24. fejezet
Szokatlan hőstettek

– Ha láttál már egy alagutat, láttad az összeset. – Így értékelte Tonks a jelenlegi szállását.
Ott volt a kötelező sötétség, a nyirkos, hideg kőfalak, amelyekről egy-két tátongó repedésből víz csöpögött le, a mennyezet alatt található kicsi, ferde ablakon lévő rozsdás vasrácsok, hatalmas, korhadt faajtók, amelyek még egy trollnak is gondot okozhattak volna, és a furcsa, különc börtönalkalmazott.

Az alkalmazott neve nem „Igor” vagy valami hasonló klisé volt. Valójában Bobnak hívták, és meglehetősen csalódást keltett a hétköznapiságával.

Tonks úgy becsülte, hogy csak körülbelül hat órája volt eszméletlen, a kis ablakon beszűrődő korai napfény alapján ítélve. Az ébredése óta eltelt rövid idő alatt arra a következtetésre jutott, hogy Bob valószínűleg egy leendő halálfaló, akinek nincs meg a terepmunkához szükséges mentális képessége.

Nem válaszolt egyetlen kérdésére sem. Jelenlegi helyzetében csak annyit tehetett, hogy egy kis stratégiai gúnyolódásba kezdett.

– Csinos vagy – mondta Bob, miközben egy fából készült tál levest tolt át az ajtó alján lévő résen.

Gyanította, hogy Bob volt az, aki levette róla az aurori egyenruhát, és felöltöztette abba a zsákvászon ruhába, amit most viselt. Ez aztán előrelátó tervezés volt. Fogvatartói nyilván alig várták, hogy azonnal átélje a teljes börtönfogoly-élményt.

– Kösz. – Tonks felvette a tálat, és mielőtt Bobnak esélye lett volna elmenni, átnyomta az ajtó tetején lévő második nyíláson, és a tál langyos tartalmát Bob kopasz fejére öntötte. Kár, hogy az étel nem volt forró.

– Te ribanc! Várj csak, amíg a kezem közé kerülsz!

Tonks hagyott eltelni néhány másodpercet. Még a lábával is dobolt a padlón. Az ajtó másik oldaláról zörrenés hallatszott, amit morogva kiejtett átkok, majd léptek követtek. Tonks nyolc lépést számolt, mire Bob feltehetően elérte a börtön kijáratát, és kilépett egy másik ajtón.

Nyolc lépés nem volt olyan messze a szabadságtól. Ezt az információt elraktározta.

– Ki tart itt fogva? Hol van Bligh?! – követelte újra. Fontos volt tudni, hogy vannak-e más Bobok a közelben. – Jobb, ha él!

Tonks frusztrációjában rúgott az ajtóba. Úgy tűnt, teljesen egyedül van. A lába lüktetett, de a fájdalom enyhítette kissé az idegességét. Sikerült megpillantania azt a roxfortos diákot, aki segített a Hamis-Dracónak azzal, hogy kiütötte.

Nem félt. Még… nem.

***


Roxfort

A legegyszerűbb szinten a gurkók varázslattal ellátott bőrdarabok, homok és pamut töltelék voltak, amelyeket úgy varázsoltak meg, hogy a játék során a kviddicsjátékosokat célozzák meg.

A varázslatok nem különböztek a cikesz alkalmazottaktól, amelyek lehetővé tették, hogy az állandóan elkerülje a fogást. Ez apró, mechanikus varázslat volt, és közismert volt, hogy a varázslatok egy idő után megromolhatnak. Ezért ragaszkodott Madam Hooch ahhoz, hogy a játékosok biztonsága érdekében legalább évente egyszer karbantartották az iskola összes kviddicsfelszerelését.

Pontosabb programozás hiányában a gurkók mindenre rászálltak, ami mozgott a pályán. A korábbi években nem volt ritka, hogy összetaposott rágcsálókat, néha madarakat találtak a homokba lapítva. Az sem volt ritka, hogy a gurkókarbantartás után Hagridot látták a pályán, amint összeszedte ezeket az elhullott példányokat, látszólag azért, hogy megetesse a hónap háziállatát.

Aznap reggel egy kis diákcsoport gyűlt össze a pálya egyik sarkában, hogy nézzék a kibontakozó látványosságot: Tandish Dodders, egy negyedéves mardekáros, megpróbálta elkerülni, hogy a fejét véres pépesre verjék.

Draco kilépett a kastélyból, és odarohant az első mardekároshoz, akit felismert. Edward Knox volt az, hatodikos, Draco legjobb vevője, ha régi házi feladatok eladásáról volt szó.

– Mondd el.

Knox hihetetlenül megkönnyebbültnek tűnt, amikor meglátta Dracót.
– Valami korán kelő hollóhátas volt az első, aki kiszúrta. Weasley és Parkinson járőröznek ma reggel, és Parkinson épp most ment el Madam Hoochért. Weasley megpróbálja felrobbantani a túl közel kerülő csapókat, de szörnyen céltalan. Próbáltam a Finite varázslattal megállítani őket, de az sem működik. Alapvetően fogalmunk sincs, hogyan lehetne őket kikapcsolni.

Draco és Knox, olyan közönyösséggel, amire csak a Mardekár-ház tagjai képesek, nézték, ahogy Dodders a földre veti magát, és épphogy elkerüli a gerincének alját.

– Kérte valaki tőle, hogy álljon le? – kérdezte Draco.

– Közel volt! – kiáltotta Knox. Figyelmét visszafordította Dracóra. – Persze, hogy kértük, hogy álljon le. De nem figyel ránk. Ráadásul már a táv harmadánál jár, úgyhogy szerintünk még van esélye, hogy sikerüljön…

Egy újabb gurkó suhant el Dodders füle mellett. A közönség felhördült, és több fiatalabb lány eltakarta a szemét. Knox becslése Dodders esélyeiről nem volt túl messze a valóságtól. A gurkófutást az évek során néhány, kevésbé éles eszű lélek megkísérelte már, de mindannyian hatodik vagy hetedik évfolyamos ostobák voltak.

Dodders kicsi volt, rövid lábú, remegő természetű, és segítség nélkül valószínűleg nem bírná ki sokáig.

Knox a lelátó felé pillantott.
– Figyelj! Weasley jön felénk.

Ron valóban feléjük szaladt, úgy nézve ki, mint egy dühös, mutogató, papírt lobogtató homár. Akkor állt meg, amikor fel-fej mellé került Dracóval.

– Neked aztán van pofád!

Egy pillanatra Draco azt hitte, hogy Granger tényleg elmondta Weasley-nek, mi történt a prefektusok fürdőszobájában, de aztán a griffendéles prefektus a kezében tartott papírdarabot Draco mellkasába nyomta.

– Tudom, hogy nektek, mardekárosoknak megvannak a beteges kis rituáléitok és átmeneti szertartásaitok, de ez egyszerűen helytelen!

Míg Knox Draco vállán át lesett, a két Mardekár-házbeli elolvasta a cetlit.


Bizonyítsd be az értékedet ma reggel a pályán. Az egyik végétől a másikig. Nincs megállás. Nincs visszaút. Figyelni foglak.

Malfoy



Draco szeme viharos volt, amikor felnézett Ronra.
– Honnan szerezted ezt?

A hangja hangszíne miatt Ron dühösből gyanakvóvá, majd megdöbbentté vált.
– A lelátón volt. A fiú könyvtáskája mellett – tájékoztatta Ron. Megdörgölte az orrát. – Most azt fogod mondani, hogy nem te írtad, ugye?

Knox válaszolt a kérdésre.
– Hűha. Szerintem valaki csapdába akar csalni, Malfoy.

– Rosszul – értett egyet Draco, és zsebre tette a bizonyítékot. Egy másik diák csatlakozott hozzájuk. Ernie McMillan volt az, a hugrabugos Pansy Parkinsonja, ami azt jelentette, hogy hatalmas pletykás volt.

– Hol a fenében van Madam Hooch? Parkinson tíz perce elment. Menjek és hívjam Piton professzort? – kérdezte Ernie.

– Szegény Tadpole. A Piton-féle halál rosszabb lesz, mint a gurkók által okozott halál – morogta Knox.

– Túl sokáig tartana megkeresni Pitont – mondta nekik Ron. – Ő… elfoglalt.

Draco felhúzta a szemöldökét.
– Honnan tudod, hogy elfoglalt?

– Harryvel van.

– Mit csinálnak? – kérdezték Knox és Draco egyszerre.

Ron még vörösebb lett.
– Harry azt mondta, hogy ma reggel találkozója volt Pitonnea, hogy megbeszéljék egy… folyamatban lévő projekt eredményeit, ennyi.

– Remek – sóhajtott Draco. – Épp azt akartam kérni valakitől, hogy keresse meg Szent Pottert. Ez pont az ő asztala.

– Ööö, fiúk – szólt közbe Ernie –, nem akarok közbeszólni, de nem hiszem, hogy a srácotok túléli az elkövetkező öt percet.

A szóban forgó gurkók éppen Dodders körül köröztek, mintha nagy, torz alakú keselyűk lennének. Időnként az egyik elszakadt a csordától, és fenyegetően száguldott a guggoló mardekáros felé.

Draco megmozgatta a vállát, és egy pillanatra gyanakvó, mindentudó pillantást vetett az égre. – Majd én elintézem.

Pálcáját a kezében tartva, a többiek szeme láttára Draco a pálya közepe felé lépdelt, hangulata éppoly sötét volt, mint a tekintete. A gurkók láthatóan megremegtek, amikor újabb mozgó célpont jelent meg a pályán.

– Ha nem jössz vissza, megkaphatom az összes hetedik évfolyamos varázslástan feladatodat? – kiáltotta Knox, mire Ron mérges pillantást vetett rá.

Tíz lépésre a pálya szélétől Draco megállt, és felemelte a kezét, hogy megvédje a szemét a ragyogó, szadista napsütéstől. Összeszűkítette a szemét, és talán elszámolt volna ötig, ha úgy gondolta volna, hogy az segít.

– TADPOLE! TE ZSÍROS, UNDORÍTÓ, NYÁLKÁS SPERMAHULLADÉK! AZONNAL GYERE VISSZA, VAGY ESKÜSZÖM, LETÉPEM A FARKAD, ÉS ELKÜLDÖM AZ ANYÁDNAK!

Dodders éppen egy gurkó elől menekült, amely úgy tűnt, szándékában áll megbénítani. Elég fürgén ugrott a levegőbe, nehezen a földre zuhant, majd elgurult. A gurkó a homokba csapódott, ahol Dodders pillanatokkal korábban állt, apró földdarabkákat kavarva fel. Zihálva tántorgott talpra. A fiú még mindig pizsamában volt, az isten szerelmére.

– Te őrült vagy, Malfoy! – kiáltotta vissza Dodders. – Te késztettél rá, hogy megtegyem!

– Használd az agyad, te ostoba kis szarházi! Aláírnám azt az üzenetet a saját nevemmel?!

A fiú végre kezdett pánikba esni. Draco elismerte, hogy van bátorsága, bár agya aggasztóan hiányzik.

– Azt mondod, nem te küldted azt a levelet?

– Nem, nem én írtam, és nem is én küldtem! Talán a kastélyi manóknak kell előadniuk egy kifejező táncot, hogy ezt a pontot is megértsd?! – kiáltotta Draco.

– AHHHHHHH! – üvöltötte hirtelen Dodders. Megbotlott egy kiálló földdarabban. Még onnan is, ahol Draco állt, láthatta, hogy a fiú csúnyán kificamította a bokáját.

Granger, remélem, figyelsz – gondolta Draco, majd rohant a sikoltozó Dodders felé.

Négy gurkó azonnal elszakadt a csoporttól, és Draco felé tartott. Lehajolt, kitért, megállt, majd folytatta az útját. Olyan volt, mintha egy pokoli akadálypályát kellett volna teljesítenie. A hat év keresőedzés azonban meghozta gyümölcsét, bár a gurkók elől a földön kitérni lényegesen nehezebb volt, mint a levegőben.

Draco épp időben érte el Dodderst, hogy megragadja a fiatalabb fiú gallérját, és maga után húzza.

– Maradjatok ott! – kiáltotta Ron Dracónak és Doddersnek. A griffendéles prefektus egy csoport idősebb diákot vezetett ki a pályára. Mindent megtettek, hogy eltereljék vagy elvonják a gurkók figyelmét.

– Tudsz járni? – kérdezte Draco, összeszorítva a fogait. Karját Dodders derekára fonta, és megtámasztotta. A kövér fiú szinte holt teher volt, és Draco sérült válla kezdett tiltakozni. – Próbálj járni, te hülye. Ha a Leviosa varázslatot használom, lebegő célpont leszel. Nem tudlak egyszerre cipelni téged és lőni rájuk!

– Megpróbálom… – lihegte Tadpole, miközben nagyobb terhet helyezett sérült bokájára.

Eljutottak öt méterre attól a ponttól, ahol Ron és a többiek álltak. Ron szeplős arcán megkönnyebbülés és öröm látszott.

– Siess, már majdnem biztonságban vagy!

Majdnem, de még nem teljesen.

Minden rendben lett volna, ha Dodders nem botlik meg még egyszer.

Sajnálva, hogy nem tudnak az iskola területén belül hoppanálni, Draco ismét felhúzta a fiút, de nem mielőtt egy gurkó Draco térdének hátsó részébe csapódott volna. Mindkét mardekáros elesett, és Draco pálcája elrepült. A gurkó a földbe csapódott, alig öt centiméterre Draco fejétől, és egy tök méretű krátert hagyott maga után a földön.

– Védd a fejed! – parancsolta Draco. Dodders túlságosan meg volt ijedve ahhoz, hogy hallgasson rá. Kezén és térdén kezdett el mászni Ron és a többiek felé.

Egy második gurkó emelkedett a magasba. Amikor elérte a csúcspontját, nagy sebességgel kezdett visszafelé zuhanni a föld felé, látszólag egyenesen a negyedik évfolyamos felé tartva. Varázslatok repültek a fejük felett. Draco homályosan észrevette, hogy Madam Hooch és Flitwick professzor is megérkezett a helyszínre. A többi gurkó közül néhány már ártalmatlanul lebegett a levegőben, de az, amelyik Dodders felé tartott, nem.

Draco eltolta a haját a szeméből, és kiköpte a szájában lévő homokot és fűszálakat. A pálcája jó messze volt tőle. Egy pillanatra fontolóra vette, hogy őrült rohanással megpróbálja elérni.

Aki azt állítja, hogy manapság veszélyes mugli iskolába járni, annak tényleg el kellene jönnie a Roxfortba egy hétre vagy úgy – döntötte el Draco.

Anélkül, hogy megállt volna elemezni döntése bölcsességét (vagy inkább annak hiányát), felugrott, Dodders felé rohant, és a fiúra vetette magát. Tadpole épp az imént hányta ki magára a reggelijét.

Draco késve vette észre, hogy aznap reggel nyilván zabkását szolgáltak fel.

A Roxfort diákönkormányzatának elnöke és alelnöke McGalagony professzor irodájában ült, és éppen azt a sötét hírt emésztette, hogy előző este támadás történt a campuson, és két auror eltűnt.

Jelenleg Dumbledore a Minisztériumban tárgyalt Arthur Weasley-vel és tanácsadóival. Az iskola kuratóriumát csak most tájékoztatták.

Az egyik eltűnt auror Nymphadora Tonks volt.

Ennek közvetlen következményeként a következő szerdára tervezett hivatalos hetedik évfolyamos ballagási ünnepséget lemondták, ami a Roxfort több mint kilenc évszázados története során a második alkalom volt. A végzős diákok a bagolypostán keresztül kapják meg oklevelüket. Már értesítést küldtek a szülőknek, hogy álljanak készen arra, hogy elvigyék azokat a gyerekeket, akik korábban szeretnének hazatérni.

McGalagony professzor ezért a szörnyű hírnek tulajdonította Hermione éles levegővételét és hirtelen elsápadását. Az iskolai diákönkormányzat elnöke fehérre szorított ujjaival kapaszkodott a szék karfájába.

– Újra megnyitunk, Granger kisasszony. Ez csak ideiglenes óvintézkedés – mondta McGalagony. – Végül is aligha ez az első alkalom, hogy a Roxfort bezárással szembesül, és túléli, hogy elmesélhesse a történetet.

– Hermione? – Blaise felé hajolt, és ráncolta a homlokát a lány szabálytalan légzését látva. A keze előtt integetett, de a lány nem vette észre. Gyorsan pislogott, de semmit sem látott. – Ööö, professzor, szerintem nincs jól.

McGalagony körbejárta az íróasztalát.
– Miss Granger, jól van?

Nem volt jól. Szédült, alig kapott levegőt, és furcsa csengés hallatszott a fülében. Valami történt Dracóval. Ezt olyan biztosan tudta, mint azt, hogy barna a szeme.

További kérdések is felmerülhettek volna, ha McGalagony irodájának ajtaja nem nyílik ki hirtelen, és nem tűnik fel Ron, akinek az iskolai inge elülső része vérrel áztatott. Szeme tágra nyílt, és teljesen kétségbeesett volt.

– Professzor… – zihálta, lihegve. – Kérem… jöjjön gyorsan! Azt hiszem… azt hiszem, Draco Malfoyt épp most ölték meg!

hozzászólások: 0