56. fejezet

Tizenöt percbe telt, mire eljutottak a konyháig és a szomszédos személyzeti helyiségekig. Ennek egyetlen oka az a halálfaló volt, aki a szolgálati lépcső alján őrködött.

Hermione egy távolról elsütött Petrificus Totalus átokkal ártalmatlanította, majd elrejtették a férfit a borospincében.

Draco különösebben nem panaszkodott a kitérő miatt. Sőt, a hangulata határozottan javult, amikor rábukkantak egy üveg értékes merlot-ra, amelyről úgy tűnt, nem sokkal a felbontása után felejtették ott.

– Rohadékok – morogta.

Kihúzta a dugót, jókorát kortyolt a borból, majd lehunyta a szemét, és élvezettel ízlelgette az italt.

Hermione hitetlenkedve meredt rá.

Draco ártatlan képpel felé nyújtotta az üveget.

– Kérsz?

Hermione visszautasította.

A borral együtt visszamásztak a lépcsőn, majd a kamra mögötti folyosóra jutottak.

– Mondd el még egyszer, miért is vagyunk a konyhában! – kérdezte Hermione.

Draco a szája elé emelte az ujját, csendre intve a lányt, majd nesztelenül átsétált a szomszédos kis helyiséghez. Az ajtó alatti résen gyertyafény szűrődött ki.

Hermione arra következtetett, hogy a kastély házimanója lakhat odabent.

Draco bekopogott. Nem érkezett válasz.

– Boris! Ha bent vagy, szükségünk van a segítségedre a bálteremben! – szólt be.

Rövid szünet következett.

– Malfoy, te vagy az?

– Nem, Lord Voldemort vagyok – vágta rá Draco. – Miért kérdezi ezt ma este mindenki?

A válasz láthatóan meggyőzte a szobában tartózkodót. Az ajtóra bocsátott védővarázslatok sorra megszűntek, majd a zárakat egyenként kinyitották.

Az ajtó nyikordulva feltárult.

Odabent egy alacsony, vékony, sötét hajú férfi állt egy keskeny ágy mellett, kezében pálcával. Hermione felismerte benne azt a szolgát, aki az este elején átvette tőle és Nicktől a kabátjukat.

Mellette Toolip, a házimanó állt, és egy gyertyatartót tartott a feje fölé emelve.

– Kisasszony! – kiáltott fel Toolip. – Milyen jó újra látni önt!

– Én is örülök, hogy látlak, Toolip – mosolygott Hermione. – Még ilyen körülmények között is.

Boris meglepetten nézett rájuk.

– Azt hittük, a többi vendéggel együtt vagytok a bálteremben.

– Szerencsénk volt – felelte Draco.

Átnyújtotta a borosüveget Borisnak, aki minden különösebb megjegyzés nélkül kinyitotta, és kortyolt belőle.

Aztán a címkére pillantott.

– Szép darab. Bár talán még egy-két évet várhattatok volna a felbontásával.

Draco sértődött képet vágott.

– Nem mi bontottuk ki.

– Rohadékok – morogta Boris.

Hermione egyik férfiról a másikra nézett.

– Ti ketten jól ismeritek egymást?

Boris már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Draco megelőzte.

– A családja régen a Malfoyok szolgálatában állt – magyarázta könnyedén.

Hazudott, Hermione azonban nem firtatta tovább a dolgot.

– Ha befejeztétek az ivászatot, esetleg nekiláthatnánk a bálteremben rekedt emberek kiszabadításának? – emelte fel kissé a hangját. – Még azt sem tudjuk, hol van Harry, az isten szerelmére!

– Potter? Lucius dolgozószobájában vallatják – tájékoztatta Boris. – Egy bottal piszkálják.

Hermione aggódva Dracóra pillantott.

– Azonnal oda kell mennünk érte!

– És megkockáztatni, hogy riadót fújunk a bálteremben álló húsz halálfalónak? Azt már nem. A két akciót egyszerre kell végrehajtanunk.

– De megölhetik!

Boris gyorsan megrázta a fejét.

– Potter addig nincs komoly veszélyben, amíg ki nem viszik a kastélyból. Egyelőre nem fogják bántani.

Olyan magabiztosan beszélt, mintha ez teljesen magától értetődő volna.

– A csatlósok tudják, hogy a zsákmányukat nem szabad bántaniuk. A foglyok sorsáról kizárólag Voldemort dönthet.

Hermione élesen ránézett.

– Ezt mégis honnan tudod? Van valami „Gonosz szolgálók kézikönyve”, vagy mi?

Boris hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát.

Draco megköszörülte a torkát.

– Igaza van.

– Dodders és Carmen mostanra valószínűleg már kapcsolatba lépett Scrimgeourral. Miért nem várjuk meg az erősítést, mielőtt bármit is megpróbálunk?

– Mert akkor azt kockáztatnánk, hogy elviszik Pottert, amint rájönnek, hogy a kastélyt megtámadták. Apám dolgozószobájában van egy működő kandalló. Könnyen lehet, hogy azon keresztül akarják majd elmenekíteni.

– A felszerelésünk megvan hozzá – biztosította Boris. – És most már nemcsak Toolipra és rám számíthatunk.

Draco egyelőre nem tűnt különösebben lelkesnek.

– Valóban? És mi van nálatok?

– Számszeríjak, néhány kard, tőrök, pengékkel felszerelt kötél, két Feneketlen Verem-üveg és különféle mérgek. Bár egy-kettőből talán már kifogytunk…

Boris udvariasan figyelmen kívül hagyta Hermione döbbent tekintetét.

Draco fejben végigvette a felsorolt eszközöket.

– Mi van még?

– Van még fél hordó nyugtató-porunk is.

Draco szája sarka lassan felkunkorodott.

– Na, kedves Boris, ebből már lehet valamit tervezni.

– Fél hordó elég ahhoz, hogy egy egész teremnyi embert kiüssünk vele? – kérdezte Hermione.

A sötétben való közlekedés korántsem bizonyult egyszerűnek. Nem akarták megkockáztatni, hogy akár egy tompított Lumos varázslattal is elárulják a helyzetüket, miután Dominic már felfedezte őket.

Hermione a falat tapogatva haladt előre a folyosón, miközben mindkét irányba figyelt.

A szemközti szárny második szalonja felé tartottak.

Draco egy szorosan lezárt zsák Alvóport cipelt a vállán. A zsebében lapult az egyik Feneketlen Verem-üveg is. A másikat Boris tartotta magánál.

– Valószínűleg nem – felelte Draco –, de eléggé elálmosodnak majd ahhoz, hogy könnyedén lefegyverezzük őket. Hogy állsz a forgószélvarázslattal? Ha sikerül folyamatosan keringésben tartanunk a port, talán nyerhetünk egy kis időt.

Hermione felvonta a szemöldökét.
– Mit gondolsz, hogy állok a forgószélvarázslattal?

A kérdésével meg is válaszolta Draco felvetését.
– Jól. Lassíts! Mindjárt elérjük a második emeleti lépcsőfordulót. Apám dolgozószobája közvetlenül alattunk van.

Figyeltek, és csakugyan, tompa hangok szűrődtek fel hozzájuk.

– Mi lesz azokkal az őrökkel, akik Harryre vigyáznak?

– Potter miatt ne aggódj. Boris és Toolip elintézik őket.

Bárcsak ő is olyan magabiztos lenne, mint Draco! Hermione lábujjhegyen kilépett a lépcsőfordulóba, alig várva, hogy meghallja, mi történik odalent.

Istenre esküdött, hogy Harrynek nem eshet baja.

– Granger, gyere vissza!

A hangok egyre erősebben hallatszottak. Hermione két férfihangot tudott megkülönböztetni. Aztán meghallotta Harryt is, aki hangosan és dacosan válaszolt nekik.

Egyelőre legalábbis úgy tűnt, sértetlen. Hermione megkönnyebbülten felsóhajtott.

A lépcsőnek valahol előtte kellett lennie. Az első malfoy-kúriai látogatásából még mindig élénken emlékezett erre a lépcsőházra. Draco majdnem megcsókolta az utolsó fokon, közvetlenül az apja dolgozószobája előtt. Azt a bizonyos találkozást aligha lehetett volna elfelejteni.

– Hol vagy? – hallotta Draco kemény suttogását.

– A lépcsőn – suttogta vissza.

Tényleg sietnie kellett volna. Továbbra is szorosan markolta a korlátot, és óvatosan előrenyújtotta a lábát.

– Granger, várj!

Csakhogy a következő lépcsőfok nem volt ott.

Pedig ott kellett volna lennie!

A lába a semmibe lépett, és a lendülettől előrebukott az alatta tátongó, fekete mélységbe. A pálcája kéznél volt, de az első, ösztönös reakciója az volt, hogy valami után kapjon, amibe belekapaszkodhat, és amivel megállíthatja a zuhanását.

Még éppen elég józanul gondolkodott ahhoz, hogy ne sikítson. Ha már olyan ostoba volt, hogy a halálba zuhanjon, legalább tegye csendben, és ne árulja el Draco tartózkodási helyét.

Csakhogy a zuhanás nem következett be.

Valahol legbelül biztosan tudta, hogy a férfi időben odaér hozzá. Dracónak át kellett ugrania a lépcsőfordulón, hogy elérje, és pontosan ezt tette.

Az egyik kezével megragadta Hermione bal csuklóját. A lány a másik kezével Draco bal karjába kapaszkodott, támaszt keresve. Ujjai alatt érezte, ahogy a férfi izmai megfeszülnek az erőfeszítéstől. Ekkor döbbent rá, hogy éppen a sérült karjába kapaszkodik – abba, amelyik olyan könnyen kificamodott.

A tenyere izzadt volt. Az ujjai lassan kicsúsztak Draco szorításából.

– Hermione – szólalt meg a férfi egészen halkan.

Hangjának végtelen nyugalma áthatolt a pánik sűrű ködén. Ez az új, jobb Draco, emlékeztette magát Hermione. Az akciófilmek hősére emlékeztető változat, aki vészhelyzetben egy pillanatra sem kételkedik önmagában.

– Megfogtalak. Ne kapálózz!

Hermione addig észre sem vette, hogy valóban kapálózik. Azonnal megmerevedett.

Draco megtalálta a másik, kétségbeesetten hadonászó kezét is, és szorosan megragadta.

– Hol a pálcád? – kérdezte.

Most már a hangjában is felismerte a feszültséget.

– A ruhámban – lihegte Hermione.

Nagyjából egy percük lehetett, mielőtt felfedezik őket.

– Rendben. Semmi baj – mondta Draco, bár a hangjából úgy tűnt, kissé csalódott a válasz miatt.

– Most megpróbállak egy kicsit feljebb húzni. Utána belém kapaszkodva kell felmásznod a maradék úton. Ha még jobban előrehajolok, mindketten lezuhanunk. Érted?

– Igen.

Hermione tisztában volt vele, hogy ha lezuhannak, valószínűleg egyiküknek sem marad ideje varázslattal megmenteni magukat. Sem a földszinti kemény márványpadló, sem a Lucius dolgozószobájában várakozó halálfalók nem ígértek túl sok jót.

A jobb keze továbbra is kicsúszóban volt Draco szorításából, a karjában pedig egyre elviselhetetlenebbé vált a fájdalom.

Draco lassan, az alkarját használva húzta feljebb. Amint Hermione elég közel került hozzá, a lány szorosan megragadta a vállát. Egy maréknyi anyagot markolt a pulóveréből, és felkapaszkodott rajta, miközben Draco a derekát tartotta.

Végül sikerült visszajutniuk a szőnyeggel borított lépcsőfordulóra. Draco elgördítette őket a peremtől, és Hermione annyira megkönnyebbült, hogy semmi másra nem futotta az erejéből, mint hogy ráboruljon. Draco karja még mindig a derekát ölelte.

Hosszú, végtelennek tűnő pillanatokig csak lélegeztek.

Aztán Draco megszólalt:
– Elfelejtettem, hogy nem igazán boldogulsz a lépcsőkkel.

Természetesen arra célzott, amikor évekkel korábban majdnem baleset érte a bagolyházhoz vezető lépcsőn, ahol titkos találkozókat tartottak.

Kész szemétség volt tőle, hogy egy ilyen pillanatban még nevetni is mert.

– Nincs semmi bajom a lépcsőkkel! Nem az én hibám, hogy a hülye házadban van egy lépcsőforduló, amely egyenesen a semmibe vezet!

Draco mintha igyekezett volna visszafojtani a nevetését.

– Általában nem a semmibe vezet. Ez a szárny tiltott terület. A lépcsőket a te Minisztériumod bontatta el.

Az én Minisztériumom? A tiéd is! – akarta kijavítani Hermione. Miért ragaszkodott Draco mindig ahhoz, hogy valami teljesen más kategóriába sorolja magát?

A férfi még mindig átkarolta. Hermione megpróbált felnézni rá, de az orra a sima állának ütközött. Draco minden bizonnyal megborotválkozott a buli előtt. Kissé lehajtotta a fejét, hogy megkönnyítse a dolgát.

Mit is könnyít meg? – kérdezte az agya.

A kérdés persze pusztán költői volt. Pontosan tudta, mi történik.

Aztán csend lett.

Az a különös csend, amely akkor ereszkedik két emberre, amikor a sötétben egyszerre döntenek úgy, hogy visszatartják a lélegzetüket.

Hermione semmit sem látott, mégis valahogy tudta, hogy Draco ajkai éppen annyira nyíltak szét, hogy az övéi közéjük simulhassanak. Egyetlen pillanatig csak a levegő létezett, a másik lélegzetének intim közelsége, aztán megérezte azt a gyönyörűen lágy érintést.

Draco megérintette az ajkát a sajátjával, óvatosan, mintha maga sem lenne biztos benne, hogyan folytassa.

A csók őrjítően gyengéd volt, szinte csak egy suttogás.
Mióta lett Draco Malfoy ennyire bizonytalan?

Hermione megszédült. Úgy érezte, mintha a vére egyenesen az arcába tódulna, amitől az ajkai még érzékenyebbé váltak.

Draco halkan felnyögött, és ez hihetetlenül izgatóan hatott rá. A férfi hangja olyan bizonytalannak tűnt, mintha maga sem tudná, hogyan folytassa. Hermione érezte, ahogy Draco nyelvének hegye forró, nedves érintéssel végigsimítja az alsó ajkát, mintha gyengéden meg akarná ízlelni. Érezte a mély lélegzetet is, amelyet a férfi belőle szívott magába.

Kinyitotta a száját, hogy elmélyítse a csókot, és több teret engedjen neki, Draco azonban visszahúzódott.

Mire Hermione kinyitotta a szemét, a pillanat már végérvényesen elmúlt.

Draco talpra állt, majd őt is felsegítette. Hermione nem látta az arcát, de a tartásából érezte, hogy a férfi megint mogorva. Hirtelen rettenetesen rosszul érezte magát az imént történtek miatt. Úgy látszik, amikor Dracóról volt szó, egyszerűen képtelen volt uralkodni a saját testén.

– Winter a bálteremben vár rád – közölte Draco.

A hangjával még a hideg sört is meg lehetett volna fagyasztani.

***

Három halálfaló őrködött Lucius dolgozószobája előtt.

Monstrónak sikerült meglepnie az első kettőt egy jól irányzott Feneketlen Veremmel.

A neve ellenére a Feneketlen Verem valójában nem volt feneketlen. Csupán meglehetősen hosszú volt a zuhanás. A varázslat a helyén tartotta a teret, amíg valaki ki nem mentette az illetőt. Vagy legalábbis remélni lehetett, hogy valaki előbb-utóbb ki fogja menteni.

Mire azonban a harmadik halálfaló felfedezte Monstro rejtekhelyét, már sokkal nehezebb dolga volt. A zsebében ott lapultak a robbanókövek, de habozott elhajítani az egyiket, mielőtt Draco és Hermione megkezdte volna a támadást a bálteremben.

Nem lett volna szerencsés riasztani a többi halálfalót, mielőtt sikerül lebontaniuk a terem körüli védőpajzsot.

Monstro éppen arra készült, hogy pálcát rántson, és megküzdjön az őrrel, amikor Toolip egy friss virágokkal teli, hatalmas vázát lebegtetett a férfi feje fölé. Aztán egy hangos sóhaj kíséretében egyszerűen ráejtette.

– Miss Pansy nagyon szerette ezeket a virágokat – sóhajtotta a manó.

– Miss Pansy meg fogja érteni. Most pedig gyerünk már!

Amikor Monstro végre berúgta a dolgozószoba ajtaját, egy izzadt, lihegő Harryt találtak odabent. A férfi az egyik kezében egy kandallópókert, a másikban két pálcát tartott. A szemüvege hiányzott, a homlokán pedig egy vágás és egy sötétedő zúzódás éktelenkedett.

A padlón egy eszméletlen halálfaló hevert, akinek az állapota szemmel láthatóan sokkal rosszabb volt Harryénél.

Toolip Monstro lába mögül kukucskált elő.

– Szia! – kezdte Monstro kissé bizonytalanul. – Én… ööö… Boris vagyok, Miss Parkinson komornyikja.

Harry kezéből kiesett a kandallópóker, és tompa puffanással a szőnyegre zuhant.
– Mindenki jól van?

Sántikálva indult feléjük. Úgy tántorgott, mint akit nemrég testkötő átokkal sújtottak.

Monstro jól ismerte Harry tekintetét. A fenébe is, ő maga is pontosan ilyen tekintettel nézett volna rá a helyében.

Pansy éppúgy fogoly volt, mint Ginny Weasley. Harry szeméből az a kétségbeesett elszántság sugárzott, amely azt üzente: az egész világa összeomolhat, ha Monstro bármi mást mond, mint amit most hallani akar.

– Amennyire tudom, senkinek sem esett baja – felelte Monstro.

Harry megkönnyebbülten felsóhajtott. Aztán a tekintete a tokjairól leszakadt, ferdén lógó ajtóra tévedt. Döbbenten bámulta a látványt, majd Toolipra, aztán Borisra nézett.

– Ez aztán a rúgás volt, haver! – mondta elismerően. – Szerintem nálunk kellene dolgoznod.

„Boris” egyetlen szívdobbanás alatt váltott át az adrenalin fűtötte izgatottságból szerény, visszafogott komornyikká.

– Biztosíthatom, hogy mindez csupán a pillanat hevében történt… ilyesmi – mondta. – Most pedig elkísérhetem a bálterembe, Mr. Potter? Ott éppen mentőakció zajlik, és talán ön is szívesen segítene.

***

A nyugtató-por a várakozásoknak megfelelően működött, bár egyesekre jóval erősebben hatott, mint másokra.

A nehézséget a báltermet körülvevő védőpajzs áttörése jelentette. Úgy kellett hatástalanítaniuk, hogy közben ne csapjanak túl nagy zajt, és a bonyolult védővarázslatok se robbanjanak az arcukba.

Draco próbálkozásai sorra kudarcot vallottak, így némi kelletlenséggel átadta a feladatot Hermionénak.

A lánynak a negyedik próbálkozásra sikerült.

Amint a pajzs leomlott, a betört ablakokon át beáramló hideg téli levegő szinte végigsöpört a termen.

A behatolást észlelő halálfalók azonnal felkészültek a bejárati ajtóknál, és támadásra készen várták az érkezőket. Kétségkívül meglepődtek, amikor a támadás nem elölről, hanem felülről érkezett.

Hermione a bálterem mennyezetében kialakított rejtekhelyéről a forgószélvarázslatra koncentrált. Egy ekkora teremhez képest hatalmas forgószelet kellett létrehoznia, és a varázslat fenntartása jóval nagyobb összpontosítást igényelt, mint amire számított.

Neville Longbottom úgy zuhant a padlóra, mint egy tonnányi tégla. Ez különösen sajnálatos volt, mert a bénító átokkal meglehetősen jól boldogult.

Ginnyt viszont szinte egyáltalán nem érintette a por. A kábult Nicholas segítségével felkapott egy ezüsttálcát, és azzal terítette le a hozzá legközelebb álló halálfalót.

Más vendégek is bekapcsolódtak a harcba, bár valamennyien bizonytalanul mozogtak, mintha az egész küzdelem lassított felvételben zajlana.

A forgószél elvégezte a dolgát. Hermione megszüntette a varázslatot, mire a lila por esőként hullott alá a padlóra.

Draco bevetette magát a terembe, és hangtalanul, guggoló helyzetben ért földet.

Tizenkét halálfalót sikerült megbénítania, mielőtt azok egyáltalán felfogták volna, mi történik. Hermione csak egy pillanatra látta meg: fekete foltként suhant el a lassan mozgó, színes tömegben, majd eltűnt közöttük.

Draco ezután katonai mesterlövészre jellemző sebességgel és pontossággal kezdte ártalmatlanítani a halálfalókat.

Hermione megkönnyebbülésére Harry és Boris pontosan a terv szerint érkezett meg a bejáraton keresztül.

A por hatása lassan gyengülni kezdett, és ezzel párhuzamosan a bálteremben egyre hevesebbé vált a varázslatok összecsapása.

Harry kiszabadításával a halálfalók elveszítették legfontosabb előnyüket, a túszt, ráadásul a vendégek is kezdték visszaszerezni a pálcáikat.

Innentől már pusztán létszám kérdése volt az egész.

Kétszáz ember húsz ellenében nem ígért különösebben nagy küzdelmet.
Ettől a ponttól kezdve a Malfoy-kúria elleni támadás kevesebb mint tíz perc alatt véget ért.

Hermione Harry mellett állt, és a könyökét fogva segítette a férfit, aki sántítva haladt mellette. Miután Ginny befejezte Harry arcának csókokkal való elárasztását – miközben a férfi időnként fájdalmasan felnyögött, hogy „Au!” –, átvette Hermionétól a támogató szerepét.

Neville még mindig eszméletlenül feküdt, bár valaki elég figyelmes volt ahhoz, hogy egy kabátot csúsztasson a feje alá párnának. Bimba professzor széles vigyorral az arcán egy pincér társaságában közvetlenül az üvegből kortyolgatta a pezsgőt.

Boris és Pansy közben megmutatták a helyszínre érkező minisztériumi erősítésnek a borospincét, ahol a Halálfalókat fogva tartották.

Hermione még mindig kissé kábultnak érezte magát. Ott maradt, ahol volt, mosolygott, és bólintott mindenkinek, aki odalépett hozzá, hogy megkérdezze, jól van-e.

Végül Nick is odament hozzá. Magához húzta, és szorosan átölelte.

Pokoli éjszaka volt. Körülbelül egy tucat vendég szorult orvosi ellátásra, de egyik sérülés sem bizonyult életveszélyesnek.

Draco a bálterem közepén állt, pálcájának hegye még mindig vörösen izzott a használattól. Az emberek nevettek, és egymást ölelgették. Folyton elhaladtak mellette, hogy eljussanak a terem másik felébe, vagy odalépjenek valakihez.

Toolip már előkerített egy porlapátot, és fejcsóválva méregette a betört ablakokat.

Draco azt hitte, sikerült teljesen észrevétlenül kisétálnia a bálteremből, hogy beszéljen Rufus Scrimgeourral.

Hermione azonban Nicholas válla fölött figyelte, ahogy távozik.

hozzászólások: 0