29. fejezet
Szeretetteljes gesztusok


– Hogy érted, hogy csak egy szoba és csak egy ágy?

Hermione finoman megrántotta Malfoy pólójának ujját, hogy jelezze neki, hangos és idegesítő. A fiú elhúzta a kezét. Több távozó vendég is érdeklődve nézett rájuk. A sárga napernyővel rendelkező csinos boszorkány még be is követte őket a vendéglőbe, és éppen úgy nézett Malfoyra, mintha ő egy különösen szép cipő lenne, amelyet nem engedhet meg magának, de azért szívesen felpróbálna.

– Nézze csak – mondta Malfoy, és az ujját a kopott pultra szúrta. – Előre küldtem egy baglyot, hogy foglaljak szobát.

A Cobblestone fogadósának arca a „vidám közöny” megtestesítője volt.
– Így van, Mr. Merrybones, uram. Ma reggel megkaptuk a levelét és a befizetést. A helyzet az, fiam, hogy már két hete teltházunk van. Van ez az Üstkészítők kongresszusa, érted? A városban minden szoba foglalt. Attól tartok, az egyetlen szabad szobánk egy…

Malfoy összeszűkítette a szemét, és arra késztette a férfit, hogy kimondja.

– Egyágyas – fejezte be a fogadós önelégült mosollyal. Malfoy pökhendi viselkedése nyilvánvalóan szórakoztatta.

– Csak fogadd el, jó? – sziszegte Hermione. – Felejtsd el már a két szobát.

Amint a szavak elhagyták a száját, máris megbánta őket. Malfoy teljes erejével rá irányította a nemtetszését. Olyan volt, mintha sarkvidéki szél csapott volna le rá. Egy lépést hátralépett, hogy felmelegedjen.

Malfoy nem élvezte az inkognitóban élés néhány mellékhatását, nevezetesen azt, hogy az emberek nem reszkettek előtte, nem szórtak rózsasziromokat a lába elé, és nem tolták előre fiatal, hajadon lányaikat – Mr. George Merrybones – elé, ahogyan azt Mr. Draco Malfoy esetében szokták tenni.

– Adok hozzá egy egész napos tartózkodást, a lány árának feléért – mondta a nyári ruhás boszorkány, és Hermioné felé hajtotta a fejét.

Hermione dühösen nézett a lányra, aki most odasompolygott Malfoyhoz, és enyhén pirosra festett mellét a férfi bicepszéhez nyomta. Malfoy eközben úgy nézett le rá, ahogyan az ember egy szeretetre méltó kiscicára nézne, akit éppen túl elfoglalt ahhoz, hogy megsimogassa, de ha talán kicsit később visszajönne…

– Éppenséggel én vagyok a felesége – mondta Hermione élesen a boszorkánynak. Érezte, hogy Malfoy belső szemöldöke felkúszik erre a kijelentésre. Hát, a fenébe velük. Úgyis házaspárt kellett játszaniuk, nem?

A boszorkány vigyorgott rá.
– Uhuh. Én meg az anyukája vagyok.

– Sally, nem bánnád? – kérdezte fáradtan a fogadós. – Próbálok üzletet vezetni.

– Ahogy én is – válaszolta Sally, a szajha, de nem tűnt sértődöttnek, amikor elcsoszogott. Amikor a bejáratnál járt, megfordult, és egy csókot dobott Malfoynak.

Hermione visszafogta a késztetést, hogy elkapja a csókot, és visszadobja a lány arcába.

– Minimális költségért tudunk néhány bővítő varázslatot biztosítani, ha tetszik? – kérdezte a fogadós. Nyilvánvalóan megérezte a potenciálisan jövedelmező üzlet lehetőségét.

– Az remek lenne, köszönöm – mondta Hermione, félbeszakítva azt, amivel Malfoy éppen fenyegetni készült a férfit.

A fogadós köhintett, örülve, hogy megegyezésre jutottak.
– Akkor visszatérítem a két szoba árát, és kiállítok egy új számlát. – A pult alá nyúlt, de Draco megállította.

Hermione az ujjaival dobolta a pultot. Valójában elég kíváncsi volt arra, hogy milyen egy bordélyszámla.

– Tartsa meg a pénzt – mondta Malfoy. Ráadásul átadott a férfinak egy kis halom galleont. – A diszkréciójáért.

Nyilvánvalóan ez nem volt új vagy meglepő kérés. A fogadós csupán bólintott, és felkapta a pénzt.

– A diszkréció a mottónk, fiatalember. Élvezze a tartózkodását a kiváló szálláshelyünkön.

Elégedett azzal, hogy a tervei nem mentek túl rosszul, Malfoy elégedett sóhajjal levette a Szerves sapkát, és végigfutott a haján a kezével, hogy kibontsa. Ez olyan tipikus, „fiús” dolog volt, és Hermionét meglepte, hogy mennyire szerette látni, amikor önmaga volt. Nem csinálta ezt túl gyakran.

Valójában minél több időt töltött a társaságában, annál inkább meglepődött azon, hogy… kedveli őt. Bár ehhez tényleg le kellett hámozni róla az arrogancia és az ambivalencia számos rétegét. Még mindig ilyen volt, de ezek nem alkották az egész személyiségét.

Úgy tűnik, jót tett neki az a sok titkos-titkosos hülyeség. Nagyon vonzó színárnyalatot kapott az arcán, és a szemei – jobb szó híján – csillogtak.

– Azt hiszem, tetszik a Zsebpiszok köz – mondta vigyorogva.

Hermione nem kételkedett benne. Ez pont az ő helye volt.

Amikor utoljára egy szobában aludtak, részegek voltak, nevettek, boldogok voltak, frissen tetováltak, és teljesen elment az eszük a varázslat által kiváltott vágytól. Ezúttal józanok voltak, testben és lélekben egyaránt.

A szobájuk a negyedik emeleten, a kanyargós folyosón a harmadik, keskeny, piros ajtó volt. Kaptak egy kulcsot és egy Hermione tenyerének méretű törülközőt. A pici törülköző, közös szórakozásukra, valójában monogrammal volt ellátva. Hermione csendben magának követelte, hogy szuvenírként kinevethesse majd jobb időkben.

– Tettünk be egy vécét, de jobb, ha nem maradtok bent túl sokáig, nehogy összeomoljon rátok! – vihogott a gondnok. Aki egyben csomaghordó-szlász-ajtónálló-szlász-szakács is volt.

– Csodás – mondta Malfoy, pontosan kétszer pislogva. Felrohant a lépcsőn, ügyelve arra, hogy ne érjen hozzá a korláthoz, a falakhoz vagy a fel-le járkáló szobalányokhoz, hátha a közönségesség valami olyan dolog, amit el lehet kapni.

Kínos pillanat következett, amikor elérték a szobájukat, és hirtelen megálltak a küszöbön. Malfoy a hátizsákja pántjával babrálgatott, majd miután kinyitotta az ajtót, előre terelte a lányt.

– Először a hölgyek.

Biztosan nem lehet hibáztatni azért, hogy a legrosszabbat gondolta róla, mielőtt eszébe jutott volna, hogy talán csak udvarias akart lenni? Egy udvarias és előzékeny Draco Malfoy olyan volt, mint egy társastáncot járó Harry Potter. Ha ilyet látnál, biztosan le akarnád fényképezni.

Hermione gyanakodva pillantott be a szobába. Egyáltalán nem volt olyan rossz, mint amire számított. Körülbelül akkora volt, mint a szobája a Roxfortban. Az ágy aprócska volt, kopott takaróval, amelyet annyira foltoztak, hogy inkább szépen összerakott rongyoknak tűnt, mint eredeti paplannak.

De a padlódeszkákat tisztára súrolták, és kellemes, citromos, bútorfényezős illat lengte be a szobát. A pici ágy mellett állt egy kis komód, rajta egy kerámia kancsóval és talppal, ami ordítóan „rusztikus” volt. Volt ott egy ablak is, de annyira deszkával eltorlaszolták, hogy csak a délutáni napfény apró sugarait sikerült átszűrnie. A mennyezet kissé homorú volt, de ez várható volt, ha tágító varázslatokat használtak.

Talán valaki balesetet rendezett? Talán a tágító varázslatok hibásak voltak? Talán volt egy dimenzióközi portál a padlón, amely elnyelné őt, és a Temzére köpné ki?

Hermione ravaszul nézett Dracóra.
– Te előbb.

A fiú homlokát ráncolta, és még magasabbra húzta a hátizsákját a vállán.
– Szállj be, Granger.

– Te szállj be! – csattant fel egyre növekvő hisztériával.

A fiú kinyitotta a száját, undorodó pillantást vetett rá, majd minden figyelmeztetés nélkül felkapta. Hermionének alig volt ideje sikítani, mire már durván bevitték a szobába, és a ágyra dobták.

Malfoy fölé tornyosult, és mélyen sértve nézett rá.
– Még élsz? Még egyben vagy? A végtagjaid is a helyükön vannak?

Elpirulva szégyenlősen nézett rá.
– Bocs! Csak természetemnél fogva, ööö, óvatos vagyok.

– Ha tényleg bántani akarnálak, már rég… – elhallgatott.

Hermione sóhajtott. Az ágy tényleg nagyon kényelmes volt.
– Igen, igen, már rég megcsináltad volna.

Már nem őt bámulta. A lábát bámulta. Pontosabban a sárkány tetoválását bámulta.

A szoknyája felcsúszott. Hirtelen zavarba jött, elpirult, és leigazította a szoknyáját, de ő letette a hátizsákját, és megfogta a kezét.

– Ne, hadd nézzem meg. – A hangja hihetetlenül gyengéd volt. Nem parancs volt, hanem javaslat. Megfogta a lábát, pont a térde alatt. – Megváltozott.

Lehúzta a szandálját, ami a padlóra zuhant, és Hermione számára szinte tompán hangzott. Kétségtelenül azért, mert a vér úgy tűnt, teljes sebességgel rohant el a füle mellett, elnyomva minden más hangot.

Meztelen lába a fiú mellkasához nyomódott, és érezte a szívének egyenletes, erős dobogását. A fiú hüvelykujja és mutatóujja enyhén megszorította az Achilles-ínét, mielőtt lassan felfelé csúsztatta a kezét, a sima vádli alá.

Megállt, hogy a tenyerével körbefogja a térdét. Aztán, minden sietség nélkül, félrehúzta a szoknyáját, így láthatóvá vált a csípőjén a vékony, kék fehérneműpánt. Egyébként úgy tűnt, ügyel arra, hogy megőrizze a lány szemérmét.

– Nézd csak – kezdte, és a megdöbbent Hermionét kissé David Attenboroughra emlékeztette a leglelkesebb pillanataiban –, ez már nem csak ezüst, hanem úgy csillog, mintha gyémántpor lenne a bőrödben – mondta mély hangon. Ujjhegyével végigsimította a farokot. – Nem úgy néz ki, mintha ráfestették volna, hanem mintha tényleg bevésették volna. Még tapintásra is domború. Figyelemre méltó.

Hermione megborzongott, amikor az ujja végigsimította a farkat, át a csípőcsonton, majd vissza. Aztán a meleg tenyere felcsúszott a combja alá, majd körbe, mígnem gyakorlatilag a combja belső részét fogta ott, ahol a sárkány farka véget ért.

Azok a részei, amelyek az utóbbi időben mintha elszakadtak volna az agyának attól a részétől, amely a józan észt irányítja, most éltek, lüktettek és vágyakoztak. Öntudatlanul is felhúzta magát felé. Ha megérinti, a józan ítélőképessége összeomlik, és nincs visszaút.

Mégis, ő akarta ezt.

Azt akarta, hogy elragadja ugyanaz az időt megállító forgószél, amely elfeledtette vele minden más gondját, kivéve azt, hogy hol fogja megérinteni legközelebb. Neki megvolt ez a képessége, ezért volt veszélyes.

Hermione azon tűnődött, vajon ő is így érez-e iránta? Ez fájdalommá vált benne. Mintha két egymást vonzó mágnes lennének, akik egymáshoz vonzódnak, mégis minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy biztonságos távolságot tartsanak. Fárasztó volt.

A fiú szinte átülte a kicsi ágyon. Kényes helyzetnek tűnt, de az előző estét egy gyengéd, őszinte Dracóval ölelkezve töltötte, és alig maradt benne félelem.

Oké, volt egy kis, de már nem volt olyan erős, hogy elterelje a figyelmét.

Ujjai kísérletképpen belemélyedtek a lány puha, halvány bőrébe, majd elengedték, nagyon halvány, vörös nyomot hagyva.

– A bőröd olyan, mint a rózsaszirom – mondta. A hangjában lévő hamisítatlan áhítat hidegrázást okozott a lánynak. – Olyan könnyen megsérülsz.

Felnézett rá; a fiú gyönyörű szemei lefelé néztek, és olyan közel volt hozzá, hogy a lány úgy érezte, megszámolhatná minden sötét, szőke szempilláját. A frufruja csiklandozta az orrát.

– Talán mégis két szobát kellett volna kérnünk.

Draco hirtelen megrázta a fejét, mintha azzal eloszlatná a ködöt, amely mindkettőjükre leszállt. Tisztázta a torkát, leszállt az ágyról, és az ablakhoz állt. Látványosan kinézett a deszkák közötti résen az alatta zajló emberi forgalomra.

Az arckifejezése kiolvashatatlan volt. Fájdalmasan hosszú percig hallgattak.

– Nem így terveztem eltölteni az utolsó évem utolsó heteit. – Hangjában olyan melankólia volt, amiről Hermione tudta, hogy több, mint csak a kellemetlen helyzetük miatti bosszúság.

Szavai lehetőségeket is felvetettek a köztük lévő levegőben.

– Sajnálom – mondta. Tényleg sajnálta. Sajnálta, hogy gyenge volt a buli éjszakáján, sajnálta a rossz döntését, sajnálta, hogy nem vigyázott mindkettőjükre, amikor megakadályozhatta volna a katasztrófát. Sajnálta, hogy távol volt Harrytől és a többiektől, amikor szükségük volt rá.

Egyszerűen csak sajnálta.

A vállai megereszkedtek. Rémületére érezte, hogy forró könnyek gyűlnek a szemébe.

Malfoy furcsán nézett rá.
– Gyere ide – mondta.

Odament hozzá, kissé remegve, és csak egy cipőben. Ha az, amit gondolt, valóban megtörténik közöttük, akkor rettenetes az időzítésük.

Furcsa érzés volt, hogy soha nem érezte még magát ilyen biztonságban, ahogy ott állt annak a karjaiból alkotott meleg körben, aki egykor az ellensége volt. Talán minden ellenség lehetne barát vagy szerető, ha adnál nekik egy kis esélyt. Talán semmi sem volt kőbe vésve, bármennyire is biztos voltál benne.

Mint mindig, hihetetlenül illatozott. Mosószappan. Tiszta bőr. Draco.

A dudor a homlokán szinte teljesen begyógyult. Nem tudta megállni magát, és nem is próbálkozott vele.

– Még mindig nem vagytok barátok? – kérdezte tőle.

A fiú sóhajtott, miközben átölelte. Kint gyönyörű, meleg nap volt. És volt pár órájuk, amit el kellett ütniük a Fida Mia szakértővel tervezett találkozásuk előtt.

Részlet Hermione Fida Mia-ról szóló jegyzeteiből (a hatodik fejezetből).

1762 – Lars Hendricks, a dán varázslatok szakértője és híres poligámista, miután a Minisztérium megtagadta tőle az engedélyt, hogy feleségül vegye öt szeretőjét, kidolgozott egy személyre szabott házassági rituálét. A Fida Mia-t választották a kitalált varázslat alapjául.

Érdekesség: Lars-t később a helyi hatóságok vád alá helyezték és bírsággal sújtották egy kecske nem megfelelő mágikus „kezelése” miatt.

Megjegyzés magamnak: utánanézni mindennek, ami Aberforth Dumbledore-hoz kapcsolódik.

1800 – A Fida Mia házassági varázslatot a Hendricks család (amelynek mintegy harminchat tagja volt) fejlesztette ki, és a „szigorú” varázslói házassági eskük divatos alternatívájaként hozták forgalomba. Kevesebb mint száz évvel később a varázslatot illegálisnak nyilvánították Nagy-Britanniában, de Kelet-Európa egyes részein továbbra is gyakorolták.

A fiatal férfi levette a zakóját, zsebóráját és mandzsettagombjait, az utóbbi kettőt a dohányzóasztalra dobta. Felhúzta az ingujjait, levetette a cipőjét, és kigombolta a finom, fehér ingének első két gombját. A szoba sarkában állt egy kopott kanapé, és ő gondolatokba merülve belezuhant.

Egy idős, ezüsthajú nő, aki meggörnyedt, de korántsem törékeny volt, lépett be a szobába egy tálcával, rajta limonádéval.

Általában egy erős itallal ünnepelték a sikeres csalást, de dédanyja egészsége már nem volt a régi. Így manapság limonádét ittak, vagy néha egy finom forralt bort, ha különösen hideg volt.

– Kérlek, vedd le a lábad az asztalról – mondta az idős hölgy, letéve a tálcát. – Lehet, hogy csak bérlem, de nagyon szeretem ezt a helyet.

– A nappaliban olyan szag van, mintha valami meghalt volna benne.

– Még így is. – Öntött neki egy pohárral. – Nos? Hogy mennek a dolgok a mi kis szerelmespárunkkal.

Elvette az italt, és aggodalommal nézett fel rá a különböző színű szemeivel. Pontosan olyanok voltak, mint az övéi „az egyik zöld, a másik kék”, egy furcsa tulajdonság, amely jelölte őket, hogy ugyanabból a furcsa családból származnak. Csak az övéi voltak már az öregségtől jelentősen homályosak.

– Ők még gyerekek, Nana.

– Pff, nem gyerekek! A fiú többet látott, mint te. Amikor én annyi idős voltam, már három saját gyerekem volt, és a családi vállalkozást vezettem. – A nő egyik kezét széles csípőjére tette, míg a másikkal a monokliját igazította.

– Szerintem jobb jelölteket kellett volna választanod. Elég nagy bajt okozhatunk. Tudtad, hogy a fiú apja halálfaló? A lány pedig épp Harry Potter jó barátja.

Nana Hendricks elutasítóan intett a kezével.
– Igen, az a gyűlöletes Borgin említette. Természetesen azt mondtam, fogalmam sincs, mi az a halálfaló.

A fiatal férfi tátott szájjal bámult rá.
– Ezt nem mondhatod komolyan.

– Ha a családi vállalkozásról van szó, mindig komolyan beszélek, fiam!

– Most meg azt fogod mondani, hogy fogalmad sincs, ki ez a Voldemort fickó…

Az öregasszony bólintott.
– Á, ezt a nevet ismerem. Negyven évvel ezelőtt volt egy kis összetűzésem vele egy koppenhágai sikátorban. Épp a falat locsolta.

– Te olyan hazudozó vagy, Nana.

A nő éles szemmel nézett unokájára.
– Még nem dolgozol velem elég régóta ahhoz, hogy tudd, mikor hazudok.

A fiú csalódott hangot adott ki.
– Térjünk vissza a tárgyra, szerintem van egy problémánk.

– Butaság! Még soha nem volt problémánk, pedig már majdnem egy évszázada csinálom ezt. Te sokkal jobb vagy ebben, mint a drága dédapád, nyugodjék békében. Annak az embernek túlságosan őszinte arca volt.

Az unokája szkeptikus pillantást vetett rá.

– A játék mindig ugyanaz volt – mondta családi büszkeséggel. – Én, egy rejtélyes, szánalmas szájhigiénéjű vén boszorkány, összeadom a párt. – Összecsapta a tenyerét. – Felébrednek; pánikba esnek, amikor a varázslat hatni kezd. Mindenfelé gyógymódot keresnek. És lám, épp abban a héten van egy szakértő a városban! Te beállsz egy időszerű, ritka és drága gyógymóddal, amikor korábban azt hitték, nincs ilyen.

– Nagyon kényelmes megélhetés, ha mondhatom így magamról.

A férfi karba fonta a kezét.
– Kivéve, hogy az igazi Fida Mia-ra nincs igazi gyógymód.

Az öregasszony ráncolta a homlokát.
– Igen, tudom. Végül is a saját nagyapám találta ki a varázslatot!

– Azt akarom mondani, hogy ennek a párnak nem lesz gyógymódja.

Az idős hölgy nagyon gyorsan fogta fel a dolgot, korához képest. A monoklija lecsúszott a helyéről.

– Hogyan?

– A varázslat hatott. Úgy értem, tényleg.

Lerohant mellé a kanapéra, és ráncos kezét a torkára tette.
– Ó, te jó ég. Több mint nyolcvan éve nem sikerült sikeresen megidéznem a Fida Miát. – Felpillantott rá, homlokát ráncolva. – Biztos vagy benne? Nagyon biztos?

– Persze, hogy biztos vagyok! Csak mellettük állni olyan volt, mintha mézben gázolnék.

A nő megdöbbent arccal felkiáltott.
– Igen! Igen, pont így érződik. Legalábbis nekünk. Mi, Hendricsek, másképp értelmezzük…

– Rossz párokat kell kiválasztanod, Nana. Ez a lényeg! A pár meghátrál, mert a varázslat nem illik hozzájuk, és mi aratjuk le a gyümölcsét, amikor eltávolítjuk azt a rohadt varázslatot. Nem tehetjük meg, ha az állandó.

– Soha nem mondtam, hogy jól illenek egymáshoz! – tiltakozott.

A fiatal férfi felállt.
– El kéne tűnnünk. London jól bánt velünk. Utálnám, ha soha többé nem dolgozhatnék itt.

A nő megrázta a fejét.
– Ó, nem! Ezt saját szememmel akarom látni. Hívj érzelgős vén bolondnak, de minden eset más. Egyedülálló. Ha azt mondod, hogy a varázslat ezúttal tényleg megmaradt, szeretnék rá egy pillantást vetni.

– Tudod, hogy nem tudunk gyógymódot kínálni nekik? Kár. A fiú gazdag. A szokásos ár háromszorosát is felszámolhattuk volna, és ő kifizette volna.

Az öregasszony vállat vont.
– Lehet, hogy így van, de a konzultációért még mindig számolhatunk fel díjat, fiam

Igen, számolhattak, nem igaz? Az ükunokája mosolygott rá. A családi vállalkozásban való munka jobban alakult, mint amire számított.

A Hendricksek mindig is nagyon gyakorlatias család voltak.

hozzászólások: 0