52. fejezet

A Wizengamot másnapos volt. Vagy legalábbis a fiatalabb fele az volt. Az idősebb fele (az „idősebb” általában egy évszázadot vagy annál is többet jelentett) szemmel láthatóan könnyed léptekkel járt, és szilva színű kalapjaikat vidám szögben viselte.

Zacharias Smith volt a kivétel a mulatságban, de csak azért, mert a bírósági jegyzői munkaköréhez kifejezetten hozzátartozott, hogy figyeljen és mindent leírjon. A mentális jelenlét gyakorlatilag bele volt írva a munkaköri leírásába. Az előző évben kísérleteztek egy pennával, de az nem sült el túl jól, mivel a toll hajlamos volt a túlzott leírásokra, ami néhány igen színes ítéletet eredményezett.

Bellatrix őrizetbe vételét követő napon tömeges lemondás történt a Minisztérium magas rangú tisztviselői körében. Azok, akik maradtak, hogy kitöltsék a munkaidejüket, határozottan ünnepi hangulatban voltak, vagy inkább az ünneplés utáni hangulatban. Ha a Minisztérium jelenlegi hangulatát színkóddal lehetne jelölni, az egy meleg és szeleburdi sárga lenne, miután évekig feszült és rideg vörös volt.

Új, reményteljes szellő fújt át a minisztériumon, és ez egyenesen a Sötét Nagyúr szoknyája alá fújt.

Harry kilépett a nyolcas tárgyalóteremből, ahol éppen egy vizsgálóbizottság ült össze, és újra leült egy kinti padra, Draco mellé. Nagyon hosszú reggel volt.

– Még csak a vallomásod kilencvenhetedik oldalánál tartanak – mondta Harry, kissé vádló hangon.

Draco semleges hangot adott ki, és lapozott a Reggeli Prófétában, amit éppen olvasott. Visszatérése óta fontosnak tartotta, hogy naprakész legyen a jelenlegi eseményekkel.

– Gondolom, túl nagy kérés lett volna, ha a rövidített változatot adtad volna nekik?

– Ez a rövidített változat – válaszolta Draco, még mindig fel sem nézve. Rövid csend következett, amelynek során Harry Draco fekete, fűzős bőrcipőjét bámulta. Azok Harry cipői voltak, akárcsak az a (bevallottan olcsó) sötét szürke mugli üzleti öltöny, amelyet Draco aznap reggel viselt. Nem is vette a fáradtságot, hogy vasalóvarázslatot alkalmazzon rajta. Ami kissé bosszantó volt, az az a tény, hogy még a leolcsóbb mikroszálas ruha is úgy nézett ki, mint egy kifutón bemutatott divatruha Draco nyúlánk alakján.

Ahelyett, hogy ápolatlanul és tiszteletlenül nézett volna ki a Winzengamot előtt, Draco csupán nyugodtnak és magabiztosnak tűnt. Nem így Harry, aki a meghallgatás előtti éjszakát álmatlanul töltötte, forgolódva az ágyban. Annyira, hogy Ginny kirúgta a
hálószobából, hogy aludhasson egy kicsit az aznapi reggeli munkába indulás előtt.
A zavart Harry besétált az étkezőbe, és ismét átlapozta Draco százhetvenöt oldalas vallomását, mintha a nyugodt alvás titka azokban az oldalakban rejlene. Furcsának tűnt, hogy ilyen megrázó, nyugtalanító élményeket lehetett papírra vetni ilyen pontos, elegáns és határozottan rendezett kézírással. Ez olyan volt, mintha valakit rabolnának ki és vernének össze Csajkovszkij zenéjére.

Draco egyáltalán nem tűnt aggódónak attól a lehetőségtől, hogy a bizottság az elmúlt öt év tevékenységét elég gyanúsnak találja ahhoz, hogy további nyomozást rendeljen el, vagy ideiglenes őrizetbe vételét Azkabanba, amíg a bizottság tanácskozik. Már hat hete tért vissza, és a Minisztérium nyomozói épp most adták le jelentésüket arról, hogy Draco hosszú beszámolója tényeken alapul-e, vagy kitaláció.

A vallomás nem egy szemöldökfelhúzó eseményt tartalmazott. Harryt meglepte, hogy Draco néhány pokoli élménye nem hagyott kitörölhetetlen nyomot a férfiban. Vagy talán
mégis, de a nehezen megszerzett tapasztalat csak azt jelentette, hogy Draco
jobban tudta elrejteni. Merlin tudta, hogy eleve soha nem volt nyitott könyv. Hermione minden bizonnyal érdekes olvasmánynak találta őt.

Harrynek némi akaraterőre volt szüksége ahhoz, hogy újra Draco szemébe tudjon nézni anélkül, hogy túl sok érzelmet engedett volna átütni. Nem a sajnálat, az aggodalom, a tisztelet vagy a csodálat volt az, amit Harry a legerősebben érezte, bár mindezeket érezte.

Leginkább irigység volt.

Irigység, amiért Draco képes volt megtenni azt, amire Harry nem tudta rávenni magát – hogy hátrahagyja azokat, akiket szeretett, és elinduljon a saját küldetésére, ahol az egyetlen veszélybe sodort élet a sajátja lenne. Ez egy állandó, alattomos kísértés volt. Harry pontosan tudta, milyen pusztító vágy a bosszú, és túl jól tudta, hogy bármennyire is fájt, a nagyobb jó megkövetelte, hogy maradjon ott, ahol volt. Az utóbbi időben azonban a Nagyobb Jó
kezdett kissé pufóknak és önelégültnek tűnni.

Csak azért, mert Voldemort látszólag visszahúzódott, még nem jelentette azt, hogy
rendben lenne, ha a közösségük megkönnyebbülten felsóhajtana, és úgy folytatná az életét,
mintha semmi baj nem történt volna. Ez volt a problémájuk, amikor Voldemort legutóbb eltűnt. De ez volt a különbség kettőjük között, nem igaz? Draco azt tette, amit akart, Harry pedig azt, amit mindenki más akart. Harry tapsolt volna a másik férfi bátorságának, ha nem lett volna az a tény, hogy Draco tettei közvetlenül Hermione összetört szívéhez vezettek.

Önző vagy önzetlen – talán éppen erről kellett volna a Bizottságnak döntenie. Ekkor kinyíltak a terem ajtajai, és ott állt a kissé tintával foltos Zacharias. Éppen a jobb kezéből
masszírozta ki a görcsöt.

– Rendben, most már bejöhettek.

Harry és Draco felálltak.

– Most csak Malfoy maradjon – mondta Zacharias, kissé óvatosan Harry irányába pillantva. – Mindjárt meghozzák a döntésüket.

Harry visszaült, és szó nélkül átvette az újságot, amelyet Draco szépen összehajtott és átnyújtott neki.

***

– Ez a… küldetés, amelyet magára vállalt. Ön ezt bosszúnak nevezné? – kérdezte Dumbledore a bírák erkélyéről.

Dracót nem igazán érdekelte egykori igazgatója hivataloskodó hangszíne, ami annyira nem illett Dumbledore-hoz, de gondolta, hogy az embernek megvan a maga szerepe a Bizottságban.

– Hosszú, elhúzódó, gyakran rosszul megtervezett bosszú, igen.

Ezután egy másik inkvizítor, egy ősz hajú, középkorú nő, aki
feltűnően hasonlított Terry Bootra, vette át a szót.

– Ez bizony nem könnyű olvasmány, Mr. Malfoy – mondta komolyan. – Amit ön
átélt… – intett a keze előtt fekvő jelentéspéldány felé. – … az éhezés határán tengődő élet, olyan betegség, amely hajszál híján a halálba sodorta, és olyan időszakok, amelyeket
szörnyű helyeken, még rosszabb társaságban töltött el. Merem állítani, hogy az ön
neveltetése aligha készíthette fel mindezekre. És mindezt azért, hogy elfogja Bellatrix Lestrange-t, és bíróság elé állítsa azért, hogy ő szervezte meg édesanyja meggyilkolását?

Draco állkapcsa kissé megfeszült, de a tekintete minden, csak nem hűvös volt.
– Semmi sem formálja úgy a jellemet, mint egy jó kis éhezés – mondta könnyedén.

Horatio Coon, aki az inkvizítorok legfelső szintjén ült, türelmetlen hangot adott ki. Eddig meglepően csendes volt.

– Ez nem nevetnivaló! – figyelmeztette.

Dracót szórakoztatta, hogy a nemrég előléptetett Coon már nem volt kopasz, hanem egy laza kinézetű, rézszínű szőke parókát választott. Komolyan, az embernek jobb is járna. A paróka elég rosszul illett a Winzengamot szabványos, lila fejfedőjéhez.

– Ahogyan az sem, hogy trágyabogarakkal kell megélni, biztosíthatom – válaszolta Draco, aki nem vette észre a Dumbledore száján megjelenő enyhe felfelé görbülő mosolyt.

– Van bármilyen információja arról, hol tartózkodik az apja, Lucius Malfoy, vagy egy bizonyos Gregory Alexander Monstro? – kérdezte ezután Dumbledore.

Draco úgy vélte, ez volt az oka annak, hogy úgy döntöttek, vizsgálatot indítanak, ahelyett, hogy pusztán a saját nyomozásuk alapján tisztázzák az ügyét. Ginny Weasley-nek igaza volt. Az elmúlt hat hétben, mióta visszatért, Draco gyanította, hogy valószínűleg sokkal keményebb kihallgatáson esett volna át, ha Potter nem lett volna.

– Nincs.

– Öt éven át elrejtőzött a Minisztérium elől, és ez idő alatt elvárja tőlünk, hogy elhiggyük, nem tett semmiféle kísérletet arra, hogy kapcsolatba lépjen az apjával, aki éppenséggel nagyon is alkalmas módon eltűnt? – követelte Coon.

– Igen, valójában pontosan ezt gondolom.

Coon megvetően felszisszent. Ijesztően hasonlított Umbridge-re.
– Őszintén szólva, nem találom meggyőzőnek, Mr. Malfoy.

Draco együttérzően bólintott.
– Ugyanezt érzem a hajával kapcsolatban is, Mr. Coon.

Zacharias Smith sietve álcázta nevetését egy hirtelen, váratlan köhögési rohammal, de a zaj már visszhangzott a nagy teremben. Írnoki érdeme, hogy tollja egy pillanatra sem állt meg.
Mormogás futott végig a termen, miközben Coon rámeredt, arcszíne pedig megegyezett ruházatával. Dumbledore köhintett, és a moraj elhallgatott. Draco nem tudta kivenni az arckifejezését, de úgy vélte, Dumbledore elég „csillogóan” nézett ki.

– Egy órával ezelőtt döntésre jutottunk – közölte olyan hangnemben, mintha
csak ketten lennének, és Dumbledore roxforti irodájában beszélgetnének.

Á, ez megmagyarázta, miért épp most volt Coonnak ilyen nagy gondja.

– A főnyomozó ezen a héten benyújtott jelentése és alapos megfontolás után a Wizengamot véleménye szerint ezzel mentesül minden gyanú alól az apja, Lucius Malfoy szökése
és Gregory Monstro eltűnése kapcsán.

Draco sóhajtott. Bizony, elég sokáig tartott nekik.
Dumbledore elmosolyodott:
– Isten hozott itthon, Draco.

***

– Remekül sikerült elkerülnöd Malfoyt.

– Köszönöm – mondta Hermione, akinek a szél miatt kissé hangosabban kellett beszélnie. – Keményen dolgoztam rajta.

Ginny sóhajtott, de csak azért, mert Hermione egyébként nem hallotta volna. Az Azkaban börtön főkapuja előtt álltak, ahová a biztonsági Hop-ponttól sétáltak ide, amely maga is veszélyben volt, hogy elrepíti a szél.

A kis őrházról több sötét zsindely is levált, és a szélben kavargott, mint a forgószélbe került, pánikba esett varjak. Jól tette, hogy aznap reggel nadrágot és vastag kabátot választott
a szokásos üzleti talárja helyett. A könnyű talár nem bírta volna ki a zord északkeleti partvidéki vihart.

A fiatal őr, aki kísérte őket, épp egy nagy kulcsot forgatott a széles ajtóknál. Szabad kezével igyekezett a kalapját a fején tartani.

– Hát, ez nem mehet így tovább a végtelenségig – tette hozzá Ginny. – Ráadásul szerintem
Harry kezd megkedvelni őt.

– Mi, úgy érted, mint a penészt?

Hermione nem vette észre Ginny szórakozott pillantását, amikor az Azkaban börtön kapui kinyíltak, a szél segítségével. A két nőt nagyon mozdulatlan, párás levegő fogadta. Nem volt melegebb, mint kint, és minden bizonnyal sokkal sötétebb, annak ellenére, hogy a
falakra háromméteres távolságokban fáklyák voltak rögzítve. Hermione szorosabban
magához húzta mohazöld kabátját.

Sajnálta, hogy nem hozott magával egy vastagabb sálat. Az, ami rajta volt, nagyon elegáns volt, de valami Molly Weasley feneketlen kötőszekrényéből sokkal jobban ellenállt volna a hidegnek. Kint továbbra is üvöltött a szél, hangja méltóan elhagyatottnak tűnt. Egy másik őr közeledett. Széles, barátságos mosolyt villantott Hermionéra.

– Granger kisasszony. Máris visszajött? Nem mintha bánnánk, természetesen. Amúgy is alig jönnek látogatók.

– Szia, Horace! Hogy van a lábad?

– Sokkal jobban, köszönöm, hogy megkérdezted. – Az őr Ginny felé fordult,
most már kissé kevésbé barátságos arccal. – Beírnád magad, kérlek? – mutatott egy nagy, kopott bejegyzési könyvre, amely a sarokban hevert.

Egy idegesen mozgó toll volt a könyvhöz kötve, és időnként megpróbált elszökni. Ginny odasétált, hogy aláírja a nyilvántartást, és cserébe kapott egy sárga látogatói belépőt, amit fel kellett vennie.

– Akkor minden rendben lesz? – kérdezte Horace Hermionétól.

– Semmi gond. Majd én magam viszem fel.

– Látom, még mindig nem kedvel engem – jegyezte meg Ginny, miután Horace elment,
hogy visszatérjen a posztjára.

– Minden ügyvéddel így viselkednek – tájékoztatta Hermione. – Az a tény, hogy te a miniszter lánya vagy, és véletlenül éppen Pitont képviseled, természetesen nem segít a helyzeten.

A két nő elindult a liftek felé. Hermione megnyomta a gombot, mire hangos, fémes nyögés hallatszott.
– Az a tény, hogy Pitont képviselem, vagy az, hogy jól képviselem?

– Ó? Akkor a fellebbezés jól halad? – kérdezte Hermione.

Ginny általában telt szája vékony vonallá szorult össze.
– Aligha, de bármilyen enyhítés életfogytiglanra jobb, mint semmi.

Hermione egyetértett vele.
– Beszéltem erről az apáddal, de ő azt mondja, bízik az eljárásban.

– Az a tény, hogy csak azért kaptuk el Zabinit, mert Piton kiszabadította Luciust, sajnos nem állja meg a helyét – mondta Ginny. – És ott van még az a kis apróság is, hogy a Minisztérium
Lucius Malfoyt nagyobb gonosznak tartja, mint Blaise Zabinit.

Hermione úgy gondolt Luciusra, ahogyan utoljára látta őt a Malfoy-kúria dolgozószobájában: impozáns, ijesztő, látszólag nem bánta meg, hogy rosszul bánt Dracóval.
– Hajlok arra, hogy egyetértsem – mondta halkan.

Nehéz volt összeegyeztetni ezt a képet azzal a Luciusszal, aki az életét kockáztatta, hogy kiszabadítsa Dracót a toborzók walesi rejtekhelyéről. Elég merész mentőakció volt, ha figyelembe vesszük, hogy Luciust a harc mindkét oldalán keresték: a Sötét oldal halottként, a
Fény pedig élve.

– Szóval azt tervezed, hogy örökre elkerülöd Malfoyt?

Hermione vállat vont. Újra megnyomta a gombot, mivel a lift úgy tűnt,
hogy nem siet.

– Visszatér a Malfoy-kúriába, amint a Bizottság felmenti, ami elég hamar meg fog történni. Szerintem azzal lesz elfoglalva, hogy újra megismerkedjen az otthonával és a vagyonával.

– Tényleg elhiszed, hogy csak azért tér vissza, hogy a kúriával és az örökségével foglalkozzon? – kérdezte Ginny, hangjában kíváncsiság csengett.

– A családi vagyon és a társadalmi rang mindig is rendkívül fontos volt számára. Ezt mindig is egyértelművé tette.

– Mi van a bosszúval? – szúrt közbe Ginny. – Annyi időt és energiát fordítani arra, hogy levadássza az anyja haláláért felelős személyt, aligha önző cselekedet.

Hermione felhúzta az egyik szemöldökét.
– Tényleg nem?

– Csak azt mondom, szerintem lehetnek más gondjai is, mint új függönyöket rendelni a házába és a pénzhalmait számolgatni. Nehéz elhinni, hogy még mindig nincsenek érzéseid iránta.

– Az már régen volt. Nagyon fiatal voltam – emlékeztette Hermione. Ráncolva a homlokát, újra megnyomta a liftgombot, ezúttal erősebben.

– Ellentétben azzal, hogy most már nagyon öreg vagy, ó, huszonhárom éves vénasszony? –
válaszolta Ginny szárazon.

Megérkezett a lift. Hermione szórakozottan oldalra pillantott barátnőjére, miközben
beléptek.

– Fiatalabb voltam… Emlékszel a fiatalkorunkra, ugye?

Ginny felhorkant.
– Halványan.

– Hibát követtem el. Isten tudja, hányszor próbált figyelmeztetni. Nem fogtam fel a célzást, ugye? Miért akarsz hirtelen ennyire védeni őt? Pár évvel ezelőtt biztosan nem énekelted a dicsőítését. És Harry tudja, hogy ti ketten késő esti hajvágási üléseket tartotok? – kérdezte Hermione, miközben egy rövid, kávészínű fürtöt a füle mögé simított.

– Soha nem énekeltem Draco Malfoy dicséretét, az biztos – válaszolta Ginny hűvösen. – És nem kérlek, hogy bocsáss meg neki, de egyszerűen csak nem láttad őt, Hermione. Ő… nos, tudom, hogy klisének hangzik, de megváltozott. A szenvedés megváltoztatja az embert.

Megérkeztek a negyedik emeletre, amelyet a lift belsejében egy kijelzőn
„Maximális biztonság” felirattal jelöltek. Hermione kinyújtotta a tenyerét, és Ginnyt engedte ki elsőnek.

– Ha szenvedett, az az ő döntése volt. Nem én kényszerítettem, hogy elmenjen, Ginny.
Ezt ne felejtsd el. Elszalasztotta a lehetőséget.

– Talán úgy érezte, nincs más választása? Valójában még mindannyian gyerekek voltunk. Lehet, hogy rossz döntés volt, de néha csak a dolgokról alkotott korlátozott
megértésünk alapján tudunk dönteni. És valahogy nem hiszem, hogy Malfoynak sok tapasztalata lett volna abban, hogy valaki feltétel nélkül nagyon törődjön vele. Ami az iskola utolsó napján történt, az bárkinek összezavarta volna az agyát. Hiszen te meghaltál,
Hermione. Ron szerint Harry majdnem levágta Zabini fejét.

– Az embert, akit szeretsz, nem hagyod el – mondta Hermione, miközben már félúton jártak a folyosón. – Ennél egyszerűbb szabályt aligha lehet megérteni. Harry megérti.

Ginny arca kissé elkomorodott.
– Néha elgondolkodom…

Hermione hirtelen megfordult, és hitetlenkedő pillantást vetett Ginnyre.
– Harry soha nem hagyna el téged.

– Nem mintha nem gondoltam volna rá, azt elhiheted! – Ginny meglepődött, milyen hevesen hangzott a hangja.

– Harrynek vannak hülye elképzelései – értett egyet Hermione együttérzően. – De mindenekelőtt Harry megbízható.

Elértek egy újabb kapuhoz, amely mellett egy fiatal női őr ült egy apró íróasztalnál. Épp szundikált, de gyorsan figyelembe állt, amikor a nők közeledtek.

Ginny és Hermione szó nélkül átadták pálcáikat és minden egyéb tiltott mágikus tárgyat, amit maguknál hordtak. Ginny esetében ez egy időjárás-jósló medál volt, amit Bill adott neki
a huszadik születésnapjára. Hermione elővett egy darab üres, feltekert pergament a
kabátja belsejéből, és megmutatta az őrnek.

– Ezt be kell vinnem magammal.

Az őr bólintott, mivel már tájékoztatták a tárgyról.
– Ma húsz percet tölthet Pitonnal – közölte Ginnyvel.

– Annyi időt tölthetek az ügyfelemmel, amennyire szükségem van, köszönöm
szépen – vágott vissza Ginny bosszúsan.

A fiatal nő megrázta a fejét.
– Húsz perc, Weasley kisasszony.

– Csak tíz harminckor kell kihallgatnia a Parancsnokságnak.

– Miről? – kérdezte Hermione, homlokát ráncolva.

– A Malfoy-örökös visszatéréséről, ennyit mondtak nekem. Rutin kihallgatás az
ügy lezárásához. – A fiatal őr közelebb hajolt Hermionéhoz. – Az a hír járja, hogy Piton kiakadt, amikor meghallotta, hogy Malfoy visszatért. Talán azt hitte, hogy a másik Malfoyról van szó, tudod, az apáról.

Na, az már tényleg aggodalomra adott volna okot – gondolta Hermione.

– Komolyan kétlem, hogy Perselus Piton képes lenne „kiakadni”, ha megpróbálná – jegyezte meg komolyan.

– Azt hiszem, én jóval előtted végzek – sóhajtott Ginny. – Ne várj rám.

– Akarsz cserélni? – tűnődött Hermione.

Ginny megborzongott.
– Bellatrixért? Köszi, de nem köszi. Milyen dolgokat csinálsz a Rejtélyügyi Főosztályért. Inkább lapátolnám a sárkány trágyát Neville botanikai állatkertjében.

Hermione a sötétbe pillantott. A folyosó végtelennek tűnt, és ez nem a varázslatnak volt köszönhető. Azkaban egyszerűen ilyen hátborzongató és komor hely volt.

– A jobb oldalon az utolsó cella, ugye? – kérdezte az őrtől.

– Igen, Granger kisasszony.

Ginny sok szerencsét kívánt neki, majd gyorsan elindult a másik irányba, hogy a reggel hátralévő kevés idejét a nehéz ügyfelével töltse.


***


Bellatrix Lestrange cellája megegyezett az Azkaban börtön minden más cellájával. Három falát öt láb széles és hat láb hosszú kőfal alkotta, míg a negyedik falat varázslattal ellátott fémrácsok képezték. Az egyik kőfalba egy keskeny ágy volt beépítve, a szemben lévő falba pedig egy mosdómedence volt süllyesztve.

Minden cellát védelmi varázslatok vettek körül. Dementorok hiányában ez szinte elengedhetetlen volt, tekintve, milyen nehéz volt ténylegesen egy boszorkányt vagy varázslót olyan helyen tartani, ahol nem akartak lenni. Pálcával vagy anélkül. A fogoly státusza mindig meghatározta a védelmi varázslatok erősségét és típusát. Elég annyit mondani, hogy Bellatrix celláját szó szerint varázslatokkal árasztották el, annyira, hogy halvány fényt árasztott. Ez
talán nem sokat segített a hely általános kísérteties hangulatának
csökkentésében, de legalább kiegészítő világítást biztosított.

Véletlenül éppen nem volt más női fogoly az Azkabanban. Ez is elég volt ahhoz, hogy Hermione kénytelen legyen az egész női nem nevében szégyellni magát.
– Szia, Bellatrix!

A fogoly folyékony mozdulattal felállt a priccéről, ahol ült. Csak egy árnyéka volt egykori önmagának: Bellatrix csupán bőr és csontok volt, haja pedig vadul összegabalyodott és őszülő. Szemei vadak, mélyek és tűzesen kékek voltak. Nem illettek a lesoványodott arcához. Annak ellenére, hogy ilyen lesoványodott volt, még mindig érződött benne a nagy szépség visszhangja. Sőt, még kecsességet is sugárzott. Tagadhatatlan, hogy a Black család tagjainak megvolt ez a tulajdonságuk.

– Nocsak, nocsak, nocsak. Potter kis sárvérűje eljött hozzám. Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?

Egy ilyen törékenynek tűnő teremtményhez képest a hangja mély és zengő volt.
Hermione szerint ez jól illett a szeméhez. Nem emlékezett rá, hogy Bellatrix hangja valaha is ennyire parancsolónak tűnt volna, de gondolta, hogy az egyetlen másik alkalom, amikor hallotta a nőt, az volt, amikor Bellatrix őrülten vihogott Harryn és a többieken a
Minisztériumban az ötödik évfolyamon. Nem éppen kellemes emlék volt.
Bellatrix ujjaival végigsimította a cellája rácsait, miközben megfigyelte látogatóját, és nem tűnt másnak, mint szemérmesnek és kíváncsinak. A védelmi varázslatok
megreccsentek az érintéstől.

A szokásos azkabani fekete csíkos tunikát és nadrágot adtak rá. Nem lehetett tagadni, milyen királyi méltósággal viselte ezt a ruházatot, mintha selyem és brokát lenne, és nem durva, házi szövésű pamut, ami csontvázszerű testét borította.

Hermione kibontotta a varázslattal kezelt pergamentet. Csak egy pillanatra volt szüksége, hogy lemásolja Bellatrix Sötét Jegyet, és valójában nem állt szándékában több időt tölteni a nő társaságában, mint amennyire feltétlenül szükséges volt.

– Azért jöttem, hogy lenyomatot készítsek a Jegyedről. Nyújtsd ki a karodat a rácsok között! – Ez nem kérés volt.

Bellatrix egy pillanatig a papírra bámult, majd gúnyos tekintettel Hermionéra emelte a szemét.

– Nem találtatok egy igazi aurort, aki elkezdené a kikérdezésemet? Mit csináltatok ti itt már két hónapja? Vagy már három? – Könnyed pimaszsága nagyon emlékeztetett Siriusra. A háta mögötti fal felé fordult, kissé elgondolkodva megnyalta az ajkait. – Nem látom a holdat…

– Ma nem kihallgatóként vagyok itt, de biztos lehetsz benne, hogy nem
feledkeztek meg rólad – válaszolta Hermione, bár Bellatrix nem úgy tűnt, mintha hallgatni akarna rá.

– Végül is nem egy auror hozott be, ugye? A ti embereitek nem tudták elvégezni a munkát. Végül Lucius fia kapott el. Képzeld el! Gondolom, ennek megvan a maga édes logikája…

Hermione nem tehetett róla. Természetesen már abban a pillanatban rájött, hogy nem tehet róla, amikor megkapta a feladatot. Scrimgeour biztosan morcos lesz rá, amiért beszélt a
fogollyal, mielőtt a kihallgatók elvégezték volna a munkájukat. A következő szavak,
amelyek elhagyták a száját, nem voltak meglepetés számára.

– Te ölted meg az anyját.

Bellatrix lesoványodott arcán egy izom megrándult. Pillantott, majd ismét megnyalta az ajkait.

– Nem, nem én. A fiú, Zabini. Ő tette.

– A te parancsodra – emlékeztette Hermione hűvösen.

– Cissa gyenge volt – sziszegte Bellatrix, miközben nyál gyűlt a szája sarkába. – Mindig is gyenge volt. Andromeda viszont egy kibaszott véráruló disznó volt. Mugliknak szánt kurva, de legalább… legalább a mi drága, elmebeteg Andromedánk rendelkezett a Black-családra jellemző erősséggel.

Elkezdett fel-alá járkálni a kis cellájában, miközben dühöngött.
– Azt hittem volna, hogy az unokaöcsém ugyanazt az utat fogja járni, mint az anyja; gyenge elméjű, gyenge akaratú. Milyen nagyot tévedtem. Gondolom, több volt benne az apjából,
mint bárki is sejtette volna. Dracót is beleértve, abban biztos vagyok. A
Malfoyok mindig is kitartó lények voltak.

Ekkor arckifejezése kissé meglágyult. De még mindig őrültnek tűnt,
azonban.
– Á, gyönyörű unokaöcsém. Az a fiú a poklon ment keresztül, hogy
eljusson hozzám, tudtad? Tudom. Ó, igen, igen, igen, tudom. Hiszen azt a poklot
végül is én magam teremtettem. Mennyi ideig követte a nyomomat?
Hallottam, hogy azt mondták…

– Öt évet – mondta Hermione elgondolkodva, hirtelen hidegebbnek érezve magát.
Bellatrix felhúzta a szemöldökét. Egy pillanatra elmerült a gondolataiban.

– Öt évet? Tényleg? Kár, egy ilyen elkötelezettséget a Sötét Nagyúr szolgálatára kellene fordítani. – Szemei Hermionéra szűkültek. Gondolatai, mintha újra összpontosultak volna, a kirohanás közepén.

– Rád, te szemét, ez kárba vész – ejtette ki, tiszta rosszindulatot tükröző arckifejezéssel –, te birka. Ki gondolta volna, hogy a mi Dracónk így fog megváltozni? Végül is nem annyira gyáva, de még az is jobb lett volna. Már csak a szégyen miatt is meg kellene halnia.
Cissa meghalt – mondta Bellatrix, hevesen bólogatva. – Azért halt meg, mert merte elképzelni egy másfajta életet magának és a fiának. Szegény téveszmékbe kergetett, elvakult Narcissa azt hitte, elmenekülhet a sorsa elől.
Kijavítottam a párbeszédeket is, hogy természetesebben hangozzanak magyarul, és jobban illeszkedjenek a szereplők hangulatához. A narrációt is finomítottam ott, ahol a szó szerinti megfogalmazás döcögős volt, de az eredeti jelentést megtartottam.

Na, már megint ez a sorsos baromság, gondolta Hermione. Dracótól is éppen eleget hallott már róla.

– Mindannyiunknak megvan a választási lehetősége, Bellatrix.

– A te mocskos véred azonban eleve meghatározza a döntéseidet, sárvérű. A te esetedben ez elkerülhetetlen – jelentette ki Bellatrix olyan megingathatatlan meggyőződéssel, mintha a szavai megkérdőjelezhetetlen igazságot hordoznának.

Hermione ráébredt, hogy egy őrült nőt bámul, mégis elhatalmasodott rajta a vágy, hogy erőszakot alkalmazzon Bellatrixszal szemben. Úgy érezte, megérdemelné. Mindezt azokért az ártatlan életekért, amelyeket kioltott, a szétszakított családokért, a tönkretett sorsokért és azért a méregért, amelyet egész életében másokba csepegtetett.

De nem az ő dolga volt, hogy igazságot szolgáltasson.

A Minisztérium hiányosságai és kétes módszerei ellenére Arthur Weasleynek végül igaza volt. Létezett egy eljárás, amelyet követni kellett.

És annak ellenére, hogy a Minisztérium öt évvel korábban milyen igazságtalanul bánt Dracóval, és hogy a férfi mennyi mindent veszített el, valahogy mégis megőrizte a hitét ebben az eljárásban. Elég erősen hitt benne ahhoz, hogy ne álljon bosszút Bellatrixon.

Merlin tudta, hányszor lett volna alkalma megölni.

Hermione mellkasában fájdalom hasított, ahogy erre gondolt. Nem tudta eldönteni, hogy valódi volt-e, vagy csupán a képzelete játszott vele. Mindenesetre valóságosnak érződött. Talán abból fakadt, hogy el kellett rejtenie Bellatrix elől a haragját és az undorát. Vagy talán egyszerűen csak az a feladat váltotta ki belőle, amelyet aznap reggel bíztak rá, és amelyet minden porcikájával gyűlölt.

Mégis sejtette, hogy a fájdalom valójában abból a repedésből fakadt, amely a szíve köré emelt, sziklaszilárd páncélon kezdett végighúzódni.

Nem volt egészen kellemetlen érzés, de kétségkívül félelmetesnek találta.

Hermione engedett valamelyest a haragjának, odalépett Bellatrix cellájának rácsaihoz, majd nyugodt, határozott hangon megszólalt:

– Ha végeztünk veled, megkeressük Tom Riddle-t is. És akkor megállítjuk. Egyszer s mindenkorra.

Bellatrix vad morgással vicsorgott rá.

Hermione azonban még nem fejezte be.

– Nyújtsd ide a karod! Vagy behívok két nagydarab, mugli származású varázslót, akik a kedvemért levetkőztetnek, és megaláznak téged. Aztán, Bellatrix, annyi időt szánok majd a Sötét Jelek lenyomatának elkészítésére, amennyit csak szükségesnek tartok.

Bellatrix tiszta gonoszsággal a tekintetében meredt Hermionéra, végül azonban átnyújtotta vékony, pálcára emlékeztető jobb karját a két rács között.

A bőre sápadt, petyhüdt és pergamenszerű volt. Az alkarja belső oldalán húzódó Sötét Jel megfakult és eltorzult az évek során.

Hermione ügyelt rá, hogy közvetlenül ne érjen Bellatrix bőréhez, miközben a papírt az elfertőződött húsra helyezte. Amikor elvette, a jel tökéletes másolata ott maradt a pergamenen. Végre volt mit tanulmányoznia.

Egy pillanatra hihetetlenül fekete szárnyak kísérteties képei villantak fel előtte. Hermione pislogott egyet, mire a nyugtalanító emlék lassan elhalványult.

Tedd következetesebbé az eljárás részét. Erősítsd Bellatrix fenyegetésének hitelességét.

hozzászólások: 0