53. fejezet


Dracónak alig kellett erőfeszítést tennie ahhoz, hogy észrevétlenül távozzon a Grimmauld térről azon a reggelen, amikor a Wizengamot közzétette a megállapításait.

Bár eddig sikerült titokban tartaniuk Draco visszatérését a Minisztériumon belül, mostanra már mindenki értesült a hírről. Nem telt bele sok idő, és a riporterek is felbukkantak.

Lucius szökése és Draco rejtélyes eltűnése még mindig időről időre felbukkant a hírekben. A „Malfoy-észlelések” száma különösen nyáron szaporodott meg, amikor az emberek nyaralni indultak, a kelleténél eggyel több délutáni koktélt fogyasztottak, majd váltig állították, hogy látták az apát, a fiát vagy éppen mindkettőjüket egy mallorcai strandon vagy egy marrakesi bazárban.

Harry mindezt Elvis-észlelésekhez hasonlította, majd tíz teljes percet szánt arra, hogy elmagyarázza a többnyire érdektelen Dracónak, ki is volt Elvis Presley.

Draco nem hozott magával sok poggyászt. Harry vetett egy pillantást arra a szánalmas, homokkal teli, enyhén teveszagú vászonzsákra, amelyet a férfi a házba cipelt, majd közölte vele, hogy a zsákot el kell égetni, a hamvait pedig eltemetni.

Dracónak nem tartott sokáig, hogy néhány megviselt holmiját belegyömöszölje egy hátizsákba, majd csatlakozzon Harryhez a földszinten egy utolsó reggelire, mielőtt a férfi munkába indulna.

Harry sajnos ragaszkodott hozzá.

A Malfoy-kúria mindössze egyórányi seprűútra feküdt Londontól. Pansy Parkinson, a Malfoy-birtok jelenlegi, a Minisztérium által kinevezett gondnoka éppen a helyszínen tartózkodott. Harry ezt is megerősítette Dracónak.

A „Fiú, aki túlélte” néven ismert férfi félrehúzta a Grimmauld tér 12. szám alatti ház első emeleti szalonjának nehéz bársonyfüggönyét, és kinézett az ablakon. Azonnal elvakította a fényképezőgépek tucatjaiból felvillanó, vakítóan fehér fény.

– Korán kezdték – jegyezte meg az álmos Harry. – Amióta ideköltöztem, még sosem láttam őket ilyen korán itt.

Dracót mindez egy cseppet sem zavarta. Éppen a frissen megjavított csizmáját húzta fel.

– Ne aggódj a csinos kis fekete fejed miatt, Potter! Hátul távozom.

– Remek ötlet lenne, ha lenne hátsó kijáratunk – közölte Harry kissé túl vidáman.

Draco felállt, és hitetlenkedve nézett rá.

– Azt akarod mondani, hogy ennek a vén háznak nincs hátsó ajtaja?

– Már régóta tervezem, hogy beszereltetek egyet – felelte Harry. – De azt még mindig nem értem, miért nem hoppanálással vagy a kandallón keresztül mész haza.

Draco nem akart sem a kandallóhálózaton keresztül, sem hoppanálással hazatérni. Az ember nem bukkanhat fel csak úgy egy ősi családi kúriában, amelyet öt éve nem látott. Az egyszerűen tiszteletlenség lett volna. Előbb odasétál a bejárati ajtóhoz, bekopog, és csak azután lép be.

– Mondtam már, hogy ne aggódj emiatt! Mire a levegőbe emelkedem, már bottal üthetik a nyomomat.

Harry szórakozottan pillantott rá.

– Nyilvánvalóan még nem találkoztál a Próféta újságíróinak új generációjával.

Draco idegesen az ablakhoz sétált, és a függöny mögül kikémlelt az utcára. Bár az igazat megvallva, a „kikémlelés” nem igazán fedte a valóságot. Inkább odamasírozott az ablakhoz, félrerántotta a függönyt, és morcosan végigmérte az újságírókat.

– Ki az ott elöl? Úgy néz ki, mint két és fél Colin Creevey egymásra pakolva.

– Az maga Colin Creevey. Úgy tűnik, egy kicsit kigyúrta magát.

Colin nyilvánvalóan éppen akkor vette észre Dracót az ablakban, mert a vakuk villogása egy pillanat alatt még intenzívebbé vált.

– Pansy vár a kastélyban? – kérdezte Harry.

– Nem.

Harry nem firtatta tovább a dolgot. Ez volt a szokásos válasz Draco számos személyesebb kérdésére.

Harryt zavarta, hogy még mindig nem tudta eldönteni, vajon barátok-e Dracóval, vagy sem. A barátok általában tovább kérdezősködnek az ilyesmiről.

Pontosabban Ginnyt zavarta a dolog. Folyamatosan arra biztatta Harryt, hogy próbáljon kicsikarni Dracóból valamilyen egyértelmű nyilatkozatot a barátságukról.

Ginny ezt elengedhetetlen lépésnek tartotta, mielőtt megengedné Dracónak, hogy ismét udvarolni kezdjen Hermionénak.

Harry nagyon szerette Ginnyt, de úgy gondolta, kissé naiv dolog volt tőle azt feltételezni, hogy Draco az a fajta férfi, aki megvárja, amíg „engedélyt kap” arra, hogy bármit is kezdeményezzen. Különösen akkor, ha Hermionéról volt szó.

Malfoy mindig azt tette, amit akart.

És ez a tulajdonsága az évek során semmit sem változott.

Lehetetlen volt megmondani, mi jár Draco fejében. Ha már tizenévesen is zárkózott volt, mostanra egyenesen szerzetesi szintre emelte az érzelmei titkolását.

Harry úgy vélte, Draco talán boldog és megkönnyebbült, amiért a Vizsgálóbizottság tisztázta minden gyanú alól. De valójában ki a fene tudhatta?

Ami igazán nyugtalanította Harryt, az az volt, hogy Draco még mindig úgy élt, mintha folyamatosan pengeélen táncolna. Pedig már hat hete tető volt a feje fölött, rendszeresen étkezett, tisztességes ruhákat viselt, és szinte minden este órákat töltött Harry társaságában, unalmas beszélgetésekkel múlatva az időt.

Dracóból mégis áradt valamiféle állandó éberség, amelyet Harry kifejezetten nyugtalanítónak talált.

És ez rettenetesen bosszantotta, mert az éberség ragályosnak bizonyult. Harry pedig egyáltalán nem élvezte, hogy a saját otthonában sem tudta elengedni magát.

Ez nem paranoia volt, ami őszintén szólva érthetőbb lett volna, tekintve mindazt, amin Draco az utóbbi időben keresztülment.

Nem. Ez egyszerűen Draco természetes létezési módjának tűnt.

Nem volt valószínű, hogy valamelyik bosszúszomjas Voldemort-rajongó betör a házba, és álmukban végez velük. Dracót azonban ez sem tartotta vissza attól, hogy önkéntes éjszakai őrséget vállaljon. Rendszeresen ellenőrizte az ajtókat, az ablakokat és a védelmi varázslatokat.

Amikor pedig be kellett menniük a Minisztériumba, Harry úgy érezte magát, mintha saját, személyre szabott biztonsági szolgálata lenne.

Akkor hát barátok voltak?

Harry inkább arra hajlott, hogy nem.

A barátok bíznak egymásban. Draco viszont senkiben sem bízott.

Harry úgy gondolta, egyetlen ember létezik a világon, aki könnyedén hozzáférhetne Draco kétségkívül bonyolult lelki világához.

A bökkenő csupán annyi volt, hogy az illető jelenleg láthatóan semmiféle kapcsolatot nem akart Dracóval.

Hermione ezt minden alkalommal félreérthetetlenül a tudtára adta, valahányszor Draco neve szóba került a jelenlétében.

Draco még a Grimmauld tér viszonylagos biztonságában és nyugalmában sem engedett a védekezéséből.

Harry megértette, hogy ez nem tudatos döntés volt a részéről. Sokkal inkább annak a következménye lehetett, hogy olyan hosszú időn át menekülésben élt.

Biztosan lelkileg iszonyúan kimerítő lehetett – gondolta Harry –, hogy az ember soha nem érzi magát eléggé biztonságban, soha nincs igazán otthon sehol, és egyetlen pillanatra sem engedheti meg magának, hogy ellazuljon.

Harry nem tehetett semmit azért, hogy Draco valóban biztonságban érezze magát. Abban viszont segíthetett neki, hogy újra otthonra leljen.

Egy ilyen hazatérésnek magánügynek kellett volna maradnia. Eljuttatni Dracót a Malfoy-kúriába anélkül, hogy a brit varázslómédia rendkívül kitartó képviselőinek fele a nyomába szegődne, korántsem ígérkezett egyszerű feladatnak.

Harry észre sem vette, milyen elmélyülten bámulja Dracót, amíg az meg nem szólalt a lépcsőfordulóból, elnyújtott, gyanakvó hangon.

– Kezdek aggódni amiatt, hogy hirtelen ennyire érdekel a nadrágom, Potter. Ki vele, mit akarsz?

– Hm – felelte Harry.

Aztán rögtön feltett egy legalább ennyire aggasztó kérdést:

– Mégis mekkora méretet hordasz?


***


Colin Creevey-nek pocsék napja volt.

Neki és rendíthetetlen fiatal asszisztensének, Jessicának mindössze néhány, a Grimmauld tér téglahomlokzatát ábrázoló fényképet, számtalan felvételt az első emeleti ablakokról, valamint néhány közeli képet sikerült készíteniük valakinek az orráról, amely a függöny résén keresztül kandikált ki.

Senki sem fizetne egy névtelen orrot ábrázoló fényképért.

Draco Malfoyról, a célszemélyükről, továbbra sem volt semmi használható felvételük. Colin biztosra vette, hogy a férfi most, hogy a Minisztérium hivatalosan is tisztázta, igyekszik majd kicsúszni Harry Potter éber tekintete alól.

Colin Varázsközlekedési Főosztályon dolgozó informátora egyelőre megerősítette, hogy aznap reggel senki sem indult el a Grimmauld térről a kandallóhálózaton keresztül.

Malfoy okosan döntött. A kandallóhálózaton keresztüli utazást nyomon lehetett követni. A seprűrepülést viszont nem.

Legalábbis akkor nem, ha az ember nem áll készen arra, hogy üldözőbe vegye a menekülőt.

Colinék pedig nagyon is készen álltak erre.

Senki sem tudta, hogy Harry még otthon tartózkodik-e, de Malfoy egészen biztosan a házban volt. Hiszen alig néhány perce látták az ablaknál.

A háromórás, csontig hatoló hidegben való várakozás végre meghozta gyümölcsét. Draco megmozdult, és az előléptetésre áhítozó Jessica vette észre elsőként.

– Ott van! – kiáltotta, rekedt hangját tovább torzította a hideg.

A szerencsétlen társaság megfeledkezett a kollégák közötti versengésről, és összebújva próbált némi meleget lopni egymástól. Nem annyira akcióba lendültek, mint inkább nagy nehezen feltápászkodtak, és lopakodva megindultak.

A Szombati Boszorkány egyik munkatársa megkönnyebbült nyögéssel jegyezte meg, milyen csodálatos érzés újra érezni a lábujjait.

A férfi valóban Malfoy volt. Mindannyian felismerték a kifakult barna nadrágot és a vastag, fekete gyapjúkabátot, amelyet néhány pillanattal korábban még az ablakban viselt.

Draco felhúzta a kabát kapucniját, és sálat tekert az arca alsó felére.

Vetett rájuk egy rövid pillantást. Colin egy pillanatra úgy vélte, megpillantotta benne a megvetést. Nem, nem úgy vélte. Egészen biztos volt benne.

Aztán Malfoy már a seprűjén ült, és szédítő sebességgel emelkedett a magasba.

Ideje némi lakbérre valót keresni – döntötte el Colin, majd az asszisztensével együtt felpattant a seprűjére.

***

Draco megvárta a megbeszélt húsz perc leteltét, mielőtt elhagyta a Grimmauld házat.

Egyetlen riporter sem volt a közelben.

Potter kiválóan repült, ezt Dracónak el kellett ismernie. Sokkal jobban, mint gyerekkorukban.

Ráadásul Potternek nem volt igaza.

Legalábbis a ruhaméretüket illetően biztosan nem. Ezt abból ítélte meg, hogy Potter repülőköpenye kissé rövidnek bizonyult rá.

A hazatérésnek nem így kellett volna érződnie – gondolta Draco. Különösen nem akkor, ha az ember a saját otthonába tér vissza.

Merlinre, tényleg ideges volt.

Egy pillanatra megállt a levegőben, és megmozgatta kesztyűbe bújtatott ujjait. Alig emlékezett rá, mikor izzadt utoljára a tenyere. Most mégis ez történt, annak ellenére, hogy a vidéki levegő csípős hideggel mart az arcába.

Alacsonyan repült át a szomszédos Thimble Creek fölött, kihasználva a fagyos köd és a fák árnyékának nyújtotta rejtekhelyet. Meglepetten vette észre, hogy az egykor aprócska falu lakossága a sokszorosára nőtt.

Lucius távozásával a varázslat visszatért a közösségbe, a helyiek pedig ismét képesek voltak boldogulni. Talán a régi lakosok tértek vissza. Vagy új varázslók döntöttek úgy, hogy itt telepednek le.

A falunak vadonatúj köztere lett, több kereskedőház épült, és Draco újonnan emelt házikókat is felfedezett a település szélén.

Bármerre nézett, mindenütt emberek készülődtek a napi munkájukra.

Gyerekek is voltak.

Draco alig emlékezett rá, mikor látott utoljára gyerekeket Thimble Creekben.

Ahogy elrepült a házak fölött, úgy érezte magát, mint egy betolakodó, aki a birtok sötét és nyomasztó múltjának maradványait hordozza magában.

Szinte helytelennek tűnt, hogy visszatérjen.

Egy pillanatra valami fiatalos, félénk érzés ébredt benne, és majdnem megfordította a seprűjét. Csakhogy nem volt hová visszamennie.

Aztán a fák koronája fölött megpillantotta a Malfoy-kúriát, és könnyedén elfojtotta magában a régi késztetést.

Közvetlenül a hatalmas vaskapu mögött szállt le, hangtalanul, majd néhány pillanatig csak állt, és nézte az épületet.

Annak ellenére, hogy tél volt, minden zöldellt.

A fák csupaszon meredeztek az ég felé, ám a gondosan nyírt sövények két sora élénkzölden húzódott végig a hosszú ösvény mentén, egészen a ház kettéosztott bejárati lépcsőjéig.

Draco úgy gyönyörködött a látványban, ahogyan csak az képes rá, aki hosszú időt töltött a kopár sivatagban.

Pansy bizonyára gondosan ápolta a birtokot.

Draco elővette a pálcáját, és a kapuhoz érintette. A vaskapu sima mozdulattal, hangtalanul kitárult.

A rozsda és a korrózió immár a múlté volt.

A férfi a vállára vetette a seprűjét, majd elindult a kavicsos ösvényen. Csizmája alatt ropogott a keményre fagyott kavics.

Magát a kastélyt is friss festékréteggel látták el. Draco nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon azon, még az ipari erősségű fehérre meszelés sem volt képes teljesen eltüntetni az épület gótikus, nyomasztó hangulatát.

A háznak továbbra is megvolt a maga sajátos jellege. A tetőt és az ablakkereteket kijavították, az üvegablakokat megtisztították a kosztól.

Amikor Draco elérte a központi bejáratot, amelyet vastag, fehér oszlopok kereteztek, azt is észrevette, hogy a márványlépcsőt felcsiszolták és helyreállították. A bejárati ajtókon lévő hatalmas, sárgarézből készült sárkánykopogtatók pedig úgy ragyogtak, mintha vadonatújak lennének.

Hirtelen, szinte elsöprő erővel tört rá a déja vu érzése.

Eszébe jutott, amikor legutóbb ugyanezen a küszöbön állt, és egészen másfajta szorongással töltötte el a gondolat, hogy be kell jelentenie az apjának a Hermionéval kötött, szerencsétlen házasságát.

Hermione mellette állt akkor.

Ijedt volt, bátor, kócos és elbűvölő. A nehézségek ellenére is kitartott, és elég naiv volt ahhoz, hogy elhiggye: Draco puszta jelenléte megóvja majd minden gonoszságtól.

Legyen az Lucius Malfoy vagy bárki más.

Meg kellett volna fognia a kezét.

Draco megkopogtatta az ajtót, majd várt. Nem kellett sokáig várakoznia. Odabentről gyors, pattogó léptek zaja hallatszott, majd az ajtó hirtelen kitárult.

Pansy állt előtte, kifogástalan öltözékben, mélylila talárban. Egy cseppet sem tűnt meglepettnek, hogy ott találja Dracót.

– Épp ideje volt! – jelentette ki, majd a férfi karjaiba vetette magát.

– Khm.

Draco Pansy sötét hajkoronája fölött átpillantva egy sovány, sötét hajú fiatalembert vett észre a lépcső alján. A férfi morcosan bámult rájuk, miközben egy tollseprűt lóbált a kezében.

A helyzetet elnézve akár egy bozótvágó kés is lehetett volna nála.

Pansy szipogva kibontakozott Draco könnyed öleléséből, és könnyektől csillogó, kék szemmel nézett fel rá. Aztán jókorát vágott a karjára.

– Esküszöm, meg tudnálak ölni azért az aggodalomért, amit okoztál nekem!

– Állj be a sorba – morogta Draco, miközben megdörzsölte a felkarját.

Ezután a még mindig mogorva fiatalember felé biccentett, aki láthatóan eltökélte, hogy végignézi azt, amit Pansy minden bizonnyal inkább négyszemközt intézett volna.

– És ő kicsoda?

– Ó! – Pansy elpirult, majd megigazította a haját, holott erre egyáltalán nem volt szüksége. – Draco, ő Boris, a komornyikom.

Boris üdvözlésképpen összeütötte a sarkát. Komor arckifejezése kissé enyhült, de a mogorva tekintete megmaradt.

A bemutatásban volt valami, ami további kérdéseket érdemelt volna, Draco azonban abban a pillanatban egészen mással volt elfoglalva.

Észrevette, mennyi munkát fektetett Pansy a kastély felújításába.

Az épület belseje alapos átalakításon esett át. A korábbi komor hangulatot könnyedebb, rokokó stílusjegyek váltották fel. A legtöbb elegáns, díszes bútordarabot, amelyet Narcissa szerzett be, előhozták a kastély raktáraiból, gondosan felújították, majd visszahelyezték őket a méltó helyükre.

– Pansy, csodálatos munkát végeztél – mondta Draco őszinte elismeréssel.

A lány apró arcát azonnal beragyogta a boldogság.

– Ne felejtsd el, Draco, én erre születtem.

Draco lehajtotta a fejét, hogy a szemébe nézhessen.
– Ezt folyton mondogattad nekem – mormolta. – Azt hiszem, sosem értékeltem igazán, mennyi munka van abban, hogy mindezt rendben tartsd.

Pansy arca kissé elkomorult.
– Anyád nagyszerű munkát végzett. Nyugodjon békében. Én csak kijavítottam, amit tudtam.

Azzal Draco karjába fűzte a sajátját.

– Gyere, körbevezetlek a házban, mielőtt kikérdeznélek. Boris, hoznál nekünk teát a szalonba?

Pansy talán a legalkalmasabb személy volt a kastély úrnőjének szerepére, a szolgája azonban korántsem viselkedett úgy, mint egy engedelmes házimanó.

Mogorva arcán enyhén lázadó kifejezés jelent meg.

– Kérlek? – tette hozzá Pansy élesen, miközben összeszűkített szemmel meredt Borisra.

A férfi valami érthetetlent motyogott az orra alatt, majd elindult. Egy ilyen vékony testalkatú emberhez képest meglepően nehézkesen járt.

Draco felvonta a szemöldökét.

Pansy erre csak megforgatta a szemét.
– Ne aggódj, magammal viszem, amikor elmegyek.

A körbevezetés a könyvtárban kezdődött, amelyet egy vadonatúj, hatalmas perzsaszőnyeg és egy teljesen újracsempézett kandalló díszített.

Draco felismerte a kandalló fölött függő, nagyméretű, aranyozott tükröt. Korábban az egyik vendégszobában állt. A mahagóni könyvespolcok között egy antik, bekeretezett térkép függött a Brit-szigetekről, amely természetesen mágikus volt. Időről időre egy apró, tintával rajzolt vitorlás indult útnak a déli partvidékről, és egyenesen Franciaország felé vette az irányt.

A körbevezetés a hálószobákban folytatódott. A legtöbbet érintetlenül hagyták, Draco régi szobáját azonban felújították: friss festést kapott, az ágyat pedig új, gazdag barna és arany árnyalatokban játszó szaténfüggönyök díszítették.

Majdnem griffendéles színek – gondolta Draco.

Anyja egykori hálószobájában friss virágok illatoztak. Draco azt is észrevette, hogy Pansy visszahelyezte a falakra azokat a portrékat, amelyeket Lucius korábban leszedetett.

Megállt az egyik előtt, amelyen mindhárman szerepeltek: ő maga és a szülei. Ez volt az utolsó portré, amelyhez együtt modellt álltak, mielőtt Narcissa elhagyta a kastélyt.

Pansy mellé lépett. Parfümjének illata betöltötte a zárt helyiséget.

– Mindig is szerettem ezt a képet – mondta. – Hány éves voltál rajta?

– Tizenkettő.

Draco hangja távolinak tűnt, még a saját fülének is.

A festmény mintha egy másik életből származott volna. Figyelmesen szemügyre vette tizenkét éves önmagát. Kissé sajnálta a dacosan előreszegett állát, és nevetségesnek találta a fodros nyakkendővel viselt talárt, amelynek felvételére az anyja kényszerítette.

A képen folyton a nyakkendőjét húzogatta. A hozzá illő kalapot pedig határozottan megtagadta.

Narcissa egy székben ült, halvány, elegáns kezeit szemérmesen összekulcsolva az ölében. Alig mozdult, csupán lassan pislogott, mintha még mindig a portréhoz pózolna.

Nem mosolygott.

Narcissa soha nem mosolygott a portrékon. Úgy vélte, a mosoly idővel divatjamúlttá teszi a festményt.

Draco sosem értette ezt a gondolatmenetet.

A mosoly időtlen.

Lucius szinte hanyag eleganciával állt Narcissa mögött. Egyik alkarját a szék támlájára fektette, hosszú, csizmás lábait keresztbe vetette. Ez természetesen még az elítélése előtt készült, négy évvel azelőtt, hogy megfosztották a pálcájától.

Az arckifejezése nyomokban sem árulkodott vereségről.

Jóképű arca magabiztosságot sugárzott, tekintete pedig mindent birtokba vett, amire csak rávetült – még a festmény szemlélőjét is.

Pansy a keleti szárny egyik vendégszobájában lakott. Nem meglepő módon a rózsaszín uralta a helyiséget.

Draco figyelmét azonban nem a színvilág, hanem az ágy keltette fel. Pontosabban az ágyat elborító plüss elefántok sokasága, amelyek szinte versengtek egymással a selyem ágytakarón maradt szabad helyekért.

Másfél csorda különböző méretű, bolyhos elefánt sorakozott szabályos rendben. Draco biztosra vette, hogy több volt belőlük, mint legutóbb.

A gyűjtemény közepén trónolt az a példány, amelyről tudta, hogy a legrégebbi mind közül: egy nagy, szőrös, sárga teremtmény, amelynek fülei úgy festettek, mintha már régen rájuk férne egy alapos újravarrás.

Draco hitetlenkedve Pansyra pillantott, de a lány éppen az ágyfüggönyök anyagának összetételét magyarázta neki, teljes beleéléssel.

A férfinak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne szóljon közbe. Lehetséges, hogy téves következtetésre jutott, de erősen kételkedett benne. Ezután az apja dolgozószobája felé vették az irányt. Pontosabban az ajtó előtt álltak meg.

Draco pontosan azon a helyen találta magát, ahol évekkel korábban majdnem megcsókolta Hermionét, azon a napon, amikor az apját látogatták meg.

Pansy félreértette a megtorpanását.
– Szeretnél egy pillanatra egyedül maradni?

Draco előhúzott a tarsolyából egy elfogadható választ.
– Nem, semmi baj. Azt hiszem, ezt a szobát most kihagyom. Lesz még időnk, hogy újra megismerkedjek vele.

Pansy bólintott, megfogta a kezét, és a közeli szalonba vezette.
– Egyébként sem volt ott sok tennivaló. Toolip makulátlanul rendben tartotta, még azután is, hogy apád elment. Azt mondta, apád is ezt akarná.

– És hol van most Toolip? Ugye nem küldted nyugdíjba?

– Az a manó? – Pansy gúnyosan felnevetett. – Előbb csábítanám el Harry Pottert, mint hogy Toolipot nyugdíjba küldjem. A faluban van, megbízásokat intéz.

– Ha már Thimble Creekről beszélünk, a változás egyszerűen lenyűgöző – jegyezte meg Draco.

Pansy elégedetten elvigyorodott.
– Ugye? Mindez a gyertyánnak köszönhető. A falubeliekkel együtt termesztem. Lehetetlen lett volna fenntartani a birtokot abból a csekély összegből, amit a Minisztériumtól kaptam azért, hogy itt maradjak. Muszáj volt más bevételi forrást találnom.

Kissé előrehajolt, és lelkesen folytatta:
– Úgy tűnik, a birtokod földje az egyik legjobb az országban erre a célra. Eltartott egy darabig, mire rájöttünk, hogyan kell megfelelően feldolgozni a fát, de most már közvetlenül a pálcakészítőknek és néhány gyógyszerésznek értékesítjük. A falunak is jut a bevételből, ahogy azt a saját szemeddel is láthatod.

Beléptek a szalonba, és a kandalló két oldalán álló, csíkos szaténkanapékra telepedtek le. Pansy közben felszította a tüzet, Draco pedig lehúzta a kesztyűjét, és a zsebébe süllyesztette.

– Szép darabok – jegyezte meg Pansy, miközben megcsodálta a kasmírral bélelt bőrkesztyűt.

Nyilvánvaló volt, hogy a drága kiegészítő nem illett Draco meglehetősen egyszerű öltözékéhez. Pansy mindig is ügyelt az ilyesfajta részletekre.

– Potteré. Ahogy jelenleg minden más is, amit viselek – vallotta be Draco némi beletörődéssel. – Megfenyegetett, hogy lefejez, ha nem adom vissza neki ezeket a kesztyűket. Különösen ragaszkodott hozzájuk.

Pansy lesimította a szoknyáját, majd néhány pillanatig csak nézte Dracót. A szeme csodálattól kerekedett el.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg itt ülsz velem szemben.

Draco szeretetteljes pillantást vetett rá.
– Ennyire szörnyen megöregedtem?

Pansy felnevetett. A nevetése pontosan olyan volt, mint az iskolában: kislányos, egy csipetnyi leereszkedéssel fűszerezve.
– Draco, drágám, még ezzel a frizurával is gyönyörű leszel száznyolc évesen.

Aztán elkomolyodott.

– De most őszintén… Tényleg olyan szörnyű volt, ahogy az újságok állítják? Azt írják, egy ideig Afrikában éltél. Igaz ez?

– Végül Egyiptomban kötöttem ki – erősítette meg Draco. – Előtte két évet töltöttem Európában.

– Mi történt Egyiptomban?

Egy pillanatig úgy tűnt, Draco nem szándékozik részletekbe bocsátkozni, végül azonban mégis megszólalt.

– Kairóig követtem Bellatrixot, aztán Kenyába menekült. Végül Nairobiban kaptam el, és még azelőtt visszavittem Kairóba, hogy idejöttünk volna. Nagyjából ennyi.

– Hát igen – mondta Pansy, és beleborzongott a gondolatba. A szeme tágra nyílt. – Lefogadom, hogy a köztes eseményekről szóló beszámolóidtól rémálmaim lennének. De mondj csak valamit! Ha visszatértél volna a Minisztériumba azokkal az információkkal, amelyekre szükségük volt Bellatrix megtalálásához, sikerült volna elfogniuk?

A vizsgálóbizottság természetesen alaposan körbejárta ezt a kérdést. Draco nekik is ugyanazt mondta, amit most Pansynak.

– Lehetséges – ismerte el. – De szerintem csak azért sikerült, mert mondhatni, beleolvadtam abba a világba, amelyben ő mozgott. Rengeteg időbe telt, mire elég közel férkőztem hozzá anélkül, hogy gyanút fogott volna. El sem tudod képzelni, mennyire paranoiássá vált a végére.

– Úgy tűnik, jó oka volt rá – jegyezte meg Pansy.

Draco válaszul gúnyosan elmosolyodott.

– Még mindig érzel valamit Granger iránt? – kérdezte a lány szinte kegyetlen közönnyel. – Már több mint egy órája itt vagy, és egyszer sem említetted a nevét.

Pansy kissé oldalra billentette a fejét.

– Aligha lehet elfelejteni, milyen körülmények között távoztál – folytatta. – Ahogy azt sem, hogy vajon miért jöttél vissza.

– Az iránta érzett érzelmeim nem változtak – felelte Draco higgadtan.

– Akkor nehéz dolgod lesz, ha újra el akarod nyerni a bizalmát. Én a helyében soha nem bocsátanék meg neked, még akkor sem, ha figyelembe venném, hogy bocsánatkérés gyanánt Bellatrix Lestrange-t hoztad vissza.

– Köszönöm, Pansy.

A lány kissé bűnbánó pillantást vetett rá.

– Sajnálom, hogy ennyire pesszimista vagyok. Négy hónappal ezelőtt August Winthropot megölték egy devonshire-i faluban végrehajtott küldetés során. Millicenttel alig két hete voltak házasok, amikor ez történt.

– A francba! – sziszegte Draco. – Mi történt?

– Különös módon valaki azt állította, hogy látott téged a faluban. A Minisztérium két embert küldött ki, hogy ellenőrizzék a bejelentést. Ezt mindig megteszik, ha valaki Malfoyt vél látni, akár téged, akár az apádat.

Pansy hangja elkomorult.

– Csakhogy senki sem gondolta volna, hogy egyenesen egy halálfalók táborába sétálnak be. Ráadásul nem is aurorokat küldtek ki, hanem két minisztériumi alkalmazottat. Winthrop egyszerű adminisztrátor volt, Merlin szerelmére!

Megrázta a fejét.

– Millicent azóta teljesen vigasztalhatatlan. A szerelem szörnyű teher, Draco – tette hozzá, talán egy árnyalattal hevesebben a kelleténél. – Sebezhetővé tesz, és kiszolgáltat mindenféle fájdalomnak. De gondolom, ezt már te is tudod.

– Ezért maradsz te is olyan boldogan egyedül, természetesen? – kérdezte Draco, miközben figyelmesen fürkészte a lány arcát.

Pansy meglepetten pislogott, amiért a beszélgetés ilyen hirtelen rá terelődött.

– Nos, igen. Pontosan.

Draco a kanapé háttámlájára vetette a karját, és az ajtó felé nyújtotta a nyakát.

– Úgy látom, a te Borisodnak meglehetősen sokáig tart elkészítenie azt a teát.

Mintha csak a szavaira vártak volna, a távolból hangos csattanás hallatszott, mintha valaki túl nagy erővel vágott volna be egy szekrényajtót. Ezt valami törékeny és nyilvánvalóan drága tárgy csörömpölése követte.

Pansy egy pillanatra döbbentnek tűnt, de gyorsan összeszedte magát, és mosolyra húzta a száját.

– A konyha elég messze van innen.

Draco elfojtotta a mosolyát.

– Igen, emlékszem.

Pansy mosolya feszessé vált. Felállt.

– Megnézem, mi tartja fel. Rendben?

Miután a lány elindult, Draco egy pillanatig habozott, majd elővette a zsebéből Harry kedvenc kesztyűjét, és szándékosan a mellette álló székre helyezte.

Három órát maradt. Pansy legalább sokkal jobb teát főzött, mint Potter. Úgy döntött, két hét múlva estélyt rendez a kastélyban, hogy hivatalosan is újranyissa a birtokot, és köszöntse annak jogos tulajdonosát. Draco tudta, hogy ezt nem utasíthatja vissza. Ez volt Pansy búcsúja, mindenekelőtt, és ezt nem róhatta fel neki.

Draco ragaszkodott hozzá, hogy Pansy maradjon, és továbbra is felügyelje a nyilvánvalóan sikeres gyertyán üzletet, amelyet a Thimble Creek-i lakosokkal közösen vezetett. Pansy azonban biztosította róla, hogy már talált megfelelő utódot a faluból.

Dracónak egy kicsit többet kellett kérdezősködnie, mire a lány végül elárulta, hogy Dél-Olaszországba költözik. Vásárolt ott egy szerény vidéki házat, amelynek felújítása már majdnem befejeződött.

Borisnak – akiről Pansy azt állította, hogy gyakorlatilag alkalmatlan a munkájára – vele kellett tartania.

Pusztán szánalomból, magyarázta.

Pansy sok minden volt, de Draco sosem ismerte olyasvalakinek, akinek könnyen megesett volna a szíve bárkin.

Draco úgy döntött, hogy a következő két hetet a falusi fogadóban tölti, amíg a birtok átadása hivatalossá nem válik. Pansy tiltakozott, és ragaszkodott hozzá, hogy azonnal költözzön be a régi szobájába, de Draco hajthatatlan maradt.

Hat hét Potter társaságában töltött idő után már égető szüksége volt egy kis nyugalomra.

Már félúton járt a birtok kovácsoltvas kapuja felé, amikor a lihegő Boris utolérte.

– Mr. Malfoy! Ezt itt felejtette! – kiáltotta, miközben magasba emelte Harry kesztyűjét.

Draco türelmetlenül megfordult, és visszavette a kesztyűket.

– Merlin melleire, Monstro, neked aztán van érzéked hozzá, hogy megvárakoztasd az embert! Ha ennél lassabban járnál, már egyhelyben állnál.

Monstro szája tátva maradt. Jó fél percig úgy bámult Dracóra, mint egy partra vetett aranyhal.

– Te… te tudtad?!

– Igen, tudtam – vágta rá Draco. – Ha az előcsarnokban tanúsított túlzott birtoklási vágyad nem lett volna elég árulkodó, Pansy ágyán az a színes szafari biztosan eloszlatta volna minden kétségemet.

Monstro végre becsukta a száját.
– Hát… igen. Szereti az elefántokat – motyogta.

– Azt észrevettem – sóhajtott Draco. – De mégis mi a fenét keresel itt? Ha lebuktok, életed végéig az Azkabanban fogsz rohadni! Arról nem is beszélve, hogy vele mi történne.

– Nem fognak elkapni. Én vagyok Boris, emlékszel?

Draco összeszűkítette a szemét.
– Ami felveti a kérdést: hol van az igazi Boris? Bár lehet, hogy jobb, ha nem is tudom.

– Egy mongóliai irodában dolgozik, Ulánbátorban. Fogalma sincs az egészről. Ráadásul éppen elegendő haja van ahhoz, hogy még egy évre elegendő Százfűlevet készíthessünk belőle, és…

Monstro elhallgatott, majd megadóan felemelte a kezét.

– Jó, rendben. Nem akarod tudni.

Draco homlokát ráncolta.

– Nos, akkor jobb, ha reménykedsz, hogy senki sem tér haza a mongóliai nyaralásáról, és nem kezd el azon töprengeni, vajon miért fényesíti Pansy Parkinson réztárgyait Wiltshire-ben egy olyan falusi alkalmazott, akit alig néhány hete még külföldön láttak.

– Ki a fene menne nyaralni Ulánbátorba, Mongóliába?

Draco egy pillanatig elgondolkodott.
– Jogos – ismerte el.

Monstro egyik lábáról a másikra állt, aztán volt képe elvigyorodni.
– Egyébként örülök, hogy látlak. Még akkor is, ha pokolian nézel ki.

Draco azon töprengett, vajon egész hátralévő életében azt kell-e hallgatnia, hogy egyre rosszabbul fest.
– Mióta játszod Boris, a komornyik szerepét?

– Két éve.

Draco ismét dühbe gurult.
– A francba, Monstro! Azt hittem, ennyi idő alatt már végre megvalósítottátok azt a félig kidolgozott tervet, amivel előálltatok!

– Hát, jó volt itt békében élni vele azok után, amiket el kellett követnem… Gondolom, te is mindent tudsz róla. Csoda, hogy egyáltalán visszafogadott! Nem hibáztathatsz minket azért, mert egy kis nyugalomra és biztonságra vágytunk.

– Egyszerűen csak szólnod kellett volna! Sérti az önérzetemet, hogy sem te, sem Pansy nem tartottatok elég megbízhatónak ahhoz, hogy beavassatok.

– Malfoy, minden tiszteletem mellett, alig két hónapja tudtuk meg, hogy életben vagy. Nem tudtuk, mit gondoljunk, amíg újra nem láttunk. A mi szemszögünkből akár azért is visszaküldhettek volna, hogy utánam nyomozz, amiért megszöktem a halálfalók közül.

– És most mit gondolsz?

Monstro elgondolkodott.
– Azt hiszem, ugyanazért jöttél vissza, amiért én is. És van még valami, amit Pansy elmulasztott megemlíteni neked…

Draco kíváncsian nézett rá.
– Igen?

Monstro még mindig habozott.

– Nos, ez csak feltételezés, de szerintem Pansy azért nem mondta el, mert jelenleg nem úgy festesz, mint aki bárkit is meg akarna ölni…

– Tudok Pitonról – szakította félbe Draco. – Most, hogy visszakaptam a nevemet és a személyazonosságomat, végre tehetek valamit az ügyben.

Monstro gyorsan bólintott.
– Ami vele történt, az természetesen felháborító. Volt ideje arra, hogy kiszabadítsa Luciust, de aztán ott volt még az a bizonyos kihallgatás is. Az utolsó roxforti éjszakán engedély nélkül használt Veritaserumot Pansyn. Pansy még levelet is írt, amelyben kijelentette, hogy nem érdekli az egész, de ez semmit sem változtatott a helyzeten.

Monstro egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta:
– Megbüntették Lucius kiszabadításáért, de a Pansyn alkalmazott Veritaserum is súlyosbította a helyzetét. Dumbledore mindent megtett, hogy megóvja a börtöntől, de Piton múltja nem igazán szólt mellette.

– Ha nem Pitonról van szó, akkor mit kellett volna még elmondania nekem Pansynak?

Monstro láthatóan egyre kényelmetlenebbül érezte magát.

– Nicholas Winter – bökte ki gyorsan. – Mugli származású, Granger osztályán dolgozik. August Winthrop és Winter jó barátok voltak. Pansy régebben rendszeresen meghívta Augustot és Millicentet vacsorára, és hát… sok mindent hallottam, pusztán azért, mert olyan kötelességtudó, mindenütt ott lebzselő komornyik vagyok.

– Nicholas Winter? – ismételte Draco, miközben elkomorult az arca.

– Ő Granger főnöke. Vagyis… nem egészen főnöke. Inkább a felettese. Bár lehet, hogy még az sem. Talán csak a kollégája. Nem vagyok benne biztos. August mindig azt mondogatta, hogy Nick gyakorlatilag az egész osztályt a markában tartja.

Draco türelmetlenül felemelte a kezét.
– Greg, ki a fasz az a Nicholas Winter, és miért érzem úgy hirtelen, hogy legszívesebben megölnék valakit?

Monstro együttérző pillantást vetett régi barátjára.
– Ő Granger pasija.

hozzászólások: 0