58. fejezet

Nem mintha Ginny ne lett volna magabiztos a titoktartás terén. Végül is Fred és George Weasley mellett nőtt fel.

Molly Weasley minden tőle telhetőt megtett, hogy legkisebb és egyetlen lányát az engedelmesség útján tartsa, de bizonyos készségeket az ember pusztán attól is elsajátíthatott, hogy egy háztartásban élt a Weasley ikrekkel.

Vagy talán egyszerűen genetikai adottság volt?

Ginny képes volt meggyőzően hazudni, bár erre ritkán volt szüksége, és abban is biztos lehetett, hogy nem esik pánikba, ha rajtakapják.

Csakhogy ez a helyzet nem hasonlított Fred és George valamelyik csínytevésére, amelyhez szükségük volt egy harmadik cinkostársra. Nem is olyan küldetés volt, amelyet Harryvel együtt, Harry kedvéért vagy éppen az ő nevében hajtott volna végre.

Ez törvényszegés volt, tisztán és egyszerűen. Ha pedig lebukik, annak katasztrofális következményei lehetnek.

Ginny óvatos, de őszinte mosolyt erőltetett az arcára, miközben kilépett a liftből az azkabani börtön negyedik emeletén. Odalépett ahhoz a fiatal női őrhöz, aki legutóbbi látogatásakor beengedte Piton cellájába, amikor Hermionéval együtt járt ott.

– Jó napot, kisasszony! – köszöntötte az őr, majd figyelmesen kihúzta magát az íróasztala mögött. – Ilyen hamar visszatért Pitonhoz?

– Borzasztóan bonyolult ügy – sóhajtott Ginny, és sikerült valódi bosszúságot csempésznie a hangjába.

Nehéz táskáját az asztalra tette, és úgy tett, mintha keresgélne benne.

– Ahogy azt maga is könnyen elképzelheti.

Az őr együttérzően bólintott. Ginny hálát adott a szerencséjének, amiért a lány még új volt a szolgálatban. Fiatal, tapasztalatlan, kissé félénk, és különösen elfogódott Harryvel szemben.

Jelenleg ez a félénkség Ginnyre is kiterjedt.

– Szörnyű tragédia, hogy ennyire megváltozott – jegyezte meg a lány bölcsességet színlelve. – Az apám is a Roxfortba járt abban az évben, amikor Piton tanítani kezdett. Rengeteg történetet mesélt arról, hogyan bánt az a zsíros hajú rohadék a későn érkezőkkel…

Ginny félbeszakította.

Bárcsak eszébe jutna az őr neve!

– Laura, ugye? Ma este borzasztóan sietek.

A lány elpirult, Ginny pedig bűntudatot érzett.

– Constance a nevem – felelte az őr, majd egy megviselt fémdobozt csúsztatott át az asztalon. – Tudja, mi a teendő, kisasszony. A legutóbbi látogatása óta bizonyára emlékszik rá. Minden mágikus tárgyat itt kell hagynia a látogatás idejére. A cellájában kívánja felkeresni?

– Inkább a kihallgatószobában, kérem. Alá kell íratnom vele néhány dokumentumot.

Ginny már le is vette a kabátját. Kigombolta a kardigánja felső gombjait, és elővette a Billtől kapott, esőcsepp alakú medált.

Ahogy minden korábbi látogatásakor, most is a fémdobozba tette a medált a lánccal együtt. Ezután következett egy helyesírásellenőrző toll, egy örök pergamen füzet, végül pedig egy valódi hangulatgyűrű, amelyről csak későn vette észre, hogy élénk skarlátvörösen ragyog.

Mindegyik apró mágikus tárgy volt. Többnyire csak emléktárgyak vagy érzelmi értékkel bíró holmik, de a szabály az szabály, akár a miniszter lánya volt az ember, akár nem.

– Ennyi lenne, kisasszony? – kérdezte Constance, inkább azért, hogy megtörje a csendet, mintsem mert valóban érdekelte a válasz.

– Nem egészen. Igazából a detektorral is át kellene vizsgálnod, nincs-e nálam elrejtett tárgy. De nem fogod megtenni, mert legutóbb sem tetted, és most már túl kínos lenne megkérned rá.

Ginny mosolya akár betonba is beleköthetett volna.

– Igen, ennyi. Csak remélem, hogy van még elég sima pergamenem. Legutóbb kifogytam belőle.

Idegtépő húsz perc következett, amíg Constance további őröket hívott, hogy Pitont átkísérjék egy szabad kihallgatóhelyiségbe. Amikor végre megtörtént, Ginnyt is bevezették a szobába. Közölték vele, hogy két őr az ajtó előtt marad, ha esetleg segítségre lenne szüksége.

Ginny látogatásai Pitonnál már megszokottnak számítottak, így mindenki a szokásos rend szerint járt el – az ügyfelét is beleértve.

Azt mondani, hogy Piton nehéz eset volt, enyhe kifejezésnek számított. A férfi lényegében beletörődött abba, hogy élete hátralévő részét rács mögött tölti.

És ezúttal még Dumbledore támogatása sem bizonyult elegendőnek.

Ginny már hozzászokott ehhez, és régen megtanulta, hogy ne vegye magára, amikor Piton a találkozóik teljes ideje alatt olvasni akart. Rengeteg könyvet tartott erre a célra, és még akkor is alig szólt egy-két szót, ha éppen nem olvasott.

Ma nem volt nála könyv, hiszen a cellájától távol voltak.

Ginny gyakran eltöprengett azon, hogyan képes Piton a börtönben kapott tunikáját és nadrágját ilyen makulátlanul tisztán tartani. Az anyagon még mindig látszottak a legutóbbi mosás óta megőrzött éles hajtások.

Egy hanyag bájitaltantanár nem lehet igazán jó bájitaltantanár – gondolta Ginny.

Piton pedig a legjobb volt.

– Kissé késő van már az üzletkötéshez, nem gondolja? – kérdezte a férfi felvont szemöldökkel.

Egyenes háttal ült vele szemben, könyökét a fémből készült asztallapra támasztotta, és összekulcsolta az ujjait.

Sikerült szereznie egy bőrszíjat is, amellyel hátrakötötte e a haját. Az még mindig koromfekete volt.

– Azt hittem, a legutóbbi látogatásából már tanult annyit, hogy végre feladja azt a komédiát, amelyet fellebbezésnek nevez.

Ginny felsóhajtott.

Ez lett volna az első fellebbezése, amelyet felügyelet nélkül intézhetett. Piton volt az első komoly ügye. Imádkozott, hogy ne ő legyen az utolsó is.

– A fellebbezés nem fog működni.

– Ó? Végre belátta, hogy minden erőfeszítése hiábavaló? – kérdezte Piton. – Bármennyire is nagyra értékelem a törekvéseit, örülök, hogy végre a józan ész kerekedett felül.

Az udvariasság mögött még mindig ott lapult a jéghideg él.

A lényegre tért.

– Egy bizonyos, meglehetősen megfoghatatlan barátja úgy döntött, hogy a múlt héten a Harrods fehérneműosztályának kellős közepén keres fel.

Piton arckifejezése felbecsülhetetlen volt. Ginny régóta nem látott rajta ilyen őszinte érzelmet.

– Egy barát, azt mondja? – kérdezte. – Biztos benne, hogy… ő volt az?

Ginny keresztbe fonta a karját.

– Professzor, fogalmam sincs, hányan próbálták már megölni önt hosszú és eseménydús élete során, de én biztosan nem felejtem el azokat, akik egyszer megpróbáltak kinyírni. Akár közvetlenül, akár közvetve.

Piton szeme egy hajszálnyit elkerekedett.

– Értem. – Aztán dühösen ránézett. – Ostoba lány! Ez rendkívül veszélyes volt. Ugye nem jelentette senkinek?

– Jól gondolja.

– Miért nem?

– Mert akkor nem tudnám átadni ezt.

Ginny az ajtóra pillantott, hogy megbizonyosodjon róla, rendesen be van-e csukva, majd gyorsan benyúlt a kardigánja nyakkivágásához, és előhúzta az aranykulcsot, amely egy hosszú, vékony láncon lógott a nyakában.

Piton reakciója a kulcs láttán egészen más volt, mint amire számított. Először csak bámulta, aztán hátrahajtotta a fejét, és nevetni kezdett.

Nem az a nyugtalanító, őrült kacagás volt, amelyet néha az Azkaban foglyaitól lehetett hallani, amikor már túl hosszú ideje raboskodtak ott. Ez mély, szórakozott, tökéletesen épelméjű nevetés volt.

Ginny összevonta a szemöldökét.

– Remélem, ez azt jelenti, hogy tudja, mit kell kezdeni vele, mert kétlem, hogy bármelyik itteni zárat is ki lehetne nyitni vele.

Piton arcáról eltűnt a derű.

– Tudom, mit kell kezdeni vele, mert én készítettem. Ezt adtam Luciusnak, hogy segítségére legyen a szökésben, amikor öt évvel ezelőtt házi őrizetben tartották.

Ginny most már bánta, hogy nem nézte meg alaposabban a kulcsot, amikor Lucius átadta neki. Hermione ölni tudott volna egy ilyen szerkezetért a Rejtélyügyi Osztály számára.

– Ez az a rejtélyes eszköz, amiről beszéltél nekik? Mi is ez pontosan?

Senki sem hitte el, aki hallotta a történetet, hogy létezhet olyan mágikus eszköz, amellyel bármilyen ajtót ki lehet nyitni. Ginny sem hitt benne. Azt gondolta, Piton csupán kitalálta a történetet, és jóban-rosszban ragaszkodni fog hozzá.

Piton szinte kihívóan nézett rá, miközben válaszolt.

– Arany, bronz, vér és szívfájdalom. Ezeket kovácsoltam össze abba a formába, amelyet most a kezében lát.

Egy pillanatig megpörgette a kulcsot az ujjai között, majd ügyes mozdulattal a tenyerébe rejtette.

– Bármelyik ajtót kinyitja, amely elválaszt valakit attól, akit szeret.

Annyi irónia csengett a hangjában, hogy Ginny hirtelen nem tudta, mit feleljen.

– Tehát csak akkor működik, ha valaki szereti azt, aki a bezárt ajtó túloldalán van? Szó szerint érti? És a két ember közötti távolság nem számít?

– Így van.

– Elképesztő – suttogta Ginny. – Nem is tudtam, hogy a szívfájdalmat össze lehet gyűjteni.

Piton arckifejezése azt sugallta, hogy Ginny maga is meg tudná válaszolni a kérdését, ha egy kicsit alaposabban elgondolkodna rajta.

Nos… vér mindenképpen kellett hozzá. Akkor a szívfájdalomról szóló rész csak kitaláció volt?

Ginny felnézett rá.

– A könnyekre gondol? – kérdezte, de az a kép, hogy Piton egy fortyogó üst fölött sírdogál, egyszerűen túl nevetséges volt ahhoz, hogy komolyan vegye.

Piton nem válaszolt.

– Szóval ön és Lucius…

Ginny tudta, hogy nem fog részletekbe bocsátkozni.

– Tudja, ön az egyetlen, aki még mindig professzornak szólít.

Ginny megmagyarázhatatlanul hálás volt a témaváltásért.

– Maga pedig még mindig gyereknek hív.

– Mert az – felelte Piton. – Miért csinálja ezt?

– Az, hogy egyáltalán itt vagyok, jól mutatja, mit gondolok az ítéletről, amelyet önre szabtak. Amit tett, azt a nagyobb jó érdekében tette.

– A törvény ezt nem így látja, kislányom. Különösen nem az én múltammal. És most, amikor háborúban állunk, még kevésbé. Ezen az úton már jártunk korábban is.

– Akkor azoknak közülünk, akik képesek rá, egyszerűen a saját kezükbe kell venniük az igazságszolgáltatást.

Ginny odamasírozott az ajtóhoz, és kinézett a tetején lévő apró, négyzet alakú ablakon. A két őr mit sem sejtve álldogált odakint.

– Le kell majd kábítania – mondta, amikor visszafordult Pitonhoz.

A férfi arca rezzenéstelen maradt.

– Ezt akkor is meg kellene tennem, ha nem akarnám, hogy ez az idióta terve sikerüljön.

Ginny szembefordult vele.

– Ez nem az én idióta tervem, hanem Lucius Malfoyé!

Piton kénytelen volt elismerni a dolgot. Felállt, Ginny pedig kissé összerezzent a hirtelen mozdulattól. A kulcs most már Piton nyakában lógott, aranylóan csillogva a fakó börtönruha előtt.

– Pontosan hogyan működik ez az izé? – kérdezte Ginny.

– Lehetővé teszi, hogy észrevétlenül áthaladjak bármely ajtón, amely az utamba kerül. A jelenlegi helyzetemben ez azt jelenti, hogy egészen az utolsó kapuig kijuthatok az Azkabanból anélkül, hogy bárki észrevenne.

– Egész ügyes – jegyezte meg Ginny elismerően. – És kérem, ne bántson egyetlen őrt sem, ha úgy dönt, hogy elveszed a pálcájukat.

Piton unott pillantást vetett rá, amit Ginny úgy értelmezett, hogy ne sértegess.

Ginny mély levegőt vett, majd lehunyta a szemét.

– Rendben. Csinálja. Készen állok.

Semmi sem történt. Nem kapott ütést, nem érezte a kábító varázslat hatását. Kinyitotta a szemét.

– Professzor, ki kell ütnie. Én magam nem tehetem meg. Rájönnének, hogy szándékosan hagytam magam.

Arra számított, hogy Piton tiltakozni fog. Hogy azt mondja majd, esze ágában sincs megütni, és az egész terv nevetséges. De Pitonról volt szó. Pontosan tudta, mire van szükség. Nem tűnt különösebben bűnbánónak, és szavakkal sem kért bocsánatot.

– Hagytam önnek időt, hogy meggondolja magát – mondta.

– Nem fogom meggondolni magam. Most már siessen!

Később megkérdezték Ginnytől, mi volt az utolsó dolog, amire emlékezett.

Természetesen vizsgálatot kellett indítani, és jelentések egész sorát kellett elkészíteni arról, hogyan történhetett meg egy ilyen súlyos biztonsági hiba. Senki sem értette, miként sikerült Pitonnak úgy áthaladnia az összes ellenőrzőponton, sőt még a lifteket is használnia, hogy közben senki sem vette észre.

Ráadásul egy pálcát is ellopott.

Horace, a földszinti ellenőrzőpontnál szolgáló őr csak akkor vette észre, hogy eltűnt a pálcája, amikor mindenkit felszólítottak, hogy ellenőrizze a felszerelését.

Ginny utolsó emléke az volt, hogy Piton elárulta neki: szándékosan ítélt ellene szabálytalanságot azon a hatodik évfolyamos kviddicsmeccsen, amelyen ő bíráskodott. A vitatott ítélet miatt a Griffendél elveszítette a mérkőzést, és vele együtt a bajnokságot is.

Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyek miatt ő és Harry még mindig nehezteltek Pitonra.

– Nem történt szabálytalanság. Draco volt a hibás – közölte vele Piton.

Ginny magához térve még mindig láthatóan fortyogott a dühtől.

Piton pontosan tudta, mit csinál. Szándékosan időzítette a vallomását, hogy Ginnynek legyen min bosszankodnia, miközben ő már messze jár.

***

Ha a muglik biometrikus érzékelőket használtak a biztonsági rendszereikben, akkor logikusnak tűnt, hogy egyes varázslók olyan riasztókat fejlesszenek ki, amelyeket könnyedén el lehet rejteni az ember fejében.

Hermione éppen azért férhetett hozzá ehhez az új, különleges varázslathoz, mert a Rejtélyügyi Osztályon dolgozott. Köztudott volt, hogy ott próbálhatták ki a legújabb és legizgalmasabb varázslatokat, jóval azelőtt, hogy az aurorok egyáltalán tudomást szereztek volna a létezésükről.

Ez is egy ilyen eset volt.

Így történt, hogy azon a hideg szombat estén halk ping csendült Hermione fejében.

Ennek természetesen semmi köze nem volt a sütő időzítőjéhez, amely éppen akkor jelezte, hogy kiveheti a reménytelenül odaégett lasagnét.

Hermione éppen a hűtő felé tartott, hogy megnézze, nem került-e bele varázsütésre valami új és ehető azóta, hogy két órával korábban utoljára belenézett.

Flanelpizsamában és jobb napokat is látott nyuszis hálópapucsban állt meg a konyha közepén. Pislogott néhányat, és összpontosítani próbált.

Valaki átlépte a szerény birtokát védő láthatatlan mágikus határt.

Naivitás lett volna azt feltételeznie, hogy Voldemortnak soha nem jut eszébe célba venni őt. Akár információkat akart kiszedni belőle, akár egyszerűen Harrynek akart fájdalmat okozni, Hermione tökéletes célpont lehetett.

Aki közel állt Harry Potterhez, az idővel megtanulta, hogy mindig számítson valami szörnyűségre a következő sarkon túl. Ez együtt járt azzal, ha az ember törődött Harryvel, és Harry is törődött vele. Egyszerűen meg kellett tanulni együtt élni vele.

Tényleg rettenetesen hideg volt odakint. A kandallóban szokatlanul hétköznapi lángok ropogtak. A gyors menekülés lehetősége is kiesett, mivel Hermione aznap este leválasztotta a kandallót a Hop-hálózatról, nehogy Nick megpróbálja felvenni vele a kapcsolatot.

Vajon nem éppen ezt szokták tenni az emberek szakítás után? Néhány napig elkerülik egymást, amíg lecsillapodnak a kedélyek?

Hermionénak fogalma sem volt róla. Ez volt az első alkalom, hogy neki kellett véget vetnie egy kapcsolatnak. Vagy talán a második, ha Viktort is beleszámítjuk, bár az igazság kedvéért azt aligha lehetett valódi kapcsolatnak nevezni. Inkább egyoldalú fellángolás volt, mint bármi más.

Nick a rá jellemző visszafogott, tömör stílusában mindössze annyit mondott, hogy megérti. Hermione azonban nem hitte, hogy valóban így érez.

Talán azért, mert azzal indokolta a szakítást, hogy nem illenek össze. Ha elárulta volna Nicknek, hogy még mindig fájdalmasan szerelmes egy férfiba… pontosabban egy férfiba, akit mindössze tizennégy napja ismert meg közelebbről, és akit valójában öt éve nem látott, Nick alighanem egészen másképp reagált volna.

A varázsló nyugalma újabb, szembetűnő bizonyítéka volt annak, hogy nem egymásnak valók. Hermione büszke volt a gyakorlatiasságára, és elég jól ismerte önmagát ahhoz, hogy tudja: ha egy férfi mindössze egy rövid vitával reagál a kapcsolatuk végére, akkor az illető nem az a férfi, akire neki szüksége van.

Az esze gyakorlatias volt, sőt, tudományos. A szíve azonban egészen másképp működött.

Őrültség és egészségtelen vágy volt azt kívánni, hogy Nick székeket hajigáljon, utána rohanjon, dühöngjön, harcoljon érte, és olyan pillantást vessen rá, amely egyenesen a koponyája hátsó falához szegezi az agyát, majd kikényszeríti belőle az igazságot az érzéseiről.

Nick azonban semmi ilyesmit nem tett.

Mert nem Draco volt.

Egy addig sikeres kapcsolat vége nem arra való, hogy az ember újratöltse a teáscsészéjét, majd mély, tartalmas beszélgetésbe bonyolódjon az élet különféle megpróbáltatásairól. Nick pontosan ezt tette.

Hermione meglepően jó érzéssel távozott a lakásából, ugyanakkor legalább ennyire összezavarodva és rémülten is. Ráébredt ugyanis valamire önmagával kapcsolatban, amit minden erejével igyekezett eltemetni.

Amikor hazaért, úgy döntött, szüksége van egy estére, amikor szó szerint eltűnik a világ elől.

Most aztán visszaütött ez a terve.

Nem tudott elég gyorsan újra csatlakozni a Hop-hálózathoz ahhoz, hogy segítséget kérjen. Ha a helyzet úgy kívánja, kénytelen lesz egy biztonságos helyre hoppanálni.

De addig nem jutunk el, gondolta. Előbb azért megmutatja ezeknek a rohadékoknak, hogy nem sétálhatnak csak úgy be az otthonába, és nem úszhatják meg következmények nélkül. Ha már voltak olyan pofátlanok, hogy megtámadták a házát, gondoskodik róla, hogy egy életre szóló emlékeztetővel távozzanak.

Az L alakú konyhában túl sok ablak volt, ezért Hermione a nappaliba rohant, ahol több fedezéket talált. A kanapé mögött kúszva eljutott az egyik utcafronti ablakhoz, és a vastag függöny alól próbált kikukucskálni.

Az üveg kívülről teljesen befagyott, így alig látott valamit a homályos sötétségen túl. Csak a szél halk süvítését hallotta, ahogy végigsöpört az erdőn.

A kertben viszont volt valaki. Ebben biztos volt.

Hermione ismét a padlóra vetette magát, megragadta az alvó Csámpás kosarát a benne lévő takaróval együtt, majd felhajtotta az egyik meglazított padlódeszkát, amelyet pontosan az ilyen esetekre készített elő.

A kosarat leeresztette a ház alatt kialakított apró, rejtett üregbe.

Az öreg macska túlságosan kényelmesen aludt ahhoz, hogy különösebben zavarja a rövid rázkódás. Amikor Hermione visszahelyezte a padlódeszkát, mindössze egy rekedt „brrrow?” hallatszott odalentről.

– Csitt, Csámpás – suttogta. – A saját érdekedben csinálom.

Pálcáját szorosan markolva a bejárati ajtó mellé lapult, és elszámolt ötig.

Két hónapnyi rendszeres meleg étel, puha ágy és biztonságos tető sem volt elég ahhoz, hogy Draco pengeéles ösztönei elhalványuljanak.

Egyelőre.

Valószínűleg még néhány évbe beletelik, gondolta. Bizonyos tulajdonságok sajnos veleszületettek.

A hó mostanra olyan sűrűn hullott, hogy a házikó és az előtte húzódó tornác szinte teljesen egybefolyt a vakító fehérséggel.

Draco szerencséjére még éppen időben észrevette, ahogy a bejárati ajtó kivágódik.

Nem habozott. Azonnal a földre vetette magát, és kesztyűs tenyerét a hóval borított járdára szorította.

Kevesebb mint egy méterrel a feje fölött a tornác felől mágikus mező csapott ki, ívesen terjedve szét a levegőben.

Draco inkább hallotta, mint látta a varázslat hatását. A közelben ágak reccsentek, égető hang süvített végig a kerten, majd a telek előtti fehér kerítés darabjai robbantak szét, és repültek szerteszét.

Amikor a koncentrált pusztítás végre elült, óvatosan könyökére emelkedett.

És egy pár kopott, nyuszis papuccsal találta szemben magát, alig néhány centiméterre az arcától.

A papucsok lassan belesüppedtek a latyakossá vált hóba. Fölöttük mindössze két pár viseltes nyuszifület és flanelbe burkolt bokát látott.

A varázslat maradványai még mindig kavarogtak a kertben, a túlhevült levegő remegő hullámaiként.

– Jézus Krisztus, Malfoy!

Hermione Granger hitetlenkedve meredt le rá. Draco nem kerülhette el a figyelmét, hogy a lány remegő kezében tartott pálca izzó vörös hegye még mindig egyenesen az arcára szegeződött.

Megragadta a pálcát, és félretolta, mielőtt Hermione véletlenül leégethette volna a szemöldökét.

– Elég lesz a Draco – mondta, miközben felült. Ekkor vette észre, hogy a ruhája teljesen átázott. – Bár hízelgő, hogy azt hiszed, én vagyok Isten fia.

Igen, ez még tőle is gyenge vicc volt.

De a feszültség oldására semmi sem alkalmasabb egy jól időzített, borzalmas poénnál.

Hermione azonban egyáltalán nem volt abban a hangulatban, hogy értékelje a helyzet komikus oldalát. A pálcát szorító keze látványosan remegett, az arca pedig ugyanolyan sápadt volt, mint a körülöttük elterülő hó.

– Te seggfej! Majdnem megöltelek!

Draco arcáról egyetlen pillanat alatt eltűnt a mosoly, amikor felismerte, mennyire feldúlt a lány.

– Akkor szerencsém volt, hogy nem tetted meg – mondta halkan.

Természetesnek tűnt volna, hogy Draco odalép hozzá, és magához öleli, megnyugtatva a lányt, de nem engedte, hogy ez a késztetés cselekvésre sarkallja.

Hermione továbbra is úgy bámult rá, mintha képtelen lenne elhinni, hogy valóban ott áll előtte, a mostanra romhalmazzá változott előkertjében. Vizes hálópapucsával dobbantott egyet a földön, majd átölelte magát. Lassan visszatért a szín az arcába: két sötétvörös folt jelent meg az arccsontjain, és velük együtt az éles esze is újra működésbe lépett.

A kelleténél jóval nagyobb, felhajtott ujjú pizsamájában, sötét, göndör hajába olvadó hópelyhekkel és barna szemében szikrázó tűzzel Draco szerint ő volt a legszebb teremtmény, akit valaha látott.

Ismerős, átkozott szorítás nehezedett a mellkasára.

Ostoba volt, hogy egyáltalán odament azon az estén. Mégis, mit képzelt, mi fog történni?

– Mit keresel itt, Malfoy? – kérdezte Hermione, és élesen rászegezte a tekintetét.

Draco úgy döntött, ebben a helyzetben az őszinteség a legjobb megoldás. Hátratolta a kapucniját.

– Nem tudom pontosan. Abban reménykedtem, hogy te majd megmondod.

Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Mi van, ha Hermione vendégeket fogad? Most már a reménykedő idióták legrosszabb fajtájának érezte magát. Nem várta meg, hogy a lány közölje vele a kellemetlen hírt, vagy ami még rosszabb, hogy felszólítsa a távozásra.

– Sajnálom. Nem azért jöttem, hogy jelenetet rendezzek.

Leemelte a válláról a seprűjét, és elindult vissza a megrongált kerítés felé. Csizmája alatt nedvesen ropogott a hó.

– Egy jelenethez valószínűleg több néző kellene, nem csak én.

Hermione szavaiban olyan szomorú beletörődés csengett, hogy Draco megtorpant, majd visszafordult.

A lány kitárta előtte a bejárati ajtót.

– Jobb, ha bejössz.

hozzászólások: 0