12. fejezet
12. fejezet
Későn érkezők
– Umbridge? – kérdezték Ron és Harry egyszerre, megdöbbenve.
– Tudom – mondta Hermione. – Én sem értem. Hogyan juthatott hozzá a medálhoz, főleg, hogy a Koldusok nem adták el?
Ron talpra állt elsőként.
– Talán valaki más találta meg – vetette fel. – Vagy talán Mundungus lopta el valamikor. Az összes cuccát a feketepiacon adta el, nem? Lehet, hogy gazdát cserélt.
– Nos – mondta Harry –, mindegy, csak szerezzük vissza, mielőtt újra gazdát cserél. – Sóhajtott. – Bárcsak el tudtad volna venni, Hermione…
– Szerinted nem próbáltuk? – kérdezte Hermione hevesen. – Mit gondolsz, hogy szerezte Draco azt a sérülést?
Ron furán nézett rá.
– Mióta hívod Malfoyt „Draco” -nak?
– Mi? – Hermione pislogott. – Ó, én… én nem is vettem észre.
– Ne foglalkozz vele – szólt Harry türelmetlenül. – Mi történt?
Hermione elmesélte, hogyan menekültek el a Halálfalók elől, és hogyan próbálták ellopni a horcruxot. A történet végére Ron elsápadt.
– Semmi baj – nyugtatta a lány. – Nem hiszem, hogy Umbridge rájött volna, hogy a medált akartam ellopni. Nem voltam elég közel hozzá. Az ő szemszögéből biztosan úgy tűnt, mintha őt akartam volna megragadni, nem a horcruxot.
Harry bólintott.
– Az már valami. Különben még gyanút fogna.
– Pontosan – mondta a lány. – Másrészt viszont Dra… Malfoy azt mondta, és szerintem igaza van, hogy most, hogy megtámadtuk, biztosan fokozottabb védelem alatt áll. Biztosan a Minisztériumban is megerősítik a biztonságot. Tudják, hogy Százfűlé-bájitalt szereztünk, szóval csak idióták lennének, ha nem használnának tisztességtesztelőket a bejáratnál.
Egy pillanatig mély csendben ültek. Aztán Harry megszólalt:
– De mégiscsak. Most már tudjuk, hol van a horcrux, és Umbridge nem éppen a Minisztériumban alszik.
Hermione felvidult.
– Igaz.
– Gondolj bele – mondta Harry feszült izgalommal, felállt a finom vas székről, és fel-alá járkált a házikó kis teraszán. – A négy horcruxból egyet már megszereztünk, és tudjuk, hol van a kígyó és a medál. Már csak a kehely maradt. Sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint nyár elején.
Ron, aki Hermione párbajáról szóló beszámolója óta hallgatott, erre halkan felhorkant.
– Bocs, haver, de nem éppen megnyugtató tudni, hogy az egyikük állandóan Tudodkivel van.
Harry legyintett.
– Mindig is tudtuk, hogy egyszer szembe kell szállnunk vele, nem? Szerintem most nem kell aggódnunk a kígyó miatt.
Hermione tekintete a sátor felé kalandozott. Kimerült volt, pedig még csak késő délután volt. A nap egy hétnek tűnt. Draco jutott eszébe, aki szinte azonnal elaludt, miután megitta az álmosító italt, amit hozott neki, izzadt haja homlokára hullott, amikor feje a párnára hajlott. A csendes, napfényes vendégszoba olyan békés volt a minisztériumban uralkodó káosz után. Amikor Draco elaludt, Hermionénak kedve lett volna lefeküdni a puha kárpitozott ablakpárnára, és ő is lehunyni a szemét, ahelyett, hogy kiment volna Harrynek és Ronnak elmesélni az egész kalandot.
Visszanézett rájuk. Harry röviden Ronra pillantott, majd kilépett a teraszról a kert buja, magas fűbe, és azt mondta:
– Megyek, elkezdem a vacsorát. – Amikor Hermione felállt, Harry intett neki, hogy maradjon ülve. – Nem, nem kell segítened.
Hermione nem vitatkozott, Harry pedig sietve bement a sátorba. De, amikor visszafordult Ronhoz, hirtelen ideges lett. Ron még mindig sápadt volt, és kissé túl egyenesen ült.
– Én… nem a horcrux miatt aggódtam.
– Tessék?
– Azt mondtad: semmi baj, Umbridge nem sejthette, hogy a medált akartam ellopni. Nem emiatt aggódtam.
Hermione akkor megértette, miért sietett Harry el. Draco szavai után „hogy Ron szerelmes belé” már számított rá.
Érezte, hogy felugorhatna a székéről, és Harry után rohanna, valami kifogást mondva a háta mögött. Nem akarta, hogy ez történjen – most nem. Pihenni akart. Draco vállán lévő seb képe még mindig fel-felvillanott a szeme előtt, mint a homokdűnéket ostromló hullámok, és Ron most ezt csinálja?
– Alig tudtam visszamenni a Parkinsonékhez – folytatta Ron sietve –, tudva, hogy náluk vagy. Az az érme volt az egyetlen ok, amiért nem mentem be a Minisztériumba. Harryvel megbeszéltük. Ő valójában azt akarta, hogy menjek utánatok, de tudtam, hogy te azt szeretnéd, hogy vigyázzak rá. Ron a nyakát dörzsölte. A fülei vörösre váltak.
Hermione nem tudott mit mondani. Kezei mereven a térdén pihentek. Úgy érezte, mintha valaki megbabonázta volna.
– Tudom, hogy tavaly egy barom voltam – mondta Ron –, Lavenderrel. A nyáron folyton azon járt az eszem, hogy tavasszal, miután minden megtörtént, soha nem békültünk ki rendesen. És talán ezért nem tettem semmit… mert nem tudtam, hogy te még gondolsz-e rá. De ma… – Ron nagyot nyelt. – Nos, én… rájöttem, hogy nem tudom, mi lenne velem nélküled.
Hermione látta, mennyibe kerül neki kimondani ezeket a szavakat. Ron arca teljesen elvörösödött, idegesen nyelt, ujjai összefonódtak, majd szétnyíltak, és istenem, nem akarta megbántani. De kimondta, így neki is válaszolnia kellett. Nem volt kiút.
– Ron – szólt halkan. – Ez… ez tényleg… – Hermione remegő lélegzetet vett, és újra kezdte. – Ha ez tavaly lett volna, vagy akár néhány hónapja, a boldogságtól repültem volna.
Ron arcának elsötétülése, az a felismerés, hogy ez a vallomás nem úgy fog végződni, ahogy remélte, fájdalmas volt Hermione számára. Abba akarta hagyni a beszédet. Valójában sírni akart.
Nem, mondta magának. Ne sírj. Ne hagyd, hogy ő vigasztaljon, még ez is hiányzik.
– De már nem érzek ugyanúgy – mondta, és megpróbált erőt önteni a hangjába. – Egész júniusban gondolkodtam rajta. És tudod, mennyire akartam veled lenni tavaly. De a dolgok olyan gyorsan megváltoztak, és most már másképp érzek.
Ron arca már nem volt vörös. Kimerültnek, legyőzöttnek tűnt.
– Miért? – kérdezte rekedten.
– Nem tudom – szólt reménytelenül. Csak azt tudta, hogy amikor arra gondolt, hogyan sírt Ron miatt a fürdőszobában tavaly, összehasonlítva magát Lavenderrel, szerethetetlennek és függőnek érezve magát, mindez határozottan múlt időnek tűnt, szinte harmadik személyben. Most már messze volt tőle, és minden nap egyre távolabb… egy múló érzelmi vihar, az évekig tartó veszekedések és viták halmozódott hatása, mintha már egy szenvedélyes kapcsolatban éltek volna. Most már tisztábban látott. Kijött a viharból.
Már nem hibáztatta Ront a veszekedéseikért; érezte, hogy azok is az ő hibái voltak. Igen, Ron lehetett meggondolatlan, de Hermione tudta, hogy ő is túlérzékeny tud lenni. Tudta, hogy túlságosan neheztel és túl erőszakosan reagál. És ez volt a probléma. Szüksége volt arra a szabadságra, hogy veszekedéskor teljesen el tudjon távolodni Rontól, ha szükséges, akár hetekre is, ahogy a barátok teszik, ahelyett, hogy minden napot kőkemény csenddel, védekező pillantásokkal vagy sértő szavakkal zárjanak, amikor nehéz időszakon mennek keresztül.
Hermione soha nem gondolta, hogy két embernek teljesen hasonlóaknak kell lenniük ahhoz, hogy igazán szeressék egymást, de ott ülve a kertben, elképzelte Ront valakivel, aki kicsit jobban hasonlít rá. Valakit, aki könnyedebb, aki nevetve elengedi a véletlen tapintatlanságait, ahelyett, hogy annyira magába zárná őket, hogy azok haraggá és neheztelésté válnának. Ha ilyen emberrel lenne, az sokkal könnyebb lenne neki… mindkettőjüknek.
Egy szellő fújt át a kertben. Ron arca fájdalmas volt. Hermione furcsa, szomorú szeretetet érzett iránt a fiú iránt, aki annyira szerette őt, aki nehéz pillanatokban olyan hevesen védte, aki olyan bátor, hűséges és támogató volt, de Harry is ilyen volt. És rájött, hogy mindkettőjüket ugyanúgy akarja az életében: mint két legjobb barátját, akik viccelődnek, kviddics-mániások és egy kicsit gondtalanok, és egyikük sem tudja annyira kontrollálni az érzéseit.
Bárcsak megfoghatná a kezét vigasztalásképp, de tudta, hogy azzal még jobban megbántaná.
– Sajnálom – mondta halkan. – Azt hiszem, elszalasztottuk a lehetőségünket.
***
Ron igyekezett. Hermione érezte. A vallomása után nem tudott ránézni, és nem tudott több szót kinyögni, de a hallgatása inkább óvatosságból fakadt, mint ellenségeskedésből, ami már valami volt. Nem támadt rá, bár Harrynek néha gúnyos megjegyzéseket tett, mintha valaki, akinek kétségbeesetten szüksége van egy negatív kiutat.
Harry nem vágott vissza. Hermione tudta, hogy megértő.
– Nagyon sajnálom – mondta Harrynek másnap reggel, amikor reggelit készítettek, és Ron kint volt a kertben. – Tudom, hogy rajtad tölti ki a dühét.
– Semmi baj – szólt Harry. – Csak meglepődtem. Azt hittem, te is így érzel.
Hermione sóhajtott.
– Úgy éreztem. Vagyis régen úgy éreztem. Azt hiszem, a menekülés, Dumbledore halála és… Nem is tudom. Úgy érzem, mostanában teljesen más ember vagyok, mint a Roxfortban, ha érted, mire gondolok.
– Igen, értem, mire gondolsz.
– Hogy áll a reggeli? – hallatszott Ron hangja a sátor bejáratából. Mindketten megijedtek, és átnéztek a nappaliba, ahol Ron a sátor szélén állt, és bizalmatlanul nézett rájuk.
– Jól – mondta Harry feleslegesen bűntudatos arccal.
– Tizenöt perc, Ron – tette hozzá Hermione.
Ron morogva elfordította a tekintetét, és visszabújt a sátorba.
Hermione Harryre pillantott.
– Nem gondolja, hogy mi…
Harry egy ideig nem válaszolt, biztos kézzel szeletelte a hagymát. Ő segített neki a legjobban a főzésben, hiszen évekig gyakorolt a Dursleyéknél.
– Igen, szóba hozta – mondta halkan. – Mondtam neki, hogy soha nem… hogy mi nem… De nem tudom, hitt-e nekem.
– Talán én kéne megmondanom neki…
– Nem – szakította félbe Harry. – Öö, bocs, Hermione, csak… nem hiszem, hogy most beszélni akar veled erről.
– Nem, persze – szólt Hermione. – Igazad van. Butaság volt. – Arcát még jobban érezte, hogy forr. – Megyek, megnézem, felébredt-e Draco. Mármint Malfoy. Mármint… ó, mindegy.
Hosszú levegőt vett, miközben kinyitotta Draco szobájának ajtaját. Furcsa volt megkönnyebbülést érezni Draco Malfoy láttán, de itt kint Ron sebzett pillantásai, Harry kínos hallgatása és az a folyamatos érzés, mintha a gyomrát csavarnák, vettek körül. Ott bent minden egyszerű volt. Egyszerűbb, mindenesetre.
Aztán belépett, és Dracót ülve találta az ágyon, póló nélkül.
Hermione arca elpirult.
– Én… ööö – mondta, és elfordította a tekintetét. – Jó reggelt!
– Jó reggelt! – válaszolta Draco.
A tekintete visszatért rá. Fehér kötéseket varázsolt magára, a mellkasára és az egyik karja alá, hogy nyomást gyakoroljon a vállára. Harryvel és Ronnal ellentétben, akik felugrottak és sietve bezárkóztak a szobájukba, amikor Hermione meglátta őket zuhanyozás után törülközőben kijönni a fürdőszobából, Draco egyáltalán nem tűnt zavartnak, hogy félmeztelenül áll előtte. Nem mintha lenne oka szégyellni magát, gondolta egy pillanatig, majd ismét elfordította a tekintetét, szégyenkezve. Honnan jött ez a gondolat? Mi a baj vele?
– Mi az, Granger? – kérdezte most már szórakozottan.
– Semmi – mondta nagyon hangosan, mintha messzire nézne. – Csak azt vártam, hogy felöltözöl, ennyi az egész.
– Ó, sajnálom. Ezzel megszegted az örök szüzességi fogadalmat?
Ránézett, és tátott szájjal bámult rá.
– Te… én… bocsánat…
– Egyébként a vállam már sokkal jobb. Köszönöm, hogy megkérdezted.
– Épp meg akartam kérdezni!
– Igen, nos, zavartnak tűntél, úgyhogy gondoltam, rátérünk a lényegre.
És most vigyorgott rá. Hermione meg akart halni.
Valójában furcsa volt újra látni azt a vigyort. Hosszú idő óta először úgy nézett ki, mint a fiú, aki a Roxfortban volt, elégedett, önelégült és indokolatlanul arrogáns. Szinte üdítően egyszerű.
Kivéve… mióta is volt Draco Malfoy jóképű? Mikor történt ez? Az iskolában soha nem gondolt a külsejére. Gondolta, hogy a gonosz kis szemétláda mivolta kizárta az ilyen gondolatokat, de most, hogy már nem utálták egymást…
Ez nevetséges volt. Vissza kellett terelnie a beszélgetést a helyes irányba.
– Mindenesetre úgy tűnik, jól megkötözted a sebet – mondta, és az ágyhoz sietett. Megpróbálta utánozni Madam Pomfrey-t, aki biztosan soha nem pirult el, amikor meglátta valakinek a bal mellizomját. Vagy valakinek a kiugró kulcscsontját. Vagy valakinek a bicepszének sima kontúrja, ahol a deltoid izomba olvadt. Igen, ezek olyan dolgok voltak, amiket Hermione egyáltalán nem vett észre. – Reggeli után készítek egy fájdalomcsillapító főzetet – mondta, még mindig túl hangosan –, és délután áttehetjük a kötést. Mindjárt hozok reggelit.
– Tudod, ezt mind meg tudom csinálni magam is. Még mindig vidáman hangzott. – Nem vagyok ágyhoz kötve.
– Pedig kellene. Komoly átok volt. Akarod, hogy újra vérzik?
– Igen – mondta Draco. – Ez a leghőbb vágyam, Granger. Idejönnél és kinyitnád, kérlek?
Hermione fintorgott.
– Nagyon vicces vagy.
– Tudom.
Rövid szünet következett. Hermione visszanézett az ajtó felé. Draco jól nézett ki, de ő csak ürügyet keresett, hogy ott maradjon, és ne kelljen visszamenni oda.
– Mi van? – kérdezte Draco.
– Semmi.
Draco felhúzta vékony szemöldökét, szinte lenyűgözve.
– Istenem. Rosszabb hazudozó vagy, mint Monstro, Granger. Nem hittem, hogy ez fizikailag lehetséges.
Hermione sóhajtott. Amúgy is szembe kell néznie az új légkörrel, amikor visszatér a sátorba. Akár meg is mondhatja neki.
Hermione leült a párnázott ablakpárkányra, és az egyik piros rojtjával játszott.
– Nos, ha tudni akarod, Ron elmondta nekem… tegnap, ő… – Az arca ismét elpirult.
– Á. – Draco ajka meggörbült. – Értem. A borzalmas részleteket megspórolhatod nekem.
Hermione morcosan nézett rá.
– Azt hittem, a részleteket akarod hallani, hogy kinevethess minket.
– Inkább nem szeretném, ha Weasley megölne, köszi. Újabb rövid szünet következett, majd Draco így szólt: – Mondtam neked. Ha nem készültél fel rá, az a te hibád, tényleg.
– Felkészültem – mondta Hermione. – Úgy értem, a körülményekhez képest a lehető legjobban alakult.
– Milyen körülmények?
– Hát, én… azt mondtam, hogy nem akarok vele lenni.
– Értem. – Draco átlapozta a könyvet, ami az ölében feküdt, Bogár bárd meséi. – Szóval te Pottert választottad.
– Én… mit? – Hermione bűntudata meglepetésbe, majd hirtelen mulatságba fordult. Nevetés tört ki belőle. – Elnézést, te titokban elméleteket gyártottál erről, vagy mi?
Most már egyre inkább hitetlenkedve látta, hogy Draco magas arccsontjának ívein halvány rózsaszín pír jelent meg.
– Nézd, Granger, csak azért, mert itt ragadtam veletek hármótokkal, és ki kell állnom a kamasz szerelmi háromszögötöket…
– Nincs szerelmi háromszög!
– Ó, tényleg? – húzta ki a szót. – Egyáltalán nem sóvárogtál Potter után? Nem hagyunk itt téged?
Hermione annyira megdöbbent, hogy saját szavait hallotta Draco szájából, hogy csak tátott szájjal bámult rá. Fogalma sem volt róla, hogy Draco figyelte, mi történik közöttük, vagy hogy egyáltalán érdekelte bármi, ami nem érintette személyesen.
– Mi közöd hozzá? – kérdezte a lány.
– Semmi. Ahogy mondtam, itt ragadtam. Mi másra gondolhatnék?
És Hermione felismerte, hogy ő, ellentétben vele, kiváló hazudozó. Hangja kissé bosszúsnak tűnt, és szürke szeme meggyőzően villantott.
Mégis valahogy érezte, hogy hazudik. Ő, Draco Malfoy, komolyan azzal töltötte az idejét, hogy azon töprengett, vajon a lány szereti-e Ront, vagy titkos érzelmeket táplál Harry iránt.
Nem tudta megállni. Kibökött egy zavart kacagást.
– Fogd be! – mondta Draco, és felnézett a mennyezetre. Az arcán rózsaszín pír terjedt szét.
Felállt.
– Mindjárt jövök – újabb kuncogást kellett elfojtania –, Harry már majdnem kész a tojásokkal.
Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor Draco azt mondta:
– Granger. Várj!
Hermione visszanézett rá.
A Bogár bárd könyvét tartotta a kezében.
– Bejelölted A három testvér meséjét.
Hermione vidámsága elszállt.
– Ó, igen, vissza akartam jönni hozzá. Volt egy rúna, amit nem találtam meg Spellman szótárában. A háromszög alakú, a lap tetején. Felismerted? – A homlokát ráncolta. – Nem is tudom, hogy rúna-e. Elolvastam és újraolvastam a származékokról szóló részt, és szerintem csak illusztráció lehet.
– Ez nem illusztráció – mondta Draco. – Bele van rajzolva.
– Bele van rajzolva? – Hermione sietve visszament hozzá, kivette a könyvet a kezéből, és néhány centiméterre tartotta az arcától. Igaza volt. A jel nem nyomtatott volt, hanem tollal rajzolták; láthatta, ahogy a tinta szabálytalanul beszivárgott a pergamenbe.
– Igazad van – suttogta. – De mit jelent? Tudod, mi ez?
– Nem. Még soha nem láttam.
– Tudod, ismerősnek tűnik… Esküdni mernék, hogy már láttam valahol. Hermione behunyta a szemét. Egy háromszög, amely egy kört körülvett, amely egy vonalat körülvett. Hol látta már?
Hol látott már ilyen rejtélyes és szokatlan szimbólumokat? Gondolatai Luna Lovegoodhoz repültek, majd hirtelen eszébe jutott egy alak, amely Xenophilius Lovegood mellkasán csillogott Bill és Fleur esküvőjén. Ugyanaz a szimbólum volt? Rosszul emlékezett?
– Malfoy – mondta –, nem beszéltél Mr. Lovegooddal az esküvőn, ugye?
– Miért tettem volna? – kérdezte a fiú mély megvetéssel.
– Várj! – Húzta ki az ajtót, és kiáltott: – Harry! Ron! Harry majdnem elejtette a serpenyőt, amivel Ron tányérjára rakta a tojást. – Gyertek ide! Gyorsan!
Ron felállt, és olyan riadtan nézett a lány sürgősségére, hogy már-már kényelmetlenül érezte magát. Harryvel együtt odamentek Draco ágyához, és a lány a könyvet az orruk alá dugta.
– Láttátok már ezt a jelet?
– Várj egy percet – mondta Harry lassan. – Ez nem ugyanaz a szimbólum, amit Luna apja viselt a nyakában az esküvőn?
– Hát, én is azt gondoltam!
– Akkor ez Grindelwald jele.
Ron, Hermione és Draco mind Harryre bámultak.
– Grindelwald? – kérdezte Hermione.
Harry elmesélte a furcsa történetet: Viktor az esküvőn dühöngött a jel miatt, és azt állította, hogy Gellert Grindelwald vésette ezt a jelet a Durmstrang falába.
– Sosem hallottam, hogy Grindelwaldnak jel volt – mondta Hermione, homlokát ráncolva, Draco ágyának szélén ülve. – Semmi sem utal rá azokban a könyvekben, amiket róla olvastam.
– Én sem – mondta Draco. – Mi… – Elfordította a tekintetét. – Otthon a szüleimnek van egy kis gyűjteményük Grindelwald régi tárgyaiból. Régi röpcédulák, korai írások, ilyesmik. Az a jel sehol sem szerepel.
– És mit keres egy gyerekkönyvben, ha ez egy sötét szimbólum? – kérdezte Hermione, kíváncsian végigsimítva a jelet az ujjával.
– Dumbledore neked hagyta a könyvet, nem igaz, Granger? – mondta Draco. – Valószínűleg azért rajzolta oda, hogy megtaláld.
– Igen, de miért akarta, hogy tudjunk Grindelwald jeléről? És van valami köze a könyvhöz, vagy csak el akarta rejteni a szimbólumot, hogy ne vegyék észre?
– Várjatok – mondta Ron lassan. – Krum azt mondta, hogy ez a jel a Durmstrang falára van vésve… Nem gondoljátok, hogy Tudodki elrejtette Hugrabug kupáját oda, ahol a jel van? Hiszen Grindelwald Tudodki elődje volt, nem? Talán Tudodki meg akarta mutatni, mennyire inspirálta Grindelwald példája.
Hermione megharapta az ajkát.
– Az rossz hír lenne nekünk. Először el kellene hagynunk az országot. Aztán meg kellene találnunk az iskolát, és Durmstrang nagyon titkos, még Roxfortnál és Beauxbatonsnál is titkosabb. A gondolat elszomorította, de ugyanakkor megnyugtató volt visszatérni a rejtélyhez. Ez enyhítette Ron vallomásának kellemetlen érzését, és újra összekötötte őket a közös céljukkal.
– Nem tudom – morogta Harry. – Ha Dumbledore már tudott erről a jelről, amikor rád hagyta a könyvet, ha tényleg azt hitte, hogy Durmstrangban van egy horcrux, miért nem mondta el nekünk?
Ron vállat vont.
– Akkor miért hagyta nekem az önoltót, és neked azt a régi cikeszt? Nem éppen megkönnyítette a dolgunkat, ugye?
Harry arca elsötétült, és Hermione tudta, hogy Dumbledore iránti frusztrációja gyötri, ami a főigazgató halála óta nem hagyta nyugodni. Harry időnként jelentőségteljesen megemlítette, hogy Dumbledore családja is itt élt, Godrik-völgyben, alig másfél kilométerre attól a helytől, ahol most voltak. Vagy előhozta Rita Vitrol most már posztumusz megjelent életrajzának azt a részletét, amely Dumbledore családjának állítólagos sötét titkairól szólt…
Hermione halkan felszisszent.
– Harry, most eszembe jutott! Kinyitotta gyöngyös táskáját, és elővette az Albus Dumbledore élete és hazugságai című könyvet, amelyet Umbridge nyomott a kezébe. – A Minisztériumban kaptuk. Ha szeretnéd elolvasni…
Elhallgatott. Nem számított rá, hogy Harry ennyire megdöbbenve fog reagálni Dumbledore arcának hirtelen megjelenésére, amely a borítóról mosolygott rájuk.
Sietve hozzátette:
– Vitrol írta, szóval valószínűleg a legtöbbje hülyeség. De tudom, hogy gondolkodtál Muriel szavain, és talán ez megadhat néhány választ. Meg kell értenünk, mit gondolt Dumbledore, főleg, ha Durmstrangba menni is lehetőség. – Elhallgatott, majd gyengédebben hozzátette: – Te ismerted őt a legjobban. Nagyon törődött veled, tudom. Elolvasnád, és megnéznéd, hogy mit akart mondani?
Harry nagyot nyelt. Aztán röviden bólintott, és elvette a könyvet.
Hermione Dracóra pillantott.
– Nem tudod, hol van Durmstrang, ugye?
– Miért kéne tudnom?
– Egyszer hallottuk, hogy apád oda akart küldeni, de anyád a Roxfortot részesítette előnyben.
Draco elgondolkodott.
– Igen, hát, az apám biztosan járt ott. Régebben jóban volt a régi igazgatójukkal. Tudjátok, Karkaroff.
Rövid, kellemetlen csend. Hermione agya automatikusan befejezte a mondatot: … mielőtt Karkaroff elmenekült a Sötét Nagyúr szolgálatából, és ezért meggyilkolták.
Szemével megkereste az éjjeliszekrényen a pergamenfoszlányt, a címet, amit tegnap adott Dracónak. Tegnap este vacsora közben elmondta Harrynek és Ronnak, hogy megtalálta a szülei tartózkodási helyét. A házikó szobáinak nagy részét már felújították, és Hermione elképzelte, ahogy Draco visszahozza ide a szüleit, a Malfoyék a sátorban, ő, Harry és Ron a házikóban. Mint korábban, a Griffendél és a Mardekár házakba osztva, minden a kijelölt helyére került.
Draco felé pillantott. A fiú ajkai összepréselve voltak, és Hermione ölében fekvő könyvet nézte.
– Nem tudom, hol van Durmstrang. De megkérdezhetem.
***
Draco egész teste fájt, amikor délután kimászott az ágyból. A fájdalom úgy futott át rajta, mint egy visszapattanó gurkót, kegyetlenül pattogva a vállától a lábujjáig és vissza. Leült az ablakpárkányra, kezében két pergamenlapocka: az egyiken Granger kézírásával volt ráírva a New Cathcove-i cím, a másikon Weasley-é: A Főnix Rendje központja a Hartbridge Way 7. szám alatt található. Ránézett az információra, és megpróbálta megérteni, mi is történik pontosan a fejében.
Draco büszke volt önelemző képességére. Általában tökéletesen tisztán látta saját ösztöneit, és mások viselkedtek ostobán vagy érthetetlenül. De amikor újra elolvasta a New Cathcove-i címet, az információt, amelyre július óta várt, egy apró, érthetetlen része azt kívánta, bárcsak Granger ne adta volna oda neki.
Ha ő lett volna a helyében, még Tonksnak sem kérdezett volna róla. Végül is ő egy értékes eszköz volt. Ez olyan volt, mintha nyitva tartotta volna az ajtót, hogy elmenjen, pedig a jövőben még hasznos lehetett volna a Griffendélnek.
Draco büszkeséget érzett amiatt, hogy eddig milyen hasznos volt, és ezt sem értette. Talán egyszerűen csak természetes hajlama volt, hogy ha egy feladatot látott, azt teljesíteni akarta? Természetesen mindig is versenyszellemű volt. Imádta a rejtélyeket megoldani, győzni. Imádta elkapni a cikeszt: az a befejezettség érzése.
De nem. Ennél több volt. Gondolt Umbridge nyakában lógó medálra, és azt akarta, hogy megszerezzék. Gondolt a diadémre, és azt akarta, hogy megsemmisüljön.
Eddig nem igazán engedte meg magának, hogy fontolóra vegye annak a lehetőségét, hogy a griffendélesek valóban elérhetik a céljukat. De két horcrux már megsemmisült, egy harmadik a kezükben volt, és a másik kettő hollétéről is tudtak. Hatból öt már megvolt, így a feladat már nem tűnt olyan homályos, elérhetetlennek. Kezdett formát ölteni, mint valami, amit ők négyen talán meg tudnak valósítani.
Négyen… Draco elhúzta a szemöldökét. Már megint. Úgy gondolkodott, mintha ő is közéjük tartozna.
De hát nem tartozott közéjük? Nem ezt mondta tegnap Granger? Az, hogy valaki a csoport arrogáns kis sznobja, még nem jelenti azt, hogy nem tartozik a csoportba. Draco újra és újra információkat adott nekik, hónapok óta segített nekik a tervezésben. Ha a biztonság lett volna az egyetlen motivációja, akkor a Fidelius-varázslat megalkotásának pillanatában visszalépett volna a küldetésből, és nem állt volna szembe a Sötét Nagyúr ügyével.
Ehelyett csak még jobban belevetette magát a dolgokba, mióta beköltöztek a házikóba, és a griffendéleseket képezte a beépüléshez. Merlin szerelmére, tegnap majdnem meghalt a céljukért. És miért?
Crak szavainak sokkja járt a fejében, amit a Minisztériumban hallott. Ahogy ott állt Pansy hálószobájában, képtelen elmenni. A szorító érzés a mellkasában, amikor meghallotta, hogy Monstro gyanút keltett az apjában, és hogy ő és Pansy talán eltérnek a számukra kijelölt úttól.
Draco úgy gondolta, ez az az érzés, amelyet annyira próbált eltemetni, mióta elfogadta Dumbledore ajánlatát. Nem hagyhatta, hogy az élete elmenjen. Újra élni akart.
És ahhoz, hogy ez megtörténjen, a Griffendélnek meg kellett ölnie a Sötét Nagyurat. Ez volt az egyetlen út vissza az életébe: a horcruxok megsemmisítése. A Sötét Rend végének.
Hadd vadásszák meg maguk a horcruxokat, sürgette egy hang a fejében. Tudta, hogy szülei is így gondolnák. Teljesen megdöbbennének, ha megtudnák, hogy elment a Roxfortba; még utólag is alig hitte el, hogy meglépte. Nem volt ez tipikus griffendéles ostobaság?
De ha visszalépett volna, és hagyta volna, hogy a griffendélesek egyedül menjenek, kudarcot vallottak volna. Akár mindhárman az Azkabanban végezhették volna, vagy meghalhattak volna. Most viszont, az ő segítségével, egy lépéssel közelebb kerültek a horcruxok megsemmisítéséhez – egy lépéssel közelebb egy olyan világhoz, ahol Draco élhet.
Furcsa érzés volt tudni, hogy kulcsszerepet játszott a Rend győzelmében. Még furcsább volt, hogy nem érezte bűnösnek magát. Inkább úgy érezte, mintha apránként kiragadná az életét a Sötét Lord kezéből. Tavaly a Sötét Nagyúr megkínozta, megszégyenítette az anyját, és az apját az Azkabanba küldte, miután azok minden hűségüket és szolgálatukat feláldozták érte. A Sötét Nagyúr hajlandó volt feláldozni Draco életét, csak hogy megalázza a szüleit.
Lényegében a Sötét Nagyúr úgy gondolta, hogy ő nem számít – és Draco magáévá tette ezt a hitet, hogy semmi, amit tesz, nem állhat a Sötét Rend hatalmával szemben.
De már közel négy hónapja ellenállt a Sötét Nagyúrnak. Egy horcrux volt a kezükben, a Sötét Nagyúr drága lelkének egy darabja, és egy másikra is rátaláltak. Ezzel a számítás szerint egy év múlva mindennek vége lehetett. Ha viszont a szülei megakadályozzák, hogy segítse a küldetést, ki tudja, mennyi időbe telik?
Mi lenne, ha egyszerűen várna, mielőtt kapcsolatba lép velük? Vagy küldene egy baglyot? New Cathcove-ban biztonságban vannak, nem? Mi lenne, ha várna… akár csak addig, amíg visszaszerezik a medált?
De ahogy az ötlet formálódott, undor öntötte el. Draco visszatért önmagához, mintha egy álomból csíptek volna fel. Nem tudta, honnan jön mindez. Valószínűleg Granger, és ahogyan mostanában beszélt vele, mintha ő lenne a dolog pótolhatatlan része. De a szülei bármit megtettek volna, hogy megvédjék, és ő is ugyanezt tenné értük. Ha a Fidelius-varázslat határain belül tartani őket azt jelenti, hogy vissza kell lépnie a horcruxok kereséséből, akkor legyen.
Draco szorosan megmarkolta a pergamen darabjait, és felállt.
A Griffendéleseknek mostantól nélküle kell boldogulniuk. Megkérdezheti apjától, hol van Durmstrang, úgy téve, mintha valami más érdekelné, és ennyi, ez lesz az utolsó segítség, amit nekik nyújt. Amikor Draco semmit sem tudott, még – úgy tűnt – a saját érzéseit sem, ezt legalább tudta. Először is Malfoy volt. A világ többi része csak másodlagos volt.
Megfordult, és eltűnt.
Az hoppanálás nyomása rászorult a vállára, és kétszer olyan erős fájdalom hasított belé. Nem éppen kíméletes utazási mód volt. Amikor egy kicsi, sötét nappaliban újra megjelent, zihált, és homályosan látott.
A Hullámtörés, a Tonks család tengerparti háza New Cathcove-ban, a parton állt. Draco a hátsó ablakon kinézve láthatta, ahogy a szürke hullámok a színtelen homokot mossák.
De valami nem stimmel, rájött, miközben a bekötözött vállát szorította. Az üveg dohányzóasztal porral volt borítva. Nem volt jele küzdelemnek, de a hely üresnek és magányosnak tűnt.
– Anyám? – kiáltotta Draco. – Apám?
A keskeny folyosóra lépett, és megnyomta a mugli villanykapcsolót. A folyosón felgyulladt egy üvegburás lámpa, és két nyitott ajtó vált láthatóvá. Draco belesett a két hálószobába: az egyikben egy párnak is elég nagy ágy állt, a másikban két egyszemélyes. Biztosan itt aludt Tonks, amikor a családjával nyaraltak. Draco megvetéssel töltötte el. Szép nyaralás, ebben a nyomorult kunyhóban.
Mégis, a fényképen, amelyen a tizenéves Tonks és szülei láthatóak – Tonks ragyogó zöld mohikán frizurával –, mindhárman boldognak tűnnek, leégve, de integetnek Draco felé, mintha életük legszebb napját élnék. Draco számára szokatlan volt a mugli ház és a varázsló fotók keveréke, a két világ ütközése, de ugyanakkor furcsán hétköznapinak is tűnt.
Draco visszavonult a folyosóra, és amikor belépett a konyhába, meglátta: egy pergamenlap a csempézett pulton.
Felkapta. A kézírás nem az övé vagy az anyjáé volt, de persze léteztek varázslatok, amivel el lehetett rejteni az ilyesmit, és ők biztosan el akarták kerülni, hogy bárki azonosíthassa őket, ha a Hullámtörést felfedezik, mint a Renddel kapcsolatban álló házat. Ez biztosan az volt – biztonságosabb helyre mentek, és ez elvezeti oda.
Elolvasta:
N,
Három hétnyi kapcsolatfelvétel nélkül feladjuk azt a reményt, hogy – ahogy ígérted – visszatérsz, hogy tájékoztass minket. Nem ülhetünk tétlenül, miközben a fiunk folyamatos veszélyben van. Visszatérünk Londonba, és magunk fogjuk újraegyesíteni a családunkat.
Köszönjük a gyors segítségedet.
Ennyi volt. A hátoldalon semmi. Aláírás sem.
Draco csak bámulta a szavakat egy hosszú pillanatig. Aztán hagyta, hogy a pergamen visszacsússzon a pultra.
Elmulasztotta őket, és nem is kis híján. Több mint egy hónapja nem voltak itt.
Draco érezte, hogy valami hideg áramlik át rajta, mint egy tonik, és egy pillanatig tartott, mire azonosította az érzelmet. Szíve lassan dobogott, utoljára pillantott körül a tengerparti házban, majd eltűnt.
Ezúttal a fájdalom még erősebb volt. Mire újra megjelent a sátor vendégszobájában, összehúzódott, kezét a vállára szorította. A seb biztosan újra kinyílt a kötés alatt. Valami nedveset és meleget érzett a sebben.
Amikor felegyenesedett és kinyitotta a szemét, Granger ott állt az ablakpárkány előtt egy fényes sárga bájitalos palackkal.
– Hallottam, hogy eltűntél – mondta, és odanyújtotta a palackot. – Épp most fejeztem be a fájdalomcsillapítót… a…
Habozott, és a szoba sarkába pillantott, nyilvánvalóan arra számítva, hogy Draco szülei megjelennek. Ahogy teltek a másodpercek, az arcára írt a felismerés.
– Nincsenek itt.
– Zseniális következtetés, Granger – morogta Draco. Beugrott az ágyba, és megpróbált nem gondolni a sötét fájdalomhullámokra, amelyek a vállára zúdultak. – Gondolom, boldog vagy, ugye?
– Boldog? – Ráncolta a homlokát. – Miért lennék?
– Mert nem kell… – A hangja egyre magasabb lett. – Mert most én… – Undorodva felnyögött, és elfordította a tekintetét.
Rövid szünet. Aztán a lány megszólalt:
– Biztos vagyok benne, hogy biztonságban vannak. Ha elkapták volna őket, az a rádióban is hallani lehetett volna.
– Igen? Biztos vagy benne? Hát, hála istennek.
– Nem kell ilyen csúnyán beszélned – mondta ingerülten. – Megadtam neked a címet, és nincs okom örülni, hogy nem voltak ott.
– Dehogynem van – vágta rá –, mert akkor nem hagytak volna tovább csinálni.
Granger nem mondott semmit. Amikor felnézett rá, az arca elvörösödött.
– Igazam van, ugye? – kérdezte Draco. – Örülsz, hogy elmentek, mert ez azt jelenti, hogy továbbra is a te oldaladon kell állnom!
– Az ember egyszerre több dolgot is érezhet – vágta rá a lány. – Sajnálhatom, hogy nem tudod, hol vannak, és emellett… emellett…
– És még?
– Megkönnyebbült, hogy nem fogsz visszaváltozni abba a személybe, akivé tettek!
Draco ránézett. Egy pillanatig tartott, mire szavakat talált. – Mit akarsz ezzel mondani? – gúnyolódott. – A személy, akivé tettek? Ők a szüleim, Granger. Az vagyok, akivé tettek.
– Nem vagy az. – Olyan erősen szorította a zsibbasztó főzetes palackot, hogy kezei remegtek. – Tudod, hogy nem vagy az. Szerintem azért támadsz rám, mert egy részed továbbra is a horcruxokat akarja megtalálni.
– Ó, igen? Te ezt gondolod, mi?
– Igen! Te magad mondtad: ők nem hagyták volna, hogy folytasd. Nem akartad, hogy megállítsanak!
Draco szíve hevesen vert. Hatalmas harag hullámzott fel benne Granger, Potter és Weasley iránt, amiért olyan kitartóak és konfliktusmentesek voltak, Tonks iránt, amiért nem talált módot arra, hogy kapcsolatba lépjen a szüleivel, és még a szülei iránt is, amiért elhagyták a menedékhelyet.
De leginkább undorodott és szégyellte magát, mert Grangernek igaza volt. Ránézett, a barna szeme villámlott, a napfény áttört a hatalmas hajzuhatagán, és gyűlölte azért, mert igaza volt.
A hideg érzés, ami áthatotta, miután elolvasta a levelet, nem csalódás volt, és nem is aggodalom a szülei miatt. Megkönnyebbülés volt: megkönnyebbülés, hogy visszatérhet a főhadiszállásra, és folytathatja, amit eddig csináltak, hogy anyja és apja nem tudnak róla, hogy folytathatja a horcruxok vadászatát, mint egy véráruló.
És talán áruló volt. Draco elgondolkodott azon, hogy lehet-e elárulni valamit, ha nincs hűséged. Abban a pillanatban azon tűnődött, hogy volt-e valaha hűsége valami nagyobbhoz, mint a félelem és az önimádat. Valóban hitt-e valaha a Sötét Nagyúr ügyében, vagy csak a saját biztonságvágyában és felsőbbrendűségében? Merlin szerelmére, mikor gondolt utoljára arra, hogy Granger mugliszármazású? Az egész kezdetén olyan természetes volt ránézni a többiekre, és azt gondolni: véráruló… mugliszületésű… mocskosvérű. Most, amikor ez a szó eszébe jutott, kemény, kellemetlen szúrást érzett, és emlékek törtek fel, mintha Granger védelmére keltek volna: a rettegő arca, centiméterekre az övétől a Minisztérium raktárában; a gyengéd javaslata, hogy növesszenek a sövényt, miután meglátta Nottot a főhadiszállás előtt; az örömteljes arckifejezése, amikor meglátta a születésnapi meglepetését. Eszébe jutott, hogy mugli születésű, és szürreális érzéssel rájött, hogy ez a gondolat semlegesnek, szinte hétköznapinak tűnik. Hol van az a megvetés, amit mindig érzett? Az undor?
Semmi sem tűnt értelmesnek. Draco behunyta a szemét, és a világ vörös pulzálás lett, mintha kalapács ütne rá. A fájdalom hevesen és forrón áradt a vállán keresztül.
– Csak vissza akarom kapni az életem – mondta összeszorított fogakkal. – Mi az, ez bűncselekmény?
Hosszú szünet következett. Aztán a lány halkan megszólalt:
– Draco.
Felnézett rá. A lány kissé bizonytalanul állt. A napfényben a haja a Griffendél arany színét öltötte. Zavarodottnak tűnt.
– Én is vissza akarom kapni az életem. Ezért csináljuk ezt mindannyian. Tudom, hogy azt hiszed, csak megpróbálunk… ostoba, nemes griffendélesek lenni, és valami nagy célért harcolni, de ez nem… – Lenyelte a könnyeit, és keményen leült az ablakpárkányra. Úgy nézett ki, mintha valami akadt volna a torkában. Gyorsan pislogott, a szeme csillogott. – Úgy értem, a cél a mi életünk. Ez a hetedik év, amit nem élhetünk meg. Ez… ez az, amikor a kviddicsmeccsen ülünk a lelátón, és kicsit aggódunk a vizsgák miatt, és hazamegyünk az ünnepekre. Ez az, amikor csak ülünk a Nagyteremben, és nevetgélünk a barátainkkal… Nem csak a morálról van szó. Vagy ha a morálról van szó, akkor azért, mert ez a morál teszi lehetővé, hogy boldog életet éljünk. Voldemort pedig nem akarja, hogy nekem vagy bármelyikünknek ez meglegyen. Még neked sem! Hiszen te tisztavérű vagy! Hiszel mindabban, amiben ő hisz, és ő még neked sem akarja megadni…
– Nem tudom.
A szavak kicsúsztak Draco szájából, mielőtt gondolkodni tudott volna rajtuk.
Granger ajkai résnyire nyíltak. Hosszú pillanatig döbbenten nézett rá.
– Mi… mit mondtál?
Draco torka annyira összeszorult, hogy alig tudott beszélni. Elfordította a tekintetét Grangertől.
– Nem tudom – motyogta újra. – Mit gondolok… azokról a dolgokról.
– Ó. – A hangja alig hallható volt. – Hát, az… jó.
Érezte, hogy a lány szeme az arcára szegeződik.
– Igen – mondta, anélkül, hogy igazán tudta volna, mire válaszol.
– Biztosan nagyon fáj a vállad – mondta a lány, és hirtelen felállt.
Draco egyfajta kétségbeeséssel ragadta meg a témát.
– Igen. Fáj.
– Sajnálom, bocsánat, csak itt ültem, és ezt fogtam! – A lány remegő nevetést hallatott. – Ez egy gyengébb változata a fájdalomcsillapító oldatnak, amit tavaly Lumpsluckkal készítettünk. Februárban, ha jól emlékszem. Nem tudom, emlékszel-e rá. Mindenesetre felhígítottam még egy fél kanál bogárszemmel, így legalább annyira érezni fogod a sérülést, hogy tudd, ha erősebben kezd fájni, ami rossz jel lehet…
Folytatta a fecsegést, kötéseket varázsolt az ágyra, majd a fehér ruhára kent a fájdalomcsillapító oldatot. Draco egyfajta távolságtartással figyelte, csak félig hallgatva, tudva, hogy a lány még mindig az ő szavain rágódik, és ugyanúgy forgatja a fejében, ahogy ő. Teljesen őrültségnek tűnt, hogy hangosan bevallotta a bizonytalanságát.
Ugyanakkor tudta, hogy ez csak kettőjükre tartozik. Potternek és Weasley-nek nem beszélt a diadémről, és tudta, hogy Granger sem mondta el nekik, mit tett vele a Sötét Nagyúr, vagy mit mondott Crak a Minisztériumban. Nem tudta, honnan tudja, hogy a lány hallgatott, csak tudta. És ezt is magában fogja tartani. Nézte, ahogy előkészíti a kötéseket, és még mindig monologizál a fájdalomcsillapító oldat összetevőiről, és ez a parancsolgató, uralkodó lány egy pillanatra nem tűnt másnak, mint álcának, annak a lánynak, aki olyan kérdéseket tett fel neki, amelyek egészen a lelke mélyéig hatoltak, és soha nem használta a válaszokat, hogy megbántsa.
A lány lezárta a palackot.
– Vedd le a régi kötéseket, kélek.
Draco lecsúsztatta a köntösét a válláról, és közben figyelte a lányt. Az újra elfordította az arcát, és elpirult. Új érzés volt, hogy zavarba hozta. Kellemes ellazulást érzett, mintha kompenzálná a lány látható bizonytalanságát.
Draco az éjjeliszekrényről vette a pálcáját, és meglengette. A régi kötések meglazultak, lecsúsztak, és vérrel foltosan összegöngyölödtek az asztalon. Draco a vállára pillantott, és a mozdulattól újabb fájdalom hasított belé. A seb kinyílt, de nem volt súlyos. Vékony, sötét repedés és egyetlen vércsepp csordult le a mellkasára.
Granger lassan levegőt vett. Úgy tűnt, hogy erőt gyűjt. Aztán előrehajolt, és a kenőccsel átitatott kötést simította a vállára. Egy göndör hajtincse megérintette az arcát. Draco meglepődve vett egy rövid levegőt, és valami tiszta, könnyű illatot érzett, mint a citrus és a körte. Ugyanazt az illatot érezte a Minisztérium raktárában, amikor eszméletét vesztette. Amint az ujjai simára simították a kötést, a zsibbasztó kenőcs hatni kezdett, és fantasztikus megkönnyebbülés öntötte el a vállát, a fájdalmat suttogássá tompítva. Gondolatai lecsillapodtak. Újabb lélegzetet vett a könnyű, édes illatból, a lány hajának illatából.
Aztán a lány visszahúzta a kezét, meglengette a pálcáját, és a kötések szorosan a helyükre kerültek.
– Tessék – mondta. – Ez kitart a nap végéig. Holnap kicseréljük.
A fiú bólintott, és a lány az ajtó felé indult. Amikor a keze a kilincsre tette, Draco azt mondta:
– Köszönöm.
A lány ajkára halvány mosoly kúszott.
– Nincs mit – felelte. Aztán elment.
Amikor az ajtó becsukódott, újra hallotta a hangját:
– Én is vissza akarom kapni az életem – mondta alig leplezett vágyakozással. Alig tudta elhinni, hogy a griffendélesek is ugyanolyan önös érdekek vezérlik, mint őt. Eddig csak Dumbledore kis hőseiként gondolt rájuk, akik lovagi eszmék vezérlik őket, és fogalmuk sincs az önfenntartásról, ezért harcolnak a Sötét Nagyúr ellen.
Eszébe jutott, ahogy a lány felvette a diadémot, és végre megértette. Rájött, hogy ő is ugyanezt tette. Tudta, mi történhet, amikor belépett a Roxfortba. Azért tették ezeket a dolgokat, mert ha nem tették volna, nem lett volna helyük a világban.
hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx | 2025. Jun. 14.
