és fordult, ahogy a dallamok diktálták, nem gondolkodva, csak engedve magát. Teljesen belefeledkezett, megbabonázta. A veszélyekről, amelyeket ez a hely és a saját helyzete jelentett, egyetlen gondolat sem jutott eszébe. Láthatóbbá nem is válhatott volna Áspis számára.

Csak a zene volt. Csak a mozgás. Csak a pillanat.

És ott volt. A szürke szempár, ami azonnal kiszúrta őt a tömegből, úgy ahogy korábban is. Egy éhes, ádáz tekintet, ami egyenesen rá irányult, amitől pontosan úgy borzongott, ahogy először.

Hermione rámosolygott, sugárzóan és kacéran. Le sem vette róla a szemét, miközben csak neki táncolt. Észrevette, ahogy a milliónyi szikra gyúlt fel a táncparkett felett, és körbe öleli az alakját.

Draco azonnal érezte, hogy megfeszül az egész testében. Látva, ahogy a lány a zenére ringott, először persze furcsa elégedettséggel töltött el, nem is beszélve a megkönnyebbülésről, ami keveredett a dühével, a saját tehetetlenségével. Élt és itt volt, csak egy karnyújtásnyira tőle. Legszívesebben azonnal odament volna hozzá, megragadta volna és minden fantáziáját kiélte volna rajta. Nem érdekelte volna, hogy ki látja meg őket, lelepleződik-e, csak legyen vele. És a szíve fájdalmasan dobbant meg.

A lány itt egyáltalán nem olyan volt, mint milyennek akárki más ismerte. Nem a könyvek fölé görnyedő, a fókuszált tekintetű Hermione Granger állt előtte, hanem valaki, aki vad, gyönyörű és csodálatos, ezt pedig nem fél megmutatni. És ez csak neki szólt. Őt akarta elbűvölni, elcsábítani és magához vonzani. Tudta, hogy a boszorkány miatta van itt, és ettől olyan elégedettséget érzett, amit nem kellett volna, de képtelen volt ezt az érzést elnyomni. Azt akarta, hogy ő védje meg. Nem Potter, nem Weasley, nem egy auror, hanem ő.

A feszültség gyűlt benne, de érezte a vonzást. Meg akarta érinteni, át akarta ölelni, magához láncolni. Ha akarta volna se tudta volna magát távol tartani tőle. Gyönyörű volt, kívánatos és csak az övé. Sosem gondolta, hogy ő maga is ilyen birtokló típus lenne, de amikor egy férfi megközelítette a boszorkányját egyből haragra gerjedt.

Draco határozott léptekkel közeledett felé. A tömeg utat nyitott neki a boszorkánya felé, és egyetlen szót sem kellett szólnia, már maga az aurája ilyen volt. Itt Áspis volt mindenkinek, egyedül Hermione tudta ki ő valójában.

Hermionét hirtelen a semmiből két erős kar ragadta meg. Először összerezzent, majd megérezte a férfi csókját a nyakán, a meleg leheletét. Ismerős volt, jólesően ismerős. Hozzásimult és nagy ívben hátrahajtotta a fejét.

– Tudtam, hogy itt leszel – mondta neki a boszorkány, bár nem tudta, hogy a férfi egyáltalán hallja-e a dübörgő zenétől.

Egy ideig együtt mozogtak a ritmusra. Miközben Draco keze finoman végigsimította a boszorkány testét.

– Itt vagy – morogta a fülébe.

Mielőtt bármit is szolhatott volna, érezte a hoppanálás erejét, ami örvényként ölelte körbe, aztán elragadta mindkettejüket a táncparketről.

Egy homályos szobában jelentek meg, ami valószínűleg Áspis irodája volt. A zene távolról lüketett odabent, de nem csendesedett el teljesen, inkább összeolvadt a szívverésükkel.

A jól ismert mély hang sziszegett a fülébe:
– Szóval idejöttél.

– Igen.

Hermione érezte, ahogy a bőrét forróság öntötte el, ahogy férfi ajka súrolta a nyakát, az erős karokat a derekán voltak, és durván szorította magához. Draco maga felé fordította őt. A lány felnézett a varázslóra. Egyszerre volt dühös és zavart. Nem kellett találgatnia, hogy a férfi miért mennyire dühös. Valószínű ő már mindent tudott. Erre akár fogást is kötött volna.

– El kellett jönnöm hozzád – mondta kiszáradt szájjal a boszorkány. – Tudtam, hogy itt leszel. Vagyis nagyon reméltem.

– Megbeszéltünk valamit – szólalt meg a férfi. – Miért jöttél ide?

– Tudom, de… Dra… Áspis. De sok választásom nem volt.

– Granger – morogta, akár egy sebzett varázslény. – Miért jöttél ide? Pontosan ide?

– Áspis, én… – próbálkozott, de aztán megzárta a fejét. – Én… itt akartam lenni. Veled. Hiányzol.

Draco egyetlen egy könnyed mozdulattal feltette a boszorkányt és az asztalra ültette. A metsző szürke tekintete olyan indulatokról árulkodott, amitől kirázta a hideg. Alig várta, hogy megérintse.

– Hagyjuk ezt, Mandragóra! Majd később számolunk egymással! Először megkapod azt, amit akarsz, és emlékeztetlek rá, hogy… – A férfi kicsit erősen az ajkába harapott, amitől Hermione felnyögött. –… miért… – Megragadta, és a szoknyája alá nyúlt. –… ne… – Mélyen elmerült a lábaközt lüktető forróságban. – … mondj… – Hajolt közelebb a füléhez. Hermione reszketett a vágytól a karjaiban. A varázsló a fülébe súgta az utolsó szavakat. – …nekem féligazságokat!

Vigyorogva, mohón csókolta meg, miközben az ujjaival kényeztette. Vágy volt, fékezhetetlen és szenvedélyes. Mintha ezer évnyi bűnös késztetést fojtott volna el eddig a csókig. Aminek a hatását a boszorkány minden egyes csontjában érezte, vadul tombolt a vérében, amitől együtt mozgott a szájuk.

– Draco…

– Itt nem ez a nevem.

– Áspis.

Hermione kezei önkéntelenül a férfi mellkasára simultak, majd lassan felcsúsztak a vállára, ujjai belemélyedtek az anyagba. Draco csókja nem volt szelíd – sosem volt igazán az –, de most valami más is volt benne. Valami, amit a boszorkány nem mert szavakba önteni, mert ha szavakba öntötte volna, akkor valós lett volna. Akkor számított volna.

Kapkodva szabadította ki a férfi a nadrágjából. Már alig várta, hogy Draco megint elmerüljön benne, hogy az övé lessen. Hátradőlt az asztalon, és hagyta, ahogy a férfi közelebb húzta magához, és ő a lábait a derekára fonta, miközben összekulcsolták a kezüket. Kifulladva várták az élményt. Mindketten torokhangon nyögtek fel, amikor Draco beléhatolt. Elsöprő vággyal merültek el egymásban. Egymást perzselve. Őrült ritmusban mozogva. Közel sem volt megfontolt, sem szabályos, tökéleten, mégis egyre űzte magukat a beteljesülés felé. Néha egy-egy pillanatra találkozott a Mély nyögéssel kísérve minden mozdulatot. A gyönyör egyszerre lobbant fel bennük. Teljes káosz, amely darabokra szaggatta őket, hogy aztán újra összerakja. Felemelkedés és zuhanás. Szívük egyszerre dobogott, egy gyors, lüktető ritmusban.

Hermione felült, majd megragadta Draco ingét, és egy forró, hosszú csókra húzta magához. Elsöprő volt, minden kétséget elpusztított, és most már minden rendben lesz. A boszorkány még soha semmiben nem volt ennyire biztos, mint ebben. Amikor végre elváltak egymástól, mindketten hevesen ziháltak.

A szoba lassan élesedett ki körülötte. A helyiség nagy volt, félhomályos, a Káosz valamelyik eldugott sarka, amit senki sem keresett szándékosan, és ahol megbújhatott Áspis, miközben a hatalmas üvegfalon keresztül figyelhette a tömeget, de közben őt senki sem látta. Gyenge fény égett valahol, talán varázsfény, de Hermione nem volt biztos benne. A fal mentén egy kanapé, egy asztal, a mennyezeten nehéz sötét drapéria. Minden a diszkréciót szolgálta.

Draco nem engedte el a boszorkányt. Egyik kezével még mindig a derekát tartotta, a másikkal az állát fogta, és úgy nézte, ahogy egy zsákmányt néz valaki, aki nem tudja eldönteni, hogy büszke-e magára vagy sem.

– Miért jöttél ide? – kérdezte halkan. Nem a kérdés hangja volt kemény, hanem a mögötte húzódó valami.

– Már mondtam. El kellett ide jönnöm – felelte Hermione, majd az ajkába harapott.

– A teljes igazságot akarom – mormolta a varázsló, miközben finom csókokkal borította a nő nyakát.

Hermione pislogott.

– Nem hazudtam.

– Azt mondtad, el kellett jönnöd. – A szürke szempár nem mozdult el róla. – De ez nem ok. Ez következmény. Azt kérdeztem, miért. Mi történt?

A boszorkány érezte, hogy a torka összeszorul. Gyűlölte, amikor Draco pontosan így nézett rá – mintha látna rajta keresztül, mintha az összes réteg, amit gondosan épített maga köré, nem lett volna számára akadály, csak dekoráció.

– Muszáj ezt most? Nem akarok erről beszélni. Csak vigyél haza magadhoz, és addig ne engedj el, amíg ennek az egésznek nincsen vége.

– Muszáj? – kérdezett vissza Draco, majd egy kicsit eltávolodott tőle, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessen. – Szerintem nagyon is muszáj.

– Biztonságban éreztem magam melletted – mondta végül a boszorkány, és gyűlölte, milyen egyszerűen hangzott. Milyen meztelenül. – Csakis melletted. Ezt szerintem annyira nem szorul magyarázatra.

Valami megváltozott Draco arcán. Nem sokat, csak éppen annyit, amennyit ő észre tudott venni. Egy apró feszültség, ami elernyedt az állkapcsa mentén.

– Ez a legveszélyesebb hely, ahol biztonságban érezheted magad, Granger – sóhajtott Draco nehezen. – A legveszélyesebb hely mellettem van.

– Hát nem innen kellett menekülöm…

– Mennyi ideig játsszuk még ezt?

– Szóval tudod.

– Én mindent tudok – felelte Draco. – Csak a Szent Mungóba későn értem oda.

– Akkor tényleg tudod – mormolta a lány.

Csend állt be a beszélgetésükbe.

A zene odakintről még mindig átszivárgott a falon, tompán, pulzálva, mint egy második szívdobogás.

Hermione érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, és inkább a varázslóhoz bújt. Legszívesebben tényleg elsírta volna magát, de a végsőkig ki akart tartani. Nem omolhatott össze éppen most.

– Cresswell és közted mi történt? – kérdezte végül Draco, és a hangja visszaváltott arra a hideg, kontrolált hangszínre, de a gyengéd simogatása a boszorkány hátán egészen mást árult el. – Annyira aggódtam érted, el sem tudod képzelni mennyire.

– Bejött az irodámban, és rámtámadt. Magával akart vinni. Elfutottam és… Hop-porral Harryhez mentem a Grimmauld térre, mert nem akartam a lakásomba menni. De ő nem volt sehol, és ohh… Merlinre! Mondtam Ginnynek, hogy zárja le a kandallót, de…

– Cresswell nem követett. Oda nem.

– Nem követett – ismételte meg nyugodtan. – Merlinre. Nem hiszem, hogy megkockáztatta volna, hogy bejusson Harryékhez. A lakásomban pedig könnyű célpont lettem volna. Ezt… ezt nem hiszem el…

– Nyugodj meg, Mandragóra, most már minden rendben lesz.

– Rendben?

A férfi megérintette az állát, és gyengéden maga felé fordította.

– Mindenről gondoskodom, rendben?

Draco elengedte az állát, de a derekát nem, elfordult kissé, a gondolatai láthatóan gyorsan cikáztak. Hermione figyelte a profiljára kiülő feszültséget – az orrnyergének egyenes vonalát, az ajka szorítását, azt az apró ráncot a homlokán, amit csak akkor kapott, amikor valami nem illeszkedett a terveihez.

– Együtt dolgozom Potterrel – szólalt meg Draco. – Már egy ideje, mert így sokkal hatékonyabbak vagyunk, legalábbis szerinte. Nekem csak egy kolonc a nyakamon, de néha tényleg segítség. Ma el akartunk menni érted, hogy bevonjunk ebbe az egészbe, viszont már nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet.

– Szerintem meg az. Nagyon szívesen segítek, már mondtam neked. Minél előbb vége van ennek, annál jobb.

– Nem tudod, hogy mit éltem át, amikor odamentünk a lakásodra. Mindent összetörtek, felforgattak, tönkretettek – folytatta színtelen hangon. – Nem azért meg valamit kerestek, hanem mert nem találtak téged otthon.

A boszorkány elhallgatott egy pillanatra.
– Tudtam, hogy nem mehetek haza.

Draco magához húzta, és szorosan megölelte őt. Ennek semmi köze nem volt a birtokláshoz, csak a színtiszta aggodalom, amit iránta érzett.
– Úgy féltem, hogy valamelyik szobában ott foglak találni a romok és minden más között. És ez mind az én hibám lett volna.

– Dehogy. Ez közel sem a te hibád. Cress egy idióta barom – sóhajtott Hermione. – És valószínű már nagyon is kétségbeesett, hogy nőket akar elrabolni, hogy dolgozzanak neki. Most kell elkapnotok, mert most rengeteget hibázik.

– El kell innen mennünk – mondta végül Draco. – Jobban örülnék neki, ha tényleg biztonságos helyen lennél.

– Hova?

– Hozzám.

Hermione majdnem mosolygott. Majdnem.

– Rendben.

Draco rápillantott, és valami átfutott az arcán – meglepetés, talán, hogy nem vitatkozott –, aztán eltűnt, mielőtt nevet adhatott volna neki.

– A ruha kicseszettül feltűnő.

– Ez volt a cél.

– Tudod, hogy remek a látásom – szólalt meg Draco.

– Igen. – Hangja száraz volt, de Hermione megesküdött volna, hogy a szája sarkában valami megmozdult. – Hatásos volt.

Nyúlt a köpenyéért, ami a kanapé karfáján lógott – mikor tette oda, Hermione nem látta –, és a vállára terítette anélkül, hogy szólt volna. A gesztus egyszerű volt és súlytalan, mégis torokszorító boldogsággal töltötte el.

– Gyere.

Hermione követte, majd újra hoppanáltak.


***


A szoba sötét volt, ahogy mindig. Szándékos, gondosan fenntartott félhomály, amelybe a fény csak annyira merészkedett be, amennyire a varázsló megengedte. Egyetlen lámpa égett az egyik asztal sarkán, és a fénye inkább árnyékokat vetett, mint hogy eloszlatta volna őket.

Cresswell állt, és a kezét tördelte.
– Elbasztam – szólalt meg végül. – Granger elmenekült.

– Gratulálok – jegyezte meg epésen a másik varázsló. – Egyetlen egy dolgod volt. Mégis elszúrtad.

– Nem gondoltam volna.

– Nem gondoltad? Ő egy okos boszorkány. Egy nagyon okos boszorkány. Te meg… egy harmadosztályú gyógyító.

– De nem vagyok emberrabló – vágott vissza Cresswell. – Nekünk nem kell Granger. Megvan a recept az elixírhez, megvan az eredeti anyag a Desideriumhoz.

– Megkérdőjelezed a döntésemet?

Cresswell felhorkantott.
– Elmenekült, nem tudom hová – mondta végül, miután a csend már olyan hosszúra nyúlt, hogy a saját lélegzetét is hallotta. – Elmentem a lakására, de nem volt ott.

Vailean Crak nem emelte fel a tekintetét a kezében tartott pohárról. A folyadék barnás volt, csillogott a lámpafényben. Lassan megfordította a csuklóját – egyszer, kétszer –, és figyelte, ahogy a whisky a pohár falán fut körbe.

Cresswell folytatta.
– Szerintem Potterékhez ment vagy valamelyik Weasley családtaghoz. Oda nem követhettem, azt te is tudod.

– Tudom.

Két szó. Semmi több.

Cresswell csak állt ott, és a kezét tördelte.
– Szerintem hagyjuk, Grangert.

A helyiség csendje nem hozott semmi újat. Vailean arca eltorzult.
– Hányszor volt alkalmad?

A kérdés csendesen érkezett.
Cresswell hunyorgott.
– Mi?

– Hányszor volt alkalmad megszerezni őt? Válaszoljak én helyetted?

A gyógyító szája kinyílt, aztán becsukódott. Gondolkodott. Számolt. Végül:
– Kétszer.

Vailean Crak most emelte fel a tekintetét. Lassan, mintha a mozdulat nem érdemelne sietséget. A szemei sötétek voltak, és pontosan olyan kifejezéstelenek, mint a hangja – de valami volt mögöttük, ami Cresswell tarkóján libabőrt keltett.

– Kétszer – ismételte meg halkan. – Igen.

– És még hazudsz is – sóhajtott fel a varázsló. – Ez ebbe az egészben a legrosszabb. Megmondtam, hogy szered meg Grangert. Ezért is vonultam vissza. Pedig csak egy kicsi kellett volna, hogy a tenyeremből egyen. Erre mit mondtál? Hogy majd szépen feleleveníted a régi szép napokat, amikor még bejutottál a lába közé? Látom, sikerült.

– Vissza fog jönni a Mungóba.

– Nem fog. És ne is számíts rá. Granger elment ahhoz a bájitalmesterhez, akiről semmit sem tudunk. És aki szét akarja cseszni az összes tervemet – emelte fel a hangját, aztán lecsapta a poharat az asztalra, ami szerencsére nem tört el.

– Nyugi, holnapra minden a kikötőben lesz, és készen áll a szállításra.

– Ha azt is rádbízom… – Aztán visszanézett a poharára. Megemelte. Ivott.

– Megtettem, amit kértél. Megszerveztem.

– Jó.

– Még Grimmet is és Áspist is tévútra vezettük. A Fekete Lámpásba küldtük őket, és nem is sejtették, hogy nem találnak meg minket.

– Elismerésre vársz?

– Igen. Elvégre évek óta partnerek vagyunk – nevetett fel gúnyosan Cresswell.

– Csalódtam benned párszor.

– Nem az én hibám volt, hogy a megfosztás nem működött, Malfoy pedig eltűnt mindenki szeme elől.

– Ja, erről sem te tehetsz.

Cresswell várt. Várta a következő mondatot, a következő utasítást, a dühöt vagy a hideget vagy bármit, amihez viszonyulni lehetett volna. Ehelyett csak csend volt, meg a pohár halk koccanása, ahogy visszakerült az asztalra.

– Elmehetsz – mondta Vailean Crak.

– De a terv…

– Mondom elmehetsz – ismételte, és a hangsúly egy árnyalatnyit változott. Csak annyit.
Cresswell elment.

A folyosón, ahol a fény már erősebb volt és a levegő könnyebb, azt mondta magának, hogy ez csak ideiglenes visszalépés, hogy Vailean ismeri a nehézségeket, hogy partnerek.
De valahogy a sarkát csiklandó hideg egész hazáig elkísérte.

Cresswellt a tarkóján érte a gyilkos átok mielőtt belépett volna a lakásába.

***

Hermione és Draco egy tetőtéri lakásban jelent meg. A lány még szédelgett egy kicsit a varázslat erejétől. Egy kicsit meg is ingott, de szerencsére az erős karok nem hagyták elesni. Most már kétsége sem volt afelől, hogy a varázsló minden egyes csepp varázserejét visszanyerte. Miután újra biztosnak érezte a talajt a lába alatt, hitetlenkedve nézett körül.
– Hol vagyunk? Ez nem a kúria.

– Ez a londoni lakásom – felelte Draco.

– Oh, értem – mondta Hermione, miközben megszabadult a szandáljától.

– De az ágyam ugyan olyan, mint a kúriában.

A boszorkány erre felnevetett, aztán belesimult a férfi ölelésébe.

– Most itt laksz?

– Igen, de csak egy ideig – válaszolta a varázsló, aztán egy apró puszit adott a lány fejére. – De teljesen biztonságos. Nem tud róla senki.

Hermione kibontakozott az öleléséből, és mélyen felsóhajtott.
– Sajnálom…

– Miért is kellene pont neked sajnálnod? – kérdezte Draco, majd karba tette a kezét.

– Mert… Nem is tudom.

– Próbáltuk azt, hogy kimaradj ebből. Ez sikertelen volt – kezdett bele a varázsló, aztán közelebb lépett hozzá, és megsimogatta az arcát. – Potterrel abban egyeztünk meg, hogy belevonnánk téged is.

– Tényleg?

– A háttérmunkába. Az én védelmem alatt. Semmi közvetlen akció – pontosított Draco.

– Nekem csak az számít, hogy veled legyek – mondta a boszorkány, majd újra megölelte a férfit. – Csak veled akarok lenni.

Draco elmosolyodott, miközben gyengéden szorította magához őt. Mélyen magába szívta a boszorkány illatát.

– Tudod, mi a vicces ebben az egészben? – szólalt meg egy idő után, állát a lány fejebúbjára támasztva.

– Mi?

– Hogy fél életemet azzal töltöttem, hogy bebizonyítsam, nincs szükségem senkire. – Halkan felnevetett, inkább magának, mint a lánynak. – Aztán itt állok, és arra gondolok, hogy ha most kimennél azon az ajtón, nem tudnám, mihez kezdjek magammal.

Hermione felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen, elmosolyodott, és lábujjhegyre állt, hogy közelebb kerüljön hozzá.

– Azt hittem, a Malfoyok nem ijednek meg semmitől.

– A Malfoyok hazudnak, ha úgy alakul – suttogta Draco, ajka már csak centikre járt az övétől. – De neked azt sem tudok.

A csók, ami ezután következett, lassú volt és türelmes, mintha most lenne az első eset, amikor elég időt szántak erre, amire eddig sosem engedhettek meg maguknak. Hermione ujjai a férfi ingébe markoltak. Draco karja a boszorkányt szorosan ölelték át. Tényleg nem akarta é
Mikor végül elváltak egymástól, Draco homlokát a lányéhoz döntötte, és csak álltak így, lélegzetük összefonódva a félhomályos szobában.
– Örülök, hogy itt vagy velem – mondta halkan. Nem kérés volt, inkább vallomás.

– Hol máshol lennék? – felelte Hermione.

– Őrültség volt azt hinni, hogy sokáig kibírjuk egymás nélkül.

– Úgy tűnik, mindenképpen együtt kell maradnunk.

Draco elvigyorodott.
– Minden erőmmel azon voltam, hogy távol tartsalak ettől. Úgyhogy szerintem ki kellene dolgoznunk valamiféle stratégiát.

– De először kell egy jó zuhany. És le kell vennem ezt a nevetséges ruhát.

A varázslónak elsötétült a tekintete.
– Nekem nagyon is tetszik.

– Holnap el kell mennem a lakásomba – sóhajtott fel a boszorkány. – Látnom kell, hogy mi történt.

Hosszú csend állt be a beszélgetésükbe. Draco nem szólalt meg azonnal, csak ránézett a lányra, aztán elkomorult, összeráncolta a homlokát. Visszagondolt arra felfordulásra, amit a lakásban látott nem is olyan régen, az érzésre, hogy bántották őt. Hirtelen nem tudta mit is mondhatna. Hermione ezt nem vette jó jelnek.

– Ennyire rossz a helyzet?

– Rossz? Nos, ha mostanában terveztél egy kisebbfajta felújtás és teljes átalakítást, akkor ez még jól is jöhet.

– Merlinre – fújta ki a levegőt a lány, aztán becsukta a szemét. – Akkor mindent felforgatott az a szemét.

– Cresswell egy idióta.

– Valószínű nagyon felhúzta magát.

– Az pedig még jobban felhúzta, hogy téged nem talált otthon – morogta Draco.

– El akarod kapni?

– És olyan kíméletlenül megkínozni, ahogy megérdemli – vigyorodott el gonoszan és sötéten a férfi, aztán megcsókolta a boszorkány homlokát. – Mindenért megfizet, amit veled tett, és bárkivel, ha már itt tartunk.

– Draco…

– Nem érhet hozzád még egyszer.

– Nem is fog.

– Jól van. Küldök egy üzenetet Potternek, hogy jól vagy. Aztán zuhanyoztunk és alszunk – vázolta a tervet Draco. – Holnap Zordó megismerkedik Mandragórával.

– Zordó?

– Potter…

– Jesszusom.

– Ne rám nézz! Nem én választottam neki ezt a nevet.

Mielőtt elmentek volna zuhanyozni egy patrónus jelent meg a lakásban. A kecses szarvas végigszaladt a lakásban, mindkettejüket bevonva a kékes fényébe, majd Harry Potter szólalt meg:

– Cresswellt megölték. H. téged keres. Holnap a Káoszban hatkor.

Aztán a patrónus hirtelen szertefoszlott.

– Nagyszerű – morogta Draco.

hozzászólások: 0