54. fejezet
54. fejezet
Pansy Parkinson bizony tudta, hogyan kell partit rendezni.
Hermione elfogadta a karcsú, kristály pezsgőspoharat, amelyet Nick nyújtott felé. Belekortyolt, és meglepetten tapasztalta, milyen könnyed és üde íze van a rozénak. Őszintén szólva, elragadó volt – ahogyan a bálterem minden más részlete is. Pansy nem tartozott azok közé, akik félmunkát végeznek.
A rózsaszín pezsgő volt az egyetlen feltűnő színfolt a dekorációban. Minden mást az elefántcsont árnyalatai uraltak. A mennyezetet teljes egészében elefántcsontszínű selyemfüggönyök borították, amelyeket úgy redőztek, hogy a rengeteg gyertya fénye táncoló árnyékokat vessen a hullámzó szövetre.
Olyan hatást keltett, mintha az ember a víz alól szemlélné a felhőket.
Hermione számára ez sajnos nem feltétlenül idézett fel kellemes emlékeket.
A selyem mind a négy főoszlopot körbeölelte, majd a talapzatuknál művészien elrendezett redőkbe gyűlt.
Hermione az egyik oszlop mellett állt, és arra gondolt, hogy úgy festhet, mint Jack a babszár tetején, az Óriások országában. Minden olyan hatalmasnak tűnt körülötte, hogy szinte összezsugorodott mellette. Tudta, hogy ennek semmi köze a valódi méretekhez. Egyszerűen az idegességnek volt ilyen hatása az emberre: néha lelkileg is összemegy tőle.
Egyenruhás pincérek jártak körbe pezsgővel és falatnyi előételekkel, olyan diszkréten, hogy az ember csak akkor vette észre őket, amikor éppen megkívánt egy italt vagy valami harapnivalót.
Aki inkább egyhelyben maradt volna, az a hosszúkás terem két végében felállított, gazdagon megterített asztalokhoz fordulhatott.
A legtávolabbi sarokban egy vad külsejű koboldokból álló lant- és hegedűduó játszott. A zenészek nem fogadták túl lelkesen a kívánságokat, amint azt Neville Longbottom nem sokkal korábban a saját kárán is megtapasztalta.
A parti kezdete óta eltelt egy óra, de a bálterem még korántsem telt meg teljesen. Hermione becslése szerint nagyjából kétszázan lehettek jelen.
A társaság meglehetősen vegyes volt.
Rengeteg egykori mardekáros gyűlt össze. A griffendéleseket Harry jóvoltából képviselték többen is, mellettük pedig elszórtan más házak egykori diákjai is feltűntek. Jelen voltak a Roxfort tanárai – Dumbledore kivételével –, valamint több minisztériumi osztályvezető, köztük Nick főnöke is.
Ron feltűnően hiányzott a vendégek közül. Megegyeztek abban, hogy a hétvégét az Odúban tölti, hogy egy kis időt szentelhessen az anyjának. Molly Weasley ugyanis éppen az üres fészek szindrómával küzdött, mióta Ginny végleg beköltözött a Grimmauld térre.
Hermione most már bánta, hogy nem fogadta el Nick vacsorameghívását a parti előtt. Egyszerűen nem jutott rá ideje. A munkahelyén öltözött át, és sajnálta, hogy nem tudott néhány simítóvarázslatot elvégezni a ruháján.
Legalább a mély, vérvörös szín elrejtette a gyűrődéseket.
Alaposabban meg kellett volna terveznie az öltözékét, de ha még több időt töltött volna azzal, hogy az estélyre gondol, attól tartott, menten felrobban a feje. Aznap már így is képtelen volt rendesen koncentrálni a munkájára.
Végül hirtelen ötlettől vezérelve egy még sötétebb vörös, ujjatlan, keleties mintájú tunikát húzott a ruhájára. Elöl úgy fűződött, akár egy míder, a szegélye pedig alig néhány centiméterrel ért a hosszú ruha fölé.
A hajával nem sokat foglalkozhatott, ami végül is kapóra jött, hiszen az egyszerű frizurája nem igényelt különösebb erőfeszítést. Csupán az ujjaival dolgozott némi hajformázó krémet a fürtjeibe.
A cipő már egészen más kérdés volt.
Túl hidegnek találta az időt a nyitott orrú lábbelikhez, ezért inkább felhúzta a sötétbarna, karcsú, magas sarkú csizmáját, amelyet egy anyjával közös londoni bevásárlás során vásárolt.
Valószínűleg nem illett tökéletesen az estélyi ruhához, de a szoknya úgyis a földig ért. És különben is, ki venné észre?
Nick, áldja meg az ég, valószínűleg azt sem tudta volna megmondani, mi a különbség egy Ugg csizma és egy espadrilles között.
Draco Malfoy viszont minden bizonnyal tudta volna.
– És téged ez miért érdekel? – szólalt meg egy bosszantó kis hang a fejében, amely kísértetiesen hasonlított tizennyolc éves önmagára.
Hermione gyomra hangosan megkordult.
Azért kortyolgatta a pezsgőt, mert legalább addig is volt valami, amivel elfoglalhatta magát. Sajnos az ital egyenesen a fejébe szállt.
Nem is volt olyan kellemetlen érzés. Az a nehéz, szédítő bódulat a térdétől indult, és lassan felkúszott egészen a fejéig.
Bosszúsan felsóhajtott, majd letette a poharát az első arra lebegő, üres pincértálcára.
Nick mindvégig mellette maradt, melegszívűen és figyelmesen. Sötét öltönyében és nyakkendőjében kifejezetten jól nézett ki.
Hermione hálás volt neki, amiért nem kérdezgette, miért viselkedik úgy, mintha az elmúlt órában legszívesebben elbújt volna a bálterem északi végében álló hatalmas jégszobor mögött.
Miért is kellett annak a szobornak éppen sárkányt ábrázolnia?
A szemei úgy csillogtak, mint két cukrozott cseresznye, vagy valami hasonló.
Hermione közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye őket, és elgondolkodott rajta, vajon észrevenné-e valaki, ha egyszerűen kiszúrná az egyik cseresznyét.
– Tudod, bármikor elmehetünk, amikor csak szeretnél – súgta Nick a fülébe.
Hermione hálásan pillantott rá.
– Őszintén szólva, el sem kellett volna jönnünk.
Nick megértése egyáltalán nem lepte meg. Nem is várhatott volna tőle mást.
Hermione sosem mesélt neki túl sokat a Draco Malfoyjal való múltjáról, de hat hónapnyi alkalmi randevúzás után Nick már eleget tudott ahhoz, hogy sejtse: Draco egykor nagyon is sokat jelentett Hermionénak.
Ami még fontosabb, azt is tudta, hogy a kapcsolatuk nem éppen szerencsés körülmények között ért véget.
Nicknek igaza volt. Hermionénak nem kellett volna eljönnie.
Természetesen meghívták, de az ezüst dombornyomással díszített meghívón egyetlen szó sem utalt arra, hogy Draco személyesen kérte volna a jelenlétét.
Draco volt az est díszvendége, a partit azonban Pansy Parkinson rendezte.
Hermione udvariasan visszajelzett, hogy Nick kísérőjeként vesz részt az eseményen. Nick Pansyvel közös ismerősük, August Winthrop révén került kapcsolatba.
A néhai August Winthrop – emlékeztette magát Hermione komoran.
Újabb haláleset a Malfoyok miatt. Igaz, ezúttal csak közvetett módon.
Millicent Winthrop, született Bulstrode természetesen nem volt jelen.
Hermione azt kívánta, bárcsak Nick kezdeményezne valamilyen beszélgetést. Kicsit ostobának érezte magát, amiért csak álldogált mellette, és nem csinált semmit.
Egy másik pincér haladt el mellettük, Hermione pedig beletörődve vett magához egy újabb pohár pezsgőt.
A bálterem túlsó végében Harry éppen teljes összpontosítással próbálta lekaparni a tányérjáról az utolsó falatokat.
Mellette Ginny állt, és gyönyörűen festett tengerkék talárjában. Hosszú haját göndör fürtökbe rendezve tűzte fel, és vidáman beszélgetett Neville Longbottomnal.
Harry mintha megérezte volna, hogy Hermione figyeli, mert hirtelen felpillantott.
Szemüvege kissé lecsúszott az orrán, ezért a mutatóujjával igazította vissza a helyére – ugyanazzal az ujjával, amellyel az imént még a tányérját kapargatta.
Sötét ünnepi talárjában és visszafogott, fehér nyakkendőjében Harry elbűvölően jóképű volt.
A kanapét – amely időközben már csak egy egyszerű zabkeksz volt – Harry hívogatóan meglengette Hermione felé.
Nick is odapillantott.
– Úgy tűnik, Potter beszélni szeretne veled. Menj csak, majd utolérlek.
Hermione arra gondolt, talán amúgy is ideje lenne végre kimozdulnia a helyéről. A jégszobor közelségétől már vacogott.
Dracónak továbbra sem volt nyoma.
Hermionét persze ez a legkevésbé sem érdekelte – emlékeztette magát ismét. Azért jött el, hogy Nick kísérője legyen. Nick pedig azért volt itt, hogy tiszteletét tegye Pansy előtt, aki még egy egyszerű boríték felbontására rendezett ünnepségen is képes lett volna megjelenni.
Nem élhette le az egész életét úgy, hogy minden olyasmit elkerül, aminek bármi köze van Dracóhoz.
Előbb-utóbb úgyis összefutnak, nem igaz?
Úgy tűnt azonban, ma este még nem kerül sor erre.
A gyomrában eddig összeszoruló feszültség lassan enyhült, akár egy összenyomott rugó, amely végre visszanyeri eredeti alakját. Mégsem tudott szabadulni attól az érzéstől, mintha éppen a RAVASZ-vizsgái eredményeire várna, miközben pontosan tudja, hogy egyetlen percet sem tanult rájuk.
Hermione nyugodt mosolyt erőltetett az arcára, majd átvágott a báltermen. Kisebb csoportokban és párokba rendeződve álló vendégek között navigált, hosszú szoknyája pedig lágyan kavargott a lába körül.
– Szia! – köszöntötte Harry.
– Szia! – felelte Hermione kissé türelmetlenül. – Mit akarsz?
Harry meglepetten felvonta a szemöldökét a szokatlanul kurtára sikerült üdvözlés hallatán.
– Én is örülök, hogy látlak.
Aztán a terem másik vége felé pillantott.
– Nem is tudtam, hogy azt a Winter nevű fickót is meghívták. Ti ketten együtt jöttetek?
Harry olyasmit tett, amit általában nem szokott.
Rágalmazott.
– Winter? – ismételte Hermione ingerülten. – Harry, tudod, hogy együtt vagyunk. Bárcsak egy kicsit könnyebben elfogadnád ezt!
– Nem tehetek róla, de nem kedvelem azokat, akik a Minisztérium pénzügyeit intézik. Idén már négyszer vágták meg a költségvetésünket. És különben sem jártok igazán, nem?
– Már hat hónapja együtt vagyunk!
– Ugyan már! – horkant fel Harry. – Az semmi.
– Csak azért mondod, mert neked hat évbe telt, mire végre felszedted Ginnyt – vágott vissza Hermione.
– Nem vagyok benne biztos, hogy az „felszedni” a megfelelő kifejezés – jegyezte meg Ginny, aki éppen akkor csatlakozott hozzájuk, miután Neville elsétált, hogy beszéljen Bimba professzorral.
Aztán Hermione ruhájára pillantott.
– Egyébként csodásan áll neked ez a szín! A ruhád Madam Lacroix üzletéből van?
– Igen, onnan – felelte Hermione. – És bocs, Ginny.
Harry felé fordult, és folytatta:
– Egyébként még mindig nem értem, miért nem kedveled Nicket. Nem tehet róla, hogy ilyen munkája van.
Harry habozás nélkül kifejtette a véleményét.
– Kicsit könyvmoly. Én inkább a szabadtéri programokat kedvelő típusokat részesítem előnyben.
Hermione nem hitt a fülének.
– Nos, akkor szerencse, hogy vele járok, és nem veled.
Ginny mosolyogva közbevágott:
– Elég legyen, ti ketten! Nick máris idefelé tart.
A férfi valóban megérkezett, ahogy ígérte.
– Szia, Harry! Szia, Ginny!
Ginny barátságosan rámosolygott.
– Szia, Nicholas! Hogy vagy?
– Nagyon jól, köszönöm. És te?
– Remekül – vágott közbe Harry. – Figyelj csak, Winter, megtennél nekünk egy szívességet?
– Nekünk? – Hermione gyanakodva Harryre szegezte a tekintetét.
Harry és Nick kapcsolata nem volt éppen felhőtlen azóta, hogy a Minisztérium legutóbbi költségvetési megszorításai miatt az aurorok részlegének ismét csökkentették a keretét.
Nick egy pillanatra Hermionéra nézett, majd Harryhez fordult. Úgy válaszolt, mint aki éppen beleegyezett abba, hogy önként jelentkezik egy késdobáló mutatvány céltáblájának.
– Természetesen. Miről lenne szó?
– Gemkapcsok.
Nick pislogott egyet.
– Gemkapcsok?
– Igen – bólintott Harry. – Szerdán adom le az igénylést, de sürgősen szükségünk lenne rájuk. Fontos adminisztratív feladatokhoz kellenek, amelyek nem várhatnak. A probléma csak az, hogy az egységem már így is túllépte a havi irodaszerkeretét.
– Az auroroknak külön irodaszerkeretük is van? – morogta Ginny.
Harry erre magához húzta, és átkarolta a vállát.
Nick száraz hangon összegezte a helyzetet:
– Tehát azt szeretnéd, hogy előrehozzak valamennyit a jövő havi keretből, hogy az auroraidnak legyen… gemkapcsa?
– Megtennéd? – Harry arca felragyogott. – Úgy értem, beszélnél erről a főnököddel? Nagyon hálás lennék érte.
– Nos, igen, azt hiszem…
– Ez igazán nagylelkű tőled! – vágott közbe Harry. – Cawldash éppen ott van.
A terem másik vége felé mutatott, ahol egy testes, vörös arcú, skót szoknyát viselő úriember éppen szinte magához rendelt egy pincért, hogy újratöltse a poharát.
Nick engedelmesen elindult felé.
– Harry, ez csúnya húzás volt – feddte meg Ginny, miután a férfi hallótávolságon kívül került.
Harry elvigyorodott.
– Az volt, ugye? Ha Cawldash egyszer belelendül, nincs menekvés. Kivéve persze, ha valaki elég ostoba ahhoz, hogy a közelébe merészkedjen, és beszélgetni kezdjen vele.
Hermione enyhe undorral nézett rá.
– Egyszerűen megkérhetted volna Nicket, hogy mentsen ki minket egy pillanatra. Megértette volna.
– Igen, de én szeretem a bonyolult megoldásokat.
Hermione felvonta a szemöldökét.
– Rendben, Potter. Most már teljes egészében a tiéd a figyelmem. Halljuk, mit akarsz!
– Szerintem ideje lenne beszélned Malfoyjal.
Hermione keze a csípőjére csúszott.
– Tényleg így gondolod?
– Ami köztetek történt, az olyan, mint egy hatalmas, elvarratlan szál. Egyszerűen ott lóg a levegőben, és senki sem hajlandó kezdeni vele valamit – erősködött Harry. – Ha tovább akarsz lépni, akár Winterrel, akár valaki mással…
Harry drámai, beletörődő sóhajt hallatott.
– …akkor ezt Malfoy tudtára kell adnod. Mindkettőtök érdekében.
– És még ha valóban szeretnék is pontot tenni az ügy végére, Harry, ő még arra sem vette a fáradságot, hogy megjelenjen a saját partiján!
Harry zavartan nézett rá egy pillanatig.
– De hiszen ott van. Egyenesen ott.
Szent ég.
Tényleg ott volt.
Csak Draco Malfoy volt képes úgy odasurranni hozzá, hogy Hermione észre sem vette.
A férfi közvetlenül a jégszobor mellett állt. Hermione hirtelen nagyon hálás volt azért, hogy Harry korábban odahívta.
A tekintetek egyre inkább Draco felé fordultak. A bálterem számos vendége csak most vette észre a díszvendég érkezését.
Pansy Parkinson örömteli hangot hallatott, majd izgatott trópusi madár módjára szinte odaröppent Dracóhoz. Hamarosan élénk, magas hangú csevegésbe kezdtek.
Ginny megérintette Hermione karját.
– Hermione, mondj már valamit!
Hermione egy pillanatra képtelen volt megszólalni.
Draco megnőtt.
Pontosabban: minden tekintetben megnőtt.
– Valamit – nyögte ki végül.
A hangja vékony volt, akár a papír.
Malfoy soha nem tartozott igazán a sovány fiúk közé. Sok gyerek eleinte nyúlánk, mint egy babszár, aztán a pubertás alatt valamelyest kikerekedik. Dracóval azonban nem ez történt.
Amikor először kezdték a Roxfortot, meglehetősen alacsony volt. Csak a harmadik évfolyam környékén kezdett felzárkózni a többi fiúhoz.
Amikor Hermione utoljára látta, Draco még mindig sovány és nyúlánk volt, tipikus keresőalkattal.
Most viszont úgy festett, mint aki különösebb erőfeszítés nélkül elbánna egy gurkóval is.
Hermione úgy érezte, a szíve hátraszaltókat vet a mellkasában.
Draco teljesen másnak tűnt, mégis ugyanaz az ember maradt.
Még mindig karcsú volt, de a korábbi nyúlánkság eltűnt róla. Most úgy festett, mintha szinte tökéletesen kitöltené az egyszerű, fekete ünnepi talárt, amelyet viselt. A ruha egyetlen ponton sem állt el a testétől.
Nem volt szűk, csupán kifogástalanul szabták rá.
Hermione azon töprengett, vajon Pansy választotta-e ki neki az öltözéket. Harry korábban megemlítette, hogy Draco mostanában már nem igazán törődik a divattal.
A tekintete lassan lejjebb vándorolt, egészen a férfi lábáig, és Hermione majdnem elmosolyodott.
Draco elegáns cipője valószínűleg valaha fekete lehetett, de a nap már kifakította. Kopott volt, ugyanakkor még ilyen távolságból is látszott rajta, hogy rettenetesen kényelmes.
Draco eközben továbbra is Pansyval beszélgetett. Hermione egyelőre csak az arcának profilját látta, és úgy tűnt, Pansy beszél többet.
A lány egy ponton felemelte a kezét, hogy megigazítsa Draco frufruját, de csak azután, hogy alaposan szemügyre vette, és láthatóan jóváhagyta a talár szabását és illeszkedését.
Amikor a cipőjére pillantott, halk, csipogó hangot hallatott.
Meglepő módon Draco meglehetősen jól tűrte a felhajtást. Nem duzzogott, és nem is hárította el Pansy kezét. Csupán unottnak és türelmetlennek tűnt.
Hermione közben éppen azon igyekezett, hogy a gyomra ne próbáljon megszökni a testéből.
Draco Malfoy pedig unatkozott.
Aztán a férfi felpillantott a bálterem többi részére, és Hermione hirtelen akadálytalanul szemügyre vehette az arcát.
Ugyanaz az erős, hosszú, egyenes orr. Az arccsontjai hangsúlyosabbá váltak, mert az arca vékonyabb és szögletesebb lett, mint amilyennek Hermione emlékezett rá.
De a többi része valóban kitelt.
A válla szélesebb lett, a mellkasa izmosabbá vált. A talár egészen a cipőjéig ért, így Hermione nem tudta megállapítani, milyen lehet az alakja deréktól lefelé.
Aztán azon kapta magát, hogy azon töpreng, miért is érdekli ez egyáltalán. Az arcán még mindig ott bujkált valami fiús báj.
Hermione a szája jellegzetes ívében ismerte fel a régi Dracót. Tudta, hogy az a száj még mindig kissé felfelé görbül, amikor a férfit valami szórakoztatja, vagy amikor éppen gúnyos kedvében van.
Meglepetésére Draco most kevésbé hasonlított Luciusra, mint amire számított. Kevesebb volt benne a gúnyos mosoly és az arrogancia. Nyugodtnak és visszafogottnak tűnt.Nagyon is visszafogottnak.
Pansy végül elégedetten elmosolyodott, majd magára hagyta Dracót.
A férfi egyedül maradt.
Jaj, ne!
Hermione végigpásztázta a tömeget, remélve, szinte imádkozva, hogy valaki más lépjen oda hozzá, és kezdjen vele beszélgetni. Bárki, aki elterelhetné a figyelmét.
Senki sem közeledett.
Az ő hibája volt, hogy ennyire átkozottul megközelíthetetlennek tűnt. Mégis kihívásnak tekintette, hogy tovább nézelődjön, és úgy tegyen, mintha minden rendben volna. Meggyőzte magát, hogy Draco valahogy biztosan észrevenné, ha éppen abban a pillanatban fordítaná el a tekintetét, amikor a férfi ránéz.
És pontosan ez történt.
Draco egyenesen őt figyelte.
Olyan érzés volt, mintha valaki fejben teljes erőből a falhoz csapta volna. Az a mindentudó, átható tekintet túlságosan könnyedén rombolta le a pánik ellen emelt, amúgy is meggyengült védőfalait.
A bálterem zaja elhalkult körülötte, míg végül csak a mély, dübörgő emberi zsivaj maradt. Draco szürke, tündérien szép szeme rendíthetetlen intenzitással szegeződött rá.
Az összes érzelem, amelynek ápolásába annyi időt és energiát fektetett – a harag, a keserűség és a fájdalom –, egy pillanatra háttérbe szorult. Csak a nyers, komor felismerés maradt.
Hermione ráébredt, hogy Draco Malfoy még mindig képes elfeledtetni vele, hogyan kell lélegezni.
– Na, itt is vagyunk – hallotta Ginny hangját, mintha valahonnan nagyon messziről érkezne.
Draco egyenesen feléjük tartott. Harry és Ginny felé.
Ismerem ezt a járást – gondolta Hermione, és nem tudta megállni, hogy ne figyelje. Az együtt töltött két viharos hét alatt elégszer követte már a férfit ahhoz, hogy az a céltudatos, hosszú léptekkel megtett járás örökre bevésődjön az emlékezetébe.
Draco sosem sajátította el igazán a céltalan sétálás művészetét. Mindig nyilvánvaló volt, hogy valahová tart.
Felé tartott.
Vagy talán mégsem?
Draco egyenesen elhaladt mellettük. Olyan közel, hogy Hermione megérezte finoman fűszeres arcszeszének illatát.
A férfi továbbment, és eltűnt a kanapékkal berendezett társalgórész mögött.
– Ööö… oké – szólalt meg Harry. – Ez jól ment.
Ostoba könnyek gyűltek Hermione szemébe.
Pedig nem voltak ostobák, és az érzései sem voltak irracionálisak. Tökéletesen érthető volt, hogy felkavarta a találkozás. Mégis nevetségesnek érezte magát miattuk.
A franciaajtók sora felé fordult. Azok az erkélyre és a belső udvarra nyíltak.
– Bocsánat – mondta Harrynek és Ginnynek. – Kimegyek egy kicsit friss levegőt szívni.
A becsületükre legyen mondva, egyikük sem kérdezett semmit. Azt sem említették meg, hogy odakint majdnem fagypont van. Mindketten kissé megrendültnek tűntek a majdnem-találkozástól.
– Maradj csak kint, ameddig szeretnél – biztatta Ginny. – Nicknek majd azt mondom, hogy elfoglalt vagy.
***
Nicholas Winter nem volt troll.
Draco titokban megfigyelte a férfit, majd kénytelen-kelletlen arra a következtetésre jutott, hogy ezt a tényt el kell fogadnia.
Winter azonban könyvelő volt. Ez legalább számított valamit a „a lehető legjelentéktelenebb okokból is utálni foglak” nevű versenyben.
Azok alapján, amit az ismerőseitől megtudott róla, Winter valahol a harmincas évei közepén járhatott. Jól képzett, jó modorú, elegánsan öltözött és barátságos férfi volt. Ráadásul nem voltak őrült, gyilkos hajlamú rokonai – legalábbis amennyire bárki tudta.
Bár ugyan melyik szánalmas varázslónak ne akadt volna legalább egy különc alak a családfáján?
Nick Winter ráadásul mugli származású volt. Újabb közös vonás közte és Granger között.
Az arca pedig olyan volt, ami…
Pontosítás: kedves arca volt.
Olyan ember benyomását keltette, aki nem ismerte a kegyetlenséget, és éppen ezért soha nem is lett volna képes ilyesmire.
Arról nem is beszélve, hogy nem volt olyan magas, mint Draco. Újabb közös pont.
Mindez azonban a legkevésbé sem enyhítette Draco fékezhetetlen dühét azon az estén.
Pansynek volt képe meghívni azt a baromarcút! Ráadásul rengeteg idegesítő energiát fektetett abba, hogy elmagyarázza Dracónak: Hermione soha nem fogadná el a meghívását, ha nem Nick Winter átkozott karján érkezne.
Draco egészen addig sikeresen rejtőzködött az előcsarnokban, amíg már nem maradt más választása, mint szembenézni a saját partijával. Így hát végül belépett a bálterembe, és keresett magának egy félreeső helyet a szörnyű sárkányt formázó jégszobor mellett, amelyet Pansy erre az alkalomra hozatott Romániából.
Pansy hamar kiszúrta, és sietve odament hozzá. Draco még elkapta a „Nem hiszem el, hogy elkéstél!” és a „Honnan szerezted azokat a borzalmas cipőket?” mondatfoszlányokat, mielőtt teljesen kizárta volna a hangját.
Nehéz volt odafigyelnie. A gondolatai Winter és Granger körül forogtak.
Együtt.
Az ő rohadt partiján!
Potter a férfival beszélgetett. Aztán Winter odébbállt, Hermionét pedig magára hagyta. A lány hamarosan biztosan észreveszi majd Dracót.
Érezte, ahogy felgyorsul a szívverése.
Ideális.
Az agya ezt súgta neki. Hermione volt az, aki neki rendeltetett. Ennyi idő után a képzelete már számtalan fantáziaképet festett a lányról. Sokat elárult, hogy a valóság nemcsak felülmúlta ezeket, hanem messze túl is szárnyalta az elvárásait.
Hermione csendes vonzereje ugyanolyan ellenállhatatlanul vonzotta, mint régen. A sötétvörös ruha bőrének tiszta, krémes árnyalatát még ragyogóbbá tette. A gyertyafény is sokat segített.
Rövid haja szinte könyörgött azért, hogy megérintse. Pont olyan hosszú volt, hogy az ember beletúrjon, és az ujjai közé fogja a tincseit.
Hermione még mindig olyan aprónak tűnt. Sőt, szinte törékenynek. Draco azonban tudta, hogy a finom külső acélt rejt. Saját maga is megtapasztalta már.
Istenem, már érezte, hogy mindjárt jelenetet rendez.
Pansy végre elsétált, hála Merlinnek.
Draco úgy döntött, jobb, ha távozik.
Ha valakit igazán szeretsz, mindent megteszel azért, hogy boldog legyen. Még azt is, hogy elkerülöd.
Akár ki is sétálhatsz a bálteremből, aztán a saját erkélyed árnyékában bujkálhatsz tovább, miközben dühödben ököllel beleversz egy szerencsétlen, ártatlan oszlopba.
Még mindig jobb, mint megütni egy szerencsétlen, ártatlan varázslót – gondolta Draco.
Winter megverése természetesen szóba sem jöhetett. Hermione soha nem bocsátaná meg neki.
Ráadásul Pansy arra is felhívta a figyelmét, hogy Winter korántsem az első férfi, aki Draco eltűnése óta Hermione kegyeibe férkőzött. Ha most kiütné Wintert, a tisztesség azt követelné, hogy felkutassa az összes többi férfit is, akivel Hermione az elmúlt öt évben éttermi asztalnál szemben ült, és egyenként kiüsse a fogaikat.
– Ő is nő, Draco. Nekünk is vannak szükségleteink – közölte vele Pansy még aznap korábban.
A fenébe is, neki is voltak szükségletei!
Csakhogy az övéi jóval alapvetőbbek voltak. Például azok az alkalmak, amikor napokig nem talált tiszta ivóvizet. Vagy amikor egy tizenkét hüvelyk hosszú seb éktelenkedett az oldalán, és egy csontdarabból meg lóínból kellett tűt és cérnát készítenie, hogy összevarrhassa.
Nem mintha eszébe sem jutott volna, hogy Hermione talán kapcsolatban él valakivel. Bolond lett volna, ha erre nem gondol.
Inkább azzal áltatta magát, hogy a lány majd belátja az észszerűséget. Sőt, a tagadhatatlan, ragyogó igazságot.
Igen, pontosan ezt.
Hermione majd visszatér oda, ahová tartozik.
Hozzá.
A fenébe! Most már tényleg szívesen behúzott volna egyet Winternek.
Éppen ebben a pillanatban a szerelme is úgy döntött, hogy elhagyja a báltermet. Ugyanazon a kijáraton távozott, amelyen Draco néhány perccel korábban kisurrant, és kilépett az erkélyre.
Ez túl korai volt.
Draco még mindig próbálta kordában tartani a féltékenységét és a dühét. Nem lett volna jó ötlet megijesztenie Hermionét.
Az árnyékok között maradt. Sokat elárult róla, hogy valószínűleg itt érezte magát a legnagyobb biztonságban.
Hermione a felkarját dörzsölgetve bámulta a holdfényben fürdő udvari kertet. Odakint minden feketének és ezüstösnek tűnt. A hold tejszínű fénnyel ragyogott, és hatalmasnak látszott, bár még így sem volt akkora, mint amekkorának Keleten gyakran tűnt.
Hermione rosszalló pillantást vetett rá. Meleg lehelete fehér páraként gomolygott a fagyos levegőben.
– És te meg mit bámulsz? – morogta vádlón.
Draco elmosolyodott a sötétben. Nem tudta megállni.
– Ugyanazt, amit én – felelte. – Tetszik a rövid hajad. Jól áll neked.
Hermione összerezzent, majd megfordult.
A szemében felvillanó pánik belenyilallt Draco szívébe. A félelem azonban szinte azonnal haraggá változott.
Igen. Ez volt az ő Hermionéja: a végtelen logika teremtménye, akit érzelmek egész rétegei burkoltak be.
– Te! – sziszegte a lány, és sikerült úgy kimondania ezt az egyszerű névmást, mintha káromkodna.
– Mit keresel itt?
– Most már itt lakom, emlékszel?
Hermione arca mintha enyhén elpirult volna.
– Igen, hát… azt hittem, egyedül vagyok – felelte, és szipogott egyet.
– Ismerem ezt az érzést – mondta Draco halkan.
Hermione már indult is. Hosszú ruhája lágyan hullámzott a lába körül.
– Nincs mit mondanom neked.
Draco mozdulatlanul maradt, bár ehhez minden önuralmára szüksége volt.
Jobban szerette, ha a dolgok az ő akarata szerint alakultak. Ha pedig mégsem így történt, hajlamos volt erőszakhoz folyamodni.
– Akkor ne mondj semmit. Hadd beszéljek én!
Ez megállította Hermionét. Öklét szorosan az oldalához szorította, és mély levegőt vett, mintha abból próbálna erőt meríteni. A fűzője már önmagában is előnyösen hangsúlyozta a mellkasát, de a mély légzés csak még inkább kiemelte a dekoltázsát.
Lassan megfordult.
– Ha jobban belegondolok, talán mégis hallani akarom. Magyarázd el, miért kellene egyszerűen elfelejtenem a múltat! Erre készülsz, nem igaz? Azt várod, hogy aztán tárt karokkal fogadjalak vissza? Azt hiszem, pontosan erre számítottál. Harry is ezt mondta.
Draco úgy döntött, egyelőre az igazság is megteszi.
– Hozzám tartozol.
Hermione gyorsan kétszer pislogott. Draco észrevette, hogy a lány idegesen hadonászó keze is rángatózni kezd.
– Öt év után… – Hermione hangja egyre élesebbé vált. – Öt év után, amikor azt hittem, hogy meghaltál, vagy haldokolsz, vagy valami még rosszabb történt veled! Amikor azok után a szánalmas három képeslap után semmilyen módon nem tudtalak elérni! Azok után a kínok után, amelyeken miattad mentem keresztül, ennyit tudsz mondani nekem? Ennyit?!
– Azon az éjszakán, a Zsebpiszok közi sikátorban megmondtam neked, hogy nincs visszaút. A Fida Mia elindított valamit közöttünk, de mi rohadtul új szintre emeltük az egészet, aztán végleg megpecsételtük a sorsunkat. Granger, nem fogok úgy tenni veled, mintha ami köztünk történt, csak valami ostoba kis kaland lett volna. Te is érezted, amit én. Adj egy kis időt! Kérlek!
– Nyilvánvalóan nem érezted olyan erősen, mint én – felelte Hermione halkan, de határozottan.
Ujját a mellkasára, a szíve fölé szorította.
– Én vagyok az, akinek összetört a szíve. Ezt ne felejtsd el! Nem én hagytalak el, hanem te engem. Ne merj nekem időről beszélni!
Draco bólintott.
– Igen, tudom. Erre is mindjárt kitérek. De most kérlek, gondold végig józanul: nem maradhatsz örökké dühös rám. Most, hogy visszatértem, az sem lehet megoldás, hogy örökre távol maradunk egymástól. Tudod, hogy ez mindkettőnket felemészt. Már most is ezt teszi.
Hermione felhorkant.
– A fenéket! Én teljesen észszerűen túlléptem rajtad, Malfoy! Továbbmentem az életemmel. Nem az én hibám, hogy te képtelen vagy ugyanerre!
Draco csendben közelebb lépett hozzá.
– Egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy továbbléotél. Lenyűgöző, milyen rugalmas vagy. Ez is egyike annak a sok tulajdonságodnak, amelyeket szeretek benned, Granger. De hazudsz magadnak, ha azt hiszed, hogy valóban túljutottál rajtam.
Hermione alig akart hinni a fülének.
Tényleg ennyire merész lenne? Komolyan azt képzeli, hogy teljesen észszerűen viselkedik?
Ha a férfi könnyed természetességgel odavetett szerelmi vallomása már önmagában is majdnem romba döntötte, az egója végképp betette az ajtót. Hermione rádöbbent, milyen közel került ahhoz, hogy darabokra hulljon előtte.
És ettől újra gyűlölni kezdte.
Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Olyan sokáig tartott, mire végre megkeményítette a szívét!
Elfordult tőle, hogy visszanyerje az önuralmát.
Draco nyilvánvalóan közönynek értelmezte a mozdulatot.
– Rendben – mondta, és Hermione furcsa módon elégedettséget érzett, amikor meghallotta a férfi hangjában rejlő remegést. – Hadd vázoljak fel neked egy helyzetet! Képzeld magad a helyembe öt évvel ezelőtt. Képzeld el, hogy szerelmes vagy belém.
Hermione már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de Draco leintette.
– Várj! Hallgass végig! Váratlanul szerelembe esel. Olyasmit érzel, amiről korábban elképzelni sem tudtad, hogy képes vagy rá. Megveted a világot és mindenkit, aki benne él. Senkiben sem bízol, legkevésbé a saját családodban, mert úgy hiszed, elárultak és magadra hagytak. Aztán megjelenik ez az új szerelem, és ez…
Draco elhallgatott, mintha keresné a megfelelő szavakat.
– Ez rendkívüli. Olyan, mint egy forgószél. Szenvedélyes, törékeny, teljesen logikátlan, és a lehető legrosszabbkor érkezik. De attól még igaz. A maga teljes, letagadhatatlan valóságában igaz. Aztán történik valami. Valami szörnyűség, amiért közvetve és közvetlenül is te vagy a felelős. Valaki meghal. Méghozzá borzalmas körülmények között.
– Csakhogy én nem haltam meg. Megmentettél, emlékszel? – emlékeztette Hermione suttogva.
Draco szeme a holdfényben szinte égetően ragyogott, akár két színtelen kristály.
– Épphogy, Granger. Épphogy megmentettelek. A karjaim között fulladtál meg. Éreztem, ahogy elszáll belőled az élet. Fogalmad sincs, mit tett ez velem. Miattam haltál meg.
– De megígérted, hogy nem mész el anélkül, hogy elmondanád nekem!
Hermione csak ekkor döbbent rá, hogy kiabál.
A fájdalom és a félelem feltartóztathatatlanul tört elő belőle, velük együtt pedig egy szinte mámorító megkönnyebbülés is, amelyre nem számított. Nem tudta visszatartani az érzéseit.
És nem is akarta.
Merlinre, mikor kerültek ilyen közel egymáshoz?
Alig egy lélegzet választotta el őket. Draco fölé hajolt, az arca feszült volt, a tekintete pedig olyan intenzív, hogy Hermione szinte képtelen volt elszakítani róla a sajátját.
A férfi haja megnőtt az elmúlt időszakban. A frufruja már éppen elég hosszú volt ahhoz, hogy ne lógjon a szemébe, hátul viszont továbbra is rövid és zilált maradt. Vékony, fehér heg húzódott a bal arccsontján, és egy másik is látszott az állán, ugyanazon az oldalon.
Hermione elméje legalább egy tucat újabb részletet sorolt fel róla. Apró felfedezéseket, amelyek mind megbabonázták.
– Tudtad, hogy olyasmit ígértettél meg velem, amit nem tudok betartani, amikor erre kértél – sziszegte Draco.
Hermione elméjének egy kis szeglete azt is felfogta, hogy Draco Malfoy talán tízszer ijesztőbb lett, mint amilyen korábban volt.
A harag azonban gyakran bátorrá teszi az embert, még ha ez a bátorság többnyire ostobaság is.
– Ó, értem. Most már az én hibám, hogy öt évig távol voltál, igaz?
– Azt tettem, amit meg kellett tennem, hogy visszatérhessek hozzád. Korábban nem maradhattam volna. Egyszerűen nem működött volna.
– Ezt nem tudhatod! – vágta rá Hermione, és ezúttal szabadjára engedte a hangjában rejlő fájdalmat. – Boldogok lehettünk volna!
Draco határozottan megrázta a fejét. A haja a szemébe hullott, ő pedig türelmetlen mozdulattal hátrasimította az ujjával.
– Nem. Nem lettünk volna azok. Nem lehettem volna melletted úgy, ahogyan most vagyok.
Hermione őszintén szólva csak bámulni tudta.
Képes lett volna órákig ott állni előtte, és egyszerűen csak magába szívni a látványt, hogy Draco él, és jól van. Talán ez árulta el a legjobban, milyen mélyen gyökereztek benne az iránta érzett érzelmek.
A megkönnyebbülés, hogy a férfi túlélte mindazt, amin keresztülment, késve érkezett meg hozzá. Úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.
Ó, ne. Most tényleg sírni fog.
A keze ekkor – ahogy a múltban már oly sokszor – önálló életre kelt. Hermione felemelte, és a tenyerét Draco arcára simította.
A férfi összerezzent, mintha megégette volna.
Hermione lélegzete elakadt. Draco láthatóan elégedett volt azzal, amit a lány érintéséből kiolvasott, ő pedig lassan visszaengedte a kezét az oldala mellé.
A szája azonban továbbra is összhangban maradt az eszével. Az évek során megszerzett érettség csak még élesebbé tette a hangját.
– Szóval ennyit akartál mondani nekem? Ennyi volt? Végeztünk, Draco?
A férfi szeme megcsillant.
Hosszú, végtelennek tűnő pillanatok teltek el, mielőtt Hermione végre elfordult, és a tenyerével letörölte a szemét.
– Igen – mondta halkan. – Azt hiszem, végeztünk.
Öt évvel korábban a jobb karját is odaadta volna azért, hogy Draco ilyen nyers, őszinte érzelmekkel nézzen rá, ahogyan most tette. Az idő azonban megkeményítette a szívét.
Most diadalittas elégtételt érzett, amikor arra gondolt, hogy valószínűleg nincs még egy ember a világon, aki ebben a pillanatban annyira képes lenne megbántani Draco Malfoyt, mint ő.
És Draco ezt meg is érdemelte.
Erőt adott neki ez a tudat. Segített enyhíteni a saját fájdalmát.
Nem volt több mondanivalója. Nick mostanra bizonyára azon töprengett, hová tűnt. Hermione megfordult, és elindult vissza a bálterem felé, a mosolygó emberekkel zsúfolt, vidám forgatagba.
Minden egyes lépéssel nőtt a távolság közte és Draco között.
Tudta, hogy a férfi ott maradt, ahol volt, és nézte, ahogy távolodik. Nem indult utána. Nem hallotta a dühös lépteit. Nem ragadta meg a karját, hogy maga felé fordítsa, gúnyosan a szemébe nézzen, és mocskos, rohadt hazugnak nevezze. Nem csókolta meg azért, hogy manipulálja, megbüntesse vagy megfélemlítse.
Pontosan azt tette, amit Hermione kért tőle.
Békén hagyta.
És mi lett a kirohanásának az eredménye?
Az elmúlt nyolc hétben százszor is elképzelte, hogyan zajlik majd le az elkerülhetetlen találkozásuk. Furcsa módon azt hitte, hogy ha végre szembenéz Dracóval, sikerül lezárnia a múltat.
De a fájdalom továbbra is ott égett benne.
Éppen kinyújtotta a kezét, hogy kinyissa a franciaajtókat, és visszatérjen a bálterembe, amikor megtörtént.
Hirtelen süvítő légáramlat csapott le rá, és egy láthatatlan erő hátralökte. Csizmás lábának sarka végigcsúszott a padlón. Valaki hatalmas erejű védővarázslatot bocsátott ki a bálterem belsejéből, elzárva a helyiséget a külvilágtól.
Amikor a varázslat elérte a franciaajtókat, ereje szétrobbantotta az üvegtáblákat. A levegőben statikus elektromossághoz hasonló bizsergés vibrált.
Hermione a földre zuhant, és ösztönösen a fejére szorította a kezét, miközben üvegszilánkok záporoztak körülötte.
A füle csengett. Megpróbált feltápászkodni, ám ekkor rájött, hogy valaki részben fölé hajolva védi őt.
Nem kellett odanéznie ahhoz, hogy tudja, ki az.
Draco.
A férfi a karjával óvta Hermione fejét, miközben saját testével igyekezett felfogni a rájuk zúduló törmeléket.
Hermione kétségbeesetten tapogatózni kezdett a pálcája után.
Az üvegszilánkok záporozása végül abbamaradt, de a levegőt most sűrű porfelhő töltötte meg. Hermione köhögni kezdett. Semmit sem látott. A térde fájt, ahol a padlóra hullott törmelék felsértette a bőrét.
– Jól vagy? – kérdezte Draco.
A füle még mindig csengett, ezért a férfi hangja tompán, távolról jutott el hozzá.
– Igen – lihegte. – Mi történt?
– Megtámadtak minket.
Draco gyorsan talpra segítette.
Az ellenségeskedésük egyetlen pillanat alatt háttérbe szorult.
Miért van az, hogy mindig a halálnak, a veszélynek és a tragédiának kell közénk férkőznie ahhoz, hogy újra egymás mellé sodorjon minket? – gondolta Hermione keserűen.
Még mindig alacsonyan maradva együtt rohantak le az erkély lépcsőjén. Elhaladtak a csupasz rózsabokrok mellett, és a birtok hátsó részén húzódó erdős terület felé vették az irányt.
A bálterem gyertyafénye kialudt.
Mögöttük már csak sötétség és kiáltozás maradt.
hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx | 2026. Oct. 10.
