55. fejezet

– Ezt egyszerűen nem hiszem el… – motyogta Hermione, inkább csak magának.

Kapkodta a levegőt, és közben fázott is, hiszen nem volt annyi esze, hogy magával vigye a kabátját az erkélyre. Igazság szerint arra sem számított, hogy a tél kellős közepén, minden előzmény nélkül rögtönzött erdei futóversenyen találja majd magát.

Legalább a lába meleg maradt, hála a csizmájának.

Draco láthatóan tudta, merre tartanak, ami határozottan előnyös volt, mert Hermione úgy érezte, mintha vakon botorkálna, anélkül, hogy a leghalványabb fogalma lenne arról, mi vár rá a következő lépésnél. A férfi ezúttal nem rángatta magával, ahogyan régebben gyakran tette, hanem hagyta, hogy a lány a saját tempójában haladjon utána.

Hermionénak így is többször bele kellett kapaszkodnia a talárja hátuljába, hogy tartani tudja vele a lépést.

A fák egyre ritkábban álltak. Egy kerti ösvényre értek, amelyet Hermione alig tudott kivenni a sötétben. Bekanyarodtak, amikor hirtelen valami apró és szőrös nekicsapódott Dracónak.

– Áúú! – hallatszott egy egyértelműen női hang.

A következő pillanatban egy átok süvített el mellettük. Hermione csak hajszál híján kerülte el. A varázslat a háta mögötti fának csapódott, majd halk csilingeléssel lepattant róla, és végül a kőlapokba fúródott.

– Dodders? – hallotta Draco hangját. – Tedd le a pálcádat, mielőtt még megsebesítesz valakit!

Tandish Dodders volt az, a mardekáros diák, akit annak idején csak Tadpole-nak becéztek. Mellette a földön egy feltűnően csinos, hosszú, egyenes, sötét hajú fiatal boszorkány feküdt. Vastag gyapjúba és prémbe burkolózott, így láthatóan felkészült a hidegre.

Hermione elsőre nem ismerte fel, bár a lány valahonnan ismerősnek tűnt.

– Malfoy? Tényleg te vagy az? – kérdezte a döbbent boszorkány lágy, kissé rekedtes hangon.

Carmen Meliflua – súgta meg Hermione emlékezete. Az a kis negyedikes, aki annak idején folyton Draco nyomában járt az iskolában.

Csakhogy Carmen már korántsem volt olyan kicsi.

Draco felsegítette a lányt.

– Mit kerestek ti ketten odakint?

– Beszélgetünk – felelte Dodders.

– Vitatkozunk – pontosított Carmen, miközben lesöpörte a lehullott leveleket a drága kabátjáról.

Hermione inkább bele sem akart gondolni, hány apró állatnak kellett elpusztulnia, hogy az a prém a lány vállára kerülhessen.

– Már a háromnegyedénél tartunk az eljegyzésnek. Tandish éppen az utolsó negyedet próbálja elintézni, ha mindenáron tudni akarod.

– Nem akarom – vágta rá Draco. – Láttatok valamit?

– Hallottuk a házból a zajt, és éppen visszafelé indultunk, hogy segítsünk – magyarázta Dodders.

– A „segítsünk” alatt azt érti, hogy elbújunk a bokrok között, és megvárjuk, amíg elmúlik a veszély – jegyezte meg Carmen szárazon.

– Pottert üldözik? – kérdezte Dodders.

– Hát nem mindig őt? – felelte Draco ugyanolyan szárazon.

Hermione összekulcsolta a kezét, és belefújt, hogy felmelegítse az ujjait.

Furcsa volt, hogy több mint egy évtizeddel azután, hogy Voldemort megpróbálta eltenni láb alól Harryt, egy újabb merénylet gondolata még mindig ilyen mélyen felkavarta. Az ember azt hinné, ennyi idő alatt már hozzászokik az ilyesmihez.

Harry mindenesetre láthatóan megtette.

Carmen ideges pillantásokat vetett a kastély felé.

– Hogy a fenébe jutottak be? Ezeknek a régi kúriáknak szinte áttörhetetlen védővarázslataik szoktak lenni, nem?

– Kellene, hogy legyenek – felelte Draco komoran. – De nem tudom pontosan, milyen védelmi rendszereket használ mostanában Pansy.

– Akkor is… Elég nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki ilyesmivel próbálkozzon – töprengett Dodders. – A vendégek harmada a Minisztérium bűnüldöző szerveinél dolgozik.

Draco éppen a köpenyét összefogó rejtett kapcsokat oldotta ki.

– Annál jobb, hogy egy helyre zárhatják őket, amíg a támadók megpróbálják elrabolni Pottert. Nem gondolod?

Azzal Hermione felé nyújtotta a köpenyét.

– Vedd fel!

A ruhadarab lágy suhogással csúszott le Draco válláról. Alatta testhezálló fekete pulóvert viselt.

Hermione már csak azért is szívesen visszautasította volna a köpenyt, mert nem akart semmivel sem tartozni a férfinak. Csakhogy jelenleg akadtak ennél fontosabb dolgok is, amelyekkel foglalkoznia kellett.

Ráadásul az ujjai már valószínűleg kezdtek elkékülni a hidegtől.

A köpeny túl nagy volt rá, de a könnyű gyapjú még mindig őrizte Draco testének melegét. Hermione koncentrációját alaposan megzavarta, hogy mindenfelől körülvette a férfi illata.

Egyetlen borzongással próbálta lerázni magáról ezt az elsöprő érzést.

– Figyeljetek! A következőket fogjuk tenni – szólalt meg Draco.

Megvárta, amíg a fiatal pár abbahagyja az ideges mocorgást, és mindketten rá figyelnek.

– Ti ketten elmentek a Minisztériumba, és jelentitek, mi történt itt.

– És mi lesz vele? – Dodders Hermione felé biccentett. – Ő nem jön velünk?

– Miss Granger ragaszkodni fog hozzá, hogy itt maradjon. Úgyhogy meg sem próbálom rávenni, hogy veletek tartson.

Hermione megkönnyebbült, hogy ezúttal nem kell vitatkoznia vele.

– Amint eléritek az Éjszakai Őrséget, keressétek meg Rufus Scrimgeourt – folytatta Draco. – Arthur Weasley ilyenkor nincs szolgálatban, és túl sokáig tartana a hivatalos csatornákon keresztül elérni. Scrimgeour viszont ma este ügyeletes.

Dodders szeme tányérnyira kerekedett. Szorosan megragadta Carmen kezét.
– Scrimgeour. Értem.

Úgy tűnt, rendkívül megkönnyebbült, hogy elküldik Carmen társaságában, ám egy pillanattal később ismét aggodalom ült ki az arcára.

– Várj csak! És te mit fogsz csinálni?

Akár azt is megkérdezhette volna Dracótól, hogyan tervezi eltölteni a hétvégét. A férfi arckifejezéséből ugyanis világosan látszott, hogy egyáltalán nem foglalkoztatja a kérdés.

– Mit gondolsz? Kirúgom ezeket a kibaszott betolakodókat a házamból.

***

Tizennyolc.

Nem, inkább húsz.

Húsz fekete köpenyes, álarcos halálfaló állt őrt a nagyjából kétszáz lefegyverzett vendég és pincér körül.

Húsz ember már komoly kihívásnak ígérkezett. Draco úgy becsülte, hogy kilencet vagy tízet talán sikerülne egymás után megbénítania, mielőtt a többiek rájönnének, mi történik.

Még így is túl sokan maradnának ahhoz, hogy Hermione egyedül elbánjon velük.

Az, hogy a kétszáz fogoly ilyen engedelmesen viselkedett, valószínűleg annak volt köszönhető, hogy Potter nem volt közöttük. Őt a támadás kezdetén bizonyára azonnal túszul ejtették, és egy másik helyiségbe hurcolták.

Sokat elárult Harry értékéről a varázslótársadalom szemében, hogy egy javarészt egykori mardekárosokból álló társaság ennyire aggódott a biztonságáért. A vendégek még csak meg sem próbáltak szembeszállni a fogvatartóikkal.

Ez vagy nagyon jó hír volt Harry számára, vagy nagyon rossz.

Hermione kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Hála az égnek, Ron nem volt ott a partin. Legalább eggyel kevesebb emberért kellett aggódnia.

Dracóval a mennyezet fölött rejtőztek, miután a könyvtár ablakán keresztül visszaosontak a házba. A második szalonban egy csapóajtó vezetett fel a tető alatti térbe. Több percig kúsztak a keskeny, pókhálóval borított járatokban, mire végre elérték azt a részt, amely Hermione feltételezése szerint közvetlenül a bálterem fölött húzódott.

A gerendák időnként megnyikordultak. Draco egyszer-kétszer hátrafordult, hogy figyelmeztesse Hermionét: legyen különösen óvatos.

Szerencsére a mennyezetet borító szövet eltakarta őket a kíváncsi tekintetek elől.

Draco hasra feküdt, és óvatosan a bálterem közepe fölé kúszott. Pálcájával apró lyukat vágott a szövetbe.

– Mindenki jól van? – kérdezte Hermione sürgetően.

Draco lenézett.

– Igen. Bár úgy látom, Longbottomnak szálka vagy valami hasonló fúródott a lábába, mert éppen hangosan panaszkodik miatta…

Még egy percig figyelte a helyzetet, majd visszakúszott Hermionéhoz.

A mennyezet sarkában alig volt elég hely ahhoz, hogy letérdeljenek. Mire Draco visszaért, szinte orr az orrhoz kerültek.

– Na, mit gondolsz? – kérdezte Hermione, összevont szemöldökkel.

Draco egy pillanatra elhallgatott.

– Jól kitervelték.

– Miből gondolod?

Először is, ha pusztán a külsőségeket nézte, a halálfalók tökéletesen hozták a szerepüket. Draco az 1994-es kviddics világbajnokság óta nem látta ennyi gondot fordítanának a jelmezekre és az ünnepi öltözékekre. A Sötét Nagyúr bizonyára könnyes szemmel, büszkén szemlélte volna ezt a látványt.

A vegytisztítási számlájuk pedig önmagában is megérdemelt volna egy külön fejezetet.

A maszkjaik szinte ragyogtak a fényesítéstől.

Ráadásul egyikük sem volt kövér vagy nehézkes alkatú. Ez arra utalt, hogy a halálfalók új, továbbfejlesztett nemzedékével álltak szemben: azokkal a fiatalabb harcosokkal, akiknek a kiképzésébe Voldemort és Bellatrix az elmúlt években annyi energiát fektetett.

Természetesen Blaise Zabinit, a roxforti újoncot leszámítva – emlékeztette magát Draco.

A bálteremben álló halálfalók közül senki sem foglalkozott a foglyok kérdéseivel. Mozdulatlanul és némán őrködtek, pálcájukat támadásra készen tartva. Senki sem mert előrelépni, hogy szembeszálljon velük.

Draco összeszorította a fogát, amikor Ginny Weasley-t a földre lökték, amiért ismét követelte, hogy láthassa Pottert.
– Na, ezt már nem hagyom annyiban – morogta.

Hermione idegesen gyűrögette a szoknyáját. Egy pillanatra elgondolkodott, majd megszólalt:
– Van valami a házban, amit felhasználhatnánk?

A kérdés bosszantotta Dracót.
– Ha nyolc évvel ezelőtt kérdezted volna, azt feleltem volna: Merlinre, hogyne lenne! Most viszont fogalmam sincs, Pansy mit tart a házban.

A bolyhos, plüss elefántok sajnos csak néhány kiválasztott számára számítottak sértőnek.

Volt azonban valaki a házban, akiről Draco biztosra vette, hogy az ágya alatt valószínűleg egy kisebb sötétfegyver-gyűjteményt rejtegetett. Feltéve persze, hogy még nem kapták el.

A trükk az volt, hogy észrevétlenül eljussanak a ház másik oldalára.

Visszakúsztak a második szalonba, majd leereszkedtek a mennyezet alatti járatból. Draco csendben visszazárta a csapóajtót.

– Hová megyünk? – suttogta Hermione.

– A konyhába.

Meg kellett találniuk Borist.

A folyosókon szinte az összes lámpát és gyertyát eloltották. Ez valószínűleg azt jelentette, hogy további halálfalókat állítottak őrségbe, hogy biztosítsák a területet, és összetereljék az esetleg eltévedt vendégeket.

Draco és Hermione ennek ellenére gyorsan és csendben haladtak. Draco részletesen ismerte a ház alaprajzát, és a családi portrék segítségét is igénybe vehette.

A déli szárnyban függött egy hatalmas festmény Draco ükapjáról, amely csak akkor bizonyult igazán hasznosnak, ha franciául szólították meg.

Hermione alig hallható Lumos varázslatot mormolt.

Aramis Malfoy portréja a férfi nyolcvanas éveiben készült. A festményen egy férfias megjelenésű, ezüsthajú úriember ült egy fehér harci lovon, mögötte a családi zászló lobogott a szélben. Aramis lángoló kardot tartott a kezében, amely időnként lángra lobbantotta a zászlót, így az idős férfinak újra meg újra el kellett oltania a tüzet.

A festmény színes volt, bár a „rikító” talán pontosabb leírásnak bizonyult volna.

– Pépé, tu n'as vu personne passer par ici ce soir? – kérdezte Draco sietve.

„Nagypapa, nem láttál ma este erre járni senkit?”

Aramis eközben tetőtől talpig végigmérte Hermionét, majd a biztonság kedvéért a mellkasánál is elidőzött a tekintete.

Hermione keresztbe fonta a karját, és megsemmisítő pillantást vetett az öregre.

– Ah, ça fait plaisir de te voir avec une demoiselle, mon garçon. J'avais peur que tu ne deviennes comme ton père. On dirait que tu te prépares pour un rendez-vous. Bravo, Draco!

„Ó, milyen jó látni, hogy végre egy fiatal hölggyel mutatkozol, fiam! Már attól féltem, hogy olyan leszel, mint az apád. Úgy látom, randevúra készülsz. Bravó, Draco!”

Hermione francia nyelvtudása köztudottan hagyott némi kívánnivalót maga után, de a helyzetet azért eléggé értette ahhoz, hogy elharapja a mosolyát, és inkább a szőnyeget kezdje tanulmányozni.

Draco a türelem mintaképeként viselte a helyzetet.
– Láttál erre maszkos férfiakat? Nagyon fontos.

Aramis most már kíváncsian nézett rá.
– Tout à fait! Igen, láttam egy maszkos fickót erre menni. Sietett valahová. Furcsálltam is a dolgot, de hát a házat igazgató hölgynek vannak különös hajlamai.

– Köszönöm – felelte végül Draco.

Hermione megrántotta a férfi ujját.
– Az utolsó mondatot nem értettem. Látott valakit, vagy nem?

– Igen – felelte Draco. – Úgyhogy legyetek óvatosak!

Továbbindultak, és hamarosan Pansy szobájához értek. Draco úgy döntött, érdemes benézniük, hátha talál ott valamit, amit a javukra fordíthatnak.

Hermione keze már majdnem a kilincset érte, amikor egy halálfaló hoppanált közéjük. A megjelenését kísérő finom ködfelhő egy pillanatra elhomályosította Hermione látását.

Vakító zöld fény villant fel, és Hermione szíve rögtön a torkába ugrott. A pálcáját erőszakosan kitépték a kezéből. Az a padlóra csattant, majd minden sötétségbe borult: a hosszú, keskeny folyosón addig egyedül a Lumos varázslata adott fényt.

– Fuss! – kiáltotta Draco.

Hermione szinte elalélt a megkönnyebbüléstől, amikor meghallotta a hangját.

Persze ostobaság volt azt feltételeznie, hogy Hermione engedelmeskedni fog neki.

A lány kétségbeesetten tapogatózott a padlón és néhány másodpercen belül megtalálta a pálcáját.

– Lumos!

Egy valódi párbaj bontakozott ki előttük. Olyan, amilyet Hermione az ötödik évfolyamuk óta, Harry minisztériumi küldetése óta nem látott.

– Maradj ott, ahol vagy! – parancsolta Draco.

Hermione a falhoz lapult, és minden erejével azon volt, hogy elkerülje a feléjük záporozó átkokat.

Ez nem az iskolai párbajklub volt. Nem barátságos gyakorlás folyt, ahol a résztvevők ártalmatlan varázslatokkal próbálgatták egymás képességeit. Ezeknek az átkoknak az volt a céljuk, hogy megsebesítsék, ha nem egyenesen megöljék az ellenfelet.

Hermione tudta, hogy Harrynek és Ronnak is számtalanszor kellett már olyan helyzetekkel szembenézniük, amelyekben a varázslat valóban gyilkos fegyverré vált. Mégis, ilyen közelről látni mindezt továbbra is felfordította a gyomrát.

Aztán az ismeretlen halálfaló olyan varázslatot bocsátott rájuk, amilyet Hermione még soha életében nem hallott.

Hirtelen elveszítette a térérzékét és az egyensúlyát. A fent lent lett, a lent pedig fent. A falba kapaszkodott, miközben úgy érezte, mintha az egész folyosó egy hatalmas, forgó csővé változott volna.

Dracóra azonban nem hatott a varázslat.

Hermione látta, ahogy a férfi kivédi a bűbájt. Pálcájából láthatatlan erőmező áradt, amely eltérítette a rájuk zúduló mágia hatását. Draco ezután átkot lőtt ki, amely egyenesen a halálfaló hasába csapódott.

A férfi hátrarepült, és teljes erővel a falnak ütközött. Köhögni kezdett.

A szörnyű szédülés hirtelen megszűnt, éppen időben, mert Hermione már a hányingerével küzdött.

Draco nyugodt léptekkel odasétált a földön fekvő férfihoz. Lehajolt, felvette a pálcáját, majd egy teátrális sóhaj kíséretében kettétörte.

– Vajon ki lehet olyan ostoba, hogy a saját varázslataimat próbálja ellenem fordítani? Hadd találjam ki…

Pálcájával lehúzta a férfi arcáról a maszkot.
– Szia, Dominic! – üdvözölte szinte társalgási hangon. Megragadta a köpenyét, és talpra rántotta. – Rég láttalak. Mit keresel itt ma este?

A halálfaló egy adag vért köpött a padlóra.
– A Sötét Nagyúr dühös, Malfoy. El fogjuk venni tőled mindazt, ami kedves számodra.

Erős orosz akcentussal beszélt. Hermione azon töprengett, vajon a Durmstrangból érkezett külföldi újoncok közé tartozott-e.

– Szóval Harry Potterrel kezded? – Draco elgondolkodva oldalra billentette a fejét. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Dominic, de vannak zoknijaim, amelyek többet jelentenek nekem, mint az a szemüveges barom.

A halálfaló nem válaszolt.

Draco gúnyosan elmosolyodott.

– Fogalmad sem volt róla, hogy ma este itt lesz, igaz? Az én partijomon! Merlinre, ez aztán mulatságos. Mondd csak, bepisiltél, amikor megláttad a bálteremben?

– Megölhetsz, de így is túlerőben vagyunk. Nem mentheted meg az összes barátodat, Malfoy.

Na, ez aztán az elkötelezettség!

A régi halálfalók általában hajlandók voltak tárgyalni, ha a fogság vagy a halál fenyegette őket. Ez az új nemzedék azonban már-már mártírként viselkedett.

Draco gyűlölte a fanatikusokat.

– Rendben. Akkor ezt úgy veszem, hogy engedélyt adtál rá, hogy megöljelek.

A mondat hatás kedvéért Hermione felé fordult.

– Hallottad, Granger? Azt mondta, megölhetem.

A férfi azonban nyilvánvalóan nem akarta harc nélkül feladni. Előhúzott egy kést a köpenye alól.

Hermione arcán olyan kifejezés jelent meg, amely önmagában is elég volt figyelmeztetésnek Dracónak. A férfi azonnal mozdult: teljes erőből belerúgott Dominic csuklójába.

A kés csilingelve a padlóra esett, a kétségbeesett halálfaló pedig utána vetette magát. Draco egyetlen lépéssel hátrált, majd előreszegezte a pálcáját. A szándéka egyértelmű volt, még akkor is, ha Dominic háttal állt neki.

Hermione előrelépett, és egyenesen Draco és a halálfaló közé állt.

Dracónak még ideje sem volt rendezni az arckifejezését, mielőtt a lányra nézett. Hermione így egyenesen a férfi gyilkos szándékot tükröző tekintetével találta szembe magát.

Néhány másodpercig egyetlen szót sem tudott kinyögni.

Draco megrémítette.

– Ne állj elém, amikor pálcát szegezek valakire! – suttogta a férfi.

Akár kiabálhatott is volna. A hangja úgy csattant Hermione arcába, mintha valóban megütötte volna. Draco rettenetesen dühös volt amiatt, hogy a lány megkérdőjelezte a döntését.

Hermione mégis megpróbált a józan eszére hatni.

– Nem ölheted meg hidegvérrel!

Draco tekintete szinte belefúródott.

– Nézz félre, vagy állj el az utamból! – mondta meglepően nyugodt hangon.

Dominic pontosan tudta, hogy az élete forog kockán. Úgy tűnt, mintha hirtelen Hermione felé akarna vetődni, ám Draco abban a pillanatban újra felemelte a pálcáját, és célba vette.

– Választhatsz: meghalsz, vagy csúnyán halsz meg – sziszegte.

Dominic megtorpant.

Hermione azonban nem hátrált meg.

– Csak kábítsd el!

Draco ismét megszólalt, és a hangja fenyegetően csengett. Egyetlen centimétert sem kellett mozdulnia ahhoz, hogy Hermione úgy érezze, a tekintetével a falhoz szegezi.

– Ugye tudod, hogy habozás nélkül megölt volna minket? És ki tudja, mi minden mást tett már! A fenébe is, Hermione! Szerencsénk volt, hogy az első Avada Kedavra elvétette a célját! Fogalmunk sincs, hányan járkálnak még ezeken a folyosókon. Ha csak elkábítjuk, aztán itt hagyjuk, könnyen lehet, hogy valamelyik társa rátalál. Akkor pedig elmondja nekik, kik vagyunk, és hányan vagyunk. Most csak az időmet vesztegeted, és Potter életét is még nagyobb veszélybe sodrod!

Az ő idejét vesztegeted – jegyezte meg magában Hermione keserűen. Nem az övékét. Nem az övét.

Draco úgy beszélt, mintha egyedül ő lenne kénytelen elvégezni a piszkos munkát, miközben ő, Hermione, csak az életmentő, aki mindenáron megkíméli az embereket.

Pedig Draco már rég nem az a fiú volt, aki öt évvel korábban annyira remegett, miután véletlenül megölt egy halálfalót, hogy alig bírta megfogni a pálcáját.

Végül megkötözték Dominicot, és bezárták egy seprűtároló szekrénybe. Ha a férfi hálás is volt azért, hogy megkímélték az életét, ezt nem mutatta ki.

– Ne kérdőjelezd meg még egyszer a döntéseimet! – mondta Draco, miután végeztek.

Hermione nem hagyta magát megfélemlíteni.
– Az óvatosság nem elég jó indok a gyilkosságra, Draco.

A férfi olyan hirtelen fordult felé, hogy Hermione egyenesen a mellkasának ütközött.
– Szóval most már azt hiszed, hogy hidegvérű gyilkos vagyok, igaz? Akkor bizonyára elolvastad a vizsgálóbizottság jelentését is – gúnyolódott.

Hermione ráébredt, hogy róla alkotott véleménye komolyan bántja Dracót. Ismét megérezte azt a halvány, szinte tiltott elégtételt, amely abból fakadt, hogy még mindig képes hatni a férfira. Ezt az érzést azonban hamar elnyomta a vágy, hogy megnyugtassa.

Soha nem volt igazán jó abban, hogy szándékosan kegyetlen legyen.

– Nem. Nem olvastam el a jelentést – felelte Hermione, miközben képtelen volt Draco szemébe nézni.

Az érzelmei kezdtek eluralkodni rajta. Valamilyen szörnyű, nyilvánvalóan téves következtetésre juthatott, mert a férfi arca hirtelen eltorzult a fájdalomtól. Amikor megszólalt, a hangja remegett a dühtől.

– Azt hiszed, ez az egész egy ötéves vakáció volt, igaz? – kérdezte, és összeszűkült szemmel nézett rá. – Azt hiszed, ott voltam a trópusokon, és egész nap az önsajnálatomban dagonyáztam? Tevéken lovagoltam a sivatagban, és amikor különösen unatkoztam, eljátszottam a szökevény aurort? Micsoda szerencse, hogy összefutottam egy mélységesen megbánó Bellatrix Lestrange-el! Milyen remekül szórakoztam a kis szabadságom alatt! És Merlinre, mennyire hiányzik a rohadt barnaságom!

– Hagyd abba! Tudom, hogy pokol volt! Harry rengeteget mesélt róla.

Egy könnycsepp gördült végig Hermione arcán.

– Sajnálom, hogy szenvedtél – tette hozzá suttogva. – Sajnálom, hogy még nem olvastam el a jelentést. Nem is tudom, miért nem…

Ez hazugság volt.

Pontosan tudta, miért nem akarta elolvasni. Ha megteszi, fennállt volna a veszélye, hogy az együttérzése megpróbálja észszerű magyarázatokkal felmenteni Dracót mindazért, amit tett.

A férfi úgy nézett rá, mintha legszívesebben megragadná a vállát, és alaposan megrázná. Hermione ellenállt a késztetésnek, hogy hátralépjen.

Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna Dracót ennyire dühösnek rá.

Aztán a férfi megrázta a fejét, elindult, megtorpant, megfordult, majd visszatért hozzá.

– Granger – kezdte –, azt hiszed, csak azért, mert szerelmes vagyok beléd, és mert annyira sajnálom, hogy megbántottalak, van valami kapcsoló, amit egyszerűen átbillenthetsz, hogy normális emberré változzam? Komolyan, minek is erőlködöm? Hiszen még csak vissza sem fogadsz.

– Én… – kezdte Hermione.

– Ne sírj! – vágott közbe Draco, bár a hangja már korántsem volt olyan durva.

Mostanra inkább csak fáradtnak tűnt. A kezét bámulta.

– Ne sírj, ha közben eszed ágában sincs megbánni, amit tettél.

Azzal ismét elindult.

– Folytassuk az utat!

– Rendben – felelte Hermione halkan, és bólintott.

Bárcsak másra is igent mondhatott volna, nem csak arra, hogy folytassák a mentőakciót.

hozzászólások: 0