20. fejezet
Átkozott boszorkányok…

A sikoltás közelről jött – állapította meg magában Draco és azon tétovázott, hogy egyáltalán helyes-e most kilépni a folyosóra. A mostoha látási viszonyoknak köszönhetően a zegzugos járatokat alig lehetett belátni. Ez még jól jöhet – gondolta Draco, majd a háttérbe vonulva megpróbált menekülési útvonalakat kitalálni.

Harry és Ron feszülten figyeltek, Piton azonban nem teketóriázott, az egyetlen pálcás boszorkány társaságában a cella előtt sorakoztak fel, majd amikor felkészültek kivont pálcával közeledtek a folyosó elágazása felé. Blaise öngyilkosságnak tartotta az egész tervet, de ennek ellenére a többiekkel tartott.
- Szóval itt vagytok végre – szólalt meg Pansy megkönnyebbülten, aki éppen Daphne Greengrass torkának szorította varázspálcáját. – Végre sikerült elkapnom! Piton professzor, maga hogy kerül ide?
- Mondhatnám, hogy meglepetés, de nem vagyok humoros kedvemben – jegyezte meg szárazon a férfi.
- Már régóta vártam erre a pillanatra, Daphne. – Pansy diadalittasan fordult vissza egykori legjobb barátnőjéhez, aki úgy remegett, mint a nyárfalevél.
- Ne, Pansy, kérlek, ne tedd ezt velem! – rimánkodott a nő, s közben patakokban folytak a könnyei. – Nem csináltam semmit!
- Ne könyörögj itt nekem! Tudom, hogy meg akartad ölni Dracót. Szövetkeztél a varázsvilág ellen és kreáltál magadnak egy aranyvérű ellenes csoportot.
- Te is tudod, hogy ez nekem igaz! – kiáltotta hisztérikusan és könnyfátyolán keresztül a férfira nézett. – Ne higgy neki, Draco!
- Miss Parkinson, tegye le azt a pálcát! – Piton professzor hangja nyugodt volt, de semmi pénzért nem engedte volna le a saját varázspálcáját. Még átkokat kellett szórni a béke érdekében – gondolta a lehető leghidegebb fejjel, pedig a háború óta szinte senkire sem emelt pálcát, legalábbis nem azért, mert az illető életét akarta kioltani.
- Nem látja, professzor, hogy éppen a maguk életét mentem? – csattant fel a nő mérgesen. – Daphne a Testvérek vezetője, meg kell halnia!
- Ez nem igaz – kiabálta a másik, majd kétségbeesett lépésre szánta el magát, puszta kézzel ellökte a pálcát és Pansy torkának ugrott, aki azonnal reagált egy gyors varázslattal.
- Megátkoztál – hörögte Daphne. – Te raboltad el az unokaöcsémet, imperius átokkal kényszerítettél, most meg rám akarod kenni az egészet. Én engedtem ki Dariust és én segítettem neki elmenekülni innen…
- Silencio! – nevetett Pansy. – Álszent cafka! Soha nem kellett volna bíznom benned.
- Jól sejtem, hogy Miss Greengrass lebuktatta? – kérdezett rá nyíltan Piton professzor.
- Miből gondolja? Semmi bizonyítéka nincs, amivel ezt alátámaszthatná.
- Láttam, amikor tőrbe csalta Malfoyékat és bezárta őket egy cellába.
- Lebuktam, de semmi esélyetek ellenem – ismerte be egyszeriben Pansy, amit inkább hencegésnek szánt, ám ekkor még nem tudta, hogy a kis csapatnak még mi rejtőzik a tarsolyában.
- Szóval csapdába csaltál minket…
- Nahát, Weasley, csak most jöttél rá? – gúnyolódott Draco. – Inkább fogd most be!
- Akkor nem bántom a lányt, ha Draco az enyém lehet – adta be a követelését Pansy, aztán ellökte magától Daphnet és feloldotta a némaság átkát. – Csak ő kell nekem, mindenki más elmehet.
- Na persze – fintorodott el Blaise. – Ki hisz ezek után neked? Amúgy sem bízom benned, mindig is sunyi voltál.
- Ez egy igazi mardekáros erény, nem igaz, Blaise? – mosolyodott el negédesen, majd átlépte a földön fetrengő egykori barátnőjét, aztán kivont pálcával indult el a többiek fel. – Vagy talán te a nőknél nem alkalmaztál éppen eleget az álszentségből?
- Egy álszent kígyó vagy! – jellemezte Pansyt röviden Blaise, pont annyi figyelmet kiharcolva magának, hogy a nő minden figyelmét ráirányítsa. Eközben Draco észrevétlenül Daphnehoz osonhatott a rosszul megvilágított folyosón.
- Draco – suttogta egy elhaló hang nem olyan messze. – Meneküljetek!
- Daphne? – tört utat magának a férfi, mit sem törődve veszéllyel.
- Ne törődj velem – kérte a nő –, csak menj el innen! Dariusnak szüksége van rád.
- Maradj így, nem hagyom, hogy bajod essen – ígérte Draco. – Addig nem megyek el, míg…
- Malfoy, vigyázzon, hogy mit tesz! – sziszegte fojtott hangon Piton, de tudta, hogy tanácsa süket fülekre talál.
- Állj csak fel, Malfoy! Ha még egy lépést teszel Daphne felé, akkor megnézheted magad – mondta Pansy. – Amúgy is van miről beszélnünk, Draco.
- Nem hinném, hogy van.
- Oh, igen? Miből gondolod, hogy nincs közös megbeszélni való témánk? – kérdezte lebiggyesztett szájjal a nő. – Meg kell fizetned mindenért, amit ellenem követtél el.
- Mégis mit követtem el ellened, Pansy? – kérdezte Draco érdeklődve.
- Nem emlékszel még a kis családunkra? Oh, Draco, pedig azt hittem legalább én elég nyomot hagytam abban a sárkánytrágyát sem érő életedben, hiszen én voltam neked az első – kezdte a mesét Pansy. Draco az őrület jeleit vélte felfedezni egykori barátnője szemében, amit cseppet sem vett jó jelnek.
- Nem tettem semmit sem ellened – mondta végül egy kis szünet után a férfi.
- A családjaink között volt egy megállapodás, amit ti nem tartottatok be. Mit gondolsz miért feküdtem le veled akkor? – nevetett Pansy. – Persze nem köteleztek rá, de így akartalak magamhoz láncolni, ha már a kedveskedés és a hízelgés nem hatott nálad. Az apám előleget fizetett a tiédnek és elhalmoztunk ajándékokkal, hogy egyszer majd családjaink egyesüljenek… De ebből persze nem lett semmi sem.
- Te is tudod, hogyan szól az aranyvérűek íratlan törvénye – emlékeztette Draco Pansyt, hangja nyugodt volt, amivel felbőszítette a boszorkányt.
- Igen, a törvények szerint meddő asszonyt nem vehettél el – köpte a szavakat Pansy.
- Nem én döntöttem így, Pansy. – Draco az igazat mondta, de persze az éremnek nem csak egy oldala van, hiszen akkor sem akarta volna életét Parkinsonék lányához kötni, ha kötelezték volna rá. Soha nem szerette, soha nem kellett neki igazán ahhoz, hogy többet, mélyebben érezzen iránta.
- Ne legyél álszent, Draco! Hiszen tudjuk, hogy nem szerettük soha egymást.
- Akkor miért akarsz megölni?
- Mert elvetted az életemet, nem lehetett soha az a megbecsült Mrs Malfoy, akit az apád annyira babusgatott. Talán neked nem jelentett gondot, hogy elűztek otthonról a meddőségem miatt és megfosztottak minden előjogomtól…
- Te is tudod, hogy az árulásod miatt kellett elküldeniük – mondta Draco és az igazság még inkább feltüzelte Pansy dühét.
- Tudod milyen száműzetésben élni? – kérdezte végül, amikor már egy kicsit képes volt higgadtabban gondolkozni.
- Igen, tudom. Sőt a fiam is tudja, miattad és a bandád miatt nem lehetett normális élete. Szerintem te is éppen elég problémát okoztál nekem – közölte higgadtan, mivel tudta, hogy csak ezzel vonhatja magára Pansy teljes figyelmét, így Piton vagy Emily számára könnyebb célpont lesz.
- Egyedüli célom a bosszú, de nem csak ellened, hanem az összes aranyvérű ellen – rikácsolta artikulálatlanul a nő. – Idióták vagyok, ha azt hiszitek, hogy élve elmehettek innen. Sokkal erősebb vagyok, mint gondolnátok. Már Merlin pálcája sem kell… - Ekkor egy átok száguldott végig a folyosón, egyenesen az őrült boszorkány felé, aki nem is sejtette, hogy a bosszújával igencsak egyedül maradt. A kábító átoktól ernyedten esett a földre, és szitkait már nem hallgathatták tovább, ami egyébként senkinek sem hiányzott. A férfiak megrökönyödve bámultak Emilyre, aki kifejezéstelen tekintettel nézett áldozatára, el kellett ismernie még nem felejtett el mindent auror tanulmányaiból.
- Miért néztek rám így? – kérdezte a nő, majd megvonta a vállát. – Már nagyon utam a szövegét.
- Meg is támadhatott volna – szólalt meg Blaise először.
- És akkor mi van? Merlinre, Blaise, szerinted nem tudnám magam megvédeni? Pansyn semmit sem segített volna, még Merlin pálcája sem, hogy ha átkot szórok rá. Komolytalan egy banda…
- Akkor is veszélyesek – erősködött a férfi, de a nő egyetlen haragos pillantása beléfojtotta a szót.
- Hála Merlinnek, hogy vége – sóhajtott megkönnyebbülten Ron. – A fejét levágtuk a szörnynek, most jöhet a többi része.
- Lassan a testtel, Weasley! – szólalt meg egy nagyon jó ismerős hangja, majd egy csapat auror száguldott be a folyosó egyik mellékágából. – Vigyék innen Miss Parkinsont és különítsék el! Miss Greengrassnak meg keressenek egy gyógyítót.
- McGee főparancsnok – rebegte, majd megpróbált a háttérbe húzódni.
- No lám csak, milyen kellemes meglepetés. – Leroy McGee auror főparancsnok hangja cseppet sem volt barátságos, inkább mondhatni vészjósló.
- Szóval ennyit arról, hogy senkinek sem szabad megtudni, hogy hova készülünk – morogta Harry, de úgy hogy csak Piton professzor hallja.
- Szó se róla, Potter, de nem hagyhattam figyelmen kívül egy ilyen tekintélyt, mint McGee. Rosszul vette volna ki magát, ha nem vonom be az ügybe, főleg egy ekkora volumenű bűnöző esetén, mint Miss Parkinson…
- Maga egy alávaló féreg – közölte Harry röviden és tömören.
- Mondtak már rám rosszabbat is – nevetett a professzor. – De ne feledje, hogy egy egész seregnyi bűnöző ellen kevés lett volna két pálcás varázsló.
- Magának aztán van bőr a képén! Eszébe sem jutott szólni a tervéről.
- Tudhatná, hogy mindig duplán tervezek, és sosem bízok semmit sem a véletlenre. Nem felejtettem még el a régi, vészterhes időket. Persze ezt maga nem értheti, mivel még nincs annyi élettapasztalata. – Pitont cseppet sem érdekelte Potter eldurranni készülő feje; szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy helyesen cselekedett. Az már csak hab volt a tortán, hogy ezzel egy kicsit borsot törhetett Potter orra alá.
- Potter, maga mindig a saját szakállára dolgozik? – kérdezte McGee főparancsnok, megszakítva ezzel a Piton és Potter közjátékot. Harry még egy utolsó mérges pillantást váltott Roxfort igazgatójával, aztán főnöke felé fordult és felkészült a szidalmazásra.
- Nem, uram – hangzott az egyszerű felelet, ugyanis nem akart túlzottan belebonyolódni a magyarázkodásba, ez nem segített a jelenlegi szorult helyzetén, ha jól sejtette, akkor félévnyi papírtologatás lesz a jutalma ezután.
- Nem tűröm a magánakciókat! Bár ezt már az elején közöltem magukkal. Igen, Wesley és magára is vonatkozik. Hiába vettek részt a Tudjukki elleni küzdelemben, akkor sem engedem, hogy elbízzák magukat. A szamárlétrát ekkora sztároknak is meg kell mászni. – Harry és Ron a volt mardekáros McGeet Piton egyik alteregójának tartották és ki nem állhatták. – Ha Perselus nem szól, akkor nagyobb slamasztikába is kerülhettek volna, ráadásul civileket is belevontak. Jelentés várok, hosszú és részletes jelentést, egészen onnantól kezdve, hogy Darius Malfoyt elrabolták. Megértették, amit mondtam?
- Igen, uram! – mondta a két férfi egyszerre.
- Zabini, maga sem maradhat ki a sorból – adta meg a főparancsnok a kegyelemdöfést.
- De, McGee parancsnok…
- Elegem van magukból és ezért meg fognak fizetni kamatostul.
- Nagyon sajnállak – nézett rá némi együttérzéssel Emily, de aztán ravaszul elmosolyodott.
- Önnel is beszédem van – szólt hozzá a főparancsnok, viszont kedvesebb hangnemben. – Természetesen, mint tanúval. Mr Malfoy, önt is várom majd egy kicsit később.
- Rendben van – nyugtázta Draco, majd elindult Daphne után.
- Perselus, barátom, köszönöm a tanácsodat a fiúkkal kapcsolatban. Igazad volt, mindkettőjüknek hőskomplexusa van.
- Ugyan, Leroy, hiszen ez csak természetes, ott segítek, ahol tudok – válaszolt Piton kárörvendő mosolygás kíséretében.
- Legszívesebben megfojtanám mindkettőjüket – sziszegte Ron és Harryvel elindultak kifelé a járatból.

***

Draco segített Daphnenak felállni, miután a gyógyító ellátta, a nő nem igazán kért Draco segítségéből, szinte azonnal lerázta magáról a férfi kezét. Erőt vett magán és igyekezett úgy viselkedni, mintha nem történt volna semmi sem, de ez nem volt igaz. Évek óta tudta, hogy mire készül Pansy, viszont egészen mostanáig nem tudott ellene semmit sem tenni. Gyenge volt, elesett és szörnyen naiv, nem is csoda, hogy az imperius átok ilyen sokáig hatása alatt tartotta.
- Köszönöm, hogy eljöttél utánam, de semmi szükség rá. Jól vagyok – bizonygatta higgadtan Daphne.
- Ezt én nem így gondolom. A Szent Mungóban sokkal szakszerűbb kezelést kapnál, mint itt – mondta Draco és a nő tudta, hogy igaza van, de nem mehetett máshova.
- Nem kell ezzel törődnöd, Draco.
- Annyi mindent szeretnék tőled kérdezni.
- De ne tedd meg, kérlek! Eszemben sincs Pansyről beszélni, az auroroknak természetesen mindent elmondok, viszont neked nem akarom – jelentette ki a nő határozottan.
- Megértelek, és nem is kérdezek semmit sem. Viszont szeretném, ha eljönnél velem a Malfoy kúriába és…
- Évek óta itt élek és már hozzászoktam, különben sem mehetek el innen.
- Ne érezd úgy, hogy nincs családod. Darius és én szívesen látunk az otthonukban. – Daphne tudta, ez nem ilyen egyszerű, hiszen nem véletlenül került Merlin templomába.
- Kedves tőled, Draco – szakította félbe a férfi mondandóját és meggyőzésre szánt érveit –, de nem gyógyultam meg teljesen, sőt nem is fogok. Nekem itt biztonságos, itt megvan minden, amire szükségem van. Különben is Pansy elég problémát hátrahagyott, amivel a szervezetnek és nekem együtt meg megoldást találni.
- Rendben van, ha ez a döntésed, akkor nem szólok bele. – Draco nem akart tovább erősködni, hiszen semmi értelme nem lett volna. Daphne egy bólintással köszönt el tőle és elindult lépcső felé, ami a hálóterméhez vezetett.
- Oh és Draco – szólalt meg hirtelen és visszafordult.
- Dariusnak mondd meg kérlek, hogy a nénikéje szereti, és sosem fogja elfelejteni.
- Feltétlenül megmondom neki.
- Még az életemet is feláldoztam volna a húgom fiáért – közölte határozottan a nő.
- Tudom, mert én is így érzek.
- Egyszer talán még látni fogjuk egymást.
- Talán – ismételte meg kulcsszót Draco, s hagyta Daphnet csendben tovább menni oda, ahova szerinte tartozik.

***

Hermione nyugodtan olvasgatott a kertben, eddig pálcája fényénél, aztán a reggeli napfénynél. Végre volt egy kis ideje magára, mivel az elmúlt napok túlságosan zűrösek voltak. Darius, James és Sam nagyon jól érezték magukat egymás társaságában, nem is beszélve a közös érdeklődésről, ami elsősorban a kviddics volt. Mintha minden varázslófiú úgy születnek, hogy már alapból rajong ezért a sportért – csóválta meg a fejét a nő.

Lépteken hallott meg közeledni egészen közelről, szinte azonnal tudta, hogy ki fog megjelenni előtte. Draco kifejezéstelen tekintette haladt a rózsabokor mellett, majd egyeneses Hermione szemébe nézett, egyszerűen nem tudta, hogy mit mondjon neki, de a nő ezt megoldotta helyette.
- Örülök, hogy egy darabban jöttél haza. Remélem, a többiek is hasonló állapotban vannak – hangja sokkal hidegebb volt, mint amire Draco számított.
- Minden rendben – közölte kurtán. – Darius?
- Alszanak, hajnali kettőig fent voltak, legalábbis így emlékszem.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá! – préselte ki a mondatot magából Draco, mivel nem szívesen köszönt meg semmit sem, de Hermione áldozatát nem hagyhatta figyelmen kívül.
- Nincs mit köszönni, ez a dolgom – válaszolta a lehető leghűvösebben.
- Dühös vagy rám még mindig? – kérdezett ré egyértelműen Draco, a nő szemei erre a kérdésre megvillantak, és ha lehet mintha még dühösebb lett volna.
- Csak a szokásos ellenszenv – magyarázta viselkedését egy vállvonogatás kíséretében Hermione. – Legalább a fiadat kedvelem, Malfoy létére egészen normális.
- Figyelt, amit mondtam…
- Malfoy, nézd, nem kell nekem magyarázkodnod. A bűntudatodat meg tartogasd valaki másnak, mert én nem vagyok rá kíváncsi. Nem vagyok sem naiv, sem kislány, szóval ne bonyolítsuk tovább a dolgot.
- Mindezt azért kapom, amiért őszinte voltam veled?
- Azért mert bunkó voltál, Malfoy, és ráadásul hülye is… Nevetséges ez a beszélgetés
- Szerintem is. – Draco ekkor ösztöneitől vezérelve magához húzta a dühös boszorkányt, s megcsókolta. Nem kérdezett, nem gondolkodott, csak spontán cselekedett, hogy újra érezhesse azt, amit nem is olyan régen a nő együtt éltek át. Olyan volt ez, mintha a nyári hőségben frissítő záporban állni; ugyan minden cseppjen túlságosan hideg, de mégis kellemesen bizsereg tőle a bőrünk, s nem tudunk betelni ezzel az érzéssel – Draco ezt érezte és még több kellett neki belőle. Hermione azonban nem volt a legjobb partner, pedig benne is különös dolgokat ébresztett fel a férfi csókja. Végül Draco már csak arra eszmélt, hogy a dühös boszorkány, aki felkeltette érdeklődését, egy pofonnal kizökkenti a kellemes, delíriumos álomvilágából. A tenyér csattanása olyan volt, mint egy villámcsapás, s biztos volt benne, hogy még számíthat dörgésre is.
- Ne próbáld meg ezt még egyszer, – figyelmeztette Hermione – különben megbuktatom a fiadat! – Ahogy ezt kimondta, egyből úgy gondolta, hogy ennél nagyobb marhaságot és gyerekes dolgot nem is mondhatott volna. Zavarával nem tudott mit kezdeni, így úgy gondolta inkább elhagyja a terepet.

Draco eközben csak a távolodó lépteket hallhatta, s magában megállapította, hogy semmit sem tud a nőkről.

hozzászólások: 0