40. fejezet
Elrabolva

Pansy még soha nem látta Dracót ilyen dühösnek.

Nem is annyira a dühe volt meglepő, hanem az, ahogyan dühös volt. Draco soha nem volt az a kiabáló vagy dühöngő típus. A dühe hideg volt. Soha nem forrongott benne a düh, nem főtt lassan; általában a normális állapotból egyenesen a jéghidegbe váltott át.

Azon az estén azonban nem így történt. Először megdöbbent, majd egyenesen a vérbeli dühbe csapott át.

Jelenleg ez a düh úgy zúdult rá, mint egy perzselő szél. Nem volt könnyű Pansyt kibillenteni a nyugalmából, de most határozottan kibillent. Dadogva adta elő a magyarázatait, és minden alkalommal összerezzent, amikor Draco olvadt pillantása belé égette magát. Amikor végzett, az íróasztala mellett állt, kezeit összekulcsolva, mert nem tudta, mit kezdjen velük.

Szörnyen hosszú csend állt be. Hosszú közös történetük során először Pansy valóban félt tőle.

– Draco, tudom, hogy én…

– Fogd be.

A hangjában rejlő undor könnyeket csalt a szemébe. Vissza kellett fognia a késztetést, hogy egy lépést hátralépjen, amikor Draco felállt, és az ágya előtt járkálni kezdett.

– Azt hiszem, értem a lényeget – morogta, inkább magának, mint neki. – Nagyon figyelmesen fogsz hallgatni rám, drága Pansy. Aztán pedig úgy fogsz tenni, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna. – Várta, amíg a lány ránézett, mielőtt folytatta. – Menj le vacsorázni. Az öreg visszatért, és elrendelte, hogy a néhány megmaradt diák együtt vacsorázzon az év utolsó vacsoráján. – Megállt, hogy egy kicsit gúnyosan elmosolyodjon a gondolatra. – Ha valaki azt kérdezi, hol vagyok én, Monstro vagy Blaise, mondd meg nekik, hogy bojkottáljuk a vacsorát a vegyes asztalelrendezés miatt. Ha valakit küldenek utánunk, hát legyen. Vacsora után zárkózz be a szobádba, és senkinek ne nyisd ki az ajtót, kivéve engem, Piton professzort vagy az igazgatót. Parkinson, érted, amit mondok?

– I-igen.

– Holnap, ha hazaérsz, a szüleid felelőssége leszel. Ha apádnak sikerül öt percig józan maradnia, megdöbbenne, ha látná, micsoda teljes idiótává vált a lánya.

Bármelyik másik napon, bármilyen más helyzetben Pansy nyelvvel nyúzta volna meg azért, hogy így beszélt vele, de azon az estén nem. Csak egy újabb kis „Igen” szaladt ki a száján.

– Most pedig néhány kérdés. – Draco újra leült, úgy tűnt, mintha a haragja elszívta volna az erejét. – Hová vitte Zabini Monstrót?

Pansy habozott, mielőtt megszólalt.
– Én… nem tudom pontosan, hová akartak menni, de tudom, hogy Blaise hogyan jut el oda.

Draco hirtelen felpillantott.
– És ezt honnan a fenéből tudod?

Nem bírta elviselni a szemében látszó vádló pillantást.
– Monstro nem volt Blaise első választása. Én voltam az.

– Te? – nevetett.

– Igen, én! Olyan nehéz elképzelni?

Draco nagyon nyugodtan felkapott egy vastag, keménykötésű számmisztika tankönyvet az éjjeliszekrényről, és az íróasztala feletti tükör felé hajította. A tükör összetört. Üvegszilánkok szóródtak szét a padlón.

Pansy felvisított, és hátrált az ajtó felé.

– Voldemort ennyire kétségbeesett, hogy hajlandó felvenni olyan tizenhét éves lányokat, akiknek az idegei még ehhez sem bírják ki? – kérdezte Draco nagyon halkan.

– Nem merem azt állítani, hogy tudom, mit gondol Voldemort, de Blaise nevében beszélhetek. Ő látott bennem potenciált!

Gúnyosan felhorkant.
– Ő csak valakit látott, aki hajlandó elhinni a hülyeségeit. Neked nincs benned potenciál, Pansy. Neked csak arra van szükséged, hogy valaki kézben tartson. – Szánalmas pillantást vetett rá. – És tudod, ez mit jelent rólad?

– Most annyira utállak.

– Azt elviselem. Most pedig mondd el, hogyan szökik el Blaise?

– Van egy… van egy fa a Sötét Erdőben. A halálfalók adtak Blaise-nek egy zsupszkulcsot. Nem láttam, mi volt az, de így járkál oda-vissza. Elvitt ahhoz a fához azon a napon, amikor el kellett volna mennem a rejtekhelyükre. Csakhogy meggondoltam magam…

Draco átlépett a szobán, és megragadta a lány vállát. Pansy ezúttal nem félt tőle, mert tisztán látta az aggodalmat a szemében.

– Van fogalmad arról, mit tehetett volna veled, amikor nem voltál hajlandó vele menni?

– Eszembe jutott, igen! Nem tudom megmagyarázni. Pánikba estem! Nem akartam végigcsinálni. Az egyetlen, amit tehettem, az volt, hogy elmondtam Blaise-nek, nem lennék jó jelölt, és tönkretenném a dolgait, amikor végül elrontanám. Ő tudja, hogy Monstrónak érzései vannak irántam. Azt mondtam, vagy az egyik, vagy a másik. Nem csatlakozhatunk mindketten, mert… mert elvonnánk egymás figyelmét. Draco, ő hitt nekem! – Pansy zokogni kezdett. – Szóval látod, az én hibám, hogy végül Greg ment a helyemre!

Draco biztosan úgy döntött, hogy már eleget büntette a lányt, mert most átölelte.
– Monstro úgyis elment volna. Kétlem, hogy te meggyőzhetted volna az ellenkezőjéről. – Mikor mondta Blaise, hogy Voldemortnak toboroz?

Pansy hangosan felszívta az orrát.
– Az érettségi buli előtti héten. Monstrónak a Sötét Jegyet Roxmotsban látott eset után mondta el.

– Monstro beszélt neked erről bármit is?

– Nem, addig nem, amíg Blaise úgy tűnt, hogy elfogadja őt. Neked kellett volna lenned, tudod? – Kicsit hátralépett, hogy felnézhessen rá. – Mindig neked kellett volna lenned. Monstro és én vagyunk a legalsó réteg, de Blaise azt mondta, hogy benned nem lehet megbízni.

– Hát, nem téved…

– Merlin, mit fogunk tenni? Nem fordulhatunk Dumbledore-hoz. Greget börtönbe zárják!

– Dehogy, ha magammal hozom vissza.

– Mi van! Megőrültél? Ugye nem gondolod komolyan, hogy tényleg odamész hozzájuk!

– Miért ne? Most már tudom a toborzó nevét. Csak annyit kell tennem, hogy felveszem a kapcsolatot Arthur Weasley-vel, és elmondom neki. Visszakapnám az otthonomat, az örökségemet és az életemet.

Esélye lenne egy közös jövőre Hermione Grangerrel. Nem is kellett kimondania ezt a részt, Pansy úgyis tudta, hogy éppen erre gondol.

– De először vissza kell hoznom Monstrót – folytatta Draco. – Ha a Minisztérium ott kapja el, Azkabanba kerül.

– Mi lesz Blaise-zel? Nem fog hirtelen megbízni benned!

– Blaise-zel elboldogulok.

Pansy hitetlenkedve nézett rá.
– Felejtsd el azt a Blaise-t, akit ismertél. Fogalmad sincs, mire képes. Őrülten féltékeny rád. És mi van, ha Monstro nem jön el? Nem láttad, amikor elment. Elszánt volt!

– A fenéket nem jön el – vágta rá Draco. – Ha le kell kábítanom azt a hülye tuskót, és haza kell lebegtetnem, akkor azt meg is fogom tenni. És ne aggódj Zabini miatt. Nem fog tudni ártani nekem.

– Nem tudom elképzelni, hogy csak úgy hagyja, hogy Monstroval együtt elsétálj!

Draco megmozgatta az örökké fájó bal vállának izmait. A régi sérülés volt az egyetlen árnyék az egyébként kiváló fizikai állapotán, de azon a napon nagyon örült, hogy megvan.

– Mondjuk úgy, hogy tartozik nekem.

***

Ginny épp lófarokba kötötte hosszú haját, amikor kilépett a Griffendél torony kijáratán. Majdnem összeütközött Harryvel, aki közvetlenül a portrélyuk előtt állt. Fém hajcsatja a padlóra csörgött.

– Harry? Azt hittem, már lent vagy vacsorázni.

Lehajolt, hogy felvegye a hajcsatját.
– Beszélni akartam Hermionéval. Még a szobájában van, ugye?

– Köszi. – Ginny átvette a hajcsatot, és befejezte a lófarokot. – Csomagol. Rá vártál?

– Igen. Úgy tűnik, elég sokáig tart.

Ginny szinte olyan jól ismerte Harryt, mint saját magát. Abban a pillanatban azonban nem tudta kiolvasni a gondolataiból. Amikor azonban valami bántotta, akkor volt a legzárkózottabb.

– Minden rendben van?

Harry válasza egy könnyed mosoly volt.
– Csak egy kicsit… el vannak foglaltak a gondolataim.

– Ez érthető. – Ösztönösen, és mert Harry olyan elégedetlennek tűnt, Ginny előrelépett, és megcsókolta az arcát.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Harry, meglepetten a szájához nyúlva.

– Köszönöm a délutánt – mondta Ginny, elpirulva. – Hogy olyan jól fogadtad Hermione hírét. Ron elszúrta, mert még nem tette túl magát rajta. Hálás vagyok, hogy legalább egyikőtöknek van annyi esze, hogy átlássa a nagy képet. Idén nem igazán szántam időt Hermionéra. Nem tudom elkerülni az érzést, hogy tudnom kellett volna…

– Hé, idén mindannyian el voltunk foglalva – mondta Harry. Kíváncsian nézett rá.

– Olyan furcsa lesz jövőre nélküled, Ron és Hermione nélkül. – A lány a földre szegezte a tekintetét, és alig hallhatóan suttogott. – Nézd, tudom, hogy azt mondtuk, határozatlan időre szüneteltetjük a kapcsolatunkat, de ma, amikor láttam Hermionét és Malfoyt… a fenébe is, Harry, ha nekik sikerül, miért ne sikerülne nekünk is, érted?

Harry megfogta az állát, és gyengéden felemelte a fejét, hogy ránézzen.
– Te és én… bonyolult múltunk van, gondolom? – mondta. Arckifejezése és hangszíne furcsa kíváncsiságot tükrözött.

Ginny humor nélkül felnevetett.
– Az év legnagyobb alulbecslése. – Ez volt a módja arra, hogy elutasítsa? – Akkor Alice Crowley sem olyan bonyolult, gondolom?

Harry vállat vont.
– Nem bonyolultabb, mint Finnegan a te esetedben.

A levegőben lassan növekvő feszültséget nem segítette, hogy mindketten hallgattak.

– Touché – mondta végül Ginny, miközben érezte, hogy a visszatartott könnyektől csípni kezdenek a szemei. Ahhoz, hogy ilyen hidegen és közvetlenül beszéljen vele, Harrynek biztosan szörnyű napja lehetett. – Azt hiszem, ezt a beszélgetést jobb, ha máskorra tartogatjuk, nem?

– Valószínűleg.

Bólintott, majd kinyitotta neki a portrét.
– Bemész Hermionét elhozni, vagy nem? – kérdezte kissé túl éles hangon, amikor Harry továbbra is csak ott állt.

Harry válaszul mosolygott, de Ginny nem emlékezett arra, hogy valaha is látott volna ilyen mosolyt az arcán.

– Hát, igen, azt hiszem, bemegyek.

Hermione a délutánt azzal töltötte, hogy számtalan holmiját könyvek, ruha, személyes és egyéb halmokba válogatta.

Eddig úgy tűnt, hogy a könyvhalom bármelyik pillanatban ráomlik és megöli, míg a személyes halom szánalmasan kicsi volt. Krumtól kapott egy Valentin-napi kártya kandikált ki a vázlatfüzet lapjai közül. Elmosolyodott, miközben elővette, és hozzáadta egy cipősdobozhoz, amely tele volt kártyákkal, levelekkel, fényképekkel és egy Pitonról készült firkálmánnyal, ami miatt Ronnak egy hét büntetést kellett letöltenie.

Hermione éppen egy esőkabátot hajtogatott, és a ruha halomra tette, amikor valaki kopogott az ajtón.

– Gyere be! – kiáltotta, kíváncsian várva, ki lehet az. Ginny épp az Nagyterembe indult, és a Griffendél házban az iskolaelsőn kívül senki más nem volt.

Hermione egy pillanatra elakadt a szava, amikor meglátta Dracót az ajtóban állni. Mint mindig, úgy tűnt, szinte kitölti a teret, alig hagyva szabad helyet.

– Hogy jutottál be ide?

Valamiért a kérdés szórakoztatónak tűnt számára.
– Potter engedett be.

Dracót a Griffendél-házban látni olyan volt, mintha egy sarkvidéki medvét pillantott volna meg egy trópusi esőerdőben. Feszültnek és komolynak tűnt… és nagyon jóképűnek. Vacsora előtt megfürdött.

– Igazán? Azt hittem, Harry már lent van. Úgy tűnik, ma este közös, ülős vacsorát tartunk.

– Úgy hallottam. – Hosszú ujjaival az ajtókeretre kopogott. – Be fogsz hívni?

– Mi vagy te, vámpír? Mióta van szükséged meghívóra ahhoz, hogy betörj a személyes terembe? – Csak ugratni akarta, de aztán attól tartott, hogy talán rosszul fogja érteni. Hogy lehet, hogy még mindig ilyen kényelmetlenül érzi magát, amikor egyszerű dolgokat csinál vele? Valószínűleg azért, mert a veszekedés és az ellenségeskedés volt a normális számukra. Tekintettel a kommunikációs nehézségeikre, talán a nyílt és közvetlen megközelítés volt a jobb megoldás.

– Sajnálom – sóhajtott Hermione. – Hadd kezdjem elölről. Kérlek, gyere be, Malfoy. – Sietve próbált helyet csinálni az ágyon, de Draco inkább állva maradt.

Egy teljes percig csendben állt, miközben Hermione befejezte négy pár zokni összegöngyölítését.

– Történt valami? – kérdezte végül. Furcsán viselkedett.

– Kérdezhetek valamit?

– Bármit – nyugtatta meg.

– Szeretsz engem?

Hermione tátott szájjal bámult rá. Draco várakozással nézett rá, de nem látszott rajta különösebben erős érzelem. Hermionának libabőrös lett a bőre.

– Mi történik? Draco, mi a baj?

– Semmi baj, csak most jönne az a rész, amikor te is visszamondod nekem.

Hermione még mindig megdöbbent volt.
– Te… ööö, ez váratlanul ért. Persze, hogy szeretlek. – Az arca lángolt. – Szeretlek, úgy értem…

Draco válaszként olyan széles, fogas mosolyt villantott, hogy Hermione szíve szinte kiugrott a mellkasából. Úgy nézett ki, mint egy tízéves kisfiú.

– És bízol bennem?

– Én… igen.

– Szeretnék mutatni neked valamit. – Kinyújtotta a kezét. – Gyere velem.

– Most? Mi lesz a vacsorával?

– Nem tart sokáig – biztosította.

Hermione nem tudta eldönteni, hogy Draco furcsán viselkedik-e, vagy éppen nagyon is önmaga. Szegény szíve bukfencezett.

– Oké, csak egy pillanat. – Hermione megpróbálta becsukni a bőröndjét, de a rengeteg ruha megnehezítette a feladatot. Megpróbált ráülni, de a tartalom visszavágott, és végül felpattant.

– Egyébként megoldottam egy kis rejtélyt, Carmen Meliflua segítségével.

– Igen? – Draco az asztal szélén ült.

– Igen, a műtrágya-sapkád eredetéről.

Egy másodperc. Két másodperc. Három másodperc telt el.

– Értem – válaszolta.

Ez a kis késés elég volt ahhoz, hogy Hermione rájöjjön: a szobában vele lévő személynek fogalma sincs Draci Nutrisoil-sapkájáról. Imádkozott, hogy a fiú ne lássa, ahogy elszáll az arcszíne.

Az a felismerés, hogy éppen nem Draco Malfoyjal beszél, olyan erővel csapta meg Hermionét, mint egy száguldó gurkó. Odapillantott, ahol a külső talárja a hálószoba ajtaja mögötti kampón lógott. A pálcája az egyik zsebében volt. Nem először kívánta, bárcsak olyan jól tudna pálcátlan varázslatot használni, mint Harry.

– Kell segítség? – kérdezte a csaló, a bőröndjére mutatva.

– Igen, kérlek. – A mosolya valószínűleg túl merev volt. Ha segítséget kér tőlük, az akadálytalan utat biztosít számára, hogy eljusson a pálcájához. – Nem is tudtam, hogy ilyen gyűjtőmániás vagyok.

A csaló odasétált hozzá, és lehajolt a bőröndhöz. Minden benne azt kiáltotta:
– Nem Draco. – Hermione rájött, mennyire érezte általában Draco jelenlétét, mert a mellette guggoló idegentől semmit sem érzett. Felkészülve a menekülésre, óvatosan egy lépést hátralépett, hogy helyet adjon nekik, miközben azok lenyomták a bőrönd fedelét.

Hermione hallotta, ahogy a bőrönd retesze a helyére csúszik, és pontosan abban a pillanatban a pálcája felé rontott. A csaló talán nem Draco volt, de attól még gyors volt. Karjaival hátulról megragadta, és szorosan magához szorította.

Furcsának tűnt, olyan nagyon furcsának.

A csaló kuncogott.
– Igen, hát, azt hittem, túl messzire megyek. Hova sietsz ennyire? – suttogta az arcához. – Azt hittem, azt mondtad, velem jössz?

Hermione tudta, hogy biztonságban van, amíg a kastélyon belül marad. Lupin professzor beleverte a fejébe, mennyire fontos, hogy mindent megtegyen, ami tőle telik, nehogy elvigyék egy másik helyre. Biztosan a Polimorf ital hatása volt. Hol volt az igazi Draco? Jól van? A csaló azt mondta, hogy Harry engedte be a Griffendél-toronyba. Ó, Istenem, Harry jól van? A lány küzdött, megpróbálta elfordítani a fejét, miközben egyidejűleg a fiú mellkasát nyomta.

– Ki vagy te? – követelte.

A csaló úgy tett, mintha megsértődött volna.
– Én vagyok az igazi szerelmed. Vagy annyira ingatag vagy, hogy ezt mondod minden más fiúnak is, aki megtetszik neked?

Hermione olyan erővel könyökölte meg a csalót a bordáján, hogy megfájdult a karja. Kapkodva próbált eljutni az ajtóig, de támadója a derekánál megragadta, és az ágyra dobta. A férfi keze befogta a száját, ő pedig vadul bámult Draco szürke szemébe.

– Nagyon kedvellek, Hermione, de a saját bőrömhöz jobban ragaszkodom. Ha kell, nem habozok bántani téged. Érted, ugye? Bólints egyszer, ha igen.

Hermione bólintott.

Mosolyogtak.

Eszébe jutottak Draco tréfás szavai, amikor először találkoztak Arne Hendricksszel a Zsebkosz közben.

– Az anyád soha nem tanította meg neked, hogyan kell használni a térdedet?

Hermione csendben megköszönte Dracónak az emlékeztetést, majd térdével teljes erővel belerúgott a csaló ágyékába. Az adrenalin hajtotta, minden erejét összeszedve letolta magáról Draco jóval nagyobb testét, és újra az ajtó felé rohant.

Épp akkor érte el, amikor a főbenjáró átok eltalálta.

– IMPERIO!

hozzászólások: 0