59. fejezet
59. fejezet
Hermione szerint Draco nevetséges látványt nyújtott, ahogy a nappalija virágmintás, felhajtott karfájú kanapéján ült, és egy gőzölgő teáscsészét egyensúlyozott a térdén.
A magnóliamotívumos kárpitú bútorgarnitúrát nem ő választotta. A házzal együtt kapta, és mivel még viszonylag újnak számított, Hermione nem látta értelmét annak, hogy új garnitúrát vásároljon. A muglik társadalma túlságosan is a kidobás és a csere köré épült. Hermione egyáltalán nem volt gyűjtögető típus, de azt elismerte, hogy hajlamos a szentimentalizmusra.
Kivéve, amikor éppen fájdalmas emlékeket próbált kidobni és elégetni – emlékeztette magát komoran.
Egyikük sem tűnt különösebben teázós hangulatban lévőnek, Hermione mégis ragaszkodott hozzá, hogy néhány percet a konyhában töltsön, amíg sikerül valamelyest megnyugodnia. Előkereste Csámpást a padló alatti rejtekhelyéről, és kitett elé egy csészealjnyi meleg tejet.
A tea és a keksz egyszerű, hétköznapi dolgok voltak. Draco Malfoyhoz egyik sem illett. Ahogy ez a csendes, szerény nappali sem. Mintha egymással össze nem illő színeket viselne. Az ő színei a koromfekete, a tűz füstjének szürkéje, az átkok vörösen felvillanó szikrái és az Avada Kedavra átható zöldje voltak.
Az utolsó gondolatra Hermione végigborzongott.
El tudta képzelni Dracót a lélegzetelállító gazdagság kellős közepén, vagy egy kopár sivatagban is. A kettő közötti, hétköznapibb környezetben viszont valahogy nem találta a helyét.
Hermione mindig is átlagos lánynak tartotta magát, olyasvalakinek, aki a szélsőségek helyett inkább a középutat választja.
Draco viszont mintha magához vonzotta volna a szoba sötétségét, akár egy feketeségre hangolt mágnes. Talán egyszerűen a színei miatt. Mellette minden élesebb kontrasztot kapott.
Ő maga is.
A kandallóban teljes erővel lobogott a tűz, Draco mégis fázhatott. Nedves köpenye szorosan a testéhez tapadt, így Hermione könnyedén kivehette a bicepszének és az alkarjának vonalát, a mellkasának szélességét, majd azt, ahogy a felsőteste fokozatosan elkeskenyedett a dereka felé. Erős, elegáns kezei biztosan tartották a csészét és az alátétet. Hosszú mutatóujja időnként finoman megkocogtatta a porcelánt.
Hermione zavartan a saját teájára meredt.
A meleg lassan szétáradt a végtagjaiban, ami jó jel volt, tekintve, hogy a lábujjai és az ujjai már kezdtek elzsibbadni. A fejbőre azonban bizsergett, ahogy a hő visszatért a testébe.
Éppen egy csúnya influenzajárvány tombolt. Ron is most betegedett le valamitől. Valójában…
– Tényleg le kellene vennünk ezeket a ruhákat – csúszott ki a száján.
Aztán egészen a hajtövéig elvörösödött.
Sajnos a szája időnként gyorsabban járt, mint az agya, és nem várta meg, hogy az átvizsgálja a potenciálisan ostoba kijelentéseket, mielőtt kimondja őket. Hermione általában abból indult ki, hogy amit mond, az pontos és helytálló. És mivel ő Hermione Granger volt, többnyire így is történt – még akkor is, ha a tapintat olykor hiányzott belőle.
Ron egyszer megjegyezte, hogy az ő sajátos zsenialitása mellé igazán járhatna egy külön PR-ügynök.
Istenem, tényleg ő sajátmaga volt a saját legnagyobb ellensége.
Hermione egy pillanatra lehunyta a szemét, és némán átadta magát a szégyenkezésnek.
Draco még a szemöldökét sem vonta fel. Csak nézte őt azzal a különös arckifejezéssel, amelyet Hermione képtelen volt megfejteni.
Tudta, hogy Draco már mindent látott belőle, amit csak lehetett.
Csakhogy az öt évvel ezelőtt történt.
És öt év alatt rengeteg minden megváltozhat.
Jelenleg például éppen azt próbálta elkerülni, hogy megbámulja, mi minden változott ez alatt az idő alatt.
Ráadásul az emlékezetre hosszú távon nem mindig lehetett megbízhatóan támaszkodni. Az emlékek idővel elmosódtak, a széleik elhalványultak. Vagy ami még rosszabb, az emberi elme időnként úgy döntött, hogy egy kis kreativitással egészíti ki őket.
Hermione mély levegőt vett, és óvatosan visszaterelte a beszélgetést a biztonságosabb vizekre. Ha Draco nem szólal meg hamarosan, komolyan fontolóra veszi, hogy hozzávág egy kekszet.
Megköszörülte a torkát.
– Ha már itt vagy, szeretnék kérdezni valamit a Fida Miáról. Úgy érzem, maradt néhány elvarratlan szál.
A fenébe Draco nyugalmával! Hogy lehet, hogy ő éreztette vele a feszültséget, miközben valójában ő volt az, aki váratlanul felbukkant a házánál, és Hermione úgy érezte, mindjárt kettészakad?
– Mit szeretnél tudni? – kérdezte Draco mély hangon. Valami érzékien kíváncsi árnyalat csengett a hangjában. Vagy talán csak így fejezte ki az udvariasságát.
Hermione ott ült előtte, gyakorlatilag egy vizes pocsolyában, míg a férfi még csak nem is remegett.
Ez már igazán méltánytalan volt.
Hermione igyekezett figyelmen kívül hagyni a gondolatai egyre nyugtalanítóbb irányát.
– Mi történt a tetoválásoddal?
Draco észrevette, hogy Hermione képtelen a szemébe nézni. Szándékosan addig követte a tekintetét a sajátjával, amíg a lány végre fel nem pillantott rá. Csak akkor válaszolt.
– Ugyanaz, ami a tiéddel is történt, amikor belefulladtál a Nagy-tóba. Eltűnt.
Hermione elgondolkodott. Apró ránc jelent meg a szemöldökei között.
– Mert a halálommal megtört a pecsét – következtetett. – És ennyi volt? A varázslat feloldódott?
– Igen.
Hermione a fogai közé harapta az alsó ajkát.
– És ennek köze volt ahhoz, hogy…
– Ahhoz, hogy miért mentem el? – fejezte be helyette Draco. – Azt hiszed, hogy a Fida Mia megszűnésével az irántad érzett szerelmem is véget ért?
– Akkoriban ez tűnt logikusnak.
Jólesett, hogy ismét elöntötte a keserűség. Legalább segített összeszednie a gondolatait.
Draco kissé kiegyenesedett a kanapén.
– Megértetted, amit a kastélyban mondtam neked? – kérdezte óvatosan.
– Nem emlékszem, hogy azt mondtam volna, elfogadom a magyarázatodat – felelte Hermione hidegen.
– Értem – mondta Draco, mintha valami súlyos és csalódást keltő következtetésre jutott volna. – Remek. Akkor egyáltalán nem jutottunk előrébb.
Hermione azonnal megbánta a válaszát. Szerette volna megértetni vele, hogy nem szándékosan bünteti. Egyszerűen csak még mindig rettenetesen feldúlt volt…
Letette a teáscsészét és az alátétet a kekszes tányér mellé.
– Miért hívtál be? Nem hiszem, hogy Winter ezt helyeselné.
Hermione éppen közölni akarta vele, hogy szakított Nickkel, de Draco fölényeskedő hangneme felbosszantotta.
– Miért lenne szükségem az ő jóváhagyására ahhoz, hogy vendéget fogadjak a saját házamban?
– Mert ha én lennék a helyében, kurvára zavarna, hogy beengedsz a házadba – vágta rá Draco.
– Csakhogy te nem Nick vagy, igaz?
A beszélgetés jó eséllyel pályázhatott volna a világ leghülyébb vitája címre.
Draco felállt.
– Nem kellene itt lennem.
Hermione is felpattant a helyéről. Pontosabban úgy lőtt ki, mintha rakétát gyújtottak volna alatta. Keze a csípőjére siklott.
– Akkor ennyi? Csak úgy elmész?
– Van még valami, amire szükséged van tőlem? – kérdezte Draco.
A kijelentés ismét többféleképpen volt értelmezhető, de a hangja ezúttal határozottan élesebben csengett.
Hermione akarata ellenére elpirult.
– Végre elolvastam a bizottság jelentését. Minden egyes szavát.
Valami megváltozott.
Draco elmosolyodott, és ennél semmi sem billenthette volna ki jobban Hermionét az egyensúlyából. A mosoly kihívás volt, ő pedig elfogadta. Draco elindult felé. Bár talán a „felé lépdelt” pontosabb kifejezés lett volna.
A tekintetével azt akarta elérni, hogy Hermione kicsinek és jelentéktelennek érezze magát. A lány lába szinte magától hátrált előle. A félelem érzése ismerős volt, és Hermione gyűlölte, hogy Dracónak még mindig ekkora hatalma van fölötte.
– Szóval most már pontosan tudod, mire vagyok képes – jegyezte meg Draco könnyed hangon, amelyből azonban gúny csengett. – A legrosszabb gyanúid is beigazolódtak azzal kapcsolatban, ami a birtokon Dominic Nomarovval történt.
– Ahogy mondtam, elolvastam a jelentést. Azt tetted, amit tenned kellett – felelte Hermione.
Felnézett rá, és még csak össze sem rezzent, amikor Draco felemelte a kezét, és ujjperceivel végigsimított az arcán. A férfi hüvelykujja végigsiklott az alsó ajkán, miközben le sem vette róla a szemét.
– Akkor, édesem, miért remegsz úgy, mint a nyárfalevél? – gúnyolódott. – Mondd, hogy nem félsz tőlem, és kurvára gondold is komolyan!
Hermione megborzongott.
– Nem félek tőled.
– Tényleg? – húzta el a szót Draco.
Aligha hangzott valódi kérdésnek. Közelebb lépett hozzá, ezúttal még sürgetőbben.
– Ha már olyan elszántan hazudsz nekem, akkor mondd azt, hogy nem szeretsz. Csak ennyit kell tenned, és esküszöm, hogy soha többé nem zavarlak.
Arra számított, hogy Hermione nemet mond.
De… miért is akarta annyira, hogy a lány nemet mondjon?
Egyetlen pillanat kellett ahhoz, hogy megtalálja a választ, és közben felismerje, mennyivel jobban hasonlítanak egymásra, mint azt valaha is gondolta volna.
Azt akarta, hogy Hermione küldje el, és mondja meg neki, hogy soha többé ne térjen vissza. Mert akkor nem kellene újra és újra kitárnia előtte a lelkét, csak azért, hogy ismét elutasításba ütközzön.
Mindenki hajlamos elgondolkodni az „egyetlen igazi” fogalmán. Még a leggyakorlatiasabb, leglogikusabb emberek is, ha másként nem, hát pusztán elméleti síkon, érzelmektől mentesen latolgatva a lehetőséget.
Egy óvatos, tudományos elme számára a lelki társak gondolata olyan volt, mint a közmondásos kerek szög egy négyzet alakú lyukban: szép, homályos, kellemes elképzelés, de aligha több fantáziánál.
Hermione Granger nem volt hajlamos a fantáziálásra.
Legalábbis addig nem, amíg Draco Malfoy vissza nem tért az életébe.
A férfi teljesen felborította a nehezen megszerzett logikus világrendjét. Saját szabályrendszert hozott magával, amelyre Hermione egyszerűen nem talált magyarázatot.
Azt, hogy Draco miért távozott öt évvel korábban, Hermione már a vizsgálóbizottság jelentése előtt is megértette. Még a kastélyban elhangzott őszinte vallomására sem volt szüksége hozzá. Mindvégig tudta, miért ment el.
Csakhogy a harag és a keserűség olyan függőséget okozó elegyet alkotott, amely enyhítette a megtört szív fájdalmát.
Egyszer már elveszítette a lelki társát a sorsnak nevezett valami miatt. Nem akarta hagyni, hogy Draco másodszor is kisétáljon az életéből.
A pokolba a büszkeségükkel!
Nem fog hazudni csak azért, hogy megóvja a sajátját.
– Szeretlek, Draco. Teljes szívemből – mondta, szinte visszafojtott lélegzettel.
És az igazság felszabadít.
Legalábbis remélhetőleg.
Draco döbbentnek tűnt.
Hermione gyorsan folytatta, mielőtt a férfi valami ostobaságot mondhatott volna.
– Azért hívtalak be, mert szakítottam Nickkel.
Draco ezüstös szeme úgy csillant meg, mint a gyertyalángban megvillanó fény. A szemöldöke a magasba szökött.
– Mikor? – suttogta.
– Ma este. Korábban.
– Ó.
Ó, valóban.
Draco még mindig kissé kábultnak látszott.
Hermione felemelte a kezét az arcához, hátrasimította nedves haját, ujjbegyeivel finoman végigsimított a homlokán, majd lassan végighúzta mutatóujját az orra egyenes vonalán.
Egyszerű, öntudatlan mozdulat volt. Puszta kíváncsiság, semmi több.
Legalábbis ezt mondta magának.
Valójában képtelen volt megállni.
– Fázol – jegyezte meg Draco elgondolkodva, miközben a tenyerébe fogta Hermione ujjait, és rájuk lehelt.
Úgy hangzott, mintha mindez az ő hibája lenne.
Hermione álmodozó mosollyal nézett fel rá.
Draco pillantása a résnyire nyitott hálószobaajtóra siklott, majd végigfutott a rövid folyosón, egészen a fürdőszobáig.
– Van ott kád?
Hermione hangja alig volt több suttogásnál.
– Igen, de elég apró.
– Akkor zuhanyozzunk le?
Istenem, ez tényleg megtörténik?
– Rendben.
A házikó fürdőszobája hűségesen őrizte a hetvenes évek limezöld és narancssárga iránti rajongásának minden nyomát. Hermione a laminált mosdószekrény mellett állt, kezét szemérmesen összekulcsolva, és figyelte, ahogy Draco a mozaikcsempés zuhanyfülkébe hajolva megnyitja a csapot.
A csövek régiek és makacsok voltak. Hosszú másodpercekig kínos nyögések és köhögésszerű hangok hallatszottak belőlük, mire a zuhanyfejből végre langyos, majd forró víz tört elő.
– Egy perc, és felmelegszik – mondta Draco.
Hermione majdnem közölte vele, hogy a kis fürdőszobában máris jócskán emelkedik a hőmérséklet, különösen most, hogy Draco kigombolta a köpenyét.
A nehéz, nedves ruhadarab a padlóra hullott. Aztán a pulóvere következett, majd a hosszú ujjú inge, amelyet a feje fölött áthúzva vetett le.
Hermione hirtelen úgy érezte magát, mintha ismét a prefektusok fürdőjében lennének. Csakhogy most minden egészen más volt. Most esze ágában sem volt a cipőjét hozzávágni.
Draco háta széles, sima és nedves volt. Hermione persze nem számított arra, hogy meglátja rajta a tetoválást, mégis, amikor a férfi csupasz bőrén nem talált egyetlen tintával rajzolt vonalat sem, valami megmagyarázhatatlanul szomorú érzés kerítette hatalmába.
Az érzelmei teljesen összekuszálódtak. Az idegesség, a várakozás és az elsöprő boldogság olyan intenzitással kavargott benne, mintha egyenesen a pórusain keresztül szivárognának a felszínre.
Hermione sóhajtott.
Draco még mindig nadrágot viselt. Figyelmesen nézte Hermionét; az arcán aggodalom és alig leplezett vágy keveredett.
– Nem kell mást tennünk, csak lezuhanyoznunk.
Hermione pimasz pillantást vetett rá.
– Tényleg? Mert ha jól emlékszem, a meleg víz nem éppen a legjobb emlékeket idézi fel bennünk.
Draco füle töve kissé elpirult.
– Nem, azt hiszem, nem. Bár legutóbb az én hibám volt.
Hermione elmosolyodott.
– Akkor vállalom a teljes felelősséget azért, ami most történik.
Lehúzta a pizsamanadrágját és az alsóneműjét, a hosszú felsőt azonban magán hagyta. A szegélye a combja közepéig ért. Ujjai ügyetlenül, kissé izzadtan babrálták a gombokat, és hirtelen olyan szégyenlősség fogta el, amilyet régóta nem érzett.
– Hadd segítsek – ajánlotta Draco.
Lassan kigombolta a pizsamafelsőjét, gombról gombra haladva, olyan megfontolt alapossággal, mintha minden egyes mozdulatnak külön jelentősége volna.
Amikor végzett, egy pillanatra megállt, és két kezével összefogta a ruha szétnyíló elejét.
– Ahogy az előbb is mondtam… nem kell tovább mennünk.
Hermione apró kezét az övére tette.
– Aggódsz?
Draco hangja keményen csengett, amikor válaszolt.
– Persze, hogy aggódom. Nem akarlak… túlterhelni.
– Miért mindig neked kell attól tartanod, hogy túlterhelsz engem? Miért ne terhelhetnélek meg én is egy kicsit téged? – tréfálkozott Hermione.
Draco felhorkant.
– Granger, te mindig kiborítasz. Minden egyes alkalommal. És nevetségesen könnyen.
Hermione számára ez volt a legcsodálatosabb bók, amit valaha kapott tőle. Könnyes szemmel mosolygott fel rá.
A mosolya azonban elhalványult, amikor Draco kigombolta a nadrágját, félredobta, majd belépett a zuhanyfülkébe.
Hermione szinte el is felejtette, milyen viszonyban állt Draco a meztelenséggel. Vagy inkább azt, hogy mennyire nem zavarta soha.
Újabb adag bátorságot gyűjtött, a földre dobta a pizsamafelsőjét, és követte.
Ahogy várta, a forró víz mennyei érzés volt. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy végigcsorogjon a haján, a vállán és a hátán. Draco gyengéden végigdörzsölte a karját, de továbbra is tartott közöttük némi távolságot.
Hermione legszívesebben elmosolyodott volna a férfi nyilvánvaló habozásán, ám időközben mintha minden humorérzéke cserbenhagyta volna. Úgy érezte, a szeme már üvegesen csillog.
– Gyere te is a víz alá – mondta rekedten.
A zuhanyfej Draco számára kissé alacsonyra volt állítva, ezért feljebb igazította, majd belépett a vízsugár alá.
Most már egészen összeért a testük. Hermione érezte a férfi vágyának félreérthetetlen bizonyítékát a hasához simulni.
Draco forróbb volt, mint maga a víz, ha ez egyáltalán lehetséges. Kemény, eleven és… ó, annyira valóságos.
Hermione felnézett rá. Egyszerre volt boldog, rémült és szédült.
– Attól tartok, tudod… – vallotta be. – Egy kicsit félek.
Draco a dereka köré fonta a karját, a feneke fölött tartva a kezét, hüvelykujjaival pedig lassan végigsimított a gerince alsó szakaszán.
– Én is.
Hermione lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta, mert Draco láthatóan elszántan ragaszkodott ahhoz, hogy az őrületbe kergetően óvatos maradjon.
A változás azonnal érezhető volt.
Feszültség futott végig Draco karján, mintha valaki átkapcsolt volna benne egy rejtett kapcsolót. Hermione a combjával közelebb húzódott hozzá. Draco felemelte, és a zuhanyfülke csempézett falához szorította.
Hermione lába ösztönösen a dereka köré fonódott, a fejét pedig hátravetette, amikor Draco megcsókolta, majd az ajkától elszakadva a nyakára tért át.
A víz a hátukra csapódott, a gőz örvénylő fátyolként kavargott körülöttük, és a hőség, amely néhány perccel korábban még kellemesnek tűnt, hirtelen szinte elviselhetetlenné vált.
Hermione úgy érezte, mintha a sűrű, forró levegőben próbálna levegőhöz jutni.
A kezét Draco vállára tette, bár valójában nem volt szüksége támaszra: a férfi biztosan tartotta.
Draco keze a mellkasára simult, közvetlenül a mellei alatt.
Már nem csupán az arcát figyelte.
Nem volt többé szükség óvatos kerülgetésre. Draco végre engedett a vágyának, és megadta magának azt, amire mindketten annyira vágytak.
Magasabbra emelte Hermionét, majd a melleit kezdte csókolni. Nyelve lassan követte a bimbóudvarok ívét, mielőtt figyelme a mellbimbóira terelődött volna.
Hermione egész testében összerezzent. Úgy érezte, mintha villám cikázna végig rajta, a mellkasától egészen a lábujjai hegyéig.
– Ah… ó, Istenem. Draco.
Draco ismét a szája fölé hajolt, fejét kissé oldalra billentve. Sűrű, nedves szempillái alól nézett le rá.
– Abbahagyjam?
Megnyalta az ajkát.
Hermione legszívesebben maga is végigsimított volna rajtuk a nyelvével.
Aztán meg is tette.
Dracónak ennyi válasz bőven elég volt.
Hermione szorosan a nyaka köré fonta a karját.
– Kérlek… teljesen téged akarlak. Most, Draco.
– Egészen? – kérdezte a férfi.
A szemében immár félreérthetetlen vágy csillant, miközben végigsimított Hermione csípőjén, majd a combjára csúsztatta a kezét, és még feljebb emelte a lábát a dereka körül.
Draco közelebb hajolt hozzá, de az utolsó pillanatban még egyszer megállt.
– Biztos vagy benne, Granger?
Hermione válasz helyett halkan felnyögött, amikor Draco óvatosan közelebb simult hozzá, és a vágyuk végre kézzelfogható közelségbe került.
A férfi még mindig a válaszára várt.
Hermione azonban abban a pillanatban már egyetlen értelmes szót sem tudott kipréselni magából.
Annyira készen állt rá, hogy úgy érezte, már egyetlen jól irányzott érintés is elég lenne ahhoz, hogy átlépje a határt. Mintha kiszakadhatnának a valóságból, és nem létezne többé semmi más, csak ők ketten. Nem kellett volna mással foglalkoznia, csak azzal, hogy magához szorítsa Dracót, és ne engedje el.
Draco azonban még mindig visszafogta magát, bár az önuralom láthatóan neki is egyre nagyobb erőfeszítésébe került. Zihálva lélegzett, a szemében pedig olyan vad fény gyúlt, amely Hermionét még inkább felhevítette. Azt akarta, hogy Draco végre engedjen a vágyának, és olyan közel húzódjon hozzá, amennyire csak lehetséges.
Draco lecsúsztatta a kezét a testük között. Hermione feje a vállára hanyatlott, amikor megérezte ujjainak érdes ujjbegyeit ott, ahol a leginkább vágyott az érintésére. Azonnal megvonaglott a férfi karjában.
– Ó…
Már olyan közel járt hozzá. Körmei Draco vállába mélyedtek, amikor a férfi hirtelen abbahagyta a ritmikus simogatást, és helyette finoman belé csúsztatta az ujjait.
Hermione azt akarta, hogy folytassa.
– Hermione.
A lány kinyitotta a szemét.
Draco komolyan nézett rá. Olyan arckifejezést öltött, mintha éppen egy fontos beszélgetést akarna kezdeményezni. Hermione úgy érezte, mindjárt megőrül attól, hogy a férfi éppen most szakítja félbe azt, amire annyira vágyik.
– Amikor legutóbb együtt voltunk, azt mondtam, hogy hozzám fogsz tartozni. Emlékszel?
Hermione megpróbált közelebb mozdulni, hogy Draco ujjai visszatérjenek oda, ahol az imént voltak, de a férfi szilárdan tartotta.
– Ó, kérlek…
– Emlékszel? – kérdezte újra.
– Igen. Igen, emlékszem.
– Nem vagy a tulajdonom, Granger. Senkié sem vagy. Eleget láttam már ebből a világból ahhoz, hogy tudjam, mi történik, amikor az emberek azt hiszik, joguk van birtokolni valaki mást. Hozzám tartozol, de ez nem jelenti azt, hogy bármiféle jogot formálhatok rád. Érted? Csak szerettem volna, ha ezt tisztázzuk.
Csoda volt, hogy Hermione egyáltalán képes volt megszólalni. Érezte, mennyire fontos ez Dracónak, ezért minden erejét összeszedve válaszolt.
– Értem.
Draco bólintott. Egy mély, rekedt hang szakadt fel a torkából, amikor ismét megmozdította az ujjait, és Hermione számára ez már elég volt ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát.
Olyan hevesen tört rá az orgazmus, hogy Draco vállába kiáltott. Egész teste megremegett, belső izmai pedig önkéntelenül összeszorultak a férfi ujjai körül.
– Istenem… – nyögte Draco, most már úgy hangzott, mintha ő maga sem bírná tovább elviselni a gyötrelmet.
Ezzel végképp szertefoszlott az önuralma.
Hermione még mindig erőtlenül remegett, amikor Draco gyengéden széjjelebb tárta a lábait, hogy helyet csináljon magának, majd lassan közelebb húzódott hozzá. A lány még alig tért magához az előbbi gyönyörből, amikor végre egészen közel kerültek egymáshoz.
Draco egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, lehunyt szemmel, mintha hagyná, hogy az érzés mindenestül átjárja.
Aztán megmozdult.
Határozott, erőteljes mozdulatai újra meg újra végigborzongatták Hermionét. Draco szinte teljesen néma maradt, miközben a lány minden apró lélegzetvételét és elfojtott nyögését elnyomta a zuhany zúgása.
Hermione számára az egész egyszerűen felfoghatatlan volt. Minden mozdulatával újra és újra elérte azt a pontot benne, amelytől a lány szinte elveszítette a kapcsolatot a külvilággal.
Egy idő után Hermione már nem tudta megtartani magát. Draco azonnal átvette a súlyát, és a karjában tartotta.
Most, hogy ismét szemtől szemben voltak, Hermione megkereste a száját, és minden szeretetével, minden felgyülemlett szenvedélyével megcsókolta.
Érezte, ahogy Draco légzése szabálytalanná válik. A férfi megfeszült, és még szorosabban magához húzta, miközben végre ő is átadta magát a gyönyörnek. Az ajkuk még mindig összeforrt, forró lélegzetük összekeveredett, Hermione pedig lehunyta a szemét, és egyszerűen csak átadta magát a pillanatnak.
Amikor végre sikerült valamelyest rendeznie a légzését, tágra nyílt szemmel nézett fel Dracóra.
Gondolatban már megfogalmazott néhány szép, romantikus mondatot, de végül mindössze ennyire futotta:
– Malfoy, azt hiszem, mindjárt elájulok a hőségtől.
Draco azonnal letette, majd elzárta a vizet.
Néhány pillanatig csak álltak egymáshoz simulva a sűrű gőzben, és próbáltak magukhoz térni.
– Nagyon örülök, hogy ma este betörtél hozzám, még akkor is, ha majdnem leégettem a gyönyörű fejedet – motyogta Hermione Draco mellkasának támaszkodva.
Nem láthatta a férfi arcát, de sejtette, hogy ő is éppolyan kimerült, mint amilyennek ő érezte magát.
Eszébe jutott, hogyan viselkedtek korábban együttlét után. Ő rendszerint beszédessé vált, Draco pedig elcsendesedett, és a gondolataiba merült.
– Nem így terveztem az estét – mondta Draco, miközben az arcát Hermione nyakához dörzsölte. – Ha előre tudom, mi lesz belőle, legalább vacsorával készülök.
Olyan bocsánatkérően hangzott, hogy Hermione nevetni kezdett.
– Éhes vagy? – kérdezte. – Készítek nekünk valamit.
Draco kissé hátrébb húzódott, hogy ránézhessen.
– Te fogsz főzni?
Az odaégett lasagne szaga már a nappaliban is egészen jól érződött.
Hermionét nem zavarta a férfi hangjában bujkáló kétkedés. Megbocsátotta neki, hiszen Draco legalább olyan figyelmes volt, hogy törölközőbe csavarta, és a hálószobájába vitte.
hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx | 2026. Oct. 10.
