26. fejezet
Halloween-i meglepetés


Az ősz vidám színekbe öltöztette a Tiltott Rengetek fáit, hogy a tél előtt még utoljára tündökölhessenek. A színes kavalkád után, a halott levelek élettelenül hullik majd le az avarra, s lassan eggyé válik azzal vagy játékul szolgálnak a kelekótya szélnek, mint ahogy a rengeteg szélén álló nő haja is. A kócos, bozontos, mogyoróbarna lobonc még most sem engedelmeskedett gazdájának, s ellenállt a varázslatoknak is.
Hermione mélyen beszívta a csípős levegőt, ami égette a tüdejét. Az órái nem voltak ma, ezért nyugodt szívvel sétálgathatott. Végig gondolta az elmúlt jó néhány hetet, amit Draco nélkül töltött. Volt egy nagyon kínos beszélgetése Narcissával Darius jelenlétében. Ezt követően mindkettőjüket megpróbálta nagy ívben elkerülni. A kedves hálás mosoly nem illett egy Malfoy feleséghez, aki egykoron becsmérelte őt a származása miatt.
Az ezt követő napok, hetek igencsak unalmasnak ígérkeztek. Egy halom dolgozat, neveletlen diákok és egy nagyon hatásos influenza. Az utóbbi még mindig kínozta, de esze ágában sem volt lemenni a gyengélkedőbe, elvégzett néhány varázslatot, hogy senkit se fertőzzön meg, aztán megpróbálta eltűrni a sorsát. Kicsit azonban kezdett már elfogyni a türelme, azonban makacssága mindig is erősebb volt.
Körülnézett, de nem látott senkit sem; a park olyan üres volt, mintha csak a szellemek járták volna, finom ködfátyol hömpölygött felette, mely jótékonyan halványította a nő filigrán alakját. Hermione elővette talárja ujjából a pálcáját és egy halom pergamenborítékot, majd meggyújtotta azt. Draco levelei kiválóan égett ezen az őszi délutánon, a hamvakat pedig messzire hordta a szél. Így legalább senki sem tudta elolvasni – sóhajtott megkönnyebbülten. Összesen három levél volt, de ő egyiket sem bontotta ki. Félő volt, hogy Malfoy rivallókkal bombázza, szerencsére mégsem tette.
Fájdalmasan sóhajtott egyet végül elindult visszafelé. Feje még mindig zsongott és istentelenül fáradtnak érezte magát, alig hogy beért az ajtón Piton igazgató jött vele szembe. Hermione enyhén elfintorodott, de már nem tudott semerre sem menekülni, így negédes mosolyt erőltetett a szájára, amikor Piton végül kiszúrta magának.
- Áh, Miss Granger! – Hermione sejtette, hogy valami titkolt szándék fogalmazódott meg az igazgatóban. Szemei csillogása soha sem jelentett jót Hermione számára, számtalan káromkodást nyomott el magában, amiért nem kerülte meg inkább a kastélyt.
- Piton professzor – bólintott kelletlenül, jelezve a nem titkolt ellenszenvet az igazgató iránt. – Micsoda örömöm, hogy megint összefutunk.
- De nekem milyen jó, hogy itt látom, Miss Granger! – mondta mély bariton hangon. Igazából nem volt olyan jó, hogy ismét megtalálta Miss Pedáns Grangert, de legalább volt némi feladata, amit szívesen kiosztott volna neki. A sors kegyelméből, viszont most ezt meg is tehette.
- Képzelem, mennyire örül – forgatta meg a szemét Hermione, majd kíváncsian várta, mégis mit talált ki neki megint az igazgató. Egyetlen egy dologban biztos volt, hogy nem fog megint táborba menni gyerekekkel; ennek elkerülése érdekében képes lett volna némi átokkal is megkínálni a professzort.
- Nemsokára itt van egy riporter a Reggeli Prófétából és…
- Azt akarja, hogy adjak maga helyett interjút? – vágott a szavába Hermione, amit a professzor nem vett jó néven. – Ez enyhén szólva is… komoly kérés. Nem tudok magáról semmit sem, amit meg igen, azt nem látná viszont nyomtatásban.
- Hogyisne… Nem ittam mérget, hogy ilyesmire kérjem. Csak lejáratná az iskolát és jelen pillanatban erre van a legkevésbé szükségünk.
- Nem tudnám szívből kedves jelzővel illetni – látta be a nő némi gondolkodás után, majd elmosolyodott. Piton vágott egy fintort, kihúzta magát, mintha tiszteletet parancsolóan akart volna kinézni.
- Ilyesmivel nem vállalnék kockázatot. Remélem, megérti a döntésemet. Inkább Narcissának segítsen, úgy látom, elkel néhány dolgos kéz a csapatban. – Piton remélte, hogy Hermione beugrik helyette, mivel Narcissa nem volt fukar, amikor feladatokat oszt. Most is némi furfanggal tudott eljönni, de egy mardekárostól ez nem nagy teljesítmény.
- Inkább felmegyek a lakosztályomba és hányok egyet – közölte tömören Hermione. – Remélem, megérti a döntésemet. Inkább szeretek vacsorán részt venni, mint feldíszíteni a termet. Ez amolyan filozófiai értékű döntés a részemről; belőlem hiányzik a lakberendező, díszítő gén, csak jobban járnak, ha kihagynak ebből a csodálatos feladatból.
- Megértem, de nem igazán tud érdekelni a helyzete. Nem fogjuk megtárgyalni a lelke apró kis problémáit. Csinálja, amit mondtam. Rendben? Elintézem, hogy kapjon valamilyen kárpótlást érte – adta be a derekát Piton.
- Arra nem gondolt, hogy nagyon merész dolog ilyeneket mondania? – csattant fel Hermione dühösen. – Azt gondolom, nekem is van jogom választani.
- Ez nem kérés volt, hanem utasítás. Érti a kettő közötti árnyalatnyi különbséget? – Piton úgy beszélt vele, mintha teljesen gyengeelméjű lenne és ez Hermionénak nagyon nem tetszett. – Különben is felajánlottam előzékenyen, hogy kárpótlást is kaphat érte.
- Hogyne érteném én, hiszen minden tantárgyban kiváló minősítésre végeztem, ha nem tudná. Mégis jelzem, hogy a házirend szerint nem osztogathat parancsokat, utasításokat, mely szabadidős tevékenységet befolyásolja. Márpedig nekem ma nincs órám…
- Szeretné, ha pokollá tenném az életét? – Ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha legalább megkínozná őt, pedig esze ágában sem volt. Egyelőre erre az eshetőségre nem készített tervet, de ami késik, nem múlik.
- Miért, most nem azt csinálja? – kérdezett vissza pimaszul, amivel igencsak felbosszantotta a professzort. Piton szája megremegett, de uralkodott az indulatain. – Mióta ide jöttem soha nem volt felhőtlen a viszonyunk, ha érti mire gondoltok.
- De felvágták a nyelvét, Miss Granger! – csattant fel türelmét vesztve Piton, majd bevetette híres jeges tekintetét, amitől Hermione egy cseppet elvesztett önuralmából.
- Nézze, nem én vállaltam a Halloween parti dekorációját…
- Semmit sem vállalt erre a félévre – emlékeztette az igazgató, azonban ő is felidézte a szabályzatot, mely ismét mellé állt. – Micsoda szerencse, legalább most ezt pótolhatja.
- Emlékeztetem, hogy betelt a jelentkezők száma minden iskolában tartandó rendezvényre – vágta ki magát a tanárnő és büszkén kihúzta magát.
- De ez nem jelenti azt, hogy minden úgy lesz, ahogy azt elterveztük. Másrészt a szabályzat kimondja…
- Jó, elég volt. Megyek már – adta be a derekát Hermione, mielőtt Piton ténylegesen is legyőzné tudásával. – Csak hagyjon békén végre!
- Mondott valamit?
- Nem. Biztos a gondolataimat hallotta, Vén Denevér. – Piton összehúzta a szemöldökét. Még senki sem merte ennyire nyíltan denevérnek nevezni, bár nem maradt ideje tovább vitázni.
Hermione morgolódva lépett be a Nagyterembe, de amikor szétnézett, elakadt a szava és eddigi érzései elpárologtak. A dekoráció csodálatos volt, egyszerre az ünnepnek megfelelő és elegáns, olyan varázslatot árasztott, amivel Hermione még nem találkozott. Narcissa remek munkát végzett, olyanná változtatta a Nagytermet, mintha nem is Roxfortban lettek volna, hanem valamiféle elit rendezvényen. Világító töklámpások, élő denevérek, csillogó pókhálók lebegtek a mennyezetről és minden egyszerűen varázslatos volt. Sütőtök ínycsiklandozó illata keveredett a kandírozott almákéval, s az üstök ezernyi pikáns édességet rejtettek.
A nő beleszédült a látványba, teljesen magával ragadta, mintha valamiféle művészei alkotás lett volna. A fények játéka csak fokozta az összhatást. Olyan könnyűnek érezte magát, mintegy elvesztené saját maga felett az uralmat. Hitelen sok-sok denevér kezdett körözni körülötte és már csak arra emlékezett, hogy a Nagyterem padlóján találta magát. Először lassan élesedett a kép, egy szürkéskék szempárt pillantott meg, majd egy mézszínű hajzuhatagot.
- Jól van, Hermione? – hallotta az aggódó hangot, akart válaszolni, de a testébe nyilalló fájdalomtól nem nagyon tudott egyebet mondani. Biztosan megüthette magát, amikor a padlóra rogyott és valószínűleg megharapta az alsó ajkát. – Kérem, vigyék gyorsan Madam Pomfreyhoz!
A következőket már csak halványan érzékelte, mintha valamilyen más világba csöppent volna.
***
- Jól vagyok – ismételte vagy századszorra Hermione a vizsgálóasztalon ülve és tényleg jól is volt. A repülő só észhez térítette, újra képes volt önmaga lenni. – Egy kicsit megütöttem magam, na és akkor mi van?
- Nézze, Miss Granger, ki kell vizsgálnom az állapotát – erősködött és felhúzta az orrát. – Nem normális, hogy egy fiatal nő csak úgy elájul.
- Nem ettem egész nap és kicsit mintha beteg lennék mostanában, de biztos nincs komolyabb bajom. A gyomorrontásra, amúgy sem tud semmit sem adni. Ennyi az egész, hétvégén nem kelek fel az ágyból és hétfőre már jobban is leszek.
- Ez nem olyan egyszerű, kedves tanárnő. Előzetes vizsgálataim szerint, sokkal komolyan dologról van szó, mint elsőre gondoltam – közölte a javasasszony, majd tovább kevergette a bájitalos üvegcsét. – Megkérem, hogy üljön vissza és engedjen a munkámat végezni.
- Remek, és mikor mehetek el? – kérdezte durcásan, de teljesítette az utasításokat.
- Ma már biztosan nem. – A javasasszony tudálékos arckifejezése cseppet sem használt Hermione kedvének.
- Kitűnő – válaszolt szarkasztikusan Hermione és hátradőlt. Madam Pomfrey fél szemmel még mindig betegét nézte, majd végül a bájital színének változására vált. Eközben izgatott hangok hallatszottak a folyosóról.
- Miss Granger egy igazi élő legenda – lelkendezett az alacsony riporter. Piton elfintorodott és kihúzta magát, hogy még elérhetetlenebb legyen.
- Nem akkora legenda ő, mint amekkorának hiszi magát – jegyezte meg végül. – Nem is tudom, minek akar vele találkozni.
- Viccel? Évek óta nem ad interjút és most remélem, hogy szerencsém lesz. – A férfi horkantva felnevetett és egyre izgatottabban kezdte dörzsölgetni a kezeit.
- Értem – hangzott a száraz felelet. Piton már nagyon bánta tettét, cseppet sem akart Hermione után menni. Az idegesítő pulitzer penna izgatott sercegése már nagyon a türelme határára sodorta. Kész volt Hermionénak tovább adni a lehetőséget, a gyengélkedő pedig remek hely lesz erre, akármi baja is van a nőnek.
- Miss Granger gyakran szokott beteget jelenteni? – tudakolta kíváncsian a férfi és izgatott mosollyal Piton felé nézett. A professzor komorsága erős kontrasztot képezett a riporter lelkességével.
- Állandóan. Nem túl jó az egészsége a háború óta. – Piton a lehető legszívszaggatóbb ábrázatát villantotta a férfi felé. – Sok a sérülése, ezek főleg agyi problémákat okoznak. De ezt ne írja meg, jobb, ha erről csak maga meg én tudunk.
- Oh, ezt nem is tudtam. Persze számíthat rám, nem akarom kiteregetni a szennyest.
- Igen, igen. Ő sosem panaszkodik, csak issza a gyógy főzeteket és imádkozik Merlinhez az egészségéért. – Perselus nem gondolta, hogy elszalad vele a ló, de nem bírt ellenállni. – De tudnia kell, hogy Miss Granger nagyon érzékeny periódusban van, így nagyon körültekintőnek kell lennie. Ha akar, csak akkor beszél az állapotáról, maga ne erőltesse.
- Oké, oké, rendben van – bólogatott serényen a riporter, s további munkára sarkallta íróeszközét. – Annyira hihetetlen ez.
- Számára azonban áldás lesz, ha végre megnyílik valakinek – bíztatta tovább Piton. – Olyan régóta magában tartja ezeket az érzéseket, most pedig kiadhatja őket. Irigylem őt.
- Ha akarja, akkor maga is kitárulkozhat a Prófétának – csillant fel a szeme a férfinek.
- Én… – kezdte hangosan Piton professzor, pont akkor, amikor benyitott a gyengélkedő ajtaján.
- Oh, Perselus, akkor már tudunk mindent – mosolygott rá Madam Pomfrey.
- Mégis mit, Poppy? – kérdezett vissza értetlenül nézve a boldogságban fürdő javasasszonyra.
- Éppen azt kérdeztem, hogy ki az apja Hermione Granger születendő gyermekének és te rögtön jelentkezték. Vén rókának gondoltalak…
- Micsoda? – hördült fel hirtelen. – Nem képzeled, hogy én…
- Nem kell ezt szégyellni, nem is vagy olyan öreg ehhez, a tapasztalataid, pedig majd jól jönnek a gyereknevelésben.
- Miről beszélsz? Nem vagyok az apja senkinek sem – hangja egészen hisztérikusra sikeredett és hirtelen kizökkent a szokásos szerepéből.
- Ezt nem tudhatom pontosan. Téged is itt tartalak éjszakára és akkor kiderítjük.
- Én is maradhatok? – kérdezte csillogó szemekkel a riporter. – Ez iszonyatosan nagy sztori.
- Csak akkor, ha érdekelt az ügyben.
- Nem igazán.
- Akkor távozzon – ripakodott rá a javasasszony, majd kipenderítette a kórteremből.
- Mi a fene folyik itt? – jött ki a mosdóból Hermione és mosolygó Poppyra, majd a furcsa tekintetű Pitonra nézett.
- Oh, drágám, maga gyermeket vár és Perselus az apja. Milyen csodálatos! – lelkendezett Madam Pomfrey. – De azért nagyon sietett, Perselus, remélem, hamar feleségül veszi ezt a lányt.
- Senkit nem veszek feleségül! – üvöltötte magából kikelve. – Nem vagyok, hála Merlinnek, senkinek sem az apja.
- Pedig milyen szép pár lennének – hangzott a dicséret.
- Elég legyen! – rivallt rá Piton, amitől a nő egyből elcsendesedett. A feszültség izzott a levegőben és pillanatok kérdése volt, hogy mikor robban ki végül.
- Ezt vegyük át még egyszer. Nekem influenzám van, nem vagyok terhes, és ha Piton professzor lenne az utolsó férfi a világon, akkor sem feküdnék le vele. – Hermione üvöltése kicsit észhez térítette a javasasszonyt, ámbár hiába vett levegőt és intette nyugalomra magát mégsem tudott parancsolni a szájának.
- Akkor megmondaná, kedves, hogy kié a gyermek? A bűbájok soha nem hazudnak, nincs kétség az állapota felől, Miss Granger.
- Semmi köze hozzá – vágta rá Hermione és durcásan leült az ágy szélére.
- Nos, én, megyek és megkeresem a riportert. Remélem, hogy nem védi semmilyen varázslat az emléktörő bűbáj ellen. – Piton kijelentése reakció nélkül maradt, úgy ment ki a kórteremből, hogy vissza sem nézett.
- Biztos, hogy nem influenza? – kérdezte Hermione reménykedve.
- Háromszor ellenőriztem, három féle bájitallal, ez cseppet sem influenza. Ez egy három hónapos terhesség.
- Azt mondta három hónapos? – értetlenkedett a boszorkány, de kénytelen volt felállni és sétálgatni, hogy megnyugodjon.
- Igen, biztosan így van, ahogy mondom – bólogatott a javasasszony és enyhén kihúzta magát. Nem kételkedhet senki sem Madam Pomfrey szakértelmében. Hermione hitelen megtorpant.
- Merlinre – mondta ijedten, aztán újra elájult.
- Mindig mondtam, hogy túlhajtják a tanárok – csóválta meg a fejét az asszonyság, aztán egy bűbájjal egy ágyra fektette Hermionét.

hozzászólások: 0