28. fejezet
Zsebpiszok köz

Valaki közeledett a folyosón, és nem Bob, a börtönőr volt az. Tonks ezt azért tudta, mert Bob nagy csizmát viselt, és járás közben hangosan dobogott. Nem, ez az új alak könnyed léptekkel haladt, és nagyon-nagyon csendesen. Tonks csak azért hallotta meg az idegen közeledtét, mert már azóta számított rá, mióta a cellájában találta magát.

Azok, akik másokat fogtak el és zártak börtönbe, általában szerették megvizsgálni a zsákmányukat. Előbb-utóbb, még ha rengeteg csatlós és Bob is volt, a gonosz emberrablás természetéből adódóan a Főnök végül eljött, hogy alaposan körülnézzen. A lényeg az volt, hogy figyelni kellett, és fel kellett ismerni a Főnököt, ha megláttad.

Ekkor a cellatető felső része kinyílt. Megjelent egy arc, sápadt, kíváncsi és csendesen önelégült. Mintha mellkason vágták volna, amikor Harry Potter fiatalos, tágra nyílt arcát látta magára meredni, de Tonks hamarosan uralkodott az érzelmein.

Ha az ott Harry volt, akkor Dumbledore Madam Rosmerta volt, rendkívül ügyes álruhában.

– Senki sem szereti a hencegőket – mondta Tonks beszélgető hangon.

Harry arcára értelmes mosoly ült ki. Ugyanaz a gúnyos vigyor volt, amit Tonks a hamis Draco arcán látott.

Tehát ez a személy irányította a dolgokat. Biztosan voltak mások is, akik segítettek neki, hiszen a börtön nem volt egy kicsi, egyéjszakás művelet.

– Te lennél a kis Malfoy unokatestvére? Andromeda kölyke? – kérdezte a metamorfomágus.

– Te pedig valamilyen agyi betegségben szenvedsz, ha azt hiszed, elrabolhatsz két aurort, és megúszhatod – mondta Tonks.

– Egy aurort – javította ki fogvatartója, méregető pillantást vetve rá. – Hogy pontos legyek. Csak egyet raboltam el.

Tonks elakadt a lélegzete. Szóval Bligh meghalt. Gyanította, de remélte, hogy az intuíciója téved. Mordon tűzzel-vassal fog bosszút állni a fiatalemberért, de először Tonksnak el kell menekülnie, hogy elmondhassa neki. Megpróbált nem gondolni Astrid Hugginsra, aki imádta Bligh-t. Vagy Bligh anyjára, akinek a nevét Tonks nem tudta felidézni, de aki ragyogóan és büszkén mosolygott fia auror-akadémiai ballagásán.

– Tetszel nekem – közölte a metamorfmágus, örömmel látva, hogy ideiglenesen elnémította a lányt. – Nem vagy olyan unalmas, mint a többi auror. Gondolom, a Black-vér hatása?

Tonks azon tűnődött, vajon az a kis hencegő tudja-e, hogy ő is metamorfmágus. Jobb, ha ezt egyelőre titokban tartja.

– Ki vagy te? – kérdezte. – Miért nem mondod el? Úgyis nincs hova mennem egyelőre.

Az arc, amely őt figyelte, komollyá vált. Három rész ambíció, egy rész sima őrültség volt benne. Ez volt a Voldemortok anyaga.

– Én vagyok az, akit figyelmen kívül hagytak, leírtak, félretettek mások javára, akik nem érdemelték meg. De már nem sokáig.

Tonks gúnyos komolysággal bólintott.
– És ezt a kis beszédet naponta hányszor gyakorlod a tükör előtt?

Ez nem tetszett fogvatartójának. A nyílás becsapódott, és a könnyed lépésű, határozottan ravasz, megkérdőjelezhető elmeállapotú metamorfmágus fogvatartója elhagyta a börtönt.

A nap hátralévő részében senki sem jött Tonks cellájába. A következő napon sem, ami azt illeti.

***

Roxfort

– Hol van egy újság, amikor szükséged van rá? – morogta Ron magában.

Aznap reggel a reggelihez nem hoztak újságot, mert a diák előfizetők többsége már hazament. Ronnak a Griffendél-ház közös szobájában sem járt szerencsével. A szerencséje akkor fordult meg, amikor meglátott egy fiatal Hugrabugot, aki a Reggeli Prófétát a karja alá szorítva jött le a lépcsőn.

– Kölcsönkérhetem? – kiáltotta Ron. Retorikus kérdés volt. Máris kitépte a lapot a fiú kezéből.

Ron a tó partján találta meg Harryt, ahol Ginnyvel együtt ült azon a kőpadon, ahová Hermione is szívesen járt, amikor bent túl meleg volt. Leült, sóhajtott, kinyitotta az újságot, és elkezdett keresni bármit, ami Tonkshoz kapcsolódik.

Egy pillanatra elterelte a figyelmét egy cikk a Chudley Csúzlik új ütőjéről, de aztán bűntudatosan arra fordította a figyelmét, hogy a hírekben apró utalásokat keressen a bajra.

– Várj egy kicsit – mondta Ginny, homlokát ráncolva. Elvette az újságot a tiltakozó bátyjától, és átfutotta a címlap alján található rövid cikket. – Narcissa Malfoy halott?

– Mi? – kiáltott fel Harry. – Mióta?

Ginny elgondolkodott, mielőtt válaszolt.
– Úgy tűnik, már egy ideje. Itt azt írják, hogy Svájcban volt, amikor történt. Nem ott van Dumbledore is? McGalagony professzor azt mondta, hogy valami sürgős ügyben van ott.

Ron elgondolkodott, hogy hogyan kerülhette el a hírt.
– Említi, hogy hogyan halt meg?

– Nem írja. Csak annyit, hogy látszólag eltitkolták a halálesetet, és most valamilyen minisztériumi nyomozás folyik. Vajon Dumbledore hogyan keveredett bele?

– Ez szörnyű. – Harry megrázta a fejét. – Úgy értem, tisztelned kell azért, hogy végül elhagyta Luciust. Ahhoz bátorság kellett.

Ginny elhúzta a szemöldökét.
– Gondolod, hogy Luciusnak köze van hozzá?

– Hogyan? – vágott közbe Ron. – Még a seggét sem tudja megtörölni anélkül, hogy a Minisztérium adna neki WC-papírt.

– Ez nagyon kedves, Ronald – mondta Ginny, és unott pillantást vetett a bátyjára.

Harry eközben aggódónak tűnt.
– Vajon Malfoy tud róla?

– Tudod, nem hiszem, hogy tudna. Egész évben a szokásos önmaga volt – válaszolta Ginny.

– És mi a szokásos Malfoy esetében? – kérdezte Ron érdeklődve a nővérétől.

– Eltökélt – felete Ginny. – Javulás az elvakult, zsarnok, szemétládához képest. De attól még eltökélt.

– Ez manipuláció szagát árasztja. – Harry mondta ki, bár mindannyian ezt gondolták.

A Minisztérium, és valójában Dumbledore sem, nem éppen arról volt híres a múltban, hogy nyitott vagy proaktív lenne, bár Dumbledore nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy ez megváltozzon.

Ron körülnézett, mintha csak most vette volna észre, hogy hiányzik egy másik vélemény.
– Hol van Hermione?

Ginny épp a cipőfűzőjét kötötte.
– Elment egy napra. Azt mondta, el kell mennie a Gringottsba.

– Ó – szólalt meg Ron. – Szólhatott volna nekem is. Elmentem volna vele, hogy vegyek egy kis új takarmányt Pulinak. Nem reagál jól arra az új cuccra, amit anya vett. Rosszul van tőle – mondta Ron, grimaszt vágva.

Harry és Ginny fél szórakozott, fél aggódó pillantást váltottak egymással.
– Ron, drágám. Nem hiszem, hogy ma örült volna a társaságodnak, bármennyire is szereti.

Ron élesen a húgára nézett, majd Harryre, aki hirtelen a körmeit kezdte vizsgálgatni.
– Valami potenciálisan kellemetlen dolgot fogok hallani, igaz?

– Mondd el neki! – sürgette Ginny. Harry felnézett. – Én? Miért én?

– Mit mondjak el? – kérdezte Ron, túlságosan aggódónak tűnve. – Mi a baj Hermionéval!

– Nyugodj meg, Ron. Nincs semmi baj Hermionéval!

– Dehogyisnem van! – felháborodott Ron. – Tudni akarom.

Ginny felhúzta a szemöldökét.
– Hát persze, tudtuk, hogy túlreagálod. Nem nagy ügy, Ron. Harry és én úgy gondoljuk, hogy van egy pasija. Vagy valami.

– Mit jelent az, hogy „vagy valami”?

– Azt jelenti, hogy még nem mondja el nekünk – mondta Harry. Ginnyhez fordult. – Tudjuk, ki az?

Ginny lehúzta a bátyját, hogy újra mellé üljön. Ron valószínűleg nem vette észre, hogy állt.
– Hát, nem hisszük, hogy ennyire titkolózna, ha olyan lenne, akit azonnal jóváhagynánk.

Ron nagyon elsápadt.
– A fenébe!

Ginny elég jól ismerte a bátyját ahhoz, hogy kitalálja, milyen dolgok jutnak eszébe véletlenszerűen.
– Ne legyél hülye, nem tanár!

– Biztos vagy benne?

– Igen! Komolyan, Ron!

– Akkor ki az? – kérdezte Ron izgatottan.

Ginny óvatosan Harryre pillantott, aki sóhajtott, mielőtt megszólalt.
– Úgy gondoljuk, hogy a Mardekárból való. Úgy gondoljuk, hogy valaki, akit mostanában jól megismert…

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy… – kezdte Ron.

– Igen, hát már régóta kedveli, nem igaz? Őszintén szólva, nem tudom, miért nem hívta el korábban randizni – mondta Ginny. – Az időzítés viszont kicsit rossz, tekintve, mi történt mostanában.

– De… de ő a Mardekárból való! – vetette oda Ron olyan hevességgel, amilyet korábban csak Viktor Krumnak tartogatott.

– Blaise szintén jóképű, okos, udvarias, elbűvölő, tehetséges és népszerű. Egy kicsit ijesztően okos, de hát Hermione is az.

Harry felhúzta a szemöldökét Ginnyre.
– Nyilvánvalóan rengeteg időd volt Zabini-ről gondolkodni.

Ginny vigasztalóan megsimogatta a karját.
– Te is jóképű, udvarias, elbűvölő, tehetséges és népszerű vagy, Harry.

– Hé, kihagytad az okosságot!

***

Zsebpiszok köz, London

Általánosságban elmondható, hogy a férfiak szeretik a sportot. Szeretik a férfias, sportot kedvelő férfi társaságot is. A melegebb hónapokban szívesen főznek a szabadban, beszélgetnek a munkáról, a felújításokról és a fűnyírás legújabb fejlesztéseiről.

Mondhatnánk, hogy a varázslóknak is ugyanazok a hajlamai voltak. Csak azért, mert volt bennük az a bizonyos plusz a génállományukban, ami lehetővé tette számukra, hogy a reggeli újságot a bejárati lépcsőre varázsolják, még nem feltétlenül tette őket jobbá vagy civilizáltabbá.

Így hát, ha a mugli világban voltak bordélyok és rossz hírű házak – akárhogy is akartuk őket nevezni –, akkor ezek a helyek a varázslóvilágban is léteztek. És az ilyen helyeken a világ legrégebbi mesterségét ugyanúgy űzték, mint a mugli világban.

Draco húsz percet késett, de Hermione még nem volt hajlandó beismerni, hogy egyedül állni a Zsebpiszok köz ezen a bizonyos sarkán idegesíti. A rendes boszorkányok nem jártak végig a Zsebpiszok köz számos zugán és szegletén kíséret nélkül. A rendes boszorkányok barátokkal, szülőkkel vagy rendes varázslókkal mentek.

Draco Malfoy nem volt olyan rendes varázsló, hogy ilyen… merje-e kimondani, veszélyes városrészben várakoztassa? De Hermione nem volt finom virágszál. Nem fogja elkapni a szédülés, amiért egy napig ki volt téve a varázsló-London vöröslámpás negyedének. Szembenézett a nap borzalmaival – Piton, Voldemort, Hagrid főztje stb. – anélkül, hogy maradandó károsodást szenvedett volna.

Nem tartott sokáig, amíg megtalálta a Cobblestone Inn-t, annak ellenére, hogy rengeteg kocsmája volt a Zsebpiszok köznek. Ez egyike volt azoknak a helyeknek, ahová az emberek vonzódtak, üzleti ügyek miatt, vagy csak azért, hogy ott álljanak és részesei legyenek a színes látványosságnak.

A fogadó ősi volt, és inkább három egymásra helyezett hátsó udvari fészerre hasonlított, mint egy kocsmára vagy szállásra. Nyilvánvalóan ugyanazt az építészeti zsenit, aki az Odú nevű, másvilági csodáért felelt, alkalmazták a Cobblestone lenyűgöző homlokzatának megalkotására is.

Egy ilyen bizonytalan kinézetű épülethez képest rengeteg fodros függöny volt. Az emberek jöttek-mentek, és többnyire elégedettnek tűntek, hogy ott lehetnek. Voltak tündérfények (igazi tündérekből készültek, akik közelebbről megnézve vagy aludtak, vagy részegek voltak) és egy füstös neonfelirat, amelyet még nem kapcsoltak be, vagy talán nem működött.

Mindenféle boszorkányok is kószáltak ott. Magasak, alacsonyak, öregek és fiatalok, egyszerűek és rendkívül vonzóak, mind úgy öltözve, mintha pimasz, szájhős szalonstatiszták lennének valami amerikai cowboyfilmben.

Hermione kissé elpirult, amikor elsétált egy csinos, dús idomú fiatal boszorkány mellett, aki egy sárga napernyőt forgatott. A lány egy vörös-fekete selyem, keleties köntös alatt egy hozzá illő fűzőt és nadrágot viselt, és valahogy az egész összeállítás jól mutatott rajta.

– Városnézés, drágám? – kiáltotta a lány. A háttérben néhány idősebb hölgy vihogott.

Az a kőfejű, szőkített hajú, sápadt arcú barom valószínűleg tudott a fogadó jellegéről, és úgy gondolta, hogy megszégyeníti Hermionét azzal, hogy közvetlenül a bejárat előtt találkozzanak.

Nos, ő nem adta meg neki ezt az örömöt. Elindult az utcán, kiválasztott egy szép, kopott lámpaoszlopot, és inkább annak mellett várt.

Hermione a szájfénye hátulján szereplő összetevők olvasgatásába menekült, amikor érezte, hogy valaki megragadja a karját, és levezeti a járdáról. Először azt hitte, Draco az, aki ilyen modortalan, de aztán látta, hogy valaki egészen más, és azonnal megdöbbent.

– Vár rám egy kocsi a következő utcában – mondta a férfi. Jól öltözött volt, és nem sokkal idősebb nála.

– Jó neked – felelte Hermione, mivel nem jutott eszébe jobb válasz. Bárcsak Hagrid hírhedt rózsaszín esernyője lenne nála.

A nyavalyás nem csüggedt, elővette az övéhez kötött pénztárcáját, és megrázta, feltehetően azért, hogy Hermione is hallja.

– Többet fizetek, mint az átlag – mondta a férfi. Az egyik szeme kék, a másik zöld volt, ami szokatlan volt. A kék szem rákacsintott.

Ó, ki fogja csavarni Malfoy nyakát, ha megjelenik. Ha megjelenik. Istenem, el fog jönni, ugye?

– Nem vagyok eladó – mondta a férfinak. – Tűnj el.

– Minden eladó – mondta mosolyogva. Aztán kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a hajának egy fürtjét.

Hermione megdöbbenve élesen elhúzta a kezét.

Az utca végén a Cobblestone-ból több nő is ellenséges pillantásokat vetett rá, de a többség szórakozottnak tűnt.

Ennyit a visszafogottságról, gondolta Hermione sóhajtva. A kéjenc még mindig várakozóan nézett rá.

– Azt nem akarod, haver – szólt egy ismerős hang –, az a csaj úgy szorítja össze a golyóidat, hogy nem fog tetszeni.

Á, végre megjelent a Napisten, bár jellegzetes arany haját egy fekete, mugli baseball sapka takarta, amit mélyen a szemébe húzott. A sapkán az állt: Szerves Tápoldat.

Hermione újra elolvasta, csak hogy biztos legyen benne. Csak Draco Malfoy viselhetett csomagolt tehéntrágya reklámot, és mégis elfogadhatóan nézett ki.

Az idegen ott maradt, ahol volt, akár ostoba volt, akár makacs Malfoy jól begyakorolt – ijesztő hangja – ellenére. Látta már, hogy az elsősök menekültek a hegyekbe, amikor Malfoy úgy beszélt hozzájuk, ahogy most tette.

– Tűnj el, vagy botrány lesz – hangsúlyozta Draco. Belső Luciusa jól megmozgatta magát.

A férfi nyilvánvalóan nem akart botrányt. Talán valamilyen rangos varázsló volt, akinek ugyanannyit kellett vesztenie, mint nekik, ha jelenlétét nyilvánosságra hozták volna. Vagy talán nem látott semmi hasznot a konfrontációban, amikor bőven jutott másnak is. Búcsúzóul kacsintott Hermionénak (a kék szemével), zsebre tette a pénztárcáját, és fütyörészve elindult az utcán.

– Urgh – kiáltott fel Hermione, és úgy érezte, zuhanyoznia kell.

Draco felé fordult.
– Az anyád nem tanította meg neked, hogyan kell használni a térdedet? – kérdezte bosszúsan.

A lány dühösen nézett rá.
– Anyám azt tanította, hogy a fejemet használjam.

A dühe kissé alábbhagyott.
– Igen? Néha jól jön egy jó fejrúgás.

Hermione figyelmen kívül hagyta a humoros kísérletét, és lenézett a ruhájára, azon tűnődve, vajon véletlenül nem sugárzott-e olyan vibrációt, ami arra utal, hogy félórás időközönként számol fel díjat. Könnyű, virágmintás szoknyát, szandált és pólót viselt.

Draco gondolatolvasó volt.
– A Cobbles mindenféle embert kiszolgál, drágám – mondta, és megmozgatta szőke szemöldökét. – Hiszed vagy sem, egyes férfiaknak bejön a szűzies, ártatlan típus. – Úgy nézett a lány meztelen lábára, hogy az szinte bő nadrág után sóvárgott.

A lány megsemmisítő pillantást vetett rá.
– Késel, tudod?

– El kellett intéznem néhány utolsó pillanatban felmerült dolgot, mielőtt elindultam – ennyit mondott. Aztán megfogta a csuklóját, és a fogadó felé húzta. – Gyere. Megnézzük, van-e szobájuk.

– Úgy érted, szobák – javította ki Hermione. – És abbahagynád a rángatást, Malfoy? Tudok járni. – Aznap már eleget kapott abból, hogy durva férfiak lökdösődjenek vele.

– Akkor gyorsabban járj, felhívjuk magunkra a figyelmet.

– Mondja a műtrágyás pólót viselő varázsló… – morogta.

hozzászólások: 0