60. fejezet



Még jócskán hajnal előtt jártak. Az égbolt nagyrészt feketébe borult, de a felhők között már vörös és narancssárga, márványos örvények kavarogtak. Az ablaküvegeket pára vonta be.

Hermione hálószobájában kellemes meleg honolt. Nem az a száraz, mesterséges meleg volt, amelyet a klímavarázslat biztosított. Ez lassú, mindent átjáró melegség volt, amely egészen a csontokig hatolt, és felolvasztotta az emberben mindazt, amiről azt hitte, örökre hideg marad. Draco szerint ennél jobbat aligha kínálhatott egy téli reggel.

– Brrrow.

Csámpás narancssárga, szőrös fánkként kuporgott az ágy lábánál. Amióta Hermione előhúzta a nappali padlója alatti rejtekhelyéről, a macska még ragaszkodóbbá vált. Hermione meleg vizes palackot is tett a kosarába, a már így is halmokban álló nyúlszőr takarók közé, de Csámpás valahogy mindig visszatalált az ágyhoz.

Draco arra tippelt volna, hogy a macska kissé birtokló természetűvé vált.

– Reggeli után megtarthatod magadnak a gazdádat – suttogta neki.

Csámpás láthatólag elégedett volt a válasszal. Lehajtotta tömzsi fejét, és visszaaludt.

Draco ismét Hermionéra szegezte a tekintetét. Igazság szerint már az elmúlt órában is őt figyelte.

A lány pontosan úgy aludt, ahogyan Draco emlékezett rá: mélyen, szanaszét dobált végtagokkal, arcán szinte elszánt kifejezéssel. Voltak, akik álmukban ráncolták a homlokukat vagy idegesen rángatóztak. Hermione ellenben szinte teljesen mozdulatlanul feküdt. Néha, akár egy kisgyerek, halkan felsóhajtott, és Ámor-íves ajkának sarka alig észrevehetően felfelé görbült.

Ha álmodott, bizonyára valami szépet.

Hermione félig Draco mellkasán feküdt, arcát a meztelen bőréhez szorítva. A férfi minden lélegzetvételénél finoman megemelkedett és lesüllyedt alatta. A közös lepedő és paplan a testük alsó részét takarta, közvetlenül Draco farokcsontja fölött.

A férfi lenézett Hermione fejére és elernyedt vállaira, végig a kecses hátán, egészen addig a lágy ívig, ahol a háta a fenekébe simult.

Draco véleménye szerint a látvány egyszerűen lélegzetelállító volt.

Hermione kissé megmozdult, és balra fordította az arcát, felfedve a jobb oldalon lelapult hajfürtjeit. Draco óvatosan megérintette az egyik nagyobb tincset rövid, göndör hajában.

Gyengéden tette, mintha attól tartana, hogy ha túlságosan természetesnek veszi a szerencséjét, a sors egyszer csak úgy dönt, elveszi tőle a lányt. Egyetlen pillanat alatt szertefoszlott volna minden, akár egy kipukkanó buborék.

Vagy ami még rosszabb: Draco egyedül, fázva ébredhetett volna fel a kastélyban.

Mostanra valódi fény szűrődött be az ablakokon, és a nap melege már az arcát is elérte. Hivatalosan is új nap kezdődött.

És szerencsére mindez valóságosnak tűnt.

Nem álmodott.

Amikor ismét Hermionéra nézett, a lány barna szeme már nyitva volt. Nem tűnt különösebben ébernek. Sőt, kifejezetten morcosnak látszott.

Draco nem tudta, miért, de hirtelen visszatartotta a lélegzetét, mintha arra készülne, hogy Hermione bármelyik pillanatban meggondolja magát.

– Hideg a lábad – morogta a lány, miközben kissé összehúzta az orrát.

Aztán visszacsukta a szemét, és elaludt.

Draco megkönnyebbülten felsóhajtott, majd folytatta a hajának simogatását.

***

Valaki kopogott a bejárati ajtón.

Hermione könyökére támaszkodva emelte fel a fejét, és lassan magához tért. Megfordult, mire meglátta, hogy Draco már az ágy végében ül, szinte teljesen felöltözve, és éppen a csizmáját húzza fel.

A ruhái még mindig kissé nedvesnek tűntek. Hermione eszébe jutott, hogy lefekvés előtt a kandalló mellé akasztotta őket, mielőtt végül mindketten elaludtak.

– Maradj itt – mondta Draco röviden.

Hermionénak kellett egy pillanat, hogy kidörzsölje az álmosságot a szeméből.

Ennyit a gyengéd, szeretetteljes „Jó reggelt, szépségemről”.

Valami apró, szúró fájdalmat érzett a mellkasában.

Felült, és a lepedőt a melléhez szorította.

– Hány óra van?

Újabb kopogás hallatszott. Draco felállt, és begombolta a nadrágját.

– Negyed hét. Vársz valakit ilyen korán?

Hermione összevonta a szemöldökét. Arra jutott, hogy Dracót sokkal jobban szereti meztelenül.

Pontosan tudta, mire számíthat, amikor a férfi levetkőzött. Teljesen felöltözve viszont távolságtartónak és hivatalosnak tűnt.

– Nem. De senki olyan nincs kint, akinek nincs itt a helye. Különben már megszólalt volna a riasztó.

Draco felvonta a szemöldökét.

– Ez lenne az a hangtalan riasztó, amely figyelmeztetett, amikor beléptem az udvarodra?

– Igen. Az egész csak a fejemben szól – felelte Hermione némi önelégültséggel a hangjában.

Tudta, hogy a varázslat lenyűgözte Dracót.

– Később el kell magyaráznod, hogyan működik – mondta a férfi, majd volt képe egyszerűen elindulni az ajtó felé.

– Várj csak, Malfoy! Gyere vissza ide!

Hermione hirtelen játékos kedvében találta magát. Térdre ereszkedett az ágy szélén, megragadta Draco ingét, magához húzta, és hevesen megcsókolta.

– Jó reggelt, Draco! – súgta a szájára.

A férfi ajka szétnyílt, és Hermione úgy döntött, megjutalmazza az engedelmességéért azzal, hogy elmélyíti a csókot.

Csakhogy, mint mindig, a dolgok most is pillanatok alatt kicsúsztak az irányítása alól.

A lepedő lecsúszott róluk. Draco komolyan nézett a szemébe, Hermione pedig azon töprengett, vajon a nappal valóban magával hozza-e a gondok egész sorát, amelyek most visszafogják a férfi szenvedélyét.

Úgy tűnt, mégsem.

Draco a karjába emelte Hermionét, megcsókolta a nyakát, majd minden figyelmét a melleinek szentelte. Hermione mindig is úgy gondolta, hogy a mellei inkább kicsik, mintsem telt formájúak, de ha Draco hiányosnak találta őket, abból semmi sem látszott a viselkedésén.

Meleg tenyereivel gyengéden körbefogta őket, és lassan megsimogatta a bőrét. Aztán ajkával és nyelvével kényeztette az érzékeny mellbimbókat, mielőtt apró, gyengéd harapásokkal végigcsókolta volna a mellei alsó ívét.

A nappali fényben különösen izgató látvány volt, ahogy Draco szőke feje Hermione mellkasán mozdult.

A férfi hihetetlenül gyengéd volt, éles ellentétben az előző éjszaka dominanciájával és vadságával. Nem számított, hogyan szeretkezett vele, Hermione minden érintését ugyanolyan mohón fogadta. Draco mellett csodálatosan törékenynek és kényeztetettnek érezte magát.

Mostanra mindketten hátradőltek az ágyon. Draco lágy, nedves csókokkal borította Hermione combjának belső oldalát. A vágy végigfutott a lány testén, de az éjszaka eseményei után minden érintés érzékenyebben érte. Ha Draco tovább folytatja azt, amire Hermione gondolt, nem volt biztos benne, hogy képes lesz elviselni.

A bejárati ajtón hallatszó kopogás időközben dörömböléssé erősödött.

Hermione megragadta Draco vállát, és finoman eltolta magától. A férfi azonnal megállt. Mindig is érzékenyen reagált a jelzéseire.

Újra egymásra néztek. Hermione egy pillanatra megérezte a férfi meleg leheletét a combjai között, majd Draco ajka és nyelve olyan gyengédséggel kényeztette, amelytől a lány egész teste megfeszült.

Hermione felkiáltott, és az arcára húzott egy párnát, hogy elfojtsa a további hangokat, amelyek önkéntelenül törtek fel belőle.

Az előző éjszaka együttléte egyszerre volt fényűző és érzelmes. Ez a reggel azonban nyersnek és valóságosnak érződött.

És… ó, istenem!

Elélvezett.

Bumm, bumm, bumm!

A bejárati ajtón továbbra is dörömböltek.

Fények robbantak fel Hermione lehunyt szeme mögött. Érezte, ahogy Draco felemeli, és az ölébe húzza, miközben a remegés lassan végigfut a testén. A férfi meleg ujjaival hosszú, megnyugtató mozdulatokkal simogatta a hátát. Merevedése keményen feszült Hermione derekának.

– Most kinyitom az ajtót – suttogta.

Hermione képtelen volt felfogni, hogyan tudott Draco ilyen hétköznapi hangon megszólalni mindezek után.

A lány nem hitte, hogy képes lesz elengedni, de végül sikerült.
– Öltözz fel, és gyere ki, ha készen állsz – mondta Draco, majd homlokon csókolta.

Aztán eltűnt a hálószobából, és halkan behúzta maga mögött az ajtót.

Hermione arra gondolt, milyen szerencse, hogy a varázslók általában hosszú életet élnek. Neki minden egyes többletévre szüksége lesz ahhoz, hogy megszokja a Dracóval való életet.

Rendkívül boldogan és ellazultan dőlt vissza az ágyra, majd egészen a fejéig magára húzta a takarót.

Nem sokkal később valami megbökte.

Hermione kidugta a fejét a lepedő alól, és egy ismerős, várakozó, borostyánszínű szempárral találta szemben magát.

– Jóságos ég, Csámpás! Azt hittem, a kosaradban hagytalak!

Az öreg macska olyan pillantást vetett rá, amelyből Hermione könnyedén kiolvashatta a kérdést: Már elment?

Aztán hangosan dorombolni kezdett.

– Ma este biztosan a kanapén alszol, uram – dorgálta meg Hermione.

A fenyegetés azonban azonnal hitelét vesztette, amikor magához ölelte a macskát.

***

Ron már teljesen kipirult az erőfeszítéstől, mire végre kinyílt Hermione bejárati ajtaja.

Csak ekkor döbbent rá, hogy ott áll a küszöbön, mogorva arccal és felemelt ököllel, akár valami idióta. A döbbenet azonban hamarosan minden más gondolatot kiszorított a fejéből.

Draco Malfoy állt előtte, tetőtől talpig fekete repülőstalárba öltözve, és enyhén bosszús arckifejezéssel nézett rá.

– Igen?

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte Ron, és bosszúsan vette tudomásul, hogy a hangja fél oktávval magasabbra szökött a kelleténél. – És mi történt a bejárati kerítéssel?

– Nem én vagyok az, aki ilyen illetlen órában dörömböl egy ajtón, ráadásul vasárnap reggel – emlékeztette Draco nyugodtan.

Ron megpróbált átnézni a válla fölött, de Draco szándékosan úgy helyezkedett, hogy szinte teljesen elzárja a bejáratot.

– Hol van Hermione? Beszélnem kell vele. Igazából jó, hogy te is itt vagy. Van valami, amit mindkettőtöknek el kell mondanom.

Egy lépést tett előre.

Draco nyitott tenyerét az ajtófélfára csapta, ezzel megállítva.

– Éppen öltözik. Utána leülünk egy kellemes, kulturált reggelihez. Te és én már egyszer végigcsináltunk egy ilyen találkozást, úgyhogy ne tedd most kellemetlenné a helyzetet Hermione számára, Weasley – figyelmeztette. A hangjából minden nyugalom eltűnt.

Ron sértetten felhúzta az állát.
– Már nem vagyunk az iskolában. Talán meglep, de nekem is van modorom.

Draco halványan elmosolyodott.
– Igen, az valóban meglepne.

Ron arca elkomorult.
– Most már bemehetek?

Draco félreállt.

Hermione éppen a fehér köntöse övét kötötte meg, amikor belépett a nappaliba. Elsőként Ront vette észre az ajtóban, majd azt, hogy ő és Draco úgy méregetik egymást, mintha kölcsönösen azon fáradoznának, hogy egyetlen pillantással agyvérzést okozzanak a másiknak.

– Mi van, a jó reggelt már teljesen kiment a divatból? – morogta bosszúsan.

Aztán aggódó tekintetét Ronra emelte.
– Mi történt, Ron? Minden rendben?

Hermione fel volt öltözve, de akár meztelenül is állhatott volna előtte, annyira árulkodó volt a külseje. Kipirult arc, kócos haj, duzzadt ajkak.

Ron ennek ellenére úgy érezte, sikerült egész tisztességesen összeszednie magát, és közölnie a hírt, amelyért jött.

– Piton tegnap éjjel megszökött.

– Micsoda?! – Hermione szeme elkerekedett.

Draco inkább kíváncsinak tűnt, mint megdöbbentnek.

– Hogyan?

– Úgy gondolják, segítséget kapott – magyarázta Ron. – Egyetlen zárat vagy védővarázslatot sem tört fel. Minden jel arra utal, hogy egyszerűen kisétált az Azkabanból, és senki sem vette észre. Nos… Ginnyt leszámítva.

– Ginny?! – kiáltott fel Hermione. – Ő is ott volt?

– Ööö… igen.

Ron láthatóan kényelmetlenül érezte magát a történetnek ennél a részénél.

– Este találkozót beszélt meg Pitonnal egy zárt kihallgatócellában. Piton kiütötte, aztán megszökött.

Draco ezúttal valóban megdöbbent.
– Piton kezet emelt Ginny Weasley-re?

– Jól van – sietett megnyugtatni Ron Hermionét, aki időközben teljesen elsápadt. – A feje hátsó részét találta el. Szépen a földre került, de alig lett egy kisebb dudor a fején. Bár ezt próbáld meg elmagyarázni Harrynek…

– Hol van most Ginny? – vágott közbe Hermione.

Ron megdörzsölte a tarkóját.
– Az Odúban van Harryvel. Nem tudom, melyikük van jobban felzaklatva: Harry vagy anya. Már embereket küldtünk Piton után, de úgy tűnik, nem hagyott maga után túl sok nyomot.

Aztán Draco felé fordult.

– És mi ez az egész az apámmal tervezett találkozóval? Azt mondta, múlt héten küldtél neki egy baglyot, mert beszélni akartál vele Piton ítéletének felülvizsgálatáról.

– Igen, így volt – erősítette meg Draco.

Hermione közben leült a virágmintás kanapé karfájára, és keresztbe fonta a karját. Kissé szórakozottnak tűnt.

– De úgy látszik, a probléma már megoldódott.

Ron morogva válaszolt:
– Hát igen… Elég nagy véletlen, nem?

Draco megsemmisítő pillantást vetett rá.
– Aligha nevezném véletlennek, ha apád közli velem, hogy nem tud segíteni Piton ítéletének felülvizsgálatában, aztán Piton éppen időben megszökik, te pedig ma reggel itt találsz engem, anélkül, hogy Hermione szilárd alibit tudna biztosítani nekem.

Ron várakozóan Hermione felé fordult.
– Jaj, az isten szerelmére, Ron! Igen, egész este velem volt! Úgy nyolc óra óta.

– Ez azért még nem feltétlenül bizonyítja, hogy semmi köze nem volt hozzá – mutatott rá Ron.

– Ronald…

Draco felállt.
– Igazad van. Nem bizonyítja. És tudd meg, hogy én is pontosan ezt tettem volna, ha nem lett volna lehetőség Piton ítéletének felülvizsgálatára.

– Malfoy, ezzel nem segítesz – szólt rá Hermione.

Ron vállat vont.
– Legalább őszinték vagyunk.

Aztán reménykedve a konyha felé pillantott.
– Ha már itt vagyok, kaphatnék egy csésze teát? Odakint borzalmas az idő.

Hermione bosszúsan felmordult, sarkon fordult, és elindult a konyhába.

Ron egy pillanatig Dracót nézte.

– Piton szökésével kapcsolatban… Tudom, hogy mindenki, aki ismeri az ügy részleteit, ugyanarra gondol, de senki sem meri kimondani. Nos, Dumbledore valószínűleg megtenné…

– Úgy érted, hogy a szökése tulajdonképpen az igazságszolgáltatás győzelme?

– Biztosan igazságosabb, mint életfogytiglani börtönre ítélni – felelte Ron. – Legalábbis nem az én apám igazságérzete szerint, és nyilvánvalóan a Wizengamot sem így gondolja. De attól, hogy ezt kimondom, még nem fogok kevésbé lelkesen részt venni a keresésében. Minden a szabályok szerint fog zajlani. Ha megtaláljuk, visszakerül a börtönbe.

– Természetesen – mondta Draco olyan leereszkedő hangon, hogy azzal sikerült is felbosszantania Ront.

Hosszú csend telepedett rájuk, amelyet végül Hermione nem éppen finom kopogása tört meg a konyhából. Egy fémedény csattant a padlón, majd Hermione halk káromkodása hallatszott.

– Szóval… – kezdte Ron. – Én csak… úgy értem, közted és Hermione között megint minden rendben van?

A régi Draco alighanem elküldte volna a fenébe, és felszólítja, hogy törődjön a saját dolgával. Az új Draco azonban készségesnek tűnt a válaszadásra.

– Amennyire ezt egyáltalán rendben lévőnek lehet nevezni.

Malfoy rejtélyes szemekkel, kíváncsian méregette. Ron ettől csak még idegesebb lett.

Bólintott.

– Gondolom, ti ketten sosem tartoztatok a kézen fogva sétáló, Valentin-napon rózsát ajándékozó párok közé. Ami engem illet, én most nem látom értelmét annak, hogy belevágjak egy újabb kapcsolatba…

Draco halványan, hidegen elmosolyodott.

– A logikának sajnos soha semmi köze nem volt ehhez.

– Igaz – értett egyet Ron.

Rájött, hogy meglehetősen morcos hangulatban van, ezért megpróbálta összeszedni magát. Az a nap, amikor végre beismeri, hogy kedveli Draco Malfoyt, lesz az a nap, amikor meghívja Terry Bootot vacsorázni.

Addig is kénytelen lesz erőfeszítéseket tenni, hogy udvarias legyen Malfoyjal. Meggyőzte magát ugyanis arról, hogy tiszteletben kell tartania Hermione döntését.

– Az az ezüst képkeret mögötted… Az unokahúgom van rajta. Bill lánykája. Ma van a születésnapja.

A hirtelen témaváltás és a hangulat megváltozása láthatóan egyáltalán nem zavarta Dracót. Hátrafordult, és a kandallópárkányon álló fényképre pillantott.

A kislánynak finom vonásai voltak, és olyan ruhát viselt, amely mintha csupa csipkéből készült volna. Könnyű volt feltételezni, hogy olyan családból származik, ahol ritkaságszámba megy a lánygyermek. Hosszú haját gondosan befonták, a copf végét hatalmas fehér szalagok díszítették.

A kislány mosolyogva nézett a fényképezőgépbe, felfedve hiányzó első fogát. Kezét a háta mögött összekulcsolta, és egyik lábáról a másikra állt, úgy, ahogy azok a gyerekek szoktak, akiknek van egy titkuk, és alig várják, hogy valaki kiszedje belőlük.

A háttérben az Odú látszott, teljes, kaotikus pompájában.

Draco a kislány haját figyelte. A színe a nyári búzamezők aranyát idézte. Vörösnek nyoma sem volt.

– Gondolom, az anyjára ütött? – kérdezte.

Ron elvigyorodott.

– Csak a külsejében. Egy pimasz kis teremtés. Néha el sem hiszem, mennyi minden történt ilyen rövid idő alatt. Néhányunknak már gyerekei vannak. Ettől úgy érzem magam, mintha sokkal öregebb lennék a koromnál. Érted, mire gondolok?

– Azt hiszem – felelte Draco halkan.

Ron egy pillanatig habozott, aztán folytatta:
– Úgy hallottam, mostanában sokat beszélgettek Harryvel. Tudom, hogy mi ketten sosem jöttünk ki valami jól egymással, de most, hogy te is része leszel Hermione életének, csak azt akartam mondani, hogy részemről rendben van.

A kis beszédet egy határozott bólintással zárta, mintha ezzel még nagyobb súlyt adhatna a szavainak.

Dracónak természetesen muszáj volt úgy tennie, mintha szórakoztatná a dolog.

– Hála Merlinnek, Weasley. Most már nyugodtan alhatok éjszaka.

– Attól még egy barom maradsz – érezte szükségét Ron, hogy emlékeztesse.

Egy sütőkesztyű repült a tarkójának.

Hermione állt a nappaliban, és olyan pillantást vetett rá, amely néhány fokkal hidegebb volt a kinti fagyos levegőnél.

A hangja azonban jóval melegebben csengett.

– Kész a reggeli. És a „kész” alatt azt értem, hogy odaégettem a pirítóst, a tojást pedig valószínűleg túlsütöttem. A teavíz éppen most forrt fel.

– Majd én megfőzöm a teát – ajánlkozott Draco, megelőzve ezzel egy újabb konyhai katasztrófát.

Ronra nézett.

– Ugye, maradsz reggelizni?

Ron felkapta a földről Hermione sütőkesztyűjét, és vigyorogva válaszolt:
– Mintha valaha is visszautasítottam volna egy ingyenreggelit.

***

Harry borzalmas hangulatban volt. A helyzeten az sem segített, hogy éppen hatalmas veszekedésbe keveredett Ginnyvel, aki gyakorlatilag az orra előtt vágta be a bejárati ajtót.

Igaz, ő maga is mondott néhány dolgot, amelyeket később megbánt.

Miért kellett Pitonnak pont egy átkozott szombat este megszöknie? Ezzel mindenki hétvégéjét tönkretette.

A szökés hírére meglehetősen eltérően reagáltak az emberek.

Azok, akik ismerték Piton ügyének kényesebb részleteit, kemény beletörődéssel fogadták a történteket. Számukra az igazságszolgáltatás – bármennyire helytelen módon is – végül érvényesült.

Malfoy maga is petíciót nyújtott be Arthur Weasleyhez, hogy vizsgálják felül Piton ítéletét. Most, hogy tanúként vallomást tehetett az öt évvel korábbi eseményekről, erre minden eddiginél nagyobb esélye nyílt. Arthur azonban láthatóan nem sokra tartotta a kezdeményezését.

Akik viszont Pitonra csupán egykori halálfalóként tekintettek, London szerte kiragasztották a körözési plakátokat.

A szökés ügye továbbra is rendkívül érzékeny témának számított. Nem kellett különösebb ész ahhoz, hogy az emberek feltegyék Ginnynek a megfelelő kérdéseket. Ginny szükség esetén jól tudott hazudni, Harrynek azonban sosem ment igazán.

Éppen ezért dühítette annyira, hogy Ginny megpróbálta félrevezetni.

Ginny rábízta a saját sorsát, Pitonét azonban nyilvánvalóan nem. Arthur pedig rendkívül feldúlt volt amiatt, hogy Azkabanból ismét megszökött egy fogoly. Bellatrix kiszabadulása óta ez volt az első ilyen eset.

Ron eközben gyanakvóan járkált fel-alá, és szinte mindenkit gyanúsnak talált.

Aztán ott volt az az idős, görnyedt asszony is, aki Harry irodája előtt várakozott.

Harrynek fogalma sem volt, mióta állhatott ott. Szürkésbarna kardigánjára belépőkártyát tűzött, ami arra utalt, hogy előre egyeztetett időpontra érkezett.

– Miben segíthetek? – kérdezte Harry kurtán, miközben kinyitotta előtte az irodája ajtaját.

A nő felnézett rá, elmosolyodott, és enyhe akcentussal válaszolt.

– Úgy látom, ön nagyon elfoglalt ember, Mr. Potter. Körülbelül egy hónapja nyújtottam be a kérelmemet.

Harry leült az íróasztalához, és magában felnyögött a jegyzetekből tornyosuló kis hegy láttán. A papírok halkan susogtak, mintha csak így próbálnák felhívni magukra a figyelmét. A találkozóit tartalmazó naptár valahol a halom alatt rejtőzött.

– Sajnos mostanában az egy hónapos várakozás kifejezetten rövidnek számít. Elnézést kérek. Nem hallottam jól a nevét…

Félrehúzott néhány pergament, és megpróbálta előkeresni a naptárát. Remélte, hogy a titkárnője feljegyzett valamilyen háttérinformációt a találkozóról, amelyből kiindulhat.

– Hendricks asszony – felelte ragyogó mosollyal a nő. Úgy festett, mint azok a nagymamák, akik süteményt sütnek, és pulóvereket kötnek az unokáiknak. – De kérem, szólítson Nanának.

A név hallatán Harry emlékezetének mélyén megkondult valami apró harang, de a hang túl halk volt ahhoz, hogy eszébe juttassa, honnan ismerős.

– Miben segíthetek? – kérdezte ismét.

– Már jó néhány éve Londonban élek, amióta megölték az unokám unokáját. Szeretnék hazatérni Koppenhágába, Mr. Potter, de nem akarok nélküle elmenni. Van egy családi sírhelyünk, és szeretném, ha megfelelő temetést kaphatna.

Harry felvonta a szemöldökét. Elővette a naptárát, és átlapozta.

A fenébe. A délelőttje legalább délig teljesen be volt táblázva.

Így aztán aligha maradt ideje arra, hogy megpróbálja rábeszélni Ginnyt egy délelőtti kávéra.
– Nem vagyok benne biztos, hogy értem – felelte Harry, még mindig zavartan.

A nő barátságos mosolya egy pillanatra sem halványult el.
– Hát, a szeme… Pont olyan, mint az övé. Látja?

Harry meglepetten felpillantott.
– Tessék?

– Olyan a szeme, mint neki – ismételte türelmesen Hendricks néni. – Az én Arne-omat öt évvel ezelőtt ölték meg a Zsebpiszok közben, és a szemét kivették. Úgy tudom, bizonyítékként csatolták őket a gyilkosa elleni vádirathoz.

Az emlékek hirtelen, elsöprő erővel törtek rá. Harry levette a szemüvegét, és pislogva meredt a görnyedt öregasszonyra. Csak ekkor vette észre, hogy a nő egyik szeme kék, a másik zöld, és mindkettőt enyhe homály fedte az évek múlásával.

Harry rájött, hogy bámulja.
– Maga volt az! Maga volt az a Fida Mia-gyakorló, aki összekötötte Malfoyt és Hermionét!

– Én nem varázsolok Fida Miát, fiatalember – javította ki az asszony. – Én csak lehetővé teszem, hogy megtörténjen.

Harry döbbenten nézett rá.
– Ismerem az ügyet, de akkoriban még nem dolgoztam a Minisztériumban.

– Ó, azt tudom – bólintott a nő. – Kérhettem volna időpontot az illetékes ügyintézőhöz is, de arra gondoltam, talán maga gyorsabban el tudná intézni. Elvégre személyesen is érintett az ügyben, nem igaz?

Könyörgő fény csillant az öregasszony szemében.

Harry a kandallóban lobogó Hop-tűz segítségével magához hívatta az illetékes alkalmazottat, aki történetesen Zacharias Smith volt. Smith láthatóan nem lelkesedett azért, hogy a Minisztérium másik végébe kelljen átmennie, és átkutatnia az elmúlt öt év bizonyítékait egy bizonyos tárgy után, Harry azonban meglehetősen tehetséges volt a meggyőzésben.

– Tudja, Malfoy és a barátnőm, Hermione újra együtt vannak – jegyezte meg, miközben Nana Hendricksszel várakoztak.

Az asszony nem tűnt meglepettnek.
– Már-már nyugdíjasnak tekintettem magam attól a pillanattól kezdve, hogy megölték a fiamat. Arne nélkül sem szívem, sem erőm nem volt folytatni a munkát. Helyénvalónak éreztem, hogy az utolsó közös megbízatásunk éppen az a bizonyos fiatal pár legyen. És lám, valódi Fida Mia lett belőle! Persze nem ígérhetem, hogy ez túl gyakran előfordul.

Ragyogóan rámosolygott Harryre. Arcán a ráncok úgy sorakoztak, mint apró hullámok egy tó felszínén.

– Szép lezárás, nem gondolja? A fiatalember és a hölgy… Még mindig az ismerősei, ugye?

– A barátaim – javította ki Harry.

Aztán összevonta a szemöldökét.

– Mit ért azon, hogy nem garantálható, hogy a Fida Mia gyakran előfordul?

– Nem minden szerelem egyforma, Mr. Potter. Ahogy az a régi mugli mondás tartja: a lovat elvezetheted a vízhez, de inni nem kényszerítheted. Ugye? A szív és az elme néha makacs jószág. A lélek viszont… nos, az általában tudja, mi a helyzet.

Harry gyomrában kellemetlen, nehéz érzés telepedett meg.

Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy bocsánatot kérjen Ginnytől.

Mintha az asszony olvasott volna a gondolataiban, tejfehér tekintetét Harry íróasztalára szegezte. Ott állt egy fénykép Ginnyről, aki karba tett kézzel, szemmel látható rosszallással meredt rá.

– A felesége? – kérdezte Nana Hendricks.

– Ööö… nem. A barátnőm.

Az asszony belenyúlt a szőnyegzsákjába, és egy darabig buzgón kotorászott benne. Előkerült egy sétabot, egy réz teáskanna, valamint valami, ami egy komplett steakvágó-készletre emlékeztetett. Végül diadalmasan felkiáltott:
– Á, hát itt vagy!

Egy kissé meggyűrődött névjegykártyát húzott elő, kisimította, majd Harry kezébe adta.

A kártyán ragyogó lila betűk kígyóztak, amelyek első pillantásra inkább tűntek kusza firkálmánynak, mint szövegnek. Csak akkor rendeződtek olvasható szavakká, amikor a kártyába épített fordítóvarázslat felismerte, hogy Harry anyanyelvén, angolul kell megjelenítenie az üzenetet.

„Unod már a megszokott, régi „igent”?”

„Valami igazán intimre, jelentőségteljesre és örökkévalóra vágysz?”

„Miért ne próbálnád ki a házassági tetoválást?”

„Keresd Nanát a Kígyó & Kőbwn, a Zsebpiszok közben, Varázslatos Londonban!”

„Májusban ingyenes emlékbögrét adunk ajándékba!”

Tartós, az biztos – gondolta Harry, majd megköszörülte a torkát.

Még túlságosan élénken élt benne Hermione Fida Miával kapcsolatos személyes tapasztalatainak emléke, az összes megpróbáltatással és szenvedéssel együtt.

– Ó, igen, nos… a barátnőmmel… Nagyon kedves öntől, hogy felajánlja, Hendricks asszony, de a Fida Mia nem igazán a mi stílusunk.

A nő vállat vont.

– Akkor adják oda annak a fiatalembernek és a hölgynek. Ha másért nem, hát azért, hogy legyen mit mesélniük a gyerekeiknek.

Harry köhintett.

Már önmagában a gondolat is fejfájást okozott neki, hogy apró Draco Malfoyok rohangáljanak mindenfelé. A kis Hermionéék viszont kétségkívül elbűvölőek lennének.

Kopogtak az ajtón.

– Jöjjön be! – kiáltotta Harry.

Zacharias Smith lépett be, kezében egy kis dobozzal. A fedelén az „BIZONYÍTÉK” felirat állt. Smith arckifejezése enyhén zavart volt.

– Úgy tűnik, ez az, amit keresett… Bár nem ajánlom, hogy belenézzen.

– Kösz, Smith – mondta Harry, és átvette tőle a dobozt.

Zacharias kíváncsian pillantott Harryről Nana Hendricksre, majd a dobozra.

– Köszönöm, Smith – ismételte meg Harry, ezúttal valamivel nyomatékosabban.

Smith enyhén bosszús arccal távozott.

Harry szó nélkül átnyújtotta a dobozt az idős asszonynak. Nana felnyitotta a fedelet, rövid pillantást vetett a tartalmára, majd könnyes szemmel visszacsukta.

– Köszönöm, Mr. Potter. Ez nagyon sokat jelent egy öregasszonynak.

Harry segített neki a táskájával, majd kikísérte az ajtóig.
– Nagyon sajnálom a veszteségét.

– Én is, fiam. Én is.

hozzászólások: 0