43. fejezet
Kötelékek

Amikor Draco kinyitotta a szemét, Blaise a falnak támaszkodva, egyik térdét behajlítva ült, és cigarettázott. Iskolai nadrág volt rajta, amelynek térdénél kissé poros volt, és egy fekete kapucnis pulóvert viselt.

A távolból csepegő hang hallatszott. Draco arra a ritmusra összpontosított. Megnyalta az ajkát, és megérezte a megszáradt vér ízét.
– Szia!

Blaise hosszú slukkot szívott a cigarettájából, mielőtt válaszolt.
– Szia!

– Mióta vagyok eszméletlen?

– Körülbelül három órája.

Láncokkal a falhoz volt kötözve. A cellának nem voltak ablakai, a levegő pedig nedves és állott volt. Valamiféle börtöncellában volt. Ezt hamarosan más megfigyelések is megerősítették.

Csuklói és bokái bilincsekben voltak. Egy pillantás jobbra felfedett egy csigás rendszert, amely a láncokat működtette. Súlyok voltak rögzítve egy kerékhez és egy karhoz, amelyek valószínűleg a kötözés lazaságát szabályozták. Annyira fájdalmasan volt Draco jelenleg kinyújtva, hogy a kar a legalacsonyabb beállításon volt. Ha Blaise egészen a tetejéig tolná, Draco végtagjai letépődnének a testéről.

És mintha ez még nem lenne elég, a jobb combjában érzett égető fájdalom annak köszönhető, hogy néhány hüvelyknyi szaggatott faállat állt ki a húsából. A homlokán egy mély seb volt. Ragadós, megszáradt vér csöpögött le a bal szeme fölött.

A lépcsők – emlékezett vissza Draco magában felnyögve. Egy lépcsősor végzett vele.

– Nem is tudtam, hogy dohányzol.

– Sok mindent nem tudsz rólam – mondta Blaise.

Nyilvánvalóan.

– Szóval te vagy az a toborzó, aki a Minisztérium egészét felkavarta?

– Aha. – Blaise most már szórakozottnak tűnt. Eldobta a cigarettacsikket, és a cipőjével eltaposta.

Amikor odasétált a karhoz, Draco nem tudta visszatartani a lélegzetét. Szerencsére Blaise-nek még nem jutott eszébe a feldarabolás, mert a kart egészen magához húzta.

Draco lábai nem voltak felkészülve a hirtelen terhelésre. Erőtlenül lecsúszott a falon; mindkét oldalán körülbelül tíz lábnyi laza lánc feküdt a kőpadlón. Az ízületeibe visszatérő vérkeringés elviselhetetlenül fájt.

Blaise letérdelt Draco mellé, és durván kihúzta a szilánkosra tört fát a combjából. A fehérre izzó fájdalom egy pillanatra elhomályosította a látását. Draco összeszorította a fogait, és megpróbált a távolból hallatszó csepp-csepp-csepp vízhangra koncentrálni.

– Gondolom, Pansy mindent elmesélt rólam? Úgy tűnik, soha nem tud titkot tartani, még halálos fenyegetés alatt sem.

– Ha hozzáérsz, a saját felelősségedre teszed, Zabini.

Blaise vigyorgott. Fehér fogai a lámpás fényben farkasagyar-sárgának tűntek.
– Nem hiszem, hogy az ő sorsa miatt kellene aggódnod. Bár talán meghatódnék, tekintve, hogy te és én olyan jó barátok vagyunk.

– A barátok nem akasztják fel egymást a börtönökben, te seggfej rohadék. Hát, hacsak nem kérik nagyon szépen. Voldemort színvonala komolyan lecsökkent, ha ilyenek iránt érdeklődik, mint te.

– Gondolod? – kérdezte Blaise, de most már nem Blaise volt. Harry Potter volt. Aztán Hermione lett.

Draco szíve fájdalmasan megdobbant a mellkasában attól a váratlan érzelmi támadástól, hogy élőben látta a lányt.

– Te… te metamorfomágus vagy?

Blaise most már újra Blaise volt.
– Király, mi?

– Miért? Miért csinálod mindezt?

– Okos vagy, Draco. Nem annyira, mint Granger, de gondolkodj el rajta egy kicsit, és biztos vagyok benne, hogy rájössz.

Draco tudta, hogy a tekintete nem más, mint gyilkos. Ha három órára eltűnt volna, nem tartott volna sokáig, mire észrevették volna a távollétét, és Pansyt kihallgatták volna. Feltételezve, hogy már folyik a nyomozás, időt kellett nyernie, mielőtt megkísérelnék kiszabadítani, és mielőtt Blaise átadná őt Voldemortnak.

– A szokásos indítékok, feltételezem? Hatalom, befolyás, pénz, nők?

– Igazából csak frusztrált voltam – mondta Blaise. Felállt, és fel-alá járkálni kezdett. – Tudod, milyen dühítő látni, ahogy egy olyan ember, mint Albus Dumbledore, elpazarolja az összes hatalmát azzal, hogy ilyen átkozottul irreális? Én követtem volna egy ilyen hatalmat, de ő fogalma sincs arról, mire van szükségünk. Nekünk, varázslóknak. Olyan vezetésre van szükségünk, amelynek van jövőképe. Hosszú távra kell gondolkodnunk.

Draco végtagjaiba már annyira visszatért az érzés, hogy kissé mozogni tudott. A lehető legdiszkrétebben elkezdte maga mögött feltekerni a laza láncot. Ha sikerülne Blaise-t elég közel hoznia ahhoz, hogy kiüsse, elvehetné Blaise pálcáját.

– És szerinted Voldemort az, aki biztosítani tudja ezt a jövőképet?

– Igazából nem – ismerte el Blaise. – Ő kétségkívül ennek a forradalomnak a motorja. Megvan hozzá a hatalma és a képessége, hogy térdre kényszerítse a varázsló társadalmat. De utána a mi generációnk feladata lesz, hogy új irányba tereljük a dolgokat.

Draco ránézett.
– Te téveszmékben élsz.

– Tényleg? Te is ugyanolyan fáradt vagy ettől, mint én. Egyikünk sem akarja ugyanazt az életet élni, mint az apáink.

– Lehet, hogy így van, de én nem rabolok el aurorokat és nem bántok meg diáktársakat emiatt!

Blaise vállat vont.
– Hogy is mondják a muglik? Nem lehet omlettet készíteni anélkül, hogy néhány tojást eltörnél? A Sötét Nsgyúrnak tudnia kellett, hogy elkötelezett vagyok az ügye iránt. Sokat követel a követőitől, de hűségünkért bőségesen megjutalmaz minket.

– Egyébként is, hogyan kerültél kapcsolatba azzal az öreg Kígyóarcúval?? Mi, hirdetést adtál fel a Prófétában? „Feltörekvő szociopata keres hasonlóan labilis Sötét Nagyurat gonosz mentorálásra”?

– Csak annyit mondhatok, hogy metamorfmágusnak lenni nagyon jól jön a beépüléshez. Olyan helyeken jártam, ahová fegyveres kíséret nélkül nem mennél. Hat hónapja találkoztam egy utálatos kis emberrel, akit Peter Pettigrewnak hívnak. A többi, ahogy mondani szokták, már történelem. Jól szórakozom, Draco – tette hozzá Blaise, mintha ez is ugyanolyan fontos részlet lenne.

– Zabini, elment az eszed, ha azt hiszed, hogy felülkerekedhetsz Voldemorton.

– Én vagyok a megbízható toborzója – emlékeztette Blaise. – A személyes céljaim kihívást jelentenek, de nem lehetetlenek. Szerinted túl fiatal vagyok? Potter ugyanolyan idős, mint mi, és a varázslóvilág többi része arra számít, hogy végül ő fog harcolni korunk leghatalmasabb sötét varázslója ellen. A Sötét Nagyúr négy évvel fiatalabb volt nálunk, amikor elültette azt a fát, ami idehozott téged. A mi korunkban volt, amikor megnyitotta a Titkok Kamráját. A kor semmit sem számít, ha hatalmad van.

Sajnálkozó tekintettel nézett Dracóra.
– Te viszont… neked megvan a vérvonal, a név és a családi kapcsolatok, de soha nem volt ambíciód. Micsoda szánalmas Mardekár lettél.

– Amit ambícióban hiányolok, azt józan ésszel pótlom – morogta Draco. – Te voltál az, aki a Sötét Jegyet vetítetted Roxmorts fölé, nem igaz?

– Egyszerű dolog volt besétálni az erdőbe, és bejelenteni mindenkinek, akit érdekel, hogy Voldemort nem feledkezett meg róluk. – Blaise arca csúnya gúnymosolyra torzult. Ez volt az első alkalom, hogy Draco csúnyának nevezhette. – De az az átkozott pálca meg volt szennyezve…

Draco keserűen nevetett.
– Bárcsak láthattam volna az arcodat, amikor a Malfoy-sárkány tönkretette a Sötét Jegyet. Jó tudni, hogy elcsesztem a nagy pillanatodat anélkül, hogy egyáltalán… – Felnyögött, amikor Blaise hirtelen az inge elejénél megragadta és felrántotta. – Nyugodj meg. Ne felejtsd el az adósságodat – gúnyolódott Draco. – Hagyhattam volna, hogy a Mardekár relikvia kiszívja belőled az életet azon a napon a kastélyban.

Blaise dühösen ránézett.

Na, gondolta Draco. Épp a láncokat akarta lecsapni, amikor Blaise hirtelen elengedte, és elhátrált.

– Te küldted azt a cetlit Doddersnek, ugye? Te voltál az, aki úgy állította be, mintha én hívtam volna ki őt a Gurkó kergetésre? Miért? Mi köze van neki ehhez az egészhez?

Blaise egy pillanatra zavartan nézett, mintha a jelenlegi téma valójában semmi köze sem lenne Voldemorthoz.

– Dodders csak eszköz volt a cél eléréséhez. Bizonyítanom kellett valamit.

– Mit? – kérdezte Draco. – Hogy a fiú tíz yardot sem tud sprintelni az életéért? Hogy kacsalábú, és monogramos pizsamát hord?

– Türelem. Majd meglátod.

– Elég a játékokból, te őrült! Hol tartod az aurort és a társát? Ők is itt vannak? Tudod, hogy Nymphadora Tonks az unokatestvérem?

Blaise gúnyosan felhorkant.
– Teljesen mindegy, ki ő neked. Senki sem menekülhet a Sötét Nagyon haragja elől, ha elárulja őt… még az anyád sem.

Draco megdermedt.
– Mi van az anyámmal?

Bármit is akart Blaise elárulni, az őt is felkavarta.

– Az első küldetésemet a Jegyet viselésem utáni héten kaptam. El kellett mennem hozzá, és megkérnem, hogy térjen vissza a nyájba. A Sötét Nagyúr soraiból nincs kilépés. Ha csatlakozol, az a megtiszteltetés életre szól.

Draco megrázta a fejét, mintha a tagadás enyhítené a rettegést. Valami reményhez hasonló érzéssel nézett Blaise-re.

– Blaise…

– A Minisztérium ostobaságot követett el, amikor elhanyagolta az anyám biztonságát… és a Sötét Nagyúr opportunista.

A változás, ami vele történt, bárkinek megdöbbentő lehetett, aki hozzászokott Draco kóros apátiájához. Még Blaise sem tűnt közömbösnek Draco arcán látható nyers érzelem láttán.

– Mit tettél…

– AMIT KELLETT! – kiáltotta Blaise, hangja elcsuklott. – Gondoltad volna, hogy akartam? Ő… Narcissa mindig kedves volt hozzám, amikor gyerekek voltunk…

– Bellatrix Lestrange tudja, mit tettél a nővérével?

Blaise a padlóra nézett, és összeráncolta a homlokát. Draco azon tűnődött, vajon megpróbálja-e racionalizálni Narcissa meggyilkolását. Az jó volt.
A kétség hasznos volt.

– Nem tudja, ugye? Válaszolj, Zabini!

– Bellatrix adta ki a parancsot, hogy végezzenek Narcisszával, ha nem hajlandó visszajönni – mondta Blaise, a szemeit továbbra is lesütve.

Draco behunyta a szemét. Még mindig aludt és álmodott. Biztosan ez volt az. A Cobblestone Fogadóban volt, Hermione a karjaiban összekuporodva. Ez egy rémálom volt, de hamarosan fel fog ébredni. A karjaiban fogja tartani, és a lány szeretni fogja. Hermione szerette őt. Igazán, őszintén szerette, függetlenül attól, hogy mi és ki volt ő, és attól, hogy milyen szörnyen bánt vele.

A lány bevallotta neki az érzéseit, ahogyan az a bátor, bolond griffendéleshez illik. De nem kellett hallania a szavakat ahhoz, hogy tudja: igazat mond.

Ez véletlenül az ő igazsága is volt.

De nem lehetett megmondani, hogy valódi-e, főleg nem akkor, amikor Fida Mia volt a kútban rejtőző potenciális méreg. Sok szempontból ez volt a leglogikusabb magyarázat arra, amit Hermione Granger iránt érzett. Azért volt a kapcsolatuk annyira valószínűtlen, mert soha nem is lett volna szabad, hogy létrejöjjön.

Természetesen ez nem nyújtott semmiféle gyakorlati megkönnyebbülést az érzései hatásától. Az érzései valóságosnak tűntek – a jó és a rossz részei egyaránt. A benne élő szánalmas, szomorú kisfiú merte megkérdezni magától, hogy rendben van-e vágyni valamire, még ha az nem is valóságos. Talán nem is volt olyan elrugaszkodott? Talán lett volna esélyük arra, hogy együtt legyenek, ha nem lett volna ilyen hatalmas szakadék közöttük.

Fida Mia áthidalta a köztük lévő különbségeket. Ez volt az a csatorna, amelyen keresztül megérkeztek azok a megdöbbentő felismerések, hogy milyen érzés, amikor egy másik ember ennyire fenntartások nélkül szeret. Hermione nem ismert „apró” érzelmeket. Teljes szívéből és nagylelkűen szeretett.

És Draco még most is érezte „a szerelmét”, csakhogy furcsa módon tompán, mintha rétegek választanák el az ő tudatát Hermione sugárzott érzelmeitől. A lány biztonságával kapcsolatos legutóbbi, rejtélyes nyugtalansága fokozódott.

Először is azonban el kellett menekülnie. Nem tudott senkinek sem segíteni, amíg Blaise láncra verte.

Draco magára öltötte az önuralmát, mintha egy köpeny lenne. Hangja egyenletes és nyugodt maradt, annak ellenére, hogy legszívesebben sikított volna, amíg el nem fogy a hangja.

– Zabini.

Bámulta azt a barátját, akivel második évfolyamon hajnalig sakkoztak, azt a fiút, akinek az életét megmentette, amikor egy gyerekes merészség majdnem végzetes következményekkel járt. Nem látta azt a szégyenlős fiút, aki arra kérte, tartsa titokban, amikor aznap délután felébredtek a Szent Mungóban. Amit most látott, az egy szörnyeteg volt, a világukban uralkodó számtalan baj terméke. Nem hibáztathatta Blaise-t azért, hogy valami más részese akart lenni, de nem akkor, amikor ez a korábbiak erőszakos megsemmisítését jelentette.

– Kérlek, nézz rám!

Blaise, aki látszólag saját sötét emlékei közepén ragadt, végül felemelte a tekintetét Draco felé.

– Véget vethetsz ennek – mondta Draco határozottan, de nem csábítóan. Blaise túl jól ismerte ahhoz, hogy Draco eljátszhassa az őszinteségét. – Még nem késő.

Blaise megvetően felhúzta az orrát.
– Tudom, mit művelsz, Malfoy. Túlzottan hasonlítunk egymásra.

– Fájdalmat okozol azoknak, akik fontosak neked. Ne, ne nézz így rám, tudom, hogy törődsz velük. Tudom, mert én is törődöm velük, és ahogy mondtad, hasonlítunk egymásra.

– Az a fajta változás, amire szükségünk van, nem lesz fájdalommentes folyamat.

– Fájdalommentes? – kérdezte Draco hitetlenkedve. Az állkapcsa fájt, annyira összeszorította. – Te ölted meg az anyámat. – Minden szót úgy ejtett ki, mintha Blaise testébe akarná vésni őket.

– Sajnálom…

Komolyan is gondolta. Draco érezte.

– …de a helyzeted még sokkal rosszabb lesz, mielőtt javulna.

– Hogy érted ezt?

– Mondd, Draco, mi a legértékesebb számodra a világon?

Draco kinyitotta a száját, hogy visszavágjon, de ami kijött belőle, az a fizikai fájdalom hangja volt. Összerogyott, és a hasát szorította, mintha hasba ütötték volna. Abban a pillanatban rájött. Olyan rettegés fogta el, amilyet még soha nem élt át, és úgy tűnt, a vére jéggé dermed. Aztán a rettegés tiszta, vad dühbe vált át. Úgy nézett ki, mint egy megsebesült, ketrecbe zárt állat.

– Hol van ő?

– Itt. Velem.

– Ha átadod őt Voldemortnak, Zabini, esküszöm arra a seggbebaszott istenre, akinek imádkozol, hogy puszta kézzel tépem ki a gerincedet…

Blaise úgy tűnt, visszanyerte az önuralmát, miközben Draco teljesen elvesztette a sajátját.

– Te és melyik hadsereg? – morogta Draco, és láncaiban előre vetette magát. Alig egy hüvelykre jutott, mielőtt Blaise megállította, épp annyira, hogy lehelete megmozgassa a másik fiú frufruját. Blaise részéről ez egy kiszámított távolság volt.

– MONDD MEG, MIT AKARSZ, TE PSZICHOPATA ROHADÉK!

Válaszul Blaise odasétált a fa karhoz, és középső állásba tolta. Draco hevesen a falnak csapódott. A feje hátsó része lüktetett az ütéstől, és a jobb szemével homályosan látott.

Dühös értetlenséggel bámult Blaise-re.
– Add vissza nekem…

– Mit kínálsz cserébe? – kérdezte nyugodtan Blaise.

– Bármit – lihegte Draco. – Pénzre van szükséged az ügyedhez, igaz? Bármi is van nálam, a tiéd. Neveket akarsz, titkokat, a Minisztérium titkait, zsarolási anyagot, mindet megszerezhetem neked… – Össze-vissza hablatyolt, de nem tudta megállítani a szavak áradatát. – Be akarsz vonni a soraidba, rajta. Voldemort is akar engem, nem igaz? Hadd jelöljön meg! Engedd el őt!

Blaise felhorkant.
– Már a miénk vagy.

Draco megrázta a fejét.
– Nem vagytok. Engedelmeskedést akartok, azt megadhatom nektek. De ha bántjátok őt, az a szarházi Sötét Nagyuratok csak nagyon vonakodva fogja elérni, hogy együttműködjek.

Blaise elgondolkodott ezen az utolsó javaslaton, és Draco egy aprócska reménysugarat érzett.

– Tényleg megadsz nekem bármit, amit kérek?

– Bármit a világon, amit megadhatok neked.

– Cserébe érte? Azért a sárvérűért, akit megesküdtél gyűlölni abban a pillanatban, amikor megtudtad, mi is ő valójában?

– Igen! – válaszolta Draco kétségbeesetten, rettegve, büszkeség és álcázás nélkül.

Nem fog Hermionéra gondolni. Nem fog. Ha megtenné, teljesen elveszítené az önuralmát. A lány biztonságban van. Egyszerűen biztonságban kellett lennie. Blaise-nek megvoltak az okai, hogy elvigye. Ha más nem is, ez legalább egyelőre biztonságban tartja.

– Kiváló. – Blaise összecsapta a tenyerét, és rendkívül elégedettnek tűnt, mintha valami nagy dráma pontosan úgy alakult volna, ahogyan várta. Odalépett Draco feszült testéhez, előrehajolt, és a fülébe suttogott.

– Olyan akarok lenni, mint te. Megadnád nekem ezt?

Draco hátrahúzta a fejét, és ránézett, hosszú ideig és élesen bámulta, és a csontjaiban érezte, hogy Blaise-zel nem lehet alkudozni.

– Az, hogy ő itt van, a te hibád, tudod? Gyötrődj ezen, Malfoy. A te érdeklődésed iránta pecsételte meg a sorsát. Ó, igen, mindent tudok a mocskos kis Fida Mia-balesetedről.

Kivett egy kis fadobozkát a zsebéből, és kinyitotta. Bent két szem volt – az egyik zöld, a másik kék –, amelyek egy véres papírzsebkendő-csomón feküdtek.

Arne Hendricks szemei voltak, és úgy tűnt, mintha a rettegés utolsó pillanatában dermedtek volna meg.

– És én még azt hittem, ti Malfoyok soha nem házasodtok szerelemből…

Draco elvesztette az eszét.

Rongyolt, rúgott és üvöltött. Három lábnyi lánc csúszott át a rozsdás vaskarikákon. Minden alkalommal, amikor előreugrott, legfeljebb félúton jutott el Blaise-hez, mielőtt a láncok tovább nem engedték. A bilincsek belemartak és belemélyedtek a csuklójába, mígnem vér csöpögött az ujjairól.

– Crucio – mondta Blaise, szinte sajnálkozó hangon.


***


Hermione szabad volt.

Az egyik pillanatban még az Imperius átok hatása alatt vergődött, a következőben pedig elsötétült a feje, amit egy gyötrelmes fájdalomvillanás követett. Ezt a fájdalmat nagyon jól ismerte. Az ötödik év óta kísérte az álmait.

Cruciatus.

Még ha az emlékeit kitörölték is, a test emlékezete más dolog volt. Izmai, inai és idegei mindig emlékezni fognak a varázslat okozta gyötrelemre.

Megdöbbenésére rájött, hogy nem tudja lerázni Blaise Imperiusát. Már korábban is használta, az biztos volt. A varázslat ereje megdöbbentő volt. Így hát a Roxfortból oda vezető őrült rohanás során, ahol most tartózkodott, szabad akaratának hiányában, Hermione a legjobb megoldást választotta – figyelt.

Az egyik első gondolat, ami eszébe jutott, amikor Blaise fogságba ejtette, az volt, hogy Harry ismét közvetlen összecsapásba keveredik a halálfalókkal. Ezt felismerve sírni akart.

Másodszor eszébe jutott, hogy Blaise nem követi betű szerint Voldemort parancsait. Bármi is volt az a parancs, nem tartalmazta, hogy Dumbledore orra előtt elrabolják őt a Roxfortból. Hermione ezt azért tudta, mert Blaise becsempészte őt a halálfalók rejtekhelyére, és a szobájában rejtette el, mint egy bűnös gyerek, aki titokban akarja tartani új háziállatát a szülei előtt.

Ez vagy nagyon jó előjel volt számára, vagy azt jelentette, hogy még nagyobb veszélyben van, mivel Blaise korlátozottan tudta megvédeni őt a bajtól. Az út során Blaise folyamatosan egy új rendről, egy új kormányról és a képzeletbeli jövőben betöltendő szerepeikről fecsegett. Azt mondta, Hermione nem fogja örökké gyűlölni őt. A szükségszerűen véres forradalom után az egész logikája meggyőzni fogja Hermionét, és a hozzá hasonló tehetségek megtalálják majd a nekik járó helyet.

Hermione úgy gondolta, hogy Blaise-nek a Szent Mungo biztonságos elmegyógyintézetében lenne a helye, de ezt nem mondhatta meg neki.

Az utolsó felismerés nem sokkal azután jött, hogy Blaise elvitte a romos régi erőd legfelső emeletén lévő szobájába. Valaki dörömbölt az ajtón. A másik oldalon egy Travers nevű férfi hangja hallatszott.

Problémájuk akadt – közölte a férfi Blaise-zel. Draco Malfoy itt volt. Elkapták.

Az Imperius varázslat miatt még egy szikrányi érzelem sem jelent meg a lány általában kifejező arcán. Lelkében azonban Hermione szimbolikusan összeomlott.

Harrynek igaza volt. A háború idején kockázatos dolog a szerelem. Draco valószínűleg az „ráerőltetett” szót használná. Lehet, hogy nem akarja a szerelmét, de jelenleg szüksége van a segítségére.

Azért jött oda, hogy megkeresse őt? Az iskola már tudta, hogy eltűnt? Túl gyorsan történt minden ahhoz, hogy ilyen gyorsan terjedjen a hír.

Blaise továbbra is elrejtette őt Travers elől, bezárta a szobájába, majd elment a másik férfival. Hermione órákig ott maradt, mint egy megfagyott szobor, képtelen sikítani, sírni vagy megmozdítani egyetlen izmát sem.

De aztán jött a közvetett Cruciatus, Fida Mia jóvoltából.

Valahol az épületben Dracót kínozták. A telepatikus kapcsolat váratlan, de üdvözlendő hatást váltott ki – az egyik főbenjáró varázslat semlegesítette a másikat. Blaise Imperius varázslata füstként oszlott el.

Hermionénak néhány percbe telt, mire megnyugodott, és képes volt tisztán gondolkodni. Csak néhány pillanatnyi pánikot engedett meg magának, mielőtt fegyvert keresett Blaise szobájában. Nem segített a helyzeten, hogy a rejtekhelyen szinte spártai körülmények között élt.

Volt ott egy félig üres ruhás ládája, és ennyi. Hol van egy éles szélű valami, amikor szükség van rá? Végül a láda alján talált egy vadonatúj tollat, és a megkönnyebbüléstől majdnem elájult.

Hermione elrejtette a tollat a ruhája alá, majd odasétált az ajtóhoz, hogy megpróbálja megforgatni a kilincset, hátha. Nem járt szerencsével – zárva volt.

Nem volt ideje átgondolni a tervét. Mi más választása volt? Draco a közelben szenvedett, és neki megvolt az ereje, hogy tegyen ellene valamit. Összeszedte magát, Hermione rácsapott az ajtóra, és kiabálni kezdett.

Ezúttal nem Travers nyitott ajtót. Hanem Peter Pettigrew. Kinyitotta az ajtót, és a meglepetéstől majdnem eldőlt, amikor meglátta Hermionét.

– Te!? – kiáltotta Pettigrew. A férfi még szörnyűbbnek tűnt, mint amikor utoljára látta.

– Azt hiszem, van egy kis gondod, Féregfark – mondta Hermione.

Nem tartott sokáig, mire összerakta a képet.
– Zabini hozott ide? Az a kis bolond!

– Tényleg nem tudtad, hogy ezt tervezi, ugye? – mondta a lány, próbálva még jobban felhergelni a Blaise iránti haragját.

Pettigrew újfajta gyanakvással nézett rá.
– A gazdám a Malfoy-fiút akarja. Te viszont talán csak egy plusz bónusz vagy.

– Lehet – ismerte el Hermione. – De elvitt a Roxfortból. Mit gondolsz, milyen üzenetet közvetít ez Dumbledore-nak és a Minisztériumnak? Ha Voldemort nyílt háborút akar, ez bejöhet.

Pettigrew erre nem tudott mit mondani, de Hermione elégedetten vette észre, hogy aggódónak tűnik.

– A mestered élve akarja Draco Malfoyt? – kérdezte.

Pettigrew ismét hallgatott, de az arckifejezése könnyen leolvasható volt.

– Akkor azt javaslom, nézz be Blaise Zabinihez, mert épp most kínozza Dracót. Menj, és nézd meg őket, ha nem hiszel nekem.

– Mi a fene folyik itt? – hallatszott egy másik hang.

Travers volt az. Visszatért, és megdöbbent, amikor meglátta a lányt Blaise szobájának ajtajában állni. Hermione nem tudta eldönteni, hogy ismeri-e őt vagy sem.

– Miért van ő is itt? Nem valami iskola utáni felügyeletet működtetünk!

– Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte Pettigrew. – Ki van még itt?

– Épp ezért kerestelek! Zabini láncra verte azt a Malfoy-kölyköt, és mondjuk úgy, hogy jól kihasználja a börtönleállás adta lehetőségeket.

Pettigrew úgy nézett ki, mintha mindjárt elpattanna egy ere.
– Csak vigyázz rá – csattant fel, és Hermionéra mutatott az ujjával. – Lemegyek a földszintre.

– Jobb, ha sietsz – tanácsolta Traver. – A fiú körülbelül öt perce abbahagyta a sikoltozást.


***


Blaise leengedte a pálcáját.

Draco abbahagyta a rángatózást, és testsúlyával a láncokra nehezedett. Válogatás nélkül izmai rángatóztak, ahogy az átok hatása elszállt a testében.

A teste kínok között vergődött. Ez százszor rosszabb volt, mint a vállában érzett fájdalom, és egyszerre mindenhol érezte. Egy bizonyos ponton már nem is kívánta a halált, csupán azért, mert a kívánsága soha nem teljesült. Más hangok is hallatszottak. Egy alacsony termetű férfi lépett be a szobába. Draco hallotta, ahogy ő és Blaise vitatkoznak. Figyelnie kellett volna a vitára, de valami más ragadta meg a figyelmét.

– Hermione… – rekedt ki.

Ott volt – közel hozzá, és nagyon félt, de egyelőre biztonságban volt. A lány jelenléte elárasztotta az érzékeit, olyan édes ambrózia volt, amely balzsamként hatott a fájdalmára. Úszott a felfedezésében, elmosolyodott, majd néma nevetéstől remegett.

Blaise és a kisebb termetű férfi abbahagyták a vitát, és úgy bámultak rá, mintha a Cruciatus átok megzavarta volna az elméjét.

– Csak csendesítsd le, rendben? – parancsolta a kis termetű férfi.

***

Draco fogalma sem volt, mennyi ideig lógott ott eszméletlenül.

Végül valaki belépett a… om… egy magas, sötét alak jelent meg látómezejének szélén. Talán a képzeletbeli anyja megfogadta a tanácsát, és kevésbé klisés szellemi öltözéket választott, mielőtt újra meglátogatta volna. Vagy lehet, hogy Blaise tért vissza, hogy újabb károkat okozzon. Draco elméje még mindig kába volt, de a teste tiltakozott a további Cruciatus varázslat fenyegetése ellen. Kezdett vergődni a láncaiban.

Erős kezek megragadták a derekát, és felhúzták. Draco bőrszagot érzett, és érezte a bőrt, miközben egy kesztyűs kéz gyengéden hátradöntötte a fejét.

Nem anya – jött rá. Képzeletbeli vagy sem, anyja kecses volt, és nem rángatná őt úgy, mintha semmit sem nyomna. Kinyitotta a szemét, és amikor a látása kitisztult, Draco Lucius Malfoy sötét szürke szemébe nézett.

– Apám? – zihálta. Nem is lehetett volna nagyobb a meglepetése, ha maga Mardekár Malazár jelent volna meg, hogy megmentse.

Lucius lehúzta köpenye kapucniját. – A keresztapád üdvözletét küldi, és reméli, hogy elég sokáig túléled ahhoz, hogy személyesen véget vethessen az életednek, amiért ilyen ostoba voltál.

Hosszú haja hátra volt kötve, és repülőköpenyt viselt. Szemeiben harag csillogott. Jó volt ezt látni, mert Draco tudta, hogy nem neki szól.

Lucius nyugodtan fogadta fia megdöbbenését. Befejezte Draco homlokán lévő seb vizsgálatát, majd a szétroncsolt csuklóira tért át. Az idősebb Malfoy elővette a pálcáját, és gyorsan levágott néhány csík anyagot a saját köpenyéből.

– Mit akartál elérni azzal, hogy letépted a kezeidet?

– Nem tehettem mást, a kínzás miatt és minden miatt. – Draco hangja vékony volt, mint a papír, és épp olyan száraz.

Lucius semleges hangot adott ki, miközben megkötötte a kötéseket.

– Hogy tudtál…

– Az nem fontos – szakította félbe Lucius. Egy lépést hátralépett. – Tudsz állni?

– Én… igen.

– Akkor állj fel.

Draco nehezen hátradőlt a kőfalnak, és felkészült, amikor Lucius odasétált a karhoz, és meghúzta. A láncok csörgő hanggal a padlóra estek. Apja előreugrott, hogy elkapja, éppen akkor, amikor Draco lába alól kicsúszott a talaj. Ennyit az állásról.

– A lány két emelettel feljebb van – mondta Lucius, miközben a falnak támasztotta a fiát, és levette a bilincseket. – Használd a lábaidat! A zsibbadás elmúlik.

Lucius úgy beszélt, mintha szakértő lenne a témában. Draco elgondolkodott, vajon azért van-e ez, mert saját bőrén tapasztalta meg a Cruciatus átkot, vagy mert rengeteg tapasztalata volt annak alkalmazásában. Valószínűleg mindkettő.

– Blaise Zabini Voldemort toborzója – tájékoztatta Draco. Megpróbálta kigyúrni a fájdalmat a vállából.

– Úgy hallottam. Fogd ezt!

Draco lenézett az újonnan bekötözött kezére, és egy pálcát talált benne. Nem az övé, sem az apjáé, de mégis egy pálca. Talán mégis élve kijutnak ebből.

– Neked nem kell ez? – kérdezte Draco. Luciusnak igaza volt: minél többet használta a lábait, annál jobban működtek.

– Nem – hazudta Lucius, akit nem zavart Draco dühös pillantása.

– De akkor mit akartál tenni?

– Beszélgetni fogok a nagynénéddel.

Olyan természetesen mondta. Hogy egy férfi a sógornőjével beszéljen, teljesen normálisnak tűnt, csakhogy mindketten körözött bűnözők voltak, és az egyik megrendelte a másik feleségének meggyilkolását, aki történetesen az előbbi nővére is volt.

– Ő rendelte meg Zabininek, hogy ölje meg anyát – fakadt ki Draco.

Apja eddig nem tudott erről. Meglepetés és fájdalom villant át a kemény, jóképű arcán. Olyan gyorsan jelent meg és tűnt el, hogy Draco nem is tudta megcsodálni. Volt benne megbánás is. Ez nem volt kifejezetten egy arckifejezés, de olyan volt, ami mindent elárult arról, amit Lucius most az egyetlen gyermekéért tett.

– Attól függően, hogy alakulnak a dolgok, lehet, hogy nem jövök vissza.

Draco úgy érezte, mintha újra az ötödik évfolyamon lenne. A helyzetet még tovább rontotta az a nyavalyás bizsergő érzés a szeme hátsó részén.

– A halálfalók a Sötét Nagyúr érkezésére készülnek. Bellatrix is vele lesz. Draco, figyelsz rám?

– Igen.

– A fogságban lévő aurort nehéz lesz kiszabadítani – folytatta apja, miközben az állát simogatta. – Nem tudtunk bejutni a cellájába. Ezért elterelést fogok szervezni, és gyanítom, hogy ekkor a Granger lányt a börtönbe küldik, hogy ne kerülhessen a kútba. Készülj fel! Ne habozz elmenni, ha egyiküket sem tudod kiszabadítani. A Minisztérium rendőrsége hamarosan megérkezik, és ha Andromeda példájából indulunk ki, a lánya valószínűleg mindannyiunkat túlél majd.

– Mi lesz Hermionéval?

– Mi van vele? – kérdezte Lucius monoton hangon.

Draco sóhajtott. Majdnem elfelejtette, kivel is beszél.

– Ahogy mondtam, ha bármilyen bajba kerülsz, térj vissza Roxfortba azon az úton, amin jöttél.

– Roxfort – mondta Draco, bólintva. – Értem.

– Fiam.

Draco felpillantott rá, épp meg akarta nyugtatni apját, hogy igen, figyel, de Lucius súlyos tekintete miatt hirtelen elhallgatott. Hosszú, kényelmetlen szünet következett.

– Csinálj a kastéllyal, amit akarsz. A tiéd. – Lucius úgy nézett ki, mintha még mondani akarna valamit, de miután utoljára ránézett Dracóra, sarkon fordult, és kisétált a cellából.

hozzászólások: 0