50. fejezet

– Boldog születésnapot – mondta Hermione a fürdőszoba mosdója felett látható, ködös tükörképének.

Odakint a világ éppen megpróbálta elárasztani magát. Hatalmas, erős nyári eső esett, amely a szélcsendes levegőben egyenesen a földre hullott. A nő, aki a tükörből visszanézett rá, nem tűnt különösebben elragadtatottnak a születésnapi köszöntéstől. De hát még csak hét óra volt reggel, és Hermione soha nem volt igazán működőképes kilenc óra előtt és legalább egy csésze tea nélkül.

Megmosta a fogait, és magában megjegyezte, hogy aznap este még egy adag mosást kell elintéznie, miközben a háta mögötti szennyeskosárban növekvő törülközőhalmot bámulta. Vagy talán mégsem. Nem volt jó idő a mosás szárítására.

Legalább a házikó kertje kapott egy kis öntözést. A háziasszonya aggódott a barnuló virágágyások és a sárguló fű miatt azon a nyáron. Talán bölcsebb döntés lett volna beköltözni Ginny londoni lakásába. Egy házikó mindig is több gondozást igényel, mint egy lakás. Végül Csámpás döntötte el a kérdést. Ő már megöregedett, és nem tudott többé a szokásos fürgeségével felrohanni egy lépcsősoron.


Ginny lakása négy lépcsősor tetején volt, ami a legjobb esetben is kihívást jelentett. Így hát a kicsi, két hálószobás, felújított György korabeli stílusú házikó túl elbűvölő volt ahhoz, hogy kihagyják. A melegebb hónapokban a macskamenta és a macskafű burjánzott a nap által kifakult téglaút mentén a hátsó udvarban, és ez mennyország volt egy idős macskának, aki még mindig szerette néha kicsit szaladgálni.

A lakás makulátlanul tiszta volt, de nagyon spártai, amikor Hermione aláírta a bérleti szerződést. Szüksége volt egy nagyobb ágyra, egy hűtőre és egy gáztűzhelyre. Harry sajnálkozott a televízió hiánya miatt, amikor meglátogatta, de Hermione biztosította róla, hogy mindig is képes volt nélküle boldogulni. Az egyik szoba alvásra szolgált, a másik pedig rögtönzött iroda és könyvtár volt, csakhogy könyvgyűjteménye már kinőtte a polcokat,
amelyeket édesanyja adott neki. A könyvek szépen sorakoztak az egyik fal mentén; hatalmas, ingatag halmok, amelyekről Ron viccelődött, hogy halálos veszélyt jelentenek Hermionéra vagy Csámpásra, ha valaha is rájuk dőlnének.

A háziasszonya egy kedves, özvegy mugli asszony volt, aki ragaszkodott ahhoz, hogy új függönyöket és a kis nappali meleg, színes szőnyegét adományozza. Csak az út végén lakott, és szinte minden második vasárnap beugrott teára és pletykálásra a misét követően. A közeli falu mugli volt, akárcsak a házikó, de nem volt nehéz bejelentkezni majd a két kandallót a Hop-hálózathoz csatlakoztatni. Ginny továbbra is azzal nyaggatta, hogy Lavender Brown a világ legmegbízhatatlanabb lakótársa, és ha Hermione valaha is meggondolná magát a visszavonult életmóddal kapcsolatban…

De ez egyhamar nem fog megtörténni. Hermione elgondolkodott azon, miért is akar egyedül élni, és magában annak tulajdonította, hogy egyke, aki élvezi a saját terét. És miután hét évet töltött bentlakásos iskolában, örült egy kis magánszférának.

Ebben egyébként is volt igazság. Ragaszkodni fog ehhez az indokhoz. A tükörben visszanéző arcot a forró zuhanytól rózsás arcpír borította. Rövid, göndör, nedves haj keretezte a finom, szív alakú arcot, amely talán egy kicsit soványabb volt, mint régen. Sötét fürtök tapadtak
a hajvonalához és a nyakszirtjéhez. A frizura miatt a szemei még nagyobbnak tűntek, és soha nem vette igazán észre, mennyire felfelé hajlanak a szemei, egészen a hajvágásig.

A változásra vágyva Hermione több mint egy éve, egy szokatlanul forró nyáron levágatta a nehéz, vállig érő haját. Azóta nem nézett vissza. Rájött, hogy a rövid haj valójában nem igazán könnyű gondozni, mivel reggelente elég sok időbe telt a hajtömeget elfogadható frizurává szelídíteni. De úgy gondolta, hogy a fürtös haj jobban illik hozzá. És biztosan nem hiányzott neki a fejbőrén lévő súly.

Épp akkor szólalt meg a bejárati ajtó csengője, amikor Hermione befejezte a
szájöblítést. Alig hallotta ki az eső zajából. Kicsit korai volt még a látogatóknak. Hermione homlokát ráncolta, miközben egy házikabátot húzott a pizsamájára és a zoknijára, majd elindult megnézni, ki az. Ron a bejárati lépcsőn állt, kezében egy átázott barna papírzacskóval. Rendkívül komolynak és rendkívül vizesnek tűnt.

– Születésnapi üdvözlet – mondta mosolyogva. Ezt két gyors tüsszentés követte.

– Ron, teljesen átáztál!

– Igen – szipogta, és úgy rázta le magáról a vizet, mint egy vizes kutya. Ekkor Hermione meglátta a seprűt, amit a hátára kötözött. Hermione felhúzta a szemöldökét. – Ezzel repültél ide?

Ron bólintott.
– Az Odúból. És igen – emelte fel a kezét, mintha el akarná hárítani a kérdést. – Anya tényleg ezt mondta. Egyébként ezeket ő sütötte neked.

Odaadta neki a barna papírzacskót. Hermione érezte a fahéjas sütemények illatát, bár azok az út során szivaccsá változtak.

– Az a rohadt víztaszító varázslat már az első kilométer után elmúlt – mondta lemondóan.
Csámpás az ajtóhoz jött, hogy megnézze, ki a látogató. Ron és a macska között soha nem volt túl jó a viszony. Élesen méregették egymást, mielőtt a közömbös Csámpás visszacsúszott
Hermione még be nem ágyazott ágyának kényelmébe. Hermione félreállt.

– Gyere be, épp egy kanna teát akartam főzni.

Ron úgy vélte, hogy Hermione túlságosan jól fogadta a hírt. Akkor mondta el neki, amikor a lány a reggeli elkészítésével volt elfoglalva, annak ellenére, hogy Ron kitartott amellett, hogy az anyja már a szeméig tömte tele. Mégis, hogy legyen valami tennivalója, amíg átadta a rettegett hírt, sikerült lenyomnia két szelet marmeládés pirítóst, és megosztotta a szeletelt grapefruitot, amit Hermione tett ki.

Hermione a feketét, cukrozott teát kedvelte, amit addig főztek, hogy már-már kávé lett belőle, így ő is szánta rá az időt, hogy oda-vissza járkáljon a hűtőhöz, hogy utántöltse a tejét.
Az eső továbbra is dörömbölt a palatetőn, ami megfelelő, feszült háttérzaj volt, gondolta Ron.
Hermione kicsi konyhájának asztalánál ültek, és az egyetlen külső reakció, amit a hírre mutatott, az volt, hogy az elmúlt öt percben folyamatosan keverte a teáját. A tea fele már
kiömlött a csészéből, és a csészealjra fröccsent. Úgy tűnt, nem vette észre.

– Hermione – kezdte óvatosan Ron. Merlinre, miért pont neki kellett most a hírvivőnek lennie? Mert Harrynek meg voltak kötve a kezei, Ginny pedig egy átkozott gyáva nyúl volt,
ezért. – Hallottad, hogy mi…

– Nagyon jól hallottalak, köszönöm – szakította félbe Hermione. Elgondolkodva kortyolt egyet a teáscsészéből. Szeme az asztallapra szegeződött.

– Nagyon jól viseled a dolgot.

A lány vállat vont.
– Szóval meghalt, és most visszatért.

Ron megmozdult a székén. Az egyetlen része, ami száraznak tűnt, a nadrágja hátsó része volt. Ázott cipői és zoknijai a mosdó felett lógtak.

– Pont ez az. Te soha nem hitted el, hogy meghalt. Akármit is mondtunk Harryvel vagy én, emlékszel? Kiderült, hogy igazad volt.

Hermione állkapcsa megfeszült. Az egyik rövid, ruganyos fürtjét a füle mögé tűrte.
– Ami Malfoyt illeti, nem érdekel, Ron. Tényleg nem. Már nagyon régen elvesztettem őt. Továbbléptem.

– Persze, hogy továbbléptél – mondta, valószínűleg túl megnyugtatóan. – De te is csak ember vagy. Nem baj, ha beismered, hogy ez azért elég nagy dolog, Hermione.

Ron nem volt felkészülve a dühre, ami Hermione tekintetéből sugárzott. A lány barna szemei belefúródtak, miközben a kanalat felé szúrta.

– Nincs semmi köztünk! A vég kezdete az a nap volt, amikor meghaltam a tóban. A Fida Mia varázslat feloldódott, és aztán elment. Elment! Ennyi. Kaland, szerelmi történet, tragédia. Hiba. Akárhogy is nevezd, a visszatérése nem jelent mást, mint a háború lehetséges, gyorsabb megoldását!

Ron nem szólt semmit, bár óvatosan felállt a székéről, és elővette a mosogatóból egy konyharuhát. Odaadta Hermionénak. Aki ezzel letörölte a teát, amit az asztalra öntött.

– Köszönnik – mondta szigorúan. – Bellatrix elfogása igazi nagy fogás. Mordon biztosana hetedik mennyországban van.

– Így van – állapította meg Ron, homlokát ráncolva.

– Joggal – vágta rá Hermione.

Csendben ittak még egy kis teát. Ron sóhajtott. Szörnyen gyenge volt a mély és értelmes beszélgetésekben.

– Tudom, hogy továbbléptél. De téged is ismerlek. Te nem egyszerűen… felejtesz.

Túl nagy erővel tette vissza a teáscsészét a csészealjra.
– Majd meglátod – mondta jegesen. – Higgy nekem. Jól vagyok, Ron. Malfoy iránt
jelenleg csak sajnálatot érzek.

– Furcsa, én haragot érzek.

– Már nem vagyok tinédzser. Ezek nem romantikus idők. Nem fogok hozzá rohanni, hogy újraélesszem az elpazarolt, kihalt szenvedélyeket.

– Amikor tizennyolc évesek voltunk, azok sem voltak romantikus idők – morogta Ron. – Inkább olyan idők voltak, amikor a hátad mögé kellett nézned, és az életedért kellett menekülnöd.

Hermione úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Ha elkerülhető, inkább nem szeretném látni őt.

Ron felpillantott. Pontosan ez volt az ő javaslata is.
– Na látod, az egy kicsit nehéz lehet…

– Miért? – kérdezte a lány, homlokát ráncolva. – A munkámnak semmi köze sincs a tiédhez
vagy Harryéhez. A Minisztériumban amúgy is alig kereszteződnek az útjaink.

– Hát, azért, mert Harryvel él együtt, azért!

– Mit csinál? – Hermione szemöldöke eltűnt a göndör hajába.

Ron legalább ezt a részt begyakorolta.
– Mint tudod, a Malfoy-kúriát Pansy Parkinson kezeli. Az egészet a Minisztérium
szervezte meg. A törvény szerint nem nyilváníthatják Malfoyt véglegesen elhunytnak, amíg nem telt el legalább hét év az eltűnése óta. Örökös hiányában a birtokot egy gondnoknak kell irányítania. Parkinson pályázatot nyújtott be a birtok fenntartására, és azt elfogadták. Malfoy azt mondta, nem akarja, hogy Parkinson hirtelen munka nélkül maradjon, ezért kijelentette, hogy szeretné, ha a szerződése egyelőre továbbra is érvényben maradna. Eközben Mordon nem akarja, hogy Malfoy eltűnjön a szeme elől, ezért…

– Szóval Harry hazavitte? – fejezte be Hermione.

– Igen.

Felállt.
– Eleget hallottam. El fogok késni a munkából.

Ron elgondolkodott, vajon tényleg naiv volt-e tőle azt hinni, hogy aznap reggel meglátogathatja anélkül, hogy leharapnák a fejét.

– Hermione, az állítólag elhunyt, titkos, egykori férjed öt év távollét után rejtélyes módon újra megjelent, és magával hozta a varázsló-Európa második legkeresettebb személyét, mint
foglyát. Ilyen körülmények között azt mondanám, megérdemelsz egy személyes
szabadnapot. Vedd ki ma a szabadnapodat. Ma van a születésnapod.

Ó, kizárt volt, hogy kihagyjon egy napot a munkából. Ron a Hop-porral távozott, nagyon aggódónak és nem csekély mértékben bűnösnek tűnve. Hermione mereven megköszönte neki a születésnapi jókívánságokat és a fahéjas tekercseket, majd egy puszival az arcára és egy őszinte ígérettel búcsúzott tőle, hogy hamarosan meglátogatja a magányos Mollyt az Odúban.
Aztán leült az ágy szélére, és az összekulcsolt kezeire bámult.

A hasában egyfajta szétfoszló érzés volt. Nem is fájt igazán, de mégis kellemetlen volt. Mint egy olyan sérülés, amit olyan régóta hordozol magaddal, hogy már el is felejtetted, kivéve az igazán hideg napokon, amikor újra jelentkezett, vagy amikor a világban és a fejedben minden olyan csendes volt, hogy megengedted magadnak, hogy újra eszedbe jusson.

Csakhogy most tompának érezte. Inkább csak egyfajta fájdalom volt, valójában, de még miközben erre gondolt, egyre élesebbé és hevesebbé vált, mígnem fehérre szorított ujjaival belekapaszkodott az ágytakaróba. Néha, az álom és az ébrenlét közötti pillanatokban,
megesküdött volna rá, hogy a sárkány még mindig a csípőjén van. Még mindig finoman tekergőzött a lába körül, mint egy kapaszkodó, ezüstös borostyán.

Az elején ezt a fantomérzést használta arra, hogy megpróbálja megtalálni Dracót, de érezni és használni két különböző dolog volt. Mindig olyan volt, mintha füstöt akarna elkapni. A fájdalom érzéki emlék volt, semmi más. A Fida Mia által lelkére varázsolt seb, amely még mindig időnként bizsergett. Ez nem volt iránytű, ami elvezetné hozzá. A Fida Mia akkor szűnt meg, amikor az élet egy pillanatra elhagyta a testét.

Már nem volt köztük kötelék, és Hermione már régen – némi keserűséggel – arra a következtetésre jutott, hogy a varázslat hiánya elég volt ahhoz, hogy Draco visszanyerje korábbi eszét, és elmenjen. Elhagyja őt. Feladja a varázslat hatása alatt tett ígéreteket. Elhagyni az örökségét. Nem csak őt hagyta ott, hanem az életét is.

A Gringotts-nál vezetett számlája érintetlen maradt. Ez eleinte egyfajta kóros reményt adott neki. Minél többet töprengett Hermione ezen a tényen, annál inkább ragaszkodott ahhoz, hogy Draco nem saját akaratából távozott. Talán kényszerítették? Lehet, hogy más erők is
működtek a háttérben?

De aztán megérkeztek a képeslapok abban az első évben, amikor eltűnt, szomorú emlékeztetőként arra az ígéretre, amelyet rákényszerített aznap, amikor találkoztak a kviddicspálya mellett.

– Tudom, hogy elindultál, hogy megcsináld, amit meg kell tenned, de egy levelezési cím jól jönne…

Ő sóhajtott.
– Egy heti levél lenne az ideális…

– Granger, én…

– A fenébe is, beérném egy havi képeslappal is. Nem vagyok válogatós.

Megpróbálta elmondani neki, nem igaz? Elég bolondnak érezte magát, amikor rájött,
hogy bárhol is legyen, saját döntéséből van ott. Saját döntéséből hagyta el őt. Ez nagyon fájt, annak ellenére, hogy gyakran azt hitte, megérti, miért tette. Hirtelen meleg foltok jelentek meg a meztelen combján. Lenézett, és észrevette a könnycseppeket az ölében, ahol a háziköntöse szétnyílt.

Hermione az arcához emelte az ujjait, és megdöbbent, amikor nedvesen húzta vissza őket. Nem, nem sírt. Nem fog sírni. Többé már nem. Nem volt semmi, amiért sírnia kellett volna,
valójában. Két, bevallottan eseménydús hét az életében, amikor még csak tizennyolc éves volt, aligha érdemelte meg, hogy újra felkavarja magát miatta.

A makacsságnak végül semmi értelme nem volt. A könnyek mindenesetre hullottak. Most már idősebb és tapasztaltabb volt, de még mindig ugyanaz a Hermione maradt, aki nosztalgikus hangulatba került a különösen szép naplementék láttán, elragadtatva várta a legújabb Weasley-unoka születését, és akit minden alkalommal tolakodónak vádoltak, amikor érdeklődött Harry és Ginny folyamatos, viharos szerelmi viszonya iránt.

Miután egy percig mélyen elgondolkodott, odasétált a szekrényéhez, és elővett egy kis, zsanéros fadobozkát, amely a szinte soha nem viselt cipői, a bőröndök és az a pár görkorcsolya alatt volt eltemetve, amelyet apja a tizenhatodik születésnapjára adott neki.
A Rejtélyügyi Osztálynál végzett munkája a szimbólumok erejével foglalkozott. A kutatás és annak lehetséges következményei valóban nagyon ígéretesek voltak. Nem is beszélve arról, hogy milyen tanulságos volt. Így hát tudta, mit kell tennie, és valójában már elég kifogást talált magának, hogy ne tegye meg.

A dobozban több tárgy is volt. Egy dió. Egy kis monogramos törölköző a Cobblestone Innből. Egy számla a Sushi Hutból az Euston Streeten. Egy cetli, amelynek sarka behajlítva volt, és
annyiszor hajtogatták össze, hogy már csak vonalak és redők voltak rajta. Egy póló, amelyen
lehámló szivárvány volt, és alatta egy elgondolkodó kinézetű béka ült. A nappaliban még mindig égett a tűz, Hermione Hop-utazására készülve, amellyel munkába indult. Odalépett hozzá, és az egész dobozt a tartalmával együtt a lángokba dobta.

Ezt követően nekilátott, hogy felöltözzön, és összeállítsa az ebédjét.
Sok mindent lehetne mondani a rutinról és az abból származó kényelemről.

hozzászólások: 0