61. fejezet
61. fejezet
Randijuk volt.
Hermione az idegességtől már-már az őrület határán állt. Bárcsak lett volna ideje beugrani a boltokba, és venni valami új ruhát! A munka miatt azonban hatig bent kellett maradnia, Draco pedig már fél nyolcra várta a kúriában. A fenébe is, nyolcra kellett volna halasztania a találkozót.
El sem hitte, mennyire ideges. Nevetséges volt az egész.
Egy gyors zuhany után – már attól is elpirult, hogy a zuhany alatt állt, hiszen szombat este találkoznak – több ruhát is kikészített az ágyára. Már maga az ágy látványa is zavarba hozta. Most aztán eltöprenghetett rajta, mit vegyen fel.
Ez fontos alkalom volt, úgyhogy igyekezett komolyan venni a feladatot.
Végül két ruha maradt a szűkített listán. Az egyik egy elegáns, fémesen csillogó, zöldeskék koktélruha volt, amelyet még soha nem viselt. Komoly, szexi, testhezálló darab, elöl mély kivágással. A másik egy könnyedebb, barackszínű sifonruha volt, amelyben úgy érezte magát, mintha az iskolai bálba készülne.
Végül úgy döntött, egyik ruhát sem veszi fel. Inkább az elegáns, mégis kényelmes öltözék mellett maradt. Már így is éppen eléggé ideges volt, nem hiányzott, hogy vacsora közben azon aggódjon, vajon mikor bukkan elő a melle a ruhája kivágásából. Bár, ha őszinte akart lenni magával, Hermione kételkedett benne, hogy a keblei mérete valaha is valódi problémát jelentene ezen a téren.
A választás végül egyszerűnek bizonyult.
Egyenes szárú, padlizsánszínű, gyapjúból és kasmírból készült nadrágot húzott, amely álomszerűen simult rá. Az anyja egyszer megjegyezte, hogy a nadrágban magasabbnak látszik a valóságos magasságánál. Ennyi pénzért el is várta, hogy tökéletesen álljon rajta.
A nadrágot ezüstszínű selyemkamizollal párosította, amelynek csipkés nyakkivágásába apró édesvízi gyöngyöket varrtak. Elővett egy varrás nélküli, pánt nélküli melltartót, de aztán hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, egyáltalán nem vesz fel melltartót. Amikor magára húzta a kamizolt, és a selyem közvetlenül a meztelen bőréhez simult, merésznek érezte magát.
Egy kis merészség nem árthatott.
Ezután egy puha, angóragyapjúból készült kardigánt választott, amely egy árnyalattal sötétebb volt a selyemnél. Az összeállítást egy hosszú, füstszürke, gyapjúbéléses ballonkabát tette teljessé.
Már majdnem elhagyta a hálószobát, amikor észrevette, hogy a kabáton még mindig ott lógnak az árcédulák. Gyorsan a konyhába sietett, hogy keressen egy ollót.
A sminkje a szokásos módon visszafogott maradt. Hermione egy kevés parfümöt permetezett a levegőbe, majd belépett az illatos ködbe. Azonnal tüsszentett egyet.
Az ajtónál felhúzta harisnyás lábára a matt ezüstszínű, zárt orrú magassarkúját, aztán még egyszer szemügyre vette magát a tükörben.
Az utolsó ellenőrzés arra késztette, hogy kigomboljon még egy gombot a kardigánján.
Leemelt a fogasról egy pár puha, fekete kesztyűt, majd magához vett egy hozzá illő, vastag sálat is.
– Készen vagyok? – kérdezte a tükörképétől, kissé lihegve.
Őszintén szólva kezdte aggasztani, milyen gyakran beszélget magával a tükör előtt.
A tükörből visszanéző arca izgatottságtól kipirult.
Hermione tíz perccel korábban érkezett a Malfoy-kúria főkapujához, de a magas sarkú cipőjében csaknem ennyi időbe telt, mire végigment a hosszú felhajtón. Draco biztonsági rendszere mostanra kiválóvá fejlődött. Hermione érezte, amikor átlépte a birtokot körülvevő védővarázslatok határát, és megkönnyebbült borzongás futott végig rajta, amikor nem tört ki körülötte a pokol.
A védelmi rendszer felismerte, és beengedte, pontosan úgy, ahogyan Draco megígérte.
Toolip nyitott ajtót.
Hermionának vissza kellett fojtania a nevetését, amikor meglátta, milyen komolyan vette a házimanó az aznapi feladatát. Toolip mélyen meghajolt, majd teátrális mozdulattal kinyújtotta vékony karját.
– Üdvözöljük a Malfoy-kúriában, kisasszony!
– Ööö… köszönöm, Toolip.
– Megtenné, hogy követi Toolipot a szalonba? Draco úr ott fogadja önt.
– Rendben – felelte Hermione, és igyekezett elrejteni a mosolyát.
A szalon a nyugati szárnyban kapott helyet. Hermione magassarkújának kopogása visszhangzott a márványpadlós folyosón. Furcsa érzés volt ilyen békés körülmények között visszatérni a kúriába, alig valamivel azután, hogy halálfalók támadták meg.
Az épületben azonban nem esett komoly kár. Mindössze a báltermet zárták le az ablakok javításának idejére, és felújították a régi védelmi varázslatokat.
Mostantól senki sem törhet be a kapun, hacsak nem rendkívül erős – vagy rendkívül ostoba.
Nem kellett sokáig várakoznia a meleg, barátságos szalonban, ami szerencsés körülmény volt, hiszen túlságosan izgatottan várta a találkozást ahhoz, hogy sokáig egyhelyben tudjon maradni.
Draco éppen a mandzsettáját gombolta, amikor Hermione belépett.
– Sajnálom, hogy nem magam mentem eléd. Éppen Alastor Mordonnal beszéltem a Hop-hálózaton keresztül.
Hermione hirtelen azt kívánta, bárcsak mégis a koktélruhát választotta volna.
Draco úgy öltözött fel, mintha egy igazán elegáns vacsorára készülne. Gyönyörűen szabott, mohazöld talárt viselt.
Egyszerűen… lélegzetelállító volt.
– Gyönyörű vagy – mondta Draco.
A szemében tükröződő melegségből Hermione rögtön tudta, hogy komolyan gondolja.
– Te is – felelte, majd legszívesebben homlokon csapta volna magát.
Csak álltak egymással szemben, és nézték a másikat, mígnem Hermionénak eszébe jutott, hogy még üdvözlőcsókot sem adott Dracónak.
Úgy tűnt, Draco pontosan ugyanabban a pillanatban jutott ugyanerre a következtetésre.
Egyszerre hajoltak előre, és talán össze is koccant volna a homlokuk, ha Draco az utolsó pillanatban oldalra nem fordítja a fejét.
Toolip merev vigyázzállásban posztolt az italkocsi mellett, így egy szenvedélyes ölelkezés aligha jöhetett szóba. Draco csókja ennek megfelelően lágy és könnyed volt.
Hermione beszívta a férfi enyhén fűszeres arcszeszének illatát, és máris megszédült egy kicsit. Elgondolkodott, vajon a saját parfümje is hasonló hatással van-e Dracóra.
Valószínűleg nem. Draco nem az a fajta férfi volt, akitől egy kis illatfelhő elgyengül a térde.
– Milyen volt a munka? – suttogta Draco, miután elhúzódtak egymástól.
Még mindig olyan közel álltak, hogy Hermione szinte érezte a férfi leheletét az arcán.
– Sokat kellett dolgoznom, de jól ment – felelte, és bólintott.
Draco a bársonnyal bevont heverő felé nyújtotta a karját.
– Nem ülnél le egy kicsit? Ihatnánk valamit vacsora előtt.
– Ó, nem, köszönöm. Így is jól vagyok.
Hermione jelenlegi állapotában elképzelhetetlennek tartotta, hogy víznél erősebb italt fogyasszon. A gyomra már így is úgy viselkedett, mintha megpróbálná legyőzni a gravitációt.
Meglepetésére Draco kissé tanácstalanul nézett rá.
Hermione legszívesebben bokán rúgta volna magát. Egy vacsora előtti ital teljesen megszokott dolog volt, nem igaz? Az ilyesmi segített feloldani a társasági feszültséget.
Csakhogy nekik nem kellett volna semmiféle társasági mankóra támaszkodniuk. Ráadásul éppen az efféle helyzetek vezettek annak idején a viharos kapcsolatukhoz.
Istenem, tényleg ennyire kínosnak kellett lennie mindennek?
Miért viselkedett ilyen mereven és hivatalosan? A jó modorú Draco mindenkit idegesített, aki közel állt hozzá. Úgy tűnt, még magát Dracót is.
– Éhes vagy? Biztosan az vagy – mondta a férfi, majd figyelmesen ránézett, és felé nyújtotta a karját.
Hermione belekarolt.
– Akkor menjünk egyenesen vacsorázni.
Elindultak az étkező felé, amely nem esett messze a szalontól. Ez igazán kár volt, mert Hermione szívesen elnyújtotta volna egy kicsit a közös sétát.
Mivel korábban még soha nem járt a fő étkezőben, a terem méretei annyira lenyűgözték, hogy észre sem vette, amikor Draco kihúzta neki a széket.
– Köszönöm – mondta elpirulva, és az ölébe terítette a szalvétáját.
Mindez fényévekre volt attól az utolsó közös étkezéstől, amelyet egy lepukkant, Euston Street-i kis szusibárban töltöttek együtt.
Mintha valami láthatatlan parancsra jelent volna meg, Toolip egy pillanat alatt Hermione könyöke mellett termett, és felszolgálta az első fogást: egy egyszerű, melengető kukorica-póréhagyma-veloutét, amely tökéletesen illett a kinti időjáráshoz.
Draco túl messze ült.
Hermione számára a „túl messze” azt jelentette, hogy nem tudta leolvasni a férfi szemében végbemenő apró változásokat, amelyek sokkal könnyebben elárulták a gondolatait, mint a testbeszéde többi része.
És a fűszeres arcszeszének illata sem jutott el hozzá.
– Mordon azt mondta, egyelőre nem sok sikerrel járnak Piton felkutatásában, bár olyan hírek is érkeztek, hogy Valenciában látták – tájékoztatta Draco.
Hermione a leveskanállal babrált.
– Piton Spanyolországban sütteti a hasát? Micsoda elképzelés! Mennyire megbízható a forrás?
Draco szája sarka megrándult.
– Körülbelül annyira, mint azok a számtalan alkalommal felröppenő hírek, amelyek szerint apám Észak-Amerikában bujkál. Bár sosem lehet tudni.
Piton eltűnéséről beszélgettek tovább, amíg meg nem érkezett a következő fogás. Valamilyen sajtot tálaltak rukkolával, élénk színű vinaigrette-tel meglocsolva, mellé pedig ropogós kenyeret kínáltak. Hermione őszinte kíváncsisággal fordult Dracóhoz.
– Milyen sajt ez?
– Burrata. Ízlik?
– Nagyon finom.
Valóban minden fogás kitűnő volt. Hermione csak azt kívánta, bárcsak képes lenne nyugodtan élvezni az ételt ahelyett, hogy minden falat mellett azon töprengene, hogyan viselkedjen.
Evés közben körülnézett. A faburkolatú falakat festmények díszítették, fölöttük pedig magas, gazdagon ornamentált mennyezet húzódott. A terem olyan hosszú volt, hogy három hatalmas csillár is kényelmesen elfért benne.
A harmadik fogás tengeri étel volt: rákpogácsa hűtött uborkával és crème fraîche-sel. Toolip továbbra is a közelükben sürgölődött, készen arra, hogy szükség esetén újratöltse a borospoharaikat.
Hermione ekkor vette észre, hogy a vacsora kezdete óta egyikük sem ivott többet néhány kortynál. Felpillantott Dracóra, és meglepetten látta, hogy a férfi zavartan mered a tányérjára.
– Tudod mit? Ez így nem működik.
Hermione gyomra összerándult.
– A rák? – kérdezte, bár sejtette, hogy nem az ételre gondol.
Draco hátratolta a székét, és az asztalra dobta a szalvétáját.
– Van egy jobb ötletem.
Felvette a tányérját, majd felé nyújtotta a kezét.
– Gyere velem!
Hermione minden aggodalma szertefoszlott, amikor meglátta a férfi szemében bujkáló, szelíd csintalanságot.
Ennyi is elég volt ahhoz, hogy újra beleszeressen.
Felkapta a saját tányérját, és Draco kezébe csúsztatta az övét.
– Hová megyünk?
– A könyvtárba – jelentette ki Draco olyan határozottan, mintha már régóta tudta volna, hogy oda akarnak menni, csak eddig nem jutott eszébe kimondani.
Megkérte Toolipot, hogy a következő fogásokat már a kúria könyvtárába vigye.
A kétszintes, hosszú teremben már lobogott a tűz a kandallóban. Draco a kandalló elé érve lehúzta a cipőjét, majd keresztbe tett lábbal letelepedett a vastag szőnyegre. Megpaskolta maga mellett a helyet, mire Hermione boldogan kibújt a magassarkújából, és leült mellé.
Beszélgettek, ettek, és ahol csak lehetett, a kezükkel nyúltak az ételért. Ezúttal a borospoharaikat is újra meg újra megtöltötték. Mire észbe kaptak, az egész üveg kiürült.
Két óra hihetetlenül gyorsan elrepült.
Mire a desszert megérkezett, a tűz már csak izzó parázsként pislákolt a kandallóban.
– Borzalmasan érzem magam. Azt hiszem, a te adagodból is én ettem a legtöbbet – jelentette ki Draco, miközben letette a kanalat, amellyel Hermione csokoládémousse-ának utolsó falatjait tüntette el.
A lány szerint a férfi egyáltalán nem tűnt különösebben bűnbánónak, ezért oldalba bökte.
Ezután Hermione a mutatóujja hegyével összegyűjtötte az utolsó csepp mousse-t, majd elgondolkodva a szájába vette az ujját. Közben a tűzbe bámult.
Draco figyelte.
– Mondd, hogy ez jó ötlet volt!
Hermione elgondolkodva kihúzta az ujját a szájából, és csak ekkor vette észre a férfi csillogó tekintetét.
– Ez fantasztikus ötlet volt. Gondolom, otthon nem túl gyakran vacsorázol így?
Oldalára feküdt, könyökére támaszkodott, és jókorát kortyolt a borából.
– Régen mindig az ebédlőben ettünk. Kivéve, amikor Lucius és anyám egyszerre nem voltak otthon. Olyankor Toolippal összefogtunk, és inkább a konyhában vacsoráztunk. Ő készíti a világ legjobb „Bubble and Squeakjét”. Egyszer még piknikeztünk is a kertben.
Draco elmosolyodott az emléken.
– Nyilvánvalóan nem anyám ötlete volt. Monstro és Blaise is velünk tartottak, és gyakorlatilag felforgattuk az egész házat. Végül kiküldtek minket a kertbe.
Blaise nevének említése nem váltotta ki Hermionéból azt a szomorúságot, amelyre számított, vagy amelyet talán éreznie kellett volna. Egyszerűen csak egy emlék volt. Egy kedves emlék, úgy tűnt, minden történtek ellenére.
Az emlékek különös dolgok. Nem mindig lehet megszabadulni a hozzájuk tapadó érzelmektől, még akkor sem, ha az ember legszívesebben elfelejtené őket. Hermione ezt túlságosan is jól tudta.
Sejtette, hogy a történetnek még nincs vége.
– Mi történt aztán?
Draco kinyújtotta a nyelvét.
– Esett az eső. Mivel éppen a nyár legforróbb időszakában jártunk, úgy gondoltuk, ennél jobb dolog nem is történhetne velünk. Úgyhogy megtartottuk a pikniket. Megettük az elázott szendvicseket és a csuromvizes krumplisalátát, aztán mindannyian sárosan mentünk vissza a házba. Anyám majdnem elájult, amikor meglátta, mennyi sarat hordtunk be.
Hermione elmosolyodott. Élvezte, hogy Draco ilyen ritka pillanatokat oszt meg vele a múltjából. Egy egész világ várta még, amelyet együtt fedezhettek fel, és egy múlt, amelyet meg kellett ismernie ahhoz, hogy igazán megérthesse a férfit.
– Nekem ez az egész új – folytatta Draco, és a hangja komolyabbá vált. – Nem szeretem, ha… nem tudom, mit csináljak. Ha bizonytalan vagyok. Neked kell majd útmutatást adnod nekem.
Draco elmélyülten figyelte, miközben behajlított ujjainak bütykével végigsimított az alsó ajkán, majd az állán át a nyakára csúsztatta a kezét. Ujjai megálltak a kardigánja legfelső gombjánál, aztán végigsimítottak a kamizol nyakkivágásán. Hermione bőrét ellepte a libabőr.
– Nem hiszem, hogy útmutatásra lenne szükséged – mondta rekedten. – Úgy tűnik, többnyire pontosan tudod, mit csinálsz.
Draco válaszul elmosolyodott. A mosolya maga volt a megtestesült szexepil.
– Én inkább az előtte és az utána következő dolgokra gondolok. Mit szeretnek csinálni a rendes lányok, amikor éppen nem az ágyban vannak?
A hangja mélyen, búgóan csengett. Hermione szinte esküdni mert volna rá, hogy a rezgése a teste legmélyéig hatol.
– Ki mondta, hogy én rendes lány vagyok? – kérdezte komoly arccal.
A tenyerét Draco nadrágjára fektette, pontosan oda, ahol a férfi merevedése már jó ideje félreérthetetlenül kirajzolódott.
– Granger, őszinte leszek. Abban a pillanatban, amikor beléptél az ajtón, a vacsora volt az utolsó dolog, ami eszembe jutott. De tudom, hogy más… dolgokat is kell csinálnunk.
Körmeivel végigkaristolta a nadrágon át is jól érzékelhető domborulatot.
– Más dolgokat – ismételte meg végül egy nyögés kíséretében.
– Tényleg? – kérdezte Hermione. – Biztos vagyok benne, hogy idővel kialakítjuk a saját, kényelmes ritmusunkat.
A „ritmus” szó hallatán máris kigombolta a férfi nadrágját, és kiszabadította a merevedését, amely meleg tenyerébe simult.
Halkan felsóhajtott. A bor bátorságot öntött belé, és a szokásosnál jóval türelmetlenebbé tette: alig várta, hogy megérinthesse Dracót.
A tűz fénye aranyszínű ragyogással vonta be a férfi sápadt bőrét. Forró volt és selymesen sima. Ismerős illata szinte megrészegítette Hermionét.
Gyengéden megszorította, és elégedetten vette észre a makk hegyén megjelenő apró nedvességcseppet. Lehajtotta a fejét, és nyelve hegyével megízlelte. A szájában még mindig ott érezte a csokoládé ízét, amely különös, de egyáltalán nem kellemetlen keveréket alkotott Draco sajátos ízével.
Draco felszisszent, és átkarolta Hermione vállát.
– Hagyd abba!
Hermione felnézett rá, és elmosolyodott.
– Miért?
– Mert ha most elélvezek, lehet, hogy már nem lesz elég energiám vagy kedvem elvinni téged arra a sétára, amit elterveztem. Persze csak akkor, ha te is szeretnéd.
Hermione egyetértett.
A séta olyan volt, mintha lezárnák a múltat. Megtisztító élményt jelentett mindkettőjük számára. A vacsora már elindította ezt a folyamatot, a Malfoy-birtokon tett esti séta pedig megnyitotta előttük a jövőt.
Draco ragaszkodott hozzá, hogy Hermione a ballonkabátjára még egy réteget vegyen fel. Egy régi köpenyt adott neki, amely még a roxforti éveiből maradt meg. Hatalmas volt rá, és enyhén a Nagyterem illatát idézte. Ha ugyan létezett olyasmi, hogy a Nagyteremnek saját illata van.
Mindig érződött benne a füst. Néha a reggeli szalonna és tojás illata töltötte be, máskor a frissen sült, vajas pogácsáé. Hermione leginkább a karácsony reggeleit szerette, amikor a gyümölcskenyér édes illata mintha beleivódott volna a falakba.
– Elég melegen vagy? – kérdezte Draco, amikor kiléptek a szabadba.
Hermione bólintott. Mindketten kesztyűt viseltek, mégis úgy érezte, mintha a férfi kezéből áradó meleg az övén keresztül is eljutna hozzá.
Átvágtak a birtok hátsó részén húzódó erdős területen. Ugyanezen az ösvényen találkoztak véletlenül Carmen Melifluával és Tandish Doddersszel azon az éjszakán, amikor a halálfalók megtámadták a kúriát.
Ezúttal azonban továbbhaladtak egy keskeny, kövezett ösvényen, amely egyre mélyebbre kanyargott az erdőben. Hermione a talaj emelkedéséből és a vádlijában jelentkező feszülésből érezte, hogy lassan kaptatnak felfelé.
Hamarosan egy kisebb domb tetejére értek, ahonnan a birtok hátsó részéről nyílt kilátás a kúriára. Innen a ház és Thimble Creek falu is a lábuk alatt elterülő völgyben feküdt. A Malfoy-kúria számtalan ablaka ragyogott a sötétben, a keleti szárnytól egészen a nyugatiig.
Lenyűgöző látvány volt.
– Ezt a múlt héten építtettem – mondta Draco, és a domb tetején álló, gótikus stílusú, fedett kilátó felé intett. Még mindig érezni lehetett rajta a friss lakk illatát. – Nyáron az egész környéket vadvirágok borítják. Anyám nagyon szerette ezt a helyet. Úgy gondoltam, illene kezdenem vele valamit, érted?
Hermione értette.
Draco arra gondolt, hogy miután teljesítette a küldetését, ideje valami értelmeset kezdenie az életével.
Hermione lenézett a Malfoy-kúriára, és azon töprengett, vajon Narcissa mire gondolhatott, amikor egykor ugyanezt a kilátást csodálta.
A kis kilátó belsejében álltak. Draco hátulról átölelte, és az állát a lány feje búbjára támasztotta.
– És most mit fogsz csinálni? – kérdezte.
Hermione továbbra is a házat nézte.
– Minden szobában szeretkezni fogok veled.
Érezte, ahogy Draco elmosolyodik mögötte.
– Kivéve apám dolgozószobáját – tette hozzá szigorúan.
Draco elgondolkodott.
– Rendben. Minden szobában, kivéve azt.
– De most komolyan. Mit fogsz kezdeni magaddal? Nem tudom elképzelni, hogy elégedett lennél azzal, ha a végtelenségig a kúria ura maradnál.
– Ó, de a birtok urának lenni sokkal többet jelent annál, mint hogy az ember szűk lovaglónadrágban parádézik, esténként abszint mellett mereng, és kétes erkölcsű követelésekkel kínozza a ház népét.
Hermione felkuncogott a férfi által felvázolt hedonista életmód képén.
– Magyarázd el, mit értesz azon, hogy „kétes erkölcsű követelések”.
Dracónak egy pillanatig gondolkodnia kellett, mire megfelelő példát talált.
– Emlékszel Aramisra? Az öregemberre azon a portrén, amelyet a múlt heti támadás idején kifaggattam?
Hermione felhorkant. Hogy is felejthette volna el az őt méregető vénséget?
– Hogy is felejthetném?
– Nos, állítólag Aramis vezette be a heti bordélylátogatást…
Hermione nevetése hamarosan hangos kacagásba csapott át.
– Minden csütörtökön tartották. Leküldött valakit a faluba, hogy kerítsen neki egy lányt. Ha ott nem találtak megfelelőt, Londonból rendelt magának egyet.
Hermione végre összeszedte magát.
– Kérlek, mondd, hogy valahol létezik egy önéletrajz, amit elolvashatok. A Malfoyok történelme hirtelen sokkal érdekesebbnek tűnik.
– A Malfoy nevet nem mindig a sötét mágiával hozták összefüggésbe. Meglehetősen színes, mondhatni pompás múltunk van. Egészen addig, amíg apám színre nem lépett, természetesen. Lucius több szempontból is visszahozta a fekete színt a divatba.
– Szerinted hol lehet most? Mármint az apád – kérdezte Hermione.
– Ha fogadnom kellene, azt mondanám, éppen Piton felé tart. Vagy talán már találkoztak is.
Draco hangjában jéghideg derű bujkált.
– Gondolod, hogy valaha még viszontlátod valamelyiküket?
A férfi bólintott.
– Biztos vagyok benne. Addig is akad itt bőven tennivaló. Pansy fantasztikus munkát végzett, amíg távol voltam. Talán itt az ideje, hogy egy Malfoy-örökös végre komolyabban foglalkozzon az örökségével. Újra meg kell ismernem az otthonomat. És talán, amíg ezzel foglalkozom, te is megismerhetnél engem…
A hangja szinte bizonytalanná vált az utolsó szavaknál.
Hermione megfordult a karjaiban, hogy a szemébe nézhessen.
– Ismerlek téged. Legalábbis a fontos dolgokról eleget tudok ahhoz, hogy biztos legyek benne: szeretlek.
Érezte, ahogy Draco kissé megremeg a kijelentéstől. A férfi hátratolta a köpeny kapucniját, hogy láthassa Hermione arcát.
– Soha nem fogom megunni, hogy ezt halljam tőled.
– Akkor minden nap elmondom neked.
***
*Valahol, a nem túl távoli jövőben…*
A magas, szalmakalapot viselő férfi könnyű célpontnak tűnt. Legalábbis a fiatal zsebtolvaj így gondolta.
Úgy festett, mint azok a túlságosan magabiztos turisták, akik leszakadnak a csoportjuktól, és mindössze egy vadonatúj Lonely Planet útikönyvvel felszerelkezve indulnak felfedezni a világot. Khaki nadrágján számtalan zseb sorakozott, de a tolvajt leginkább a jobb oldalon, elöl található érdekelte. Mély volt, és csábítóan nyitva állt.
Biztosan pénztárcát rejtett. Vagy talán egy szállodakulcsot.
A zsebtolvaj a piacon keresztül követte a férfit.
Vasárnap volt, a bazár pedig teljes gőzzel működött. A Jemaa el-Fnaa, amely máskor hatalmas, nyitott térként terült el, most színes standok százainak köszönhetően apró utcák és sikátorok kusza hálózatává változott. Marrakesben bármit meg lehetett vásárolni, amit csak az ember elképzelt.
Csak tudni kellett, hol keresse.
A férfi a sűrű tömeg ellenére is meglepően gyorsan haladt. Már ez önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy a tolvaj feladja a tervét. Bármilyen ügyesen szlalomozott is az emberek között, mire utolérte kiszemelt áldozatát, már csak két-három lépéssel járt mögötte, és kezdett kifulladni.
A tekintetét le sem vette a zsákmányról: a lazán álló zsebről, amelyet valami nehezített. A tolvaj remélte, hogy az a valami legalább egyheti gondtalan szórakozásra elegendő pénzt ér.
A közelben hirtelen hangos szóváltás támadt. Két utcai árus veszett össze, és olyan színes káromkodásokkal szórták egymást, hogy a körülöttük állók azonnal odagyűltek a látványosságra. A tömeg feltorlódott, és bármilyen ügyesen mozgott is a férfi az emberek között, egyszerűen nem tudott átjutni a szűk átjárón, amíg a kíváncsiskodók szét nem oszlanak.
A tolvaj számára ez maga volt a tökéletes alkalom.
Hátulról közelítette meg a férfit. Karját ügyesen előrenyújtotta, majd a csuklóját megfordítva gyakorlott ujjaival észrevétlenül a zsebbe csúszott. Egyelőre nem érintett meg semmit.
Nem volt ott pénztárca.
A hüvelyk- és mutatóujja valami vékony tárgyba ütközött.
…Fa?
A tolvaj egy pillanatra megtorpant, és zavartan próbálta értelmezni a felfedezését.
A következő pillanatban egy erős kéz szorult a csuklójára. A markolás fájdalmasan határozott volt.
A férfi kalapjának karimája alól acélszürke szemek szegeződtek rá.
– Azt nem hinném – mondta Lucius Malfoy.
A férfi csak korlátozottan beszélt angolul, de annyit azért megértett, hogy rendkívül szerencsésnek mondhatja magát, amikor az acélmarok végül elengedte a csuklóját.
Nem vesztegette az időt. Amilyen gyorsan csak tudott, eltűnt a tömegben.
Lucius rendkívül bosszúsan hagyta maga mögött a piacot, és elindult a szabadtéri kávézó felé, ahol tudta, hogy Piton várja.
A Roxfort egykori bájitaltanára már majdnem kiitta a mentateáját, mire Lucius odahúzott magának egy széket.
– Ha jól sejtem, nem jártál sikerrel az újság felkutatásában – jegyezte meg Piton felvont szemöldökkel.
Mint mindig, most is tetőtől talpig feketében volt. Lucius képtelen volt megérteni, hogyan bírja ezt a hőségben. A sötét színek úgy vonzották a meleget, mint a legyek a trágyadombot.
Piton öltözékének azonban kétségtelenül megvoltak az előnyei is. Amikor Dél-Amerikán utaztak keresztül, többször is papnak nézték. Ő pedig bölcsen nem sietett tisztázni a tévedést, nehogy elriassza a segítőkész helyieket, akik szívesen megvendégelték a poros, vándorló papot.
– Talán tényleg nincsenek itt rohadt varázslók – vetette fel Lucius.
Lucius a káromkodást közönségesnek és ízléstelennek tartotta, de Piton úgy vélte, hogy a hosszú, minden bizonnyal nehézségekkel teli évek valamelyest megkoptatták útitársa kifinomult modorát.
Lucius levette a kalapját, és az asztalra hajította.
– Egyetlen rohadt hír sincs arról, mi történik ezen az átkozott városon kívül. Fogalmam sincs, miért hagytam, hogy rábeszélj erre az útra.
Piton ezzel szemben a nyugalom megtestesítője volt. És csak egy árnyalatnyit tűnt önelégültnek.
– Ó, varázslók akadnak itt. Csak nem verik nagydobra, hogy kik is valójában. Ráadásul vannak ennél sokkal rosszabb dolgok is, amelyektől félni lehet, mint Voldemorttól.
Lehajolt, és előhúzott az öléből egy megviselt példányt a Reggeli Prófétából.
A lap korántsem volt friss. Valójában csaknem egyéves lehetett. De pontosan azt a számot keresték.
Lucius kikapta a kezéből.
– Hol találtad ezt?
– Néha megéri udvariasan kérni az embereket, Mr. Malfoy.
Piton ezért cserébe egy keskeny szemű, rosszalló pillantást kapott.
– A fiam címéről van szó, ha megengeded.
– Elnézést kérek – mondta Piton kimért méltósággal. – Akkor elolvasod végre, vagy sem?
Lucius morcosan széthajtotta a megsárgult újságot, majd óvatosan a társasági rovatra lapozott.
Nyilvánvalóan megtalálta, amit keresett. A szeme előbb elkerekedett, aztán összeszűkült, miközben időről időre megvető horkantással kommentálta az olvasottakat.
– Ötven vendég! El tudja ezt hinni? Ez még egy tisztességes összejövetelnek is alig nevezhető, nemhogy rendes esküvőnek!
– Kicsi és meghitt szertartás volt – jegyezte meg Piton.
– Az enyémen háromszázan voltak – morogta Lucius.
– Igen. És nézd csak meg, milyen remekül alakultak azóta a dolgaid.
– Dumbledore adta össze őket!
Piton vállat vont.
– Van hozzá engedélye.
– A Roxfortban tartották az esküvőt – folytatta Lucius.
Ezúttal sem helyeslés, sem elutasítás nem csendült ki a hangjából. Piton ezért bölcsen hallgatott.
Lucius tovább olvasott, időnként újabb gúnyos megjegyzéseket fűzve a cikkhez. Amikor végzett, gondosan összehajtotta az újságot, és hátradőlt a székében.
– Most már kielégítetted a kíváncsiságod? – kérdezte Piton.
Lucius egy semleges morgással válaszolt, de Piton észrevette rajta, hogy elégedett. Sőt, talán még boldog is.
– Remek – mondta Piton, majd kifizette a teáját.
A két férfi elhagyta a szabadtéri kávézót, és elindult a vasútállomás felé, hogy felszálljanak a Fezbe tartó vonatra.
A szökevényeknek sosem volt tanácsos túl sokáig egyhelyben maradniuk.
**~ Vége ~**
hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx | 2026. Oct. 10.
