16. fejezet
A Mardekár ház tagjai

Draco Malfoy egy nagyon furcsa fiú volt. Úgy tűnt, hogy egy diót adott neki.

A haladó rúnaismeret órájának csendjében Hermione az asztalánál ült, és hitetlenkedve bámulta a diót, mígnem rájött – és ekkor elég butának érezte magát –, hogy az valójában egy átalakított levél.

Hát persze, Granger – könnyen el tudta képzelni, ahogy Draco ezt mondja, miközben a szemét forgatja.

Flores professzor a hetedik évfolyamos Griffendél és Mardekár osztályának a Havi Rúna Társak legújabb kvízét adta, hogy elüssék az időt. Hermione gyorsan végigfutotta a kérdéseket, örülve annak, hogy fél óra alatt megfejtette a szimbólumsorozatot.

Meggyőződött róla, hogy a többi diák még mindig a feladatba merült, majd óvatosan az ölébe tette a diót, és visszaalakította eredeti állapotába.

Malfoy levele így szólt:

Pete ma reggel korán visszatért a kapcsolatunktól kapott válasszal. Úgy tűnik, esett az eső Londonban. Az a hülye madár nem értékelte a rossz időt, és megcsípte YEOH ujját.

Pete szerencséjére nem folyt vér, de a seb rettenetesen csíp a zuhany alatt.


A felesleges információkat félretéve, ki vagy mi volt YEOH?


Kapcsolatunk jövő szombatra találkozót kér Londonban, és keres egy szakértőt, aki megoldja a kis problémánkat. Kétségtelenül drága szakértőt. Ne félj. Én viszem a pénzt.

A dátum közeledtével újra jelentkezem.

Üdvözlettel,
A te örökké engedelmes férjed.


A szája szórakozottan megrándult. Szóval ez volt az „ Y.E.O.H.” A levél végén egy utóirat is volt.

UI.: Weasley megint a melledet bámulta.


Hermionénak vissza kellett fojtania egy mosolyt. A mellbámulás nem volt újdonság. Az utóbbi időben Ron valóban inkább a lányok melleivel akart beszélgetni, mint magukkal a lányokkal. De Hermione úgy gondolta, ez teljesen normális viselkedés egy tizenhét éves fiútól. A normális jó volt. Biztonságérzetet adott.

Malfoy viszont nem volt normális fiú. Néha egyenesen bizarr volt. Azonban még így is kissé kínos volt tudni, hogy még ő is képes észrevenni Ron déli irányba kalandozó pillantásait. Tényleg beszélnie kellene a barátjával négyszemközt.

Blaise, aki Hermione előtti asztalnál ült, megfordult a székében. Gondolkodó arckifejezéssel nézett rá.

– Már megoldottad? – kérdezte. Az asztala tele volt papírra firkált jegyzetekkel, bár a rúnaszótára még a táskájában volt. Hermionéhoz hasonlóan ő sem szeretett igénybe venni, hacsak nem volt kétségbeesett helyzetben.

– Igen. – Tudta, hogy jobb, ha nem ajánlja fel a segítségét. Blaise soha nem fogadott el segítséget, és őszintén szólva, nem is volt rá szüksége. – Utálom az Elder Futharkot – panaszkodott. – Azok a rejtélyes talányok az őrületbe kergetnek.

– Én szeretem a talányokat – vonta meg a vállát Hermione. Soha nem tartotta fontosnak, hogy bocsánatot kérjen az intellektusa miatt, és most sem akart ezzel kezdeni.

Blaise felhorkant.
– Te szereted a kérdéseket, Granger. Bármibe belemész, aminek a végén kérdőjel van.

Ez bizony érdekes megfigyelés volt. Különösen azért, mert Hermionénak azonnal Malfoy jutott eszébe. Csakhogy néha tényleg nem értette őt. Vegyük például a legutóbbi üzenetét. Malfoy képes volt olyan gonosz és ravasz lenni, amilyennek mindannyian hitték. De volt benne egyfajta intelligencia, egy arrogancia, ami éppoly elbűvölő tudott lenni, mint romboló. Volt benne egy fejlett humorérzék is, ami tagadhatatlanul a legnagyobb meglepetés volt.

Ez azonban nem tette őt jó emberré, emlékeztette magát Hermione. És a múltbeli vétkeit sem tette jóvá, a legcsekélyebb mértékben sem.

***

A Mardekár ház közös szobája nyüzsgött azon a szombat estén, és nem csak azért, mert két összeesküvő elsősnek sikerült becsempésznie a társalgóba egy doboz Varázsvicc Repülő Karamellje. Az aurorok elleni barátságos kviddicsmeccs híre nagyon jó fogadtatásban részesült az egész iskolában.

Máris fogadásokat kötöttek a várható győztesre, a várható eredményre, a sérülések mértékére és a szabálytalanságok számára. Egy negyedéves hollóhátas például rekordot döntő hatvan galleont tett a hazai csapat győzelmére.

Draco a kandalló melletti szőnyegen ült, keresztbe tett lábakkal, fejét a Reggeli Próféta egy példánya mögé rejtve. A sárkányvér ára ismét emelkedett, miután egy merész rablás során elloptak egy szállítmányt Magyarországról. Nehezen tudott figyelni a huszonhárom oldalon szereplő többi pénzügyi hírre, mert Pansy folyamatosan a lábára csapkodott, és arra kérte, hogy mesélje el újra azt, amit a többiek most Harry Potter nyilvános kasztrációjának neveztek.

A fiatalabb diákok köréjük gyűltek, és időnként hozzászóltak a beszélgetéshez. Az egyetlen két mardekáros, akiket nem foglalt le teljesen a kviddicsről szóló beszélgetés, Blaise és a morcos arcú Monstro voltak, aki undorát fejezte ki amiatt, hogy túl gyenge volt ahhoz, hogy felírassa magát a mérkőzésre. A páros egy távoli sarokban ült, és mély beszélgetésbe merült.

– A kasztráció egy kicsit durva, nem? – mondta Carmen Meliflua. – Inkább úgy tűnik, Potternek levágták a szárnyait.

Dodders, egy kicsi, bogárszemű, harmadik évfolyamos fiú, gyorsan közbeszólt. Emellett gyorsan el is fogyasztott egy doboz kekszet.

– Mégis, kispadra ültetni egy ilyen meccsen… Úgy értem, hagyták, hogy ő és mindenki más kviddicset játsszon, amikor az a Titkok Kamrája-ügy történt pár évvel ezelőtt.

– Honnan tudsz te arról, mi történt, Ebihal? – kérdezte tőle Carmen jegesen. Általában nem kedvelte azokat, akik alacsonyabbak voltak nála. Ráadásul Tandish Dodderst sajnos Draco már az első héten kijelölte zaklatási célpontjának, mióta a fiú megérkezett a Roxfortba. Dodders dicséretére legyen mondva, hogy az előző évben szembesítette Dracót ezzel, elszántan arra törekedve, hogy a végére járjon annak, miért is utálja őt Draco ennyire.

– Mert kísértetiesen hasonlítasz a békaikrára, Dodders – magyarázta Draco segítőkészen. Kevesebb mint egy nap alatt ragadt rá a „Ebihal” becenév.

– A nevem – kiáltotta Dodders Carmennek, miközben nedves kekszmorzsák zápora hullott Draco és az újságjára – TANDISH!

Draco zavartan felnézett az újságjából.

– Ebihal, ha még egyszer morzsákkal dobálsz, felkaplak, megfordítalak, és a fejedet a legközelebbi vécébe dugom.

Ami ezután történt, mindenkit meglepett, Dodderst kétségkívül a leginkább. A fiú pislogott, majd lassan talpra állt. Draco már egyszer rákiabált aznap a Nagyteremben, és három évnyi megaláztatás után nyilvánvalóan elérte a türelmének határait.

Sajnálatos módon rövid ujjával Dracóra mutatott.
– Nem ijesztesz meg, Malfoy! Többé már nem! Nem érdekel, ki vagy. Hamarosan már nem is leszel prefektus, szóval miért nem húzol el, és hagyod békén a többieket! – Megsértett méltóságot tükröző arckifejezéssel elsuhant a bámészkodó Carmen mellett, és eltűnt a fiúk hálótermében.

– Nos – jelentette ki Carmen, miután a hálószoba ajtaja becsapódott. – A napjai bizonyosan meg vannak számlálva.

A közös szoba csendje olyan mély volt, hogy szinte hallani lehetett a néhány emelettel feljebb, a hugrabugosok ágyba készülődésének távoli zaját.

Draco összehajtotta az újságját, és azon tűnődött, mi a fene történt az imént. Egy harmadik évfolyamos diák már nem fél tőle? Biztosan nem lehetséges ilyesmi?

A mardekárban felnőni nagyjából olyan volt, mint egy farkasfalka között felnőni. Az alfa hím diktálta, mi a jó, mi a rossz, mi elfogadható és mi nem. Minden igazi mardekáros ismerte a szabályokat. Draco esetében a családi vagyon segített megszerezni a státuszát, a kinézete mindig pluszpont volt, a szellemes humora pedig elengedhetetlen. De a vezető pozícióját a vezetékneve biztosította.

Most, hogy Lucius már annyira félelmetes volt, mint egy páratlan zokni, a gyengeség legkisebb jele is ürügyül szolgált egy-egy fiatal, ambiciózus kölyöknek, hogy forró vasrudakkal szúrja át Dracót, és átmásszon a hideg, gyönyörű holttestén.

Ilyesmi majdnem megtörtént, amikor Luciust bebörtönözték.

Hónapokba telt, mire Draco visszanyerte a pozícióját. Természetesen segített a Crak és Monstro által képviselt stratégiai gonoszság. Ahogy Pansy Parkinson is. Pansy mindenkiről tudott minden apró pletykát. Tudta, hogy Blaise apja a Blaise-nél alig idősebb fiúkra bukik; tudta, hogy az ötödikes Elena Longerbridge-nek hatodik ujja van a jobb lábán (ezért soha nem viselt nyitott orrú cipőt, még nyáron sem); jól tudta, hogy a most végzett Alex Montague-nak korrupt bürokratából álló nagyapja van, akit mindenki zsarolt, akinek érdeke fűződött a férfi osztályához.

Aznap este Pansy törte meg a csendet.
– Ti mindannyian, irány az ágy. Most.

– Mi? Én is? – kérdezte Blaise. Még mindig Monstróval ült a sarokban.

– Igen, te is, diákönkormányzat elnöke– parancsolta Pansy, ezúttal több gyengédséggel. – Szükséged van a szépségalvásra.

Kíváncsian, de engedelmesen elvonultak. Amikor az utolsó diák becsukta maga mögött az ajtót, Pansy leült a padlóra Draco mellé, aki kifejezetten zavartnak tűnt.

– Mi bajod van? – csattant fel. – Ha Dodders egy hónapja ezt mondta volna neked, a cipőjét etetted volna vele.

Draco felhúzta a térdét, és a homlokát nyomta hozzájuk. Finom, szőke hajszálai fényesen csillogtak az iskolai nadrágja fekete gyapjúja mellett. Hangja tompán hallatszott, amikor megszólalt.

– Csak fáradt vagyok, Pansy. Az öregség. Már nem vagyok tizenöt éves, tudod. Hamarosan tizennyolc leszek, ami majdnem húsz. Húszegy éves koromra, gondolom, már túl leszek a csúcson, és pufók leszek.

– Ó, fogd be – mondta a lány bosszúsan. – Történt mostanában valami, amit nem mondasz el nekem?

Draco rájött, hogy komolyan kísértésbe esik, hogy kiöntse a szívét.

Igen, valójában van pár dolog. Hol is kezdjem? Apám lassan megőrül a hatalmas, romos kastélyunkban, és szerintem komoly veszélyben van, hogy teljesen elmebeteg lesz. Bármelyik napra számíthatok arra, hogy olyan hírt hallok, hogy megpróbálta megölni a megmaradt, idős házimanónkat, egy csigapincérrel és egy gombolyag zsinórral kapcsolatos zseniális terv segítségével. Ezen felül úgy tűnik, hogy egy őrült, varázslatmániás Voldemort-támogató szaladgál valahol a Roxfort közelében, aki elszántan próbál toborozni egy új generációt hatalmas idiótákból az év vége előtt. Emiatt a Minisztérium azt akarja, hogy kémkedjek a saját barátaim után, cserébe azért, hogy megszerezhessem azt, ami születési jogom alapján az enyém. Ó, és ha ez nem is borzolja fel a kedvedet, drága Pansy, akkor hadd mondjam el, hogy a múlt hétvégén lefeküdtem és elvettem Hermione Grangert, és most a lány szó szerint a bőröm alá mászott, bár mostanában inkább azt kívánom, bárcsak a nadrágomban lenne. A mágia, a szerencse és a hormonok áldozata vagyok.

Nem tudom kiverni a fejemből azt a puffadt hajú hárpiát. Beszélni akarok vele, megérinteni, bámulni az orrán lévő szeplőket, amikor a napfényben előbújnak. Meg akarom simogatni a hülye macskáját. Mosolyt akarok csalni az arcára, elpirulást, nézni, ahogy a tálján tologatja a szétázott palacsintákat…

– Nincs semmi – mondta Draco kissé elcsukló hangon.

Pansy összeszűkítette a szemét, majd végigfutott a tökéletesen ápolt, sötét bob frizuráján. Pansy esetében ez számított frusztrációnak.

– Jól van, tartsd meg a titkaidat. Tudod, hogy végül úgyis rájövök, így vagy úgy.

Draco gúnyosan felnevetett.
– Mondj valami olyat, amit még nem tudok.

Draco átkúszott a közeli kanapéhoz, levette az iskolai nyakkendőjét, kinyújtózott a bőrön, és az újsággal eltakarta az arcát. A címlapon egy vízvezeték-törésről szólt a cikk az Abszol út varázslatos állatkereskedésben. A zaklatottnak tűnő üzlet tulajdonosa épp azzal volt elfoglalva, hogy a vízzel elöntött boltból kimenekítse a görényeket, a bandikutokat, egy boa constrictort és egy vállnyi baglyot. Olyan csend volt a szobában, hogy azt hitte, Pansy elment, de a lány következő szavai eloszlatták ezt a feltételezést.

– Jól van. Csak a második év óta vagyok őrülten szerelmes beléd.

Ezúttal a csend jó két percig tartott, amelynek végén Draco lehúzta az újságot az arcáról, ránézett a lányra, és azt mondta:
– Hát, basszus…

Pansy felhúzta a szemöldökét.
– Jó, hogy nem vártam virágos vallomásokat…

– Nem akarsz engem, Pansy. Meg foglak csalni. Gonosz és aljas leszek, és örökre utálni fogsz.

A lány egy cseppet sem volt meglepve vagy zavarban.
– Tudom. Csak azért, mert te nem szeretsz viszont. Nem úgy.

– Te és én, mi nem vagyunk ilyen dolgokra teremtve. A hozzánk hasonló emberek szerződéseket kötnek, nem örök szerelemre szóló esküt. Imádlak, Panse, de szét taposnám a kapzsi kis szívedet.

Felemelte az állát.
– Ki mondta, hogy kapzsi vagyok?

Erre ő elegánsan felhúzta szőke szemöldökét.

– Jól van – szipogta Pansy.

– Jelenleg nincs mit kínálnom senkinek – tette hozzá komolyan. – Abban a pillanatban hátrányba kerültünk, amikor apáink halálfalók lettek. Ha gyerekeink lennének, nem ismernének más életet, csak azt, ahol az emberek gyanakvóak, félősek és bizalmatlanok. Cserben hagyott minket, Panse, Voldemort cserben hagyott minket abban a pillanatban, amikor elcseszte a saját, nagyszerű vízióját. Ő egy reménytelen eset. Szerencsésnek tartom magam, hogy rájöttem erre, mielőtt úgy végeztem volna, mint az apám… száműzve, őrült, és mégis halálosan jól nézek ki egy selyem hálóköntösben. – Draco hangjában egy kis gúny csengett.

– Igen, de neked még megvannak a birtokaid, és a cím is a tiéd lesz végül! – ragaszkodott Pansy. – Az én családom viszont szinte mindent elveszített, ami számunkra értéket képviselt. Egy bérelt birtokon élünk, az isten szerelmére! A Parkinsonok kitaszítottak. Nincs már mit vesztenem, kivéve téged, Draco, és valójában… – letérdelt mellé, hogy ránézzen – téged soha nem is birtokoltalak.

– Pansy…

A lány felemelt kézzel félbeszakította.
– Nem próbálok rád hajtani. Csak nem vagyok a változások híve. Tetszett az élet, ahogy volt, amikor idejöttünk. Tetszett, hogy voltak szép dolgaim, pénzem és egy családi múltam, ami jelentett valamit a világ többi része számára. Te is tetszettél, ahogy voltál.

Draco bosszús pillantást vetett rá.
– Ne légy nevetséges. Még mindig ugyanaz az ember vagyok.

– Tandish Dodders is ezt mondaná? – vágott vissza élesen.

– Ugye nem akarod, hogy az a hatalmas seggfej legyek, aki voltam, amikor idejöttem! Megjavultam az idők folyamán, hidd el. Amúgy sem tudom visszaforgatni az időt.

– Nem, nem tudod – értett egyet a lány. Mosolygott, megcsókolta az arcát, majd felállt, ami Pansy nyelvén azt jelentette, hogy befejezte a beszélgetést. – Alig várom a szerdai mérkőzést. Fogd el azt a csipkét, Draco! Utálom az aurorokat, és semmi sem tenne nagyobb örömet nekem az iskola utolsó hetében, mint látni, ahogy azok a minisztériumi gorillák vesztesként távoznak a pályáról.

Draco kissé zavartan nézte, ahogy Pansy felvette a táskáját, és elment aludni. Ezüstszemei olyan sötétek voltak, mint az esőfelhők, amelyek azon a héten sújtották a skót vidéket. A szerdai találkozó óta Dumbledore irodájában először érezte Draco, hogy az Arthur Weasley-vel kötött alkunak súlya nehezen nehezedik rá.

– Bármit a lányért, aki szeret engem – morogta, és hirtelen olyan magányosnak érezte magát, mint még soha fiatal életében.

hozzászólások: 0