57. fejezet

Alastor Mordon belépett a Minisztérium tárgyalójába, és csaknem összeütközött Rufus Scrimgeourral, aki éppen kifelé tartott.

Az ajtóban rövid, feszült pillanat következett. Mindkét férfi megpróbált udvarias maradni, ami már önmagában is előrelépésnek számított ahhoz képest, hogy nem estek egymásnak.

Azt mondani, hogy nem kedvelték egymást, nagyjából olyan volt, mintha Rubeus Hagridot kissé termetesnek nevezték volna.

– Elnézést – morogta Mordon.

Csak ő tudott úgy bocsánatot kérni, hogy az pontosan az ellenkezőjének hangozzék.

– Ó, nem, csak ön után! – felelte Scrimgeour, olyan kényszeredett udvariassággal, mintha közben a körmét rágná.

Éppen Dracóval és Harryvel beszélt, hogy információkat gyűjtsön a Malfoy-kúria elleni támadásról szóló jelentéshez.

Egyikük sem mozdult. A tíz fiatal, akik az ovális tárgyalóasztal körül ültek, fáradt érdeklődéssel figyelte a jelenetet.

Draco odahajolt a mellette ülő Harryhez.
– Mindig ilyenek?

Harry éppen egy sütőtökös-mandulaforgácsos muffin darabjait tépkedte.
– Aha.

A kissé álmosnak tűnő Ron közbelépett, és kihúzott egy széket.
– Tessék, Rémszem.

Mordon megragadta a széket, majd leült. Fából készült lábát oldalra nyújtotta, és megvárta, amíg Scrimgeour végre távozik, és becsukja maga mögött az ajtót.

Ezután szétnyitotta mindenütt jelen lévő, bőséges szürke télikabátját, és előhúzott belőle egy nagy üveg forró, fűszeres bort.

Ennél jobb melegítőitalt aligha lehetett volna kitalálni ehhez a nyomasztó időjáráshoz.

A társaság elismerő megjegyzésekkel fogadta a palackot. Valaki közben elővett néhány bögrét a kredencből, és lefújta róluk a port.

– Na jó – fordult Mordon a többiekhez. – Mi a fene történt ma este? A rövid összefoglaló szerint huszonöt Halálfalót fogtak el a Malfoy-kúriában. Jelenleg a kihallgatószobáinkban próbálják őket levetkőztetni egészen a gonosz kis alsónadrágjukig. – Draco felé fordult. – Van kedved kiegészíteni a történetet, fiam?

Tíz pár szem szegeződött Dracóra. Az egyik ráadásul mágikus szem volt.

Draco csak némi késéssel fogta fel, hogy Mordon hozzá beszél. Még mindig a bálról megmaradt ünnepi ruháját viselte. Az öltözéke nagyjából makulátlan maradt, leszámítva a nadrágja térdét, amely poros volt a mennyezeten való mászkálástól.

– Arra tippelünk, hogy bosszút akarnak állni Bellatrix elrablásáért – vágott közbe Harry.

A többiek egyetértően bólogattak.

– Már mindenki tudja, hogy Draco hajtotta végre az akciót. A hír mindenhová eljutott.

A csapat egy másik tagja, Dean Smith auror, összevonta a szemöldökét.

– De ha csak Malfoyt akarták elkapni, miért támadtak meg egy csupa mardekárossal teli házat?

Dracóra nézett.

– Ne vedd sértésnek, ha kimondom, de a ti házatok tagjairól köztudott, hogy korábban inkább Voldemort ügyével szimpatizáltak.

Draco válasza jéghidegen csengett.
– Voldemort mindent személyes ügynek tekint. Pontosan tudja, milyen hatásos üzenet, ha valaki a saját otthona közelében csap le. Ebben az esetben az én otthonomnál. Most, hogy visszaszereztem.

Ron felhorkant.
– Személyesen akarja elkapni Harryt, és ma este majdnem sikerült is neki. Biztosan összeszarták magukat, amikor rájöttek, hogy ő is ott van.

– Még elég korán van ahhoz, hogy megkímélj minket az ilyen képektől – morogta az asztal túlsó végéről Angie Johnson, a csapat egyik tagja.

– Több mint egy éve nem történt ilyen nagyszabású támadás – emlékeztette őket Mordon. – Az utolsó a Wattersley Village-i ünnepségen történt incidens volt, és ott is mindössze öten vettek részt benne. Aggaszt, hogy Voldemort ennyire vakmerővé vált, miközben ennyire korlátozottak az erőforrásai. Most huszonöt halálfalóval kevesebbje van, és nem engedheti meg magának, hogy akár egyet is elveszítsen.

– Vakmerő vagy meggondolatlan – vetette közbe Seamus Finnigan, miközben kitöltötte a gőzölgő bort, és körbeadta a bögréket.

– Ebben az esetben egy kicsit mindkettő – mondta Draco. – Engem akartak elkapni, de bárkit megöltek volna, akiről azt hitték, hogy közel áll hozzám.

Harry a bögréjébe horkantott.
– Üdvözöllek az életemben.

Mordon egyetértően bólintott.
– Biztosan a megfelelő alkalomra vártak, hogy elkapjanak. Szinte lehetetlen lett volna megtámadni téged, amíg Potter védelme alatt álltál.

Draco gúnyos mosolyt villantott rá.
– Védelem? Tényleg annak számított? Én azt hittem, csak szemmel tartottak, amíg te megpróbáltad tisztázni a múltamat.

Mordon vállat vont.
– Ugyanaz a dolog.

– Mostantól vigyáznod kell magadra, Malfoy – mondta Ron hivatalos komolysággal.

– Ne, komolyan – húzta el a szót Draco, ugyanolyan komolysággal.

Mordon a zsebórájára pillantott, majd lassan felállt. A szék lába megcsikordult a padlón.
– Rendben. Odalent hamarosan megkezdődnek a kihallgatások. Még három segítőre van szükségem.

Seamus, Dean és Ron azonnal jelentkeztek.

A többi auror is felállt, és mindenki elindult a saját feladata felé. Hamarosan csak Draco és a gondterhelt arcú Harry maradt a teremben.

Harry ásított.
– Potter, kérdezhetek valamit?

– Persze.

Harry hátradőlt a székében, és feltette a lábát az asztalra. A homlokán lévő zúzódás a gyenge irodai világításban még csúnyábbnak tűnt. Levette a szemüvegét, összehajtotta a szárát, majd a mellkasára fektette.

– Amikor terepen vagy, úgy célzol, hogy megöld az ellenfeledet?

Harry egy pillanatra elhallgatott.

A szobába nem jutott be természetes fény, csak a gyenge lámpák világították meg az asztalt. Draco világos haja most inkább aranyszínűnek tűnt, mint ezüstösnek. A melegebb éghajlaton töltött idő alatt szerzett barnasága már rég elhalványult. Ha valami képes volt eltüntetni a napbarnított bőrszínt, az a brit tél volt. Draco bőre ismét olyan sápadtan világított, mint iskoláskorában.

Mindannyian kimerültek voltak, de ez Dracón különösen meglátszott. Sötét karikák húzódtak a szeme alatt.

– Az aurorok eljárásrendjére vagy kíváncsi, vagy arra, hogy én személy szerint mit teszek? – kérdezte Harry.

– Nem ugyanaz a kettő?

– A gyakorlatban nem. A válasz az, hogy igen, úgy célzok, hogy öljek, amikor az…

– Szükséges? – fejezte be helyette Draco.

Harry ránézett.
– Éppen azt akartam mondani, hogy elkerülhetetlen.

– Á. Értem.

Harry levette a lábát az asztalról, és előrehajolt.
– Miért kérdezed? Történt valami a kúriában?

Draco először úgy tűnt, nem akarja bővebben kifejteni a dolgot. Végül mégis megszólalt.
– Megöltem volna az egyiküket, ha Hermione nem avatkozik közbe, és nem menti meg annak a rohadéknak a seggét.

– Ó – mondta Harry, láthatóan meglepődve. – Nos, ismered Hermionét. Ő a mi lelkiismeretünk, amikor mi többiek túl fáradtak vagy túl dühösek vagyunk ahhoz, hogy törődjünk vele. Nem tagadom, hogy ha kell, kegyetlen is tud lenni, de többnyire ő az a bosszantó kis hang a fejed hátsó zugában, amelyik nem hagyja, hogy elfelejtsd, mi a helyes.

A hangjából tisztán érződött a szeretet.

Draco nem felelt. Szürke szeme egy pontra szegeződött a falon.
– Nem rzt akartad hallani?

– Dominic Nomarov egyáltalán nem jelentett rám veszélyt, amikor elhatároztam, hogy megölöm – mondta végül Draco.

A vallomás olyan közömbösen hangzott, hogy szinte jelentéktelennek tűnt, Harry azonban kihallotta belőle a bizonytalanságot.
– Rendben. Akkor mit tett?

– Összekötöztük, és foglyul ejtettük. Azért akartam megölni, mert az egyszerűbb és gyorsabb lett volna.

Harry azon töprengett, vajon Draco szándékosan akarja-e megdöbbenteni. Ha ez volt a célja, valamennyire sikerült is neki.
– Szóval arra vagy kíváncsi, hogy én is megtettem volna-e ugyanezt? – kérdezte.

Draco arckifejezéséből semmit sem lehetett kiolvasni.

– Nem – felelte Harry, anélkül, hogy sokat kellett volna gondolkodnia. – Én nem tettem volna meg.

– Gondolom, éppen ez az oka annak, hogy te, te vagy, én pedig én – mondta Draco beletörődően.

Utántöltötte Harry bögréjét, aztán magának is töltött még egy adagot.

Harry elismerte volna, hogy a szívügyekben meglehetősen tompa felfogású, de most úgy vélte, érti, miről szól valójában ez a beszélgetés.

– Hermione még mindig szeret téged. Menj el hozzá!

Draco arcán egyetlen izom sem rándult, mintha egyáltalán nem lepte volna meg a témaváltás.
– Valószínűleg azt hiszi, hogy mostanra már főállású gyilkos lettem.

– Pedig nem vagy az – mondta Harry, és belekortyolt a borába.

Draco olyan baljós pillantást vetett rá, hogy Harrynek le kellett küzdenie a késztetést, hogy kissé távolabb tolja a székét.
– Honnan tudod, hogy nem vagyok az?

– Ó, nem is tudom – vont vállat Harry. – Az ember általában megérzi az ilyesmit, ha hat héten át éjjel-nappal együtt él valakivel.

Draco egy pillanatra megkönnyebbültnek tűnt, aztán bosszúsan összevonta a szemöldökét.
– Nem tanácsot kérek tőled, Potter. Ezt jól jegyezd meg!

Harry békítően felemelte a tenyerét.
– Természetesen nem. Eszembe sem jutna, hogy ilyesmire vetemedjek.

– Nem vagyunk barátok – emlékeztette Draco, nagyjából ugyanazzal a hangsúllyal, amellyel Hermione mondta neki ugyanezt öt évvel korábban, a Roxfort előcsarnokának lépcsője alatt.

Ennek ellenére tovább kortyolgatták a forralt bort, méghozzá olyan hangulatban, amelyet akár kifejezetten barátságos csendnek is lehetett nevezni.


***


Kedd délután



Ha Ginny Weasley olyan ember lett volna, aki hajlamos elájulni, most bizonyára megtette volna a döbbenettől. Ez ugyanis valóban hatalmas sokk volt.

Az viszont elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy éppen Lucius Malfoy közvetlen közelében veszítse el az eszméletét. Esze ágában sem volt megkönnyíteni a férfi dolgát, bármit is tervezett tenni.

Az pedig, hogy mindez a londoni Harrods áruház fehérneműosztályán történt, csak még abszurdabbá tette az egészet.

Az egyik pillanatban még egy meglehetősen kedvező árú sportmelltartót nézegetett, a következőben pedig Lucius szinte a semmiből bukkant elő egy fekete selyem- és csipkehálóinget viselő próbababával a háta mögött.

Pontosabban a próbababán volt a hálóing, nem Luciuson.

És mivel Lavender úgyis megkérdezte volna, Ginny azt is megjegyezte magának, hogy a férfi bézs chino nadrágot és szürke halászpóló helyett inkább halászkötésű pulóvert viselt.

Lucius Malfoy chino nadrágban és pulóverben.

Szent ég! Most már tényleg mindent látott.

Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna a férfit kevesebb mint három, tökéletesen összehangolt ruharétegben. És természetesen mindig viselt valamilyen bőrből készült kiegészítőt is.

Mindenesetre Lucius Malfoy életben volt, és kétségtelenül jól tartotta magát.

Soványabbnak tűnt, mint amilyennek Ginny emlékezett rá, de Draco is lefogyott. Úgy látszik, a menekülés ilyesmivel jár. Lucius ezüstös haja most rövid volt, az arcszőrzetét pedig gondosan nyírt szakállá formázta, amelyben sötétebb szürke csíkok húzódtak.

Ginny már nem is emlékezett pontosan, mekkora vérdíjat tűztek ki a férfi fejére. Valami csillagászati összeget, ebben biztos volt. Annyiból a szüleit egész életükre el tudná tartani.

Akik eddig kételkedtek abban, hogy Lucius és Draco még életben vannak, most már abban sem kételkedhettek, hogy valószínűleg együtt bujkálnak.

Draco azt állította, fogalma sincs, hol tartózkodik az apja, amióta Piton kiszabadította az idősebb Malfoyt a házi őrizetből.

Ginny nem volt biztos benne, hogy hisz neki, de Harry hitt, és ez általában elegendőnek bizonyult.

Lucius pusztán a magasságával is kitűnt volna a tömegből, de Dracóhoz hasonlóan belőle is áradt az a veleszületett felsőbbrendűségi érzés, amelyet lehetetlen volt nem észrevenni. Bizonyára különösen nehéz lehetett egy ilyen embernek megpróbálnia feltűnés nélkül közlekedni.

Szökevény ide vagy oda, Lucius úgy vonult végig az üzleten, mintha a világ tartozna neki valamivel. Az útjába kerülő muglik – többnyire nők – ösztönösen félrehúzódtak, aztán megbámulták.

Ginny legszívesebben mindegyiküket tarkón csapta volna.

Lucius Malfoy aljas, rendkívül veszélyes, szökésben lévő elítélt gyilkos volt. Ráadásul neki köszönhette Perselus Piton, hogy élete hátralévő részét börtönben kellett töltenie.

És akkor még ott volt az a bizonyos „ügy” is, amikor Ginny másodéves korában Tom Denem naplóján keresztül próbálták megszabadítani őt az életétől.

Ezt aztán igazán nehéz lett volna elfelejteni.

– Miss Weasley – szólalt meg Lucius.

Ha Ginny valami csoda folytán nem ismerte volna fel azonnal, a hangja akkor is elárulta volna.

Egyetlen pillanat alatt ismét tizenkét éves lett, és újra ott állt a Foltozott Üstben, a Foltozott Üstből a Czikornyai és Patza könyvesbolt felé vezető út helyett pedig máris a régi emlékek sodrásában találta magát: kezében egy könyvekkel teli üsttel, a férfi jelenlététől pedig gyűlölet és éles félelem bugyogott fel benne.

A pálcája máris a kezében volt, hosszú ujja alatt készenlétben.

– Ha még egy lépéssel közelebb jössz, te gyilkos rohadék, elpárologtatlak!

Luciusnak volt mersze teljesen közömbösnek tűnni.
– Nem azért vagyok itt, hogy bántsalak.

Ginnynek egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Ha a férfi valami ostobaságra készült, az istenit is, nem fogja hagyni, hogy az történjen, miközben ő a cipőjét bámulja.

– Nem élnéd túl, ha megpróbálnád – ígérte Ginny.

Lucius szája egyik sarka alig észrevehetően felkunkorodott. Szórakozottan végigmérte.

– Örülök, hogy Perselusnak legalább te ott vagy, miután mindenki más elfordult tőle.

Még a muglik is megérezték a köztük vibráló feszültséget. Az emberek óvatosan bámulták őket.

Ginny megkerülte Luciust, hogy a folyosó közepére álljon, és ne az áruk mögött kelljen farkasszemet nézniük.

– Van bőr a képeden visszatérni az Egyesült Királyságba, Malfoy. Gondolom, a fiadat jöttél meglátogatni.

Lucius pontosan tudta, milyen kíváncsi pillantások szegeződnek rájuk.

Halvány mosolyt villantott Ginnyre, és felé nyújtotta a karját.
– Talán sétálhatnánk egyet?

Ginny keserű mosollyal viszonozta a gesztust.
– Vagy talán inkább velem jöhetnél a Minisztériumba, és feladhatnád magad.

Lucius úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
– Van valamim, amit átadhatnék neked, és amivel segíthetnél Perseluson. De neked hajlandónak kell lenned elfogadni tőlem. Cserébe pedig neki is hajlandónak kell lennie elfogadni tőled.

A rejtélyes megfogalmazás felkeltette Ginny érdeklődését. Valami illegális varázslatról lehetett szó.
– Az egyetlen dolog, amit akarok tőled, egy aláírt vallomás arról, hogy te kényszerítetted Pitont a kiszabadításodra.

Lucius egyik sötétszürke szemöldöke a magasba szaladt.
– Ezt mondta neked?

– Nem – sziszegte Ginny.

Közben rájött, hogy már Lucius mellett sétál.
– De egy ilyen vallomás tisztázhatná a nevét, és jelenleg csak ez érdekel.

– Pontosan hogyan kényszerítettem volna rá? Nem voltam olyan helyzetben, hogy alkudozhassak vele.

Egy előttük haladó idős asszony hirtelen megállt, Luciusnak pedig félre kellett lépnie, hogy elkerülje az ütközést.
– Nem tudom. Ki tudja, miféle érzékeny információkkal zsarolod az embereket…

Lucius valójában felnevetett.
– Most már semmim sincs, gyermekem. Még a saját nevem sem az enyém. Van viszont valami a birtokomban, ami segíthet Perselusnak, ha hajlandó vagy elfogadni tőlem.

– Őrült vagy, ha azt hiszed, hogy bármit is elfogadnék tőled! Azonnal le kellene tartóztatnom, és be kellene vinnem a Minisztériumba, hogy végre igazságot szolgáltassanak feletted, ami elől olyan gyáván elmenekültél!

– Micsoda? Ezeknek az ártatlan mugliknak a szeme láttára? – kérdezte Lucius nyugodtan, miközben az éppen távolodó idős asszonyt figyelte.

Ez éppolyan jó fenyegetés volt, mint bármelyik másik. Közben elérték a mozgólépcsőket.
– Nem élnéd túl, ha megpróbálnád, kedvesem – suttogta Ginny fülébe.

A hangja végigfutott a lány testén, hideg borzongást hagyva maga után.

Ginny kissé elvesztette a nyugalmát. Egy kívülálló számára akár úgy is tűnhetett volna, mintha csupán egy veszekedő apa és lánya állna egymással szemben.

– Mit akarsz adni nekem? – kérdezte, és gyűlölte, hogy a hangjában enyhe remegés bujkált.

Megfeszült, amikor Lucius a zsebébe nyúlt, de a férfi csak egy apró, barna borítékot húzott elő.

– Perselus tudni fogja, mit kezdjen vele. Mondd meg neki, hogy viszonzom a szívességet.

Ezzel már fel is lépett a mozgólépcsőre, amely az alsó szintre vezetett.

– Üdvözlöd Pottert a nevemben!

Merlin vakítsa meg, ha az a rohadék nem kacsintott rá, mielőtt eltűnt volna a látóteréből!

Ginny egy darabig csak állt ott. Csak lassan tudatosult benne, mennyire megrázta a találkozás. Végül összeszedte magát, és remegő ujjakkal belenyúlt a borítékba.

Egy díszes aranykulcsot húzott elő, amely finoman kidolgozott aranyláncon függött.

Azt mondani, hogy ellentmondásos érzései támadtak, enyhe kifejezés lett volna.

A kulcs elég szép volt ahhoz, hogy akár ékszerként is viselje.

***

Draco számára az otthon fogalma az utóbbi időben meglehetősen elmosódottá vált.

Az otthon az a biztonságos hely volt, ahová az ember visszatérhetett, miután elkövette mindazokat az aljas dolgokat, amelyekre az elmúlt években rákényszerült.

Egy ideig az otthont néhány kopott szoba jelentette Kairó varázslónegyedének még náluk is elhanyagoltabb fogadóiban. Lakott már kunyhóban, aludt tevekereskedők sátrának padlóján, és egyszer két teljes hetet töltött egy barlangban. Egy isten háta mögötti helyen, egy monszunesős éjszakán még egy fára is felmászott, csak hogy elkerülje, hogy a kóbor dzsungelmacskák véletlenül prédának nézzék.

Azt is megtapasztalta, mennyire képes átázni az ember.

Volt az a fajta nedvesség, amelyet akkor érzett, amikor szitáló esőben futott, vagy amikor egy kiadós zápor elől hiába próbált menedéket találni a kviddicspálya lelátóján. És aztán ott volt a trópusi eső, amely órák alatt képes volt a bőréig, sőt mintha még a csontjáig is átáztatni.

Egy idő után az ember úgy érezte, mintha megfulladna. Mintha még a csontjai is nedvesek lennének.

Az emberek valójában elképesztően alkalmazkodóképesek. Különösen akkor, ha elveszik tőlük a választás lehetőségét, és a túlélés válik az egyetlen, mindent felemésztő céllá.

Az élet szinte mámorítóan egyszerűvé vált, amikor nem kellett olyan jelentéktelen dolgokkal törődnie, mint a hírnév, a ruhái minősége vagy az, hogy milyen társaságban mutatkozik.

Furcsa módon felszabadító érzés volt ilyen egyszerű életet élni. Mindazok a luxuscikkek és túlzások, amelyekhez korábban annyira hozzászokott, és amelyekről azt hitte, nélkülük élni sem tudna, idővel szükségtelen, terhes teherré váltak.

Látta a szegénység és az emberi aljasság legszélsőségesebb formáit. Bár naiv volt, amikor elhagyta addigi életét, évekkel korábban mégis igaza volt, amikor azt mondta Hermionénak, hogy a világ több a feketénél és a fehérnél.

És ott volt a szürke is.

Ó, igen. Az emberek, legyenek muglik vagy varázslók, a színek egész skáláját alkották.

Az otthon fogalma most ismét új értelmet nyert számára. Újra a Malfoy-kúria lett az otthona, mind a huszonhat holdnyi területével együtt.

A birtok puszta mérete is furcsa kényelmetlenséget ébresztett benne. Végigjárta a szobákat és szalonokat, amelyeknek ismerősnek kellett volna lenniük.

De nem voltak azok.

Csak üres terek voltak. Drágán berendezett, fényűző terek.

Az emlékei sem töltötték meg őket melegséggel. Inkább a múlt apró töredékeinek tűntek, amelyek valamilyen véletlen folytán éppen hozzá tartoztak.

Hermione számára ezzel szemben az otthon egy sárga kőből épült kis házat jelentett Northamptonshire-ben. Egy zöldség- és fűszerkerttel, amelyet három lábnyi vastag hó borított, és egy zsindelytetővel, amely láthatóan már javításra szorult.

Húsz percnyi sétával nyugat felé el lehetett jutni egy apró mugli városkába, ahol utak, egy gyógyszertár és egy általános iskola volt, és ahol nyolcszáz, tökéletesen átlagos ember élt.

Negyven percnyi seprűútra kelet felé egy varázslótelepülés feküdt, ahol az ember megjavíttathatta a seprűjét, miközben a helyi fogadóban ebédelt. Ott kiváló marhahúsos-guinnesses pitét szolgáltak fel.

A Potter és a Weasley család otthona egyaránt könnyen elérhető távolságban volt seprűvel, ha az ember inkább a levegőben szeretett volna közlekedni.

Draco őszintén szólva nem tudott volna ennél jobb helyet elképzelni a letelepedéshez annak, aki egyedül szeretne élni, de nem akar teljesen elszigetelődni a világtól.

Most Hermione telkének ferde kerítése mellett állt, és azon töprengett, hogy a fenébe került ide.

Este kilenc óra volt. Térdig gázolt a friss hóban, a seprűjét a vállára akasztva.

A hideg csendes és metsző volt. A lehelete fehér felhőként gomolygott előtte. Fent az ég tiszta és felhőtlen volt, és a városi fények hiányában ezernyi csillagot lehetett látni rajta, ha valakinek kedve támadt volna megszámolni őket.

A kapunál egy apró, piros, henger alakú postaláda állt. Az udvaron pedig, szinte teljesen a hó alá temetve, egy elfeledett kerámia kerti törpe lapult.

Draco csak látni akarta, hol lakik Hermione. Meg akarta nézni, hogyan él.

Úgy érezte, mintha egy hiányzó kirakósdarabokat tartalmazó dobozt próbálna kinyitni, hogy aztán hátralépve végre megértse, milyen hatalmas jelentősége volt mindannak, amit annak idején tett.

Mindannak, amit elszalasztott…

Ez semmilyen körülmények között sem volt helyénvaló. Ezzel ő maga is tisztában volt.

Nem fogja hagyni, hogy valami szerelmes, megszállott zaklatóvá süllyedjen.

A ház elülső részének két ablakából hirtelen fény áradt ki.

Hermione otthon volt.

Mi a fenéért kellett éppen most otthon lennie?

A házikóból áradó melegség és otthonosság mágnesként vonzotta.

Anélkül, hogy igazán akarta volna, Draco tett egy lépést előre.

hozzászólások: 0