46. fejezet
Vészhelyzet esetén törd be az üveget


– Hogy jutunk vissza? – kérdezte Hermione. Draco előtte haladt a bozótban.

Bár megsérült és kimerült volt, mégis nevetségesen csendesen mozgott. Hermione ezzel szemben úgy érezte magát, mint valami botladozó, eltévedt elefánt. A sötétben való sétálgatás nem az ő műfaja volt. Kétszer is egy alacsonyan lógó ágba ütötte az arcát. Alig látták, merre mennek.

– Majd kitaláljuk, ha hoppanálni kell – válaszolta Draco.

– Mi van, ha van valami hoppanálásgátló határ?

Félretolta neki egy ágat.
– Lehet, hogy van, de mostanra biztosan már jócskán túl vagyunk rajta.

Hermione megragadta a könyökét, hogy megállítsa. Kritikus pillantást vetett rá, amikor az felé fordult.

– Malfoy, ne vedd sértésnek, de szerintem, ha együtt hoppanálunk, a végén összenő a csípőnk. Nem vagy olyan állapotban, hogy megcsináld.

A szája sarka felkunkorodott.
– Akkor tényleg rajtam maradnál.

– Nem viccelek!

– Tudom – mondta. – Nincs humorérzéked.

– Draco, csak egy pálcánk van. Ha nincs visszafelé vezető zsupszkulcs, lehet, hogy mégis az aurorokra kell várnunk.

– Lesz zsupszkulcs vissza a Tiltott Rengetegbe – biztosította. – És pontosan azt fogjuk megtalálni.

Megtalálni? Alig látta őt, nemhogy a környezetüket. Az erdő minden része ugyanúgy nézett ki számára.

– Erre jöttél, amikor megérkeztél?

Egy pillanatig elgondolkodott, mielőtt válaszolt.
– Igen, azt hiszem. Azok a fák ismerőseknek tűnnek.

Hermione a szóban forgó fákra bámult. Persze, hogy ismerősek voltak. Pontosan olyanok voltak, mint minden más fa, amit az elmúlt húsz percben látott. Draco azonban úgy tűnt, úgy gondolja, hogy jó helyen járnak, mert hirtelen felélénkült.

Egy kis tisztásra értek, és még Hermione is láthatta, hogy a földön fekvő hullott levelek jól letaposottak voltak. A területet nyilvánvalóan gyakran használták. Draco széles félkört tett meg, végig sántítva, majd magában bólintott.

Hermione örült, hogy végre levegőhöz juthatott. Figyelte őt, és kissé komoran arra gondolt, hogy az egész kínos helyzetükért egyértelműen a szerelem a felelős.

Mindannyian valamilyen formában szenvedtek tőle. Blaise, Draco, Monstro, Pansy. Harry és Ginny pedig a tapasztaltabb mellékszereplők voltak. Hermione azonban nem akart a példájukból tanulni. Ennyire tagadni önmagadat káros a lélekre.

Ha valami, akkor Fida Mia győzte meg erről.

Ki gondolta volna, hogy a szerelem olyan érzés, mintha az embernek minden másodpercben az egész világegyetemet elveszítenie kellene? Pontosan mi ebben a jó?

Szürreális volt. Nem, valótlan volt. Ha belegondolt, mi minden történt velük azóta, hogy az érettségi bál éjszakáján engedett Draco lassú, leereszkedő mosolyának. Úgy tűnt, mintha évekkel ezelőtt történt volna.

Figyelte őt, és arra gondolt, hogy valószínűleg millió dolog van, amit szeretne vele csinálni és megmutatni neki, ha már biztonságban lesznek. Ez elég nagy kérés volt, nem igaz? Hogy biztonságban legyenek? Ez olyan boldog, gyomorszorító várakozással töltötte el.

Vitatkozások. Rengeteg vitatkozás. Szerelmeskedés. Igen, abból is bőven. Hogy legyen valakid, akit olyan jól ismersz, hogy tényleg nem kell megkérned, hogy kölcsönadja a kabátját, amikor fázol, mert az egy szó nélkül is a válladra kerül.

– Ez az, biztos vagyok benne! – kiáltotta. – Ide teleportáltunk be. Valahol itt kell lennie egy portálnak…

Hermione még soha nem látott senkit, aki ennyire izgatottnak tűnt volna egy kivájt fatörzs látványától. Biztosan ő maga is kissé zavartan nézett ki, mert a férfi így szólt:

– Granger? Jól vagy?

Mosolya feszült volt, de Hermione nem vette volna észre, ha nem mondják meg neki. Hirtelen fázni kezdett. Travers tátott szája és vérrel fröccsent törzse úgy táncolt a szeme előtt, mint egy rémálomból előbújt báb.

– Már majdnem otthon vagyunk – nyugtatta meg a férfi.

Olyan gyönyörű hangja volt. Hermione elgondolkodott, hogy eddig miért nem vette ezt észre. A hang áthatolt a későn beálló sokkján. Draco odasántikált hozzá, és megszorította a kezét. Az ujjai ijesztően jegesek voltak.

– Ugye nem hagy cserben most az a griffendéles bátorságod? – kérdezte. A hamis mosolya jobban sikerült, mint az övé, de Hermione mégis érezte, hogy aggódik érte.

Hermione megrázta a fejét.

– Jó.

Körbe-körbe tapogatta a tisztáson lévő tárgyakat. Még mindig fogva tartva a kezét, Hermione felkészült a jellegzetes, a köldöke mögött érzett belső húzódásra, de az nem jött el. Draco a lábával megérintette egy rönköt, majd a mellette lévő sziklát, végül az elszáradt fa tuskóját.

Még mindig semmi.

– Malfoy, ha nem találjuk meg ezt a zsupszkulcsot, szerintem előre kellene hoppanálnod a Szent Mungóba. Én visszamehetek Ront és Harryt keresni – javasolta.

– Nem fogok csak úgy holtan összeesni. Ne nyaggass, hanem segíts keresni!

Valami a sötétben felkeltette a figyelmét, talán csak azért, mert a felettük lévő felhő kissé eloszlott, és a halványuló holdfény maradéka beszűrődött a tisztásra. Nagyon hasonlított egy arany nyakkendőcsapra, amit egy tölgyfa kérgébe szúrtak. Elindult felé.

– Draco, látod azt? Azt hiszem…

A férfi megijesztette, amikor a kezét a szájára tapasztotta, és visszahúzta az árnyékba. Egy görbe fűzfa alatt álltak együtt, az alacsony lombozat takarásában. A lány remegése annyira erős lett, hogy Draco elkezdte fel-le simogatni a karjait. Érezte a csuklóján lévő kötéseket.

– Mi az? – suttogta a lány.

– Nem tudom – válaszolta a férfi, lélegzete megmozgatta a lány halántékán lévő puha szőrszálakat. – Lehet, hogy semmi.

De nem semmi volt.

Valaki épp most lépett be a tisztásra. Hermione összeszűkítette a szemét a lombok között. Csak egy karcsú alakot tudott kivenni a sötétben. Megpróbált félretolni egy ágat, hogy jobban lásson, de Draco nem engedte.

Neki jobb kilátása volt. Hermione felemelte a fejét, hogy ránézzen. Úgy vélte, Draco látja, ki az, mert gyilkos pillantást vetett rá.

– Ezt az erdőt úgy ismerem, mint a tenyeremet – mondta egy ismerős hang. – Minden apró zugát és szegletét.

Blaise rendkívül intenzíven bámult a földre. Úgy tűnt, mintha a szétszórt levelek mintázatát olvasná. Hangosan felsóhajtott.

Hermione szorosabban markolta Draco karját. Pálcájuk volt! Egyszerűen csak meg kellene kábítaniuk, amíg van rá lehetőségük! Draco azonban nem tett semmilyen mozdulatot erre.

– Te vagy az, Draco? – kiáltotta Blaise. – Persze, hogy te vagy. A visszavezető zsupszkulcsot keresed, ugye? Gondoltam, hogy így lesz. Nem vagy olyan hülye, hogy itt maradj és hősködj, még a kedves feleséged lenyűgözése érdekében sem. Bár talán az auror megmentése elég lenyűgöző volt?

Hermione Ronra, Harryre és Tonksra gondolt, és imádkozott, hogy biztonságban legyenek.

– Tudom, hogy ott vagy. Tudom, hogy valaki ott van. Te vagy az, ugye, Draco? Hermione, vele vagy? Visszaviszed őt biztonságban Roxfortba? Akkor te voltál az, aki azt a szörnyűséget tette szegény Traversszel?

Nem tehetett róla. Újra látta a holttestet. Az agya nem hagyta nyugodni. Draco mintha érzékelte volna ezt, és megnyugtatóbban ölelte át.

– Nem jössz elő? Talán rávehetlek, bárki is legyél – folytatta Blaise. Karjait keresztbe fonta, és szinte a földre dobolta a lábát. – Mutasd magad, és talán elmondom, hol van Bellatrix. Még nem találták meg, tudod. Azok a hülyék megrohamozták az épületet, és persze ő eltűnt, mint a füst. De én tudom, hol van. – Ezt az utolsó mondatot énekes hangon mondta.

Lehet, hogy Blaise azt akarta sugallni, hogy teljes mértékben kézben tartja a helyzetet, de most, hogy Hermione a lábujjhegyére állt, láthatta őt, és egy olyan embert látott, aki a pánik szélén állt. A szeme idegesen szaladgált a tisztás szélén, hogy megnézze, nem közeledik-e valaki más.

Hermione Dracónak suttogta:
– Csak blöfföl.

Mintha Blaise hallotta volna, így szólt:
– A Mesterem Bellatrixot fogja hibáztatni a művelet katasztrofális kudarcáért, azután, hogy a toborzóim idén olyan keményen dolgoztak és rendíthetetlenül elkötelezték magukat. Én akarom őt leváltani, Draco. Gyere ki, és elmondom, hol van az a nő, aki saját testvére megsemmisítését rendelte el. Az a nő, aki aláírta anyád halálos ítéletét. Cserébe egy búcsút kérek, barátom.

Ugye Draco nem dőlt be ennek a sületlenségnek?

– Maradj itt! – mondta Draco neki.

Hermione megfordult a karjaiban, és felnézett rá dühösen.
– Mi? Megőrültél? – sziszegte. – Egy másodpercig sem bírnád ki!

– A belém vetett bizalmad igazán megható.

– Mivel nem vérzik a sebéből, és nem szenved a nemrég elszenvedett Cruciatus varázslat hatásaitól, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy jelenleg jobb formában van, mint te!

– Ne legyél hülye – sziszegte vissza –, nem fogok vele harcolni. Csak feltartom. Azt hiszi, már nincs veszélyben, mert sikerült észrevétlenül elhagynia azt az épületet, hát téved. Menj vissza, és hozd ide Weasley-t és Pottert! Vagy még jobb, hozd ide az igazi aurorokat!

– Tényleg azt hiszed, hogy elárulja, hol van Voldemort jobbkeze?

– Igen, azt hiszem. Most pedig vedd magaddal ezt a pálcát.

Visszadugta a kezébe. Teljesen megőrült.

Draco összeszorította a fogait.
– Granger, eltűnik, ha meglát, hogy fegyverrel közeledek hozzá. Hadd higgye, hogy fegyvertelen vagyok, és a bosszúvágy tönkretett.

– Te nem vagy az? – kérdezte a lány.

A férfi tenyerét a boszorkány arcára helyezte.
– Nem bízol bennem?

– Itt nem a bizalomról van szó, hanem a hülye tervekről! Ez olyan, mint azok a régi Batman-epizódok – mondta keserű meggyőződéssel. – A gonosz kiváltsága, hogy a hős halálát a lehető leglátványosabbá és a lehető legnevetségesebben bonyolulttá tegye!

Draco kissé hitetlenkedve nézett rá.
– Batman.

Hermione egyre hisztérikusabbá vált.
– Igen, a kibaszott Batman!

– Hermione, ő nem tud megölni. Megmentettem az életét, amikor még gyerekek voltunk. Varázslói adósság fűz minket egymáshoz.

Ez újdonság volt. Hermione tágra nyílt, aggódó szemmel bámult rá. A gyilkolás nem jelentett fájdalmat, és Blaise már bebizonyította, hogy több mint hajlandó hatalmas fájdalmat okozni Dracónak. Draco nem Batman volt. Ő volt Hermione élete szerelme.

– Mit fogsz tenni?

Draco vállat vont.
– Bosszantani fogom. Úgy tűnik, ez az, amit a legjobban tudok.

Hátra lökte a lányt a bozótba, de Hermione nehezen engedte el. A tetoválása sötét foltként rajzolódott ki a hátának világos bőrén.

– Siess már!

Vajon félelem csengett a hangjában? Lehetetlen. Hermione habozott.

– Arra az esetre, ha dühösebb, mint amilyennek látszik – tette hozzá Draco. Grimasszal eltorzította az arcát, de mégis sikerült mosolyognia.

***

Vonakodva elengedte, és nézte, ahogy kilép a fák közül, hogy utoljára szembeszálljon a történet gonoszával.

Remus Lupin úgy gondolta, talán a fejre mért ütés okozta ezt. A fejsérüléseknél sosem lehet tudni.

Egyszer James véletlenül egy krikettütővel Sirius fejére csapott, miközben a közös szobában bolondozgattak, és Tapmancs esküdözött, hogy utána órákig apró, táncoló tündéreket látott.

Lucius Malfoy nem volt apró, táncoló tündér. Ráadásul az a rohadék épp most próbálta megölni Remust.

Bár, hogy igazságosak legyünk, ez nem volt személyes ügy. Lucius valószínűleg az egész halálfalók-emeletet akarta kiirtani, és nem tudta, hogy az aurorok mentőcsapatának két tagja éppen be akart osonni az erődbe.

Remus azonnal felismerte a levegőben a sárkánycsont-por éles, maró illatát, amint kinyílt az ajtó. A finoman őrölt anyag rendkívül illékony volt. Egy csipetnyi mennyiség is, ha nem megfelelően kezelik, könnyen végtagvesztéshez vezethet. Akárki is robbantotta fel, biztosan egy egész üveggel használt fel belőle.

Lucius-t valójában csak később látta meg. A robbanás ereje ugyanis felkapta Astridot, és hátrafelé hajította ki az épületből. Remus eközben szoros, intim kapcsolatba került a fallal, majd a padlóra rogyott. A folyosó további részén legalább két további eszméletlen alakot tudott kivenni. Remélhetőleg halálfalók. Mordonnak jobb, ha siet, a fenébe is.

Astri felült, korommal és porrá zúzott kővel borítva. A szaggatott köhögése meggyőzte Remust arról, hogy a lány szűkmarkú meneküléssel úszta meg.

Aztán, Remus megdöbbenésére, Lucius Malfoy nagyon nyugodtan kisétált a füstölgő vérengzésből, és fényes, fekete csizmás lábával átlépett rajta. Két lépést tett, megállt, megfordult, majd lenézett rá.

– Lupin? – kérdezte, szinte beszélgető hangon.

Remus a levegőben lebegő poron keresztül pislogott rá. Éppen válaszra készült. Lucius megelőzte.

– A fiam veled van?

– Nem – zihálta Remus.

– Gondoskodj róla, hogy megtaláld, mielőtt elhagyod ezt a viperafészket – mondta az idősebb Malfoy. Tovább sétált, majd a folyosó egy későbbi pontján megállt, hogy látszólag véletlenül elvegye az egyik elesett halálfaló pálcáját.

Amikor Remus végre sikerült talpra tántorognia, Lucius még mindig kábítóvarázslat-távolságon belül volt. De ha az idősebb Malfoy számított a varázslatra, nem mutatta ki.

**

Draco most már tudta, hol van Bellatrix. Tudta.

Nem kellett könyörögnie, megvesztegetnie vagy gúnyolódnia. Blaise egyszerűen csak elmondta neki, miközben a szemében az öröm és a számító szándék fénye ragyogott.

Blaise küldetése ugyan romokban hevert, de ha a kinevezését még megmenthette, akkor Draco úgy vélte, ez boldoggá tette Blaise-t. Amennyire egy szociopata képes igazi boldogságot érezni, gondolta.

Draco szerencsétlenségére a halogatás csak addig működött, amíg volt mivel halogatni. Miután már megszerezte azt, amiért kockára tette az életét, Draco fogalma sem volt, mit kezdjen még Blaise-zel.

Az, hogy megfojtsa, nem jöhetett szóba, mivel nem volt pálcája, és az erőfeszítés miatt el is ájulhatott volna. Az nemcsak kínos lett volna, de akár végzetes is.

Hacsak Hermione nem sietett volna vissza segítséggel.

Draco megpróbálta lazán kezelni a helyzetet.
– Remek – mondta –, kösz az infót. Majd jelentkezem.

Csodával határos módon Blaise nem sietett elmenni.
– Hermione nélkül akarsz elmenni? Elküldted őt az aurorokhoz? Mi volt az a „ne nyúlj hozzá, vagy megöllek” szöveg korábban a börtönben? Meggondoltad magad vele kapcsolatban, mi?

– Nem – mondta Draco. – De azóta rájöttem, milyen szörnyű zsémbes. Vedd csak el tőlem.

– Nagyon viccesnek tartod magad, mi? – gúnyolódott Blaise.

– Csak szélsőséges, élet-halál kérdésekről van szó.

Erre Draco morcos pillantást kapott.

– Hol van Hermione? – kérdezte Blaise.

Szóval ez volt a terve.

Elképesztő. Még mindig a lányt üldözi. Draco nagyon is szívesen végzett volna vele. Talán elkerülhető lett volna ez az egész tragédia, ha Draco egyszerűen magával vitte volna Blaise-t a kocsmázásra Monstróval, és elintézte volna, hogy az az őrült barom elveszítse a szüzességét.

Draco felhorkant.
– Húzz a picsába, te elmebeteg…

– IMPEDIMENTA!

A váratlan varázslat olyan erőteljesen hangzott el, hogy Dracónak nem is kellett felnéznie, hogy tudja: Hermione visszatért Potterrel. Weasley is ott volt.

Bár meglepődött, Blaise mégis gyors volt. Saját támadó varázslatokkal válaszolt, de Potter reflexei páratlanok voltak. A földre vetette magát, és elgurult, elkerülve Blaise Stuporját. Szerencsétlenségére a varázslat ívet írt le, mielőtt eloszlott volna, és Weasley-ről és Hermionéról lepattant, ereje pedig a földre lökte őket. Hermione pálcája elrepült. Annyira magához tért, hogy utána nyúljon, de Weasley elhúzta onnan, mielőtt újabb varázslatsorozat porral és elszáradt levelekkel borította volna be a környéket.

Végül Potter egyik varázslata célba ért, és Blaise vállát találta el. Blaise oldalra zuhant a földre. Weasley gyorsan kirúgta Blaise pálcáját a kezéből.

– Te, jól vagy, haver? – kérdezte Ron Dracótól, aki a csetepatétól lihegett. – Hermione attól tartott, hogy a ropogós, füstölgő maradványodat fogjuk megtalálni ott, ahol hagyott téged állni.

Draco nem vette le a szemét Blaise-ről.
– Nem – felelte. Aztán odalépett a földön fekvő férfihoz, hátrahúzta a sérülésmentes lábát, és erősen hasba rúgta. – Most már jobb.

– Elmondta neked? – kérdezte Harry. – Úgy értem, hogy hol van Bellatrix Lestrange?

– Elmondta, de hogy megbízható-e az információ, az még kérdéses. Legalábbis most már őrizetben van a besúgó.

Harry arcán hitetlen mosoly jelent meg.
– Úgy tűnik, megfogtuk a nap fogását. Mordonak lesz mit kérdeznie tőle.

Ron a köpenyének hátuljánál fogva felrántotta a habzó Blaise-t, és a fülébe súgta: – Ne mondj semmit! Ha teheted, ne is lélegezz! Ha megpróbálsz valamit, hagyom, hogy Malfoy sokkal rosszabbat tegyen veled, mint hogy a drága csizmáját a hasadba vágja. Hallod? Most már nem vagy olyan magabiztos, ugye, diákelnök?

– Ron – szólt Hermione. Lassan Draco felé sétált. Egy napra már elég volt a kellemetlenségből. – Befejezhetnénk ezt gyorsan, kérlek?

– Rendben. Visszavisszük Mordonhoz. Ti ketten menjetek tovább a Szent Mungóba, ahogy terveztétek. – Ron durván Blaise felé lökte, aki átvette a dolgot: pálcájának hegyét Blaise állára helyezte, és sürgette a foglyot, hogy menjen tovább.

Blaise néhány lépést tett előre, majd megállt, és Draco felé fordult.
– Malfoy.

– Ne is figyelj rá! – kiáltotta Potter, és emlékeztetőül megdöfködte Blaise állát.

– Igazad volt! – makacskodott Blaise. – Nem adhatod meg nekem, amit akarok, Draco.

– Fogd be! – csattant fel Potter.

Draco felemelte a kezét. Hallani akarta ezt.
– És most mit akarsz? Hogy meghaljak? De ezt nem tudod megtenni magad, ugye? Mert az a saját halálodat jelentené, és mindketten tudjuk, hogy nem vagy mártír.

– Hogy meghalj? – mosolygott Blaise. – Végül is. De először azt akarom, hogy szenvedj. – A mosoly megmaradt, amíg Hermionéra nem nézett. Blaise-nek nagyon kifejező arca volt.

A tekintetében látszó őszinteség valódi volt.

– Annyira sajnálom.

Nem egészen értve a helyzetet, Draco ösztönösen felé nyúlt. Csak két karnyújtásnyira volt tőle.

Túl messze, úgy tűnik.

Blaise egy kis üveggömböt hajított Hermione felé. A lánynak csapódva szétzúzódott.

A fejük felett a nap kezdett felkelni.

hozzászólások: 0