45. fejezet
Újraegyesülések

Draco azonnal Hermionét maga mögé lökte, amint rájött, hogy a bejárat hamarosan kinyílik. Fogalmuk sem volt, ki várhat rájuk a másik oldalon.

– Draco – suttogta aggodalmasan a lány, miközben az ajtó kinyílni kezdett.

– Készülj fel! – felelte Draco, és kissé hátralökte őket.

Érezte, ahogy a lány feszült levegőt fúj a meztelen vállára. A nehéz, kinyíló ajtók Travers testével ütköztek, ami csúnya, véres foltot hagyott maga után, mivel a testet az ajtó lendülete felkapta, és a falhoz lökte.

Draco felemelte a pálcáját, a varázsszó már a száján volt.

A varázsszó épp elhagyni készült a száját, amikor nem Blaise-t, nem Bellatrixot, és nem is – ami még rosszabb lett volna – Voldemortot látta, hanem Monstrót. Mögötte Tonks állt, aki úgy nézett ki, mintha épp annyira nehezen tudna a háttérben maradni, mint Hermione.

– HÁLA MERLINNEK! – Tonks gyakorlatilag félrelökte Monstórt, ami nem kis teljesítmény volt.

Tonks épp át akarta ölelni Hermionét, amikor az auror hirtelen megtorpant a fiatalabb lányon lévő hatalmas mennyiségű vér láttán.

– Nem az enyém – nyugtatta meg Hermione, miközben befejezte az ölelést. – Jól vagyok, hála Dracónak.

– Ez a mentőakció a te műved? – kérdezte Tonks, majd elhúzódott, hogy csodálkozva bámulja Dracót.

Draco vadul méregette Monsrtót.
– Kezdetben nem, de most már az.

– És ez a te véred, feltételezem. – Tonks felnyúlt, hogy megvizsgálja a sebet Draco homlokán. Draco lehajolt, elkerülve a kezét.

– Sajnos, igen.

– Orvosi ellátásra szorul – mondta Hermione. Szemei hatalmasnak tűntek hamuszínű arcán.

Monsto köhintett.
– Bocs, hogy megzavarom ezt a boldog viszontlátást, de az esti mentőakció még nem ért véget. Ti hárman el kell mennetek – szigorúan nézett Tonksra, Hermionéra és Dracóra. – Most.

Draco dühösen nézett rá.
– Az négyen vagyunk, te barom. Téged is beleértve.

Tonks sóhajtott.
– Ne fáradj. Már megpróbáltam. Nem harap rá.

– Elment az eszed, Monstro? – kérdezte Draco. Az arckifejezése azt sugallta, hogy ez eleve eldöntött dolog.

Monstro elpirult.
– Hagyd abba. Erről nincs vita. Tudom, mit csinálok, rendben?

– Ez Pansy miatt van, ugye? – nevetett keserűen Draco. – Minden ostoba, félgőzös ok közül pont ez, hogy halálfaló legyél! Túlbecsülöd magad, barátom.

Elég látványos volt, ahogy Gregory Monstro kiakadt. Hatalmas termetének ellenére nem volt erőszakos ember, hacsak nem volt rá szükség, vagy nem provokálták túlzottan. Hermione természetesen már látta ezt korábban is, bár általában mérkőzés utáni heves vitákban az ellenfél kviddicsjátékosaival. Draco ellen soha. Soha az életben.

Monstro meglepően gyorsan mozdult egy ilyen termetes emberhez képest, vagy talán csak azért, mert Draco nem húzódott félre. A falhoz szorították, miközben Monstro hatalmas alkarját Draco álla alá nyomta. A két fiú ellenségesen nézett egymásra.

– Nyugodjatok meg – csitította őket Tonks, de nem tett semmit, hogy közbeavatkozzon, sőt, még karját is kinyújtotta, amikor Hermione előrelépett.

– És mi van, ha mindezt Pansyért teszem? Ő nem elég? Mondd meg, mire számíthatok még a Roxfort után, Malfoy. Nincs pénzem, nincsenek kapcsolataim, nincsenek kilátásaim.

– Nincs másod, ugye? Biztos vagy benne? – suttogta Draco. – Én is miattad jöttem ide, te hálátlan rohadék.

Valami felcsillant Monstro sötét szeme mögött. A hősködés eltűnt belőle, és helyette egy nagyon fáradt fiatalember maradt.

– Én… köszönöm – mondta. – Nem kellett volna, de azért köszönöm. – Elengedte Dracót, és Tonks és Hermione felé fordult. – Nos, ha megengeditek, hogy viszonozzam ezt a jótettet, szeretném, ha mindhármatokat biztonságban hazakísérhetnélek.

A lépcső felé indultak. Draco határozottan elutasította Monstro segítségét, annak ellenére, hogy nehezen tudott járni. Hermione kezét azonban szorosan fogta. Monstro azt mondta nekik, hogy várjanak a lépcső alján, míg ő felmegy megnézni, hogy a földszinti folyosó szabad-e.

– Ki a fene áll ennek a háttérben? – kérdezte Tonks.

Draco válaszolt.
– Blaise Zabini. Ő a toborzó. Ez a kis seggfej ráadásul metamorfmágus is.

Tonks szája tátva maradt.
– Nem!

– De igen – mondta Hermione.

– Zabini? Soha nem találtam volna ki.

– Szerintem ez a lényeg…

– És te, Hermione, mi közöd van ehhez az egészhez? Malfoyjal jöttél?

Hermione megrázta a fejét.
– Blaise hozott ide. – Dühös pillantást vetett Dracóra. – Nem hiszem el, hogy egyedül jöttél! Ez a legidiótább dolog…

– Ugyan már. Soha nem voltam igazi veszélyben.

Elég furcsa volt ezt hallani valakitől, aki úgy nézett ki, mintha húsdarálón ment volna keresztül. Még Tonks is felhúzta a szemöldökét.

– Ne játszd a hülyét szándékosan, Malfoy. Nem áll jól neked.

– Ellentétben azzal, hogy születésed óta vagy hülye? Ó, látom, Weasley-vel csodákat tett.

– Nem kellett volna egyedül jönnöd. Megígérted, hogy nem fogsz semmi veszélyeset csinálni!

Draco hitetlen pillantása szinte vicces volt.
– Téged elraboltak! Azt vártad, hogy üljek tétlenül, és várjam, amíg Potter és a bandája abbahagyja az egymás maszturbálását, hogy végre összeszedjék magukat?

– Harrynek sem az a dolga, hogy bárkit is megmentse! – vágott vissza Hermione, kissé összeszorítva a száját.

– Akkor ki a fenének a dolga? – sziszegte Draco. Arca alig néhány centiméterre volt Hermionétól, miközben gúnyosan ránézett. – Ki fogja elmondani a szüleidnek, hogy megkínoztak és megerőszakoltak, mert az a pechéd volt, hogy belém szerettél? Most tudtam meg, hogy elvesztettem az anyámat, és te komolyan elvárod tőlem, hogy tétlenül üljek, miközben az a rohadék téged is elvisz?

Tonks beállt a két fiú közé.
– Hú, nyugodjatok le! Ti ketten rosszabbak vagytok, mint Lupin és Piton… – Kissé zavartan nézett. – Nyilvánvalóan sok mindent be kell pótolnom, de mi ez az anyádról, Malfoy?

– Meghalt, ennyi a helyzet – vágta rá Draco. – Zabini ölte meg három hónapja Bellatrix Lestrange parancsára.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Tonks. Arckifejezése visszafogott, de komor volt.

– Amennyire csak lehetséges.

– Értesítenünk kell a hatóságokat, mielőtt Blaise végleg eltűnik, és Monstro vele együtt – mondta Hermione.

A további beszélgetést Monstro megjelenése szakította meg a lépcső tetején.
– Most már szabad az út! Gyertek gyorsan!

Tonks ment elöl. Draco nehezen boldogult. Az arcán jól látszott a fájdalom, miközben a korlát segítségével felhúzta magát. A gerendák baljósan nyikorogtak, és egy pillanatra mindannyian visszatartották a lélegzetüket.

– A fenébe – mondta Malfoy. Hangja feszült és erőlködő volt. Nadrágjának jobb szára sötét vérfolttal volt borítva.

Hermione könyörgő pillantást vetett Tonksra.
– Nem tehetünk valamit?

Monstro még mindig a korláton lógott.
– Mi tart ennyi ideig? Most azonnal indulnunk kell!

Tonks határozottan cselekedett, és lehajolt, hogy megragadja Draco alkarját. Hermione segítségével felvitték a lépcsőn: Tonks húzta, Hermione tolta.

– Add ide! – mondta Tonks, és kitépte Draco kezéből a pálcát. Levágott egy csíkot a ruhájából, és érszorítót készített belőle. – Használhatok gyógyító varázslatot, de attól a lábad legalább tíz percig használhatatlanná válik, attól függően, milyen mély a seb.

Draco összeszorította az állkapcsát, miközben Tonks szorosan megkötötte a ruhacsíkot.
– Csináld később.

– Mielőtt vagy miután elvérzel? – kérdezte Tonks szárazon.

– Valaki jön! – figyelmeztetett hirtelen Monstro.

Mind a négyen a lépcsőház falához lapultak, elrejtőzve az árnyékokban. Gyors, sietős léptek hallatszottak a folyosó elejéről. Egyre közeledtek. Nem volt sok időjük átalakítani a rejtekhelyüket. Tonks Monstro lábánál guggolt, míg Draco magához szorította Hermionét.

A keze a lány derekáról lejjebb csúszott, és enyhén megmarkolta a fenekét.

Hermione kissé megrezzent, és felemelte a tekintetét, hogy tátott szájjal bámulja. Már így is félig halott volt a vérveszteségtől, és az is fenyegette, hogy teljesen meghal, mégis csak Draco Malfoy jutott eszébe, hogy megfogdossa.

– Te őrült vagy, tudod ezt?

Draco gyenge mosolyt erőltetett magára.
– Csak érted.

Hermione lenézett Tonksra, és látta, hogy az ujját az ajkára tette. Tonks felemelte a pálcáját, és hangtalanul elmondott egy varázsigét. Hermionénak egy pillanatba telt, mire rájött, hogy elrejtő varázslat burkolja be őket. Olyan érzés volt, mintha egy meleg levegőfelhő szállt volna le rájuk.

Amikor felnézett Dracóra, látta, hogy a mögöttük lévő fal durva, szürke képe mintha folyékony takaróként hullámzott volna rajta.

Az a személy, aki elhaladt mellettük, felment a lépcsőn a felsőbb emeletekre anélkül, hogy észrevette volna őket. Monstro óvatosan várt egy pillanatot, mielőtt kilépett volna a varázslat alól. Mozgására a varázslat eloszlott, és a levegő ismét hűvös lett.

– Szép volt – mondta Tonksnak.

– Elképesztő, mire képes az Auror Akadémia – mondta a lány. A célzás sajnos elment Monstro füle mellett.

– A nyugati kijárat arrafelé van – mondta Monstro, a folyosó bal oldalára mutatva. – Ha kijutottatok, maradjatok a fák közelében.

A külső hangok egyre hangosabbak lettek. Úgy tűnt, teljes körű csata dúl odakint. Robbanások és kiabálás hallatszott.

– Mi folyik itt ma este? – kérdezte Draco Monstrótól. – Úgy értem, miért jött egyáltalán Bellatrix?

– Ugyanazért, amiért én is itt vagyok. Bellatrix halálfaló újoncokat válogat.

– Újoncokat? És most mind itt vannak?

Monstro habozott egy pillanatig, majd bólintott.

Draco összeszűkítette a szemét.
– Mutasd meg!

Hermione felhorkant.
– Nincs időnk erre! – Tonkshoz fordult támogatásért. – Mondd meg neki! – Sajnos nem talált támogatást.

Tonks szemében hasonló, kissé éles tekintet látszott.
– Sajnálom, Hermione. Személy szerint én is szeretném látni, mi az, amiről Voldemort azt hiszi, hogy megnyeri neki a háborút. Mutasd az utat, te – mondta Monstrónak. Ez inkább parancs volt, mint kérés.

Monstro szenvedő tekintettel elindult előre, és Hermionénak nem maradt más választása, mint követni.

A terem, ahol az újoncok várakoztak, a folyosó harmadánál volt, és nyitva állt.

– Elvették a pálcáikat – tájékoztatta Monstro.

Bármilyen kontextusban is gondolkodjunk, ha hagyjuk, hogy elvegyék a pálcánkat, az nem jó jel. Vagy teljes bizalmat jelent, vagy azt a másik dolgot, amit Voldemort használt, hogy kordában tartsa az embereket – a félelmet.

– Hülyék és tehetetlenek – sóhajtott Draco. – Igazi nyereség az ügy számára.

Intett a többieknek, hogy várjanak az oldalán. Hermione elítélő csendben figyelte, ahogy Draco elvette Tonks pálcáját, és egy kifelé irányuló csuklómozdulattal varázslattal kinyitotta az ajtót.

A többiek nem láthatták, amit Draco látott, de tanúi voltak annak a figyelemre méltó változásnak, ami rajta végbement, amikor a küszöbön állt. Nyugodt, egyenesen gőgös arckifejezést öltött, majd ép lábával rúgta szét az ajtókat.

Nyolc fiatal férfi volt a szobában, mindannyian saját, ügyetlen tervezésű, halálfaló-szerű talárban. Négy-ötükön ott volt a Durmstrangra jellemző sötét, komor tekintet, ahol ha eltévedtél a mosdóba vezető úton, az néha azt jelentette, hogy a gondnok hat hónappal később valahol egy átkozott seprűs szekrényben találta meg a fagyott, lesoványodott holttestedet. Ezek a fiúk hallgattak.

Ketten pedig elég aggódónak tűntek az erődön kívül kialakuló helyzet miatt, és éppen gyors francia nyelven vitatkoztak halkan, amikor Draco kinyitotta az ajtókat.

– Bien le bonjour – jelentette ki Draco higgadtan.

Hermione, Tonks és Monstro észrevétlenül figyelték az eseményeket a háttérből. Monstro úgy nézett ki, mintha két másodpercre lenne a pániktól, míg Tonks furcsa várakozással teli maradt.

A teremben az összegyűlt újoncok nagy riadalmukban szemlélték Draco véres és meggyötört állapotát. Az egyik Beauxbatons-i fiú, egy magas, vöröses hajú fiatalember, előrelépett. Teljesen gőgös és gyanakvó volt, egyértelműen a csoport nem hivatalos vezetője.

– Excusez-moi… qui êtes-vous? – kérdezte, finoman összeráncolva a homlokát.

– Draco Malfoy, à votre service – válaszolta Draco, enyhén meghajolva. Úgy nézett ki, mintha mindjárt összeesne, de egy támasztó kéz az ajtókilincsen megmentette.

A fiú tátott szájjal bámult.
– Malfoy! Alors vous êtes probablement, vous aussi, un nouvel adhérent ici?

Draco válasza egy humormentes, tiszta Malfoy-féle gúnyos mosoly volt.

– Hah. Álmodozol.

Az egyik durmstrangos fiú kicsit gyorsabban fogta fel a helyzetet. Az ajtó felé rohant, de Draco még időben becsapta és bezárta az ajtót.

Az ajtó másik oldalán komolyan megkezdődött a kopogás. Monstro meglehetősen beletörődőnek tűnt, miközben karját Draco vállára fonta, hogy némi támaszt nyújtson barátjának.

Draco Tonks felé fordult.
– Egy ajándék Alastor Mordonnak, amikor megrohamozza a helyet.

Tonks vigyorgott.
– Imádni fogja.

Hermione csalódott hangot adott ki. Talán hiányzott belőle a veszély iránti vonzódás génje, de ez már kezdett nevetséges lenni.

– Rendben, bezártuk őket. Most már elmehetnénk, kérlek!

***

Egy átok alig néhány centiméterrel suhant el felettük. Harry azért tudta ezt, mert az átok súrolta a haja tetejét. Hátraesett.

– Mi a…? – mondta, miközben megérintette a megmerevedett hajtincset ott, ahol egy kopasz foltnak kellett volna lennie. Vagy még rosszabbnak. A haja egy része merev volt, és egyenesen a levegőbe állt. Nem mintha ez Harry esetében példátlan dolog lett volna. A lényeg az volt, hogy a haját varázslattal merevítették meg.

– Jól vagy? – kiáltotta Ron aggódva.

Harry pislogott, és megpiszkálta a merev hajtincset.
– Igen. – Akkor ne hagyd abba a lövöldözést! Mordon azt mondta, ne engedjünk fel!

Harry arcán zavart kifejezés ült.
– Ron, mikor láttál utoljára olyan halálfalót, aki csak a Petrificus varázslatot használta egy élet-halálra szóló pálcaharcban? – Ron most Harry függőleges frufruját bámulta. – Hm.

– Várj egy kicsit – mondta Harry, miután még egy kicsit elgondolkodott.

– Mit csinálsz? Gyere vissza! – sziszegte Ron, de Harry már el is kúszott Ron mellett, át a bokrokon és a fák között, amelyek az egyetlen fedezéküket jelentették. Letérdelt, és szemügyre vette a tisztást, amely elválasztotta az erdőnek azt a részét, ahol ők tartózkodtak, az ellenség területétől.

Még mindig nagyon sötét volt. A napfelkeltéig még legalább egy óra volt hátra.

Harry tenyerét tölcsérré formálta, és hosszú, hangos „HÉ!” -t kiáltott. A hang áthangzott a mezőn. Több madár is felrepült. Az ellenkező oldalról érkező varázspálca-tűz hirtelen elhallgatott.

– HARRY?! – hangzott a válasz néhány másodperccel később.

Harry felpattant rejtekhelyéről. Bármelyik helyen felismerte volna azt a hangot.
– Hermione!

Aztán a lány előbukkant egy sziklaszirt mögül. Hermione óvatosan kilépett a füves mezőre, pálcáját továbbra is óvatosan a magasba tartva. A séta kocogássá, majd futássá vált, amikor felismerte Harryt. Olyan erővel vetette magát rá, hogy Harrynek egy lépést hátra kellett tennie, nehogy eldőljön.

Harry szorosan magához ölelte, és nevetett.
– Micsoda meglepetés, hogy itt látlak! Azt hittem, mi már… – Az összes jókedv hirtelen eltűnt az arcáról, amikor meglátta a vérrel fröccsent ruháját. Szája kissé tátva maradt.

– Jól vagyok, Harry – szakította félbe magabiztos mosollyal. – Csak egy kicsit megrázott a dolog, de egyébként teljesen jól vagyok.

Harry nem volt teljesen meggyőződve erről, ezért óvatosan letette a lányt, majd a távolba hunyorított. Egy másik alak is előbukkant a sötétből.
– Kivel vagy?

– Majd meglátod – sugárzott a lány. – Ó, Harry, el sem hiszem, hogy itt vagy!

– És hol máshol lennék, ha nem valami veszélyes mentőakción?

– Helló? Ha jól tudom, én is ugyanazon a küldetésen vagyok. – Ron volt az. Harry mögött állt meg, arca egyszerre tükrözte az örömöt és a bosszúságot. Hermione őt is magához akarta húzni egy ölelésre.

Ron fintorgott, majd jóindulatúan rámutatott, hogy Harry nyilván még nem fejezte be a magáét.

– Persze, mindketten idióták vagytok, hogy eljöttetek, de nem is vártam mást – mondta nekik lihegve.

– Na, ez a hálád – gúnyolódott Ron. Szemei tágra nyíltak, amikor a feléjük közeledő sötét alak Tonkssá vált. – TONKS!

Tonks épp lerázta magáról Ron számtalan Reducto varázslatának nyomait.
– Szóval ti ketten lőttetek ránk? – kérdezte barátságosan. – Weasley, ez volt a legbarátságtalanabb baráti tűz, amivel valaha találkoztam.

Ron és Harry örömmel látták őt. Harry erősen megpaskolta a hátát.
– Te, auror asszony, láthatóan elpusztíthatatlan vagy.

A lány rákacsintott.
– Ez a népszerű elmélet. Hol van Mordon és a többiek? És hol a fenében van Remus! Soha nem fogja hallani a végét, ha itt maradt!

– Bent vannak. Mindannyian.

– Mordon itt hagyott titeket kettesben? – kérdezte Hermione hitetlenkedve. Harry félreértette a kérdést. – Tudom!

Hermione megsimogatta a karját.
– Biztosan megvolt rá az oka.

– Milyen oka? Miután ennyi fáradságot vett magára, hogy idehozzon minket, azt mondja, várjunk kint rájuk? Tudtam, hogy ez csak egy látszatfeladat lesz: lőni mindenkire, aki megpróbál elmenni. Legalábbis addig, amíg ti ketten meg nem jelentetek – mondta Harry.

– Hárman – javította ki a lány.

– Harry – szólt közbe Ron sóhajtva –, ez tényleg csak látszatmunka, mert úgy tűnik, ezen a kettőn kívül senki sem hagyta el az épületet.

– Három – ismételte Hermione.

– Három mi? – kérdezte Ron, majd hirtelen rosszul lett. – Hermione! Az ott… az ott vér?

Harry megszakította a válaszát azzal, hogy felemelte a pálcáját tartó karját.
– Vissza!

Draco volt az oka ennek az új pániknak. Feléjük tartott.

– Lőni fogsz, mielőtt gyökerek nőnek ki a lábamból, Potter? – kérdezte Draco húzva a szavakat. A lába furcsa szögben állt ki, és még a sötétben is látszott, hogy halálos fehérségbe sápadt.

Harry pálcáját tartó keze megrándult.

– Harry, ne! – Hermione megragadta a csuklóját. Olyan volt, mintha egy mászókán lógna. Harry nem mozdult. Hermione várta, amíg Harry rá nézett, mielőtt megszólalt. – Ő velünk van!

– Mi?

– Megölt egy halálfalót, hogy kiszabadítson – tette hozzá halkan.

– Igaz, Harry. – Tonks óvatosan rátette a mutatóujját Harry pálcájának hegyére, és finoman leengedte. – Barátságos. Szóval hazavihetjük és megtarthatjuk.

Meglepő módon Ron gyorsabban fogadta el ezt, mint Harry. Odaszaladt Dracóhoz, hogy segítsen neki. Kedves gesztusáért gúnyos mosolyt és egy pofont kapott.

– Hűha! – kiáltott fel Harry, tágra nyílt szemmel, miközben tetőtől talpig végigmérte Dracót. – Úgy nézel ki, mintha a pokol épp most engedett volna el, haver.

– Örülök, hogy látlak, Potter – zihálta Draco. Sántikálva odabotorkált egy fához, és nekidőlt.

– El kell vinnünk a kórterembe vagy a Szent Mungóba, hogy elláthassák a lábát – suttogta Hermione Harrynek.

Harry megnyugtatóan megszorította a kezét, és észrevette, hogy Draco éles szemmel figyeli ezt a gesztust.

– Vidd magaddal Tonksot. Ron és én itt maradunk. Mordon feladatot adott nekünk, szóval akármilyen hülyeség is, végig fogjuk csinálni.

– Már tudom, hogy itt maradsz – mondta Hermione komolyan. – Figyelj, nem azt kérdeztem, hogy velünk jössz-e vissza.

Harry ránézett.
– Kezdesz pimasz lenni, Hermione.

– Ez a bennem élő Draco – sóhajtotta, majd szeretetteljes mosolyt küldött felé. – Kérlek, vigyázz Ronra!

– Igen – bólintott Harry, miközben Ron egykor vakítóan fehér cipőire gondolt. – Szüksége lesz rá.

– Hagyjatok békén, hallak titeket – morogta Ron.

Tonks felhúzta a szemöldökét.
– Mintha magukra hagynálak titeket – mondta Ronnak és Harrynek. – Maradok. Ha másért nem is, hát azért, hogy lássam Mordon arcát, amikor elmondom neki, hogy Lucius Malfoynak köszönhetően szabad vagyok.

– MI? – tátotta ki a száját Ron.

Tonks rövid pillantást váltott Dracóval. Tájékoztatták Lucius szökéséről és a fia megmentéséről. Monstro védelme érdekében nem akarták felfedni, hogy ő is részt vett Tonks megmentésében. Jobb, ha az egészet a rejtélyes módon megjavult Luciusra kenik.

Hermione nem értett egyet azzal a tervvel, hogy megtévesztések a hatóságokat, de az igazság Monstro életét közvetlen veszélybe sodorná.

– Négy dolgot kell tudnotok – kezdte Hermione üzletszerű hangon. Gyorsan összeszedte összekócolódott haját, és villámgyors mozdulatokkal laza copfba fonta.

– Ha az egyik az, hogy Bellatrix Lestrange itt van, akkor azt töröljétek a listáról – mondta Harry.

– Rendben. Blaise Zabini Voldemort toborzója a Roxfortban. Ő hozott ide. Van egy szoba tele valószínűleg nagyon dühös halálfaló jelöltekkel, akiket sikerült bezárnunk, és végül, igen, Lucius Malfoy felelős azért, hogy megkaptuk ezt a pálcát. Ez mindenesetre az igazság volt. Felemelte a szóban forgó pálcát. – Ő szabad, és valószínűleg már száz kilométerre van innen. Elmondanád mindezt Mordonnak, amikor találkozol vele?

Harry állkapcsán megrándult egy izom. A szemüvege mögött ismét az őrült tekintete látszott. – Zabini, azt mondod?

– Igen.

– És Lucius Malfoy szabadon járkál? – Ron még mindig nehezen tudta feldolgozni ezt a részletet.

– Ő mentette ki Dracót, és adta neki a pálcát. Valamilyen figyelemelterelés is tervben volt – tette hozzá Hermione.

Ron felemelte a fejét.
– A robbanás!

– Az apád figyelemelterelése bizony nagyon is elterelte a figyelmet – jegyezte meg Tonks szárazon Dracónak. – Úgy tűnik, csak mi vagyunk itt kint.

Ron bólintott. A vár keleti oldaláról felszálló, kavargó szürke füstre mutatott.
– Hát, mondjuk úgy, hogy az épület egy egész szárnyát felrobbantotta – tájékoztatta őket. – Mordon és a csapat többi tagja átment a hatalmas lyukon, amit a robbanás okozott. Parancsot adott, hogy lőjünk rá bárkire, aki nyugatról jön ki.

– Akkor azok mi vagyunk – sugárzott Tonks.

– Hol van a másik auror? Nem ketten tűntetek el? – kérdezte Ron. Hangjában óvatosság csengett.

Tonks mosolya eltűnt. A tenyerével megdörgölte a homlokát, majd sajnálkozva nézett rájuk.
– Bligh meghalt.

– Mi történt vele? – kérdezte Harry.

– Roxfortban történt. Valami zsupszkulcs, ami valami szörnyű helyre küldte, gondolom – Tonks megmozgatta a jobb keze ujjait. – Mit nem adnék most a pálcámért…

– Jobb, ha ti ketten indultok – mondta Harry Dracónak és Hermionénak. – Később utolérünk benneteket.

– Oké. Vigyázz magadra, Harry.

– Tűnjetek el – válaszolta félmosollyal, és intett Hermionénak, hogy induljon. Ezután Dracóhoz fordult, és halkan szólt hozzá: – Ha bármi baja esik, meghalsz.

Draco erre nem tudott okos választ adni.
– Végre valamiben egyetértünk.

hozzászólások: 0