5. fejezet
Zsupszkulcs

Mint minden reggel Perselus Piton nagyon korán kelt. Mióta igazgató lett nem kevés energiájába telt, mire megszokta az új helyét. A pincében sokkal könnyebb dolga volt, sötét volt és elég hűvös a levegő, így jobban tudott aludni. Azt az életmódot sokkal jobban bírta a szervezete, és pincelakóként kipihentebb volt.
Álmosan húzta fel a talárját, ami mindig a szokásos fekete volt, de azért némi szolid, konzervatív mintát engedélyezett magának. Nem vitte túlzásba, éppen hogy csak látszott. A fáradtságot leszámítva mindennel elégedett volt. Új lakhelyének kilátást nagyon élvezte. Soha nem volt egy szentimentális ember, de a természet látványa megnyugtatóan hatott az idegeire. Minden reggel megcsodálta a napfelkeltét, amit a hűvös pincehelyiségben mindig nélkülöznie kellett.

Csak azt sajnálta, hogy régi üvegcséi - amiben elég értékes varázslényeket és növényeket tárolt - sajnálatos módon eltörtek a költözésekor. Persze gyűjteményét sokan undorítónak, visszataszítónak találták, ő büszke volt rájuk. Tudta, hogy ki volt a tettes, de már nem volt az iskola tanulója, egyébiránt esélye sem volt arra, hogy rábizonyítsa ezt a szörnyű tettet. Így kelletlenül megbarátkozott az üvegek nélküli új életével.

Az igazgató gúnyos vigyorra húzta el a száját, majd elégedetten dőlt hátra a székében. Legalább megbosszulta az incidenset. Egész nyárra egy csapat gyerekkel zárta össze a hölgyeményt, aki nem volt más, mint az átváltozástan professzor, Hermione Granger. Még természetesen nem vett elégtétel a lányon, de ez is megtette egy ideig. Sok-sok üvege bánja kárát a hölgy pimaszságának. Édes a bosszú - gondolta magában gúnyosan.

Hihetetlen mértékű megelégedettséggel töltötte el, hogy Hermione valami Merlin háta mögötti helyen tartózkodik, és valószínűleg őt átkozza. Nevethetnékje támadt gondolatai hatására. A mai nap nyugodtan fog telni - legalábbis így gondolta. Már nem kell a roxforti levelek kézbesítésével sem kellett foglalkozni, mivel az idén egy kicsit előbb kiküldték őket a tábor miatt.
De mit is csináljon ma? Úgy gondolta, hogy kicsit elmegy sétálni és ellátogat az Abszol útra, majd vesz egy újabb könyvet, végül megvacsorázik a Foltozott Üstben. Már előre fente a fogát a csodálatosan átsült bélszínre és az aranybarnára sült krumplira. A nyálcsorgatásból kopogás zökkentette ki.
- Tessék! – szólalt meg a kelleténél egy kicsit ingerültebben. Biztos valamelyik tanár az.
- Jó reggelt, igazgató úr! – köszönt a fiatal, vézna férfi, és belépett a helyiségbe.
- Jó reggelt, Walter! Mi járatban van errefelé? – kérdezte gunyorosan és összehúzta a szemöldökét. A férfi remegve meredt az igazgatóra, nagyon nyelt, majd folytatta:
- Ugye nem zavarom? – kérdezte, majd kicsit megremegett a keze. Piton megforgatta a szemét. Emlékezett rá gyerekkorából, és ekkora tökfejet még nem hordott hátán a föld. Csak azért vette fel, mert nem volt senki, aki a mugliismeretet tartaná, arra pedig ez a szánalmas balfék tökéletesen megfelelt.
- Ha zavarna, már régen elküldtem volna – válaszolta nyugodtan, bár legszívesebben valóban kipenderítette volna.
- Lenne egy kis probléma – kezdte a szegény szerencsétlen, s úgy nézett Pitonra, mintha az igazgató meg akarná átkozni, amire majd sor is fog kerülni.
- Remélem, nem randevúzással kapcsolatos tanácsokat akar tőlem kérni, mint a múltkor. Ugyan tudom, hogy Miss Granger kezére pályázik, de kérem, nem hiszem, hogy lefeküdne magával. Maradjanak csak barátok. Mindenkinek jobb így. Főleg az én gyomromnak. – Piton elégedetten látta a férfi reakcióját. Megint csak sikerült zavarba hoznom – gondolta és kajánul elmosolyodott.
- Nem egészen erről lenne szó. De Miss Granger benne van a mondandómban – válaszolt gyorsan a férfi és még jobban remegni kezdett.
- Ki vele! Még nagyon sok a dolgom ma. - S újra a finoman átsült bélszínre gondolt.
- Kis probléma merült fel a táborozással.
- Konkrétan mi az a megoldhatatlan probléma, amit nem tudnak nélkülem megoldani?- kérdezte ingerülten és az asztalra csapott. – Merlin szent nevére, magukra nem lehet egy csapat gyereket rábízni? Granger professzor talán nem bírja a teendőit ellátni?
- Eltűnt egy tanár és egy diák – vallotta be Walter professzor és próbálta minél előbb kiadni magából ezt a fontos információt, ami nagyon nehezen ment neki.
- Mikor? – érdeklődött Piton mérgesen.
- Két napja – és összehúzta magát.
- Hogy Merlin vinné el a maga összes maradék agysejtjét! Miért nem szóltak már korábban? Az egész varázsvilág fel fog bolydulni. Mégis mit képzeltek? – üvöltötte magából kikelve. Most már biztos volt, hogy a délutáni programja úgy ahogy volt, huss elillant, mint az illékony macskagyökér főzet. Bizsergett a varázspálca a zsebében.
- Mert azt hittük... – kezdte menteni a menthetőt Walter professzor.
- Mi a francot hittek? Hogy majd előadják, hogy az egész csak vicc volt és előugranak a bokorból? Maguknak az agyában milyen buggyant bájital lötyög? A jó Merlin csessze meg! Riasztották az aurórokat?
- Ööö... Nem.
- Maga is élt Tudjaki idején, Walter professzor. Hallott a most szerveződött új mozgalmakról is. Soha nem lehetünk elég óvatosak. Mondtam, hogy legyenek körültekintőek! Ne mondja, hogy nem mondtam, mert menten megátkozom. És a mi híres Granger professzorunk, miért nem jött ide? Vagy ő is teljesen meghülyült? – Piton már azon gondolkodott, hogy melyik átkot használja, majd a férfin. El sem tudta képzelni, miért nem egy normális embert vett fel erre a munkába? De valószínűleg hamarosan ki is fogja rúgni.
- Mert Granger professzor tűnt el – mondta halkan a férfi, majd nyelt egy hatalmasat.
- Hogy miről beszél? – kérdezte ingerülten Piton.
- Granger professzor és Darius Greengrass tűnt el.
- Riassza az aurórokat azonnal! – adta ki a parancsot.
- Igen, uram!
- Menjen már, mert átkot küldök az ülepébe!
- Igen, uram! – mondta, majd kirohant az ajtón. Piton professzorunk hatalmas káromkodást hallatott, amit a falon lévő, élénken figyelő portrék sem hagytak figyelmen kívül.
- Malfoy gyerek és Granger. Ezt nem hiszem el – fakadt ki végül. Fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Narcissa Malfoy meg fogja őt ölni, ebben biztos volt. Valószínűleg ő már tud az egészről. Pedig direkt megkérte, hogy legyen figyelemmel az unokájára. Lesöpört mérgében egy halom papírt az íróasztalról.
Dariusra gondolt. Éppen elég volt szegény gyereknek a családi körülményeit túlélni nap, mint nap, most meg elrabolják. Még jó, hogy Grangert is elrabolták Dariusszal együtt, legalább ő tud bánni a pálcával nem úgy, mint ez a félkegyelmű Walter. Nem is tudta mi miatt vette fel. Ja, igen, Dumbledore portréja javasolta neki. Idegesítőbb volt az öreg, így portré formájában, mint életében. Újabb kopogtatás zaja zökkentette ki. Egy bagoly ült az ablakpárkányon és bebocsátást kért. Piton kinyitotta az ablakot és a madár egy ormótlan csomagot dobott az asztalára.

Drága Persikém!
Boldog szülinapot!
H.G.

Ez állt a kártyán. Perselusnak felforrt az agyvize, nem elég, hogy elrabolták Grangert, de még viccelődik is. Kibontotta a csomagot, ami egyből gyűrődött pergamendarab lett, amibe egy kicsi ezüstserleget csomagoltak. Megfordította a lapot.

Ajánlom, hogy azonnal használja a zsupszkulcsot, és segítsen!
Különben elterjesztem az iskolában, hogy rózsaszín csipkés alsónadrágot hord.
Nem viccelek! Vészhelyzet van!
Hermione

Okos lány- gondolta magában Perselus, majd megfogta a zsupszkulcsot.

***

Megint eltelt egy újabb nap, aztán még egy. Hermione híre hamvát sem látta Piton professzornak, pedig úgy számította a bagolynak oda kellett volna már érnie. Bár abban nem volt biztos pontosan Anglia melyik részén tartózkodik. Vizsgálgatta a parkban lévő növényeket és talált pár virágot, ami csak egy adott területre jellemző. Így megpróbált számításokat végezni, és végül arra jutott, hogy nem volt messze Roxforttól. Persze Draco és Blaise nem akarták tájékoztatni, no meg Hermione sem akarta őket faggatni.

Néha a két férfi elment, és magára hagyták Hermionét a házimanókkal, akikkel igazából nagyon jól kijött. Persze nem akarta őket megtéríteni és szítani az elégedetlenséget. Bár Draco sokkal kegyesebben bánt velük, mint annak idején Lucius Malfoy. A házimanópár ellátott minden feladatot a házban, és megtudta, hamarosan bővülni is fog a családjuk. Hermionét felvillanyozta a hír, s megígérte, hogyha eljönnek hozzá Roxfortba, akkor készít varázsfényképet a kicsiről.

Ezt leszámítva Hermione napjai eseménytelenül zajlottak. Legalább kedvére bolyonghatott a nagy villában és tehetett néhány érdekes felfedezést is. A második emeleten megtalálta a könyvtárat is, amiben ugyan nem volt olyan sok könyv, mint gondolta, de neki éppen elég volt, hogy elfoglalja magát pár órácskára. Ugyan a ház ura ezt nem nézte jó szemmel, viszont nem szólt egy szót sem.

Draco valamiért már nem ragaszkodott hozzá, hogy hazamenjen. Talán Blaisenek sikerült meggyőznie ezt a fafejű mardekárost az ő, Hermione, nélkülözhetetlenségéről vagy valami égbekiáltó disznóságot tervez ellene. Végül is ő volt az egyetlen, aki tudott segíteni, és akit a Testvérek gond nélkül bevettek volna a soraikba. Legalábbis ekkor még így gondolta.

Hermione nem tudta volna megmagyarázni, miért is ragaszkodott ennyire ahhoz, hogy segítsen nekik. Talán a bűntudat miatt. Nem tudta megvédeni a gondjaira bízott gyereket. Felelősnek érezte magát Darius elrablásért. Pedig nem sokat tehetett a túlerő ellen, hiszen egyedül volt egy gyerekkel, esélyük sem volt.

Eszébe jutott hogyan telt az ő gyerekkora. Egy gyereknek sem szabad átélnie azokat a borzalmakat, amiben neki volt része akkoriban. Persze ő nagyrészt kalandnak fogta fel, de igazából ez volt élete egyik legveszélyesebb szakasza. Senkinek sem kívánta ezt. Gondterhelten ült le a fotelbe és lapozgatni kezdett egy könyvet.
- Min gondolkodsz sellőlány? – ijesztette meg a lányt, a víg kedélyű Blaise Zabini.
- Hányszor kell még neked elmondani, hogy ne hívj így?! – korholta Hermione.
- Miért nem válaszolsz a kérdésemre? – kérdezett vissza.
- Semmin sem gondolkodom. Csak utálom a tétlenséget és haza akarok menni. Más bajom nincsen.
- Draco úgy rendelkezett, hogy emléktörléssel akármikor hazamehetsz – közölte a lehető legbarátságosabb hangon.
- Malfoynak nagyon élénk a fantáziája. Akkor inkább örökre itt maradok.
- Ennek ő fog a legjobban örülni. A titkai biztonságban és egy házisárkány is lesz a házban – nevetett Blaise. – És még rímelt is. Fenomenális vagyok.
- Nagyon vicces vagy. Régebben fele ennyire sem voltál ilyen.
- Régebben nem is ismerted a vonzerőmet – nevetett a férfi, majd leült a lány mellé. – Szólj, ha esetleg szeretnéd megismerni.
- Régebben túlzottan nem is érdekeltél, amúgy most sem változott a helyzet.
- Biztos? Pedig szép pár lennénk mi ketten – kacsintott rá pimaszul Blaise.
- Ezt te sem mondod komolyan – nevette el magát gúnyosan a lány. – Volt egyáltalán olyan lány, akinek ez a stílus bejött?
- Nos, volt néhány.
- Blaise, muszáj neked minden nőt magadba bolondítanod? – jött be a szobába Draco.
- Miért talán féltékeny vagy?
- Ugyan mire? – nevetett Draco. - Talán csak nem arra a sok nemi betegségre, amit összeszedtél az évek során?
- Nem erre gondoltam, hanem a sok hölgyre, akivel te nem feküdtél le – vágott vissza Blaise, majd végigsimította Hermione kezét, aki gyilkos pillantást vetett rá. Mindig is utálta, ha egy férfi ilyen bizalmasan viselkedett vele, amikor nem is voltak kapcsolatban.
- Aki veled lefekszik az nem hölgy – jegyezte meg Draco és lássuk be a mondanivalójában több volt az igazság, mint azt az ember gondolná.
- Veled meg tíz éve senki sem feküdt le. Melyik a nagyobb szégyen? – húzta fel a szemöldökét Blaise, s úgy gondolta ezzel végre megnyerte a vitát.
- Na, fiúk, elég legyen már! – szólt közbe Hermione. – Lassan idegbajt kapok tőletek.
- Tudok egy jó megoldást – mondta gúnyosan Draco.
- Mi lenne az? - kérdezte ingerülten a lány.
- Egy emlékmódosító bűbáj és semmire sem fogsz emlékezni. Gyors, fájdalommentes és garantáltan hatásos. Az idegeidnek biztosan jót tenne.
- Hányszor mondjam már, hogy nem akarom! – fortyant fel Hermione.
- Nagyon makacs vagy Granger.
- Te meg nagyon ostoba, ha azt hiszed, hogy segítek megfogni a dolgok könnyebbik végét.
- Majd én megmondom, hogy mit segíts megfogni – nevetett Blaise és közelebb húzódott Hermionéhoz. – Nincs olyan messze a szobám a tiédtől.
- Ha nem fejezed be a nyomulást, akkor esküszöm, megátkozlak! – fenyegette meg a lány.
- Miért vagy ilyen kemény velem sellőlány? – duruzsolta Blaise. – De tudod, én szeretem az erős nőket.
- Blaise, most már fejezd be! – szólt rá Draco is.
- Köszönöm – nézett rá hálásan Hermione.
- Kérlek. Néha engem is nagyon idegesít – nyomatékosította kérését a házigazda. Legalább egy dologban egyetértettek.
- Mi a bajotok velem? – tette fel a nyilvánvalóan felesleges kérdést Blaise.
- Semmi – válaszolták egyszerre, de természetesen nem volt igaz.
- Hihetetlen – morogta Blaise. Ekkor szörnyű nagy csattanás hallatszott az emeletről.
- Mi a fene lehetett ez? – kérdezte Hermione. De amikor kimondta, egyből tudta, hogy valószínűleg terve célhoz ért.
- Megnézem – mondta Blaise, majd elindult a folyosón. Draco és Hermione egymásra néztek, aztán követték a férfit egészen addig, amíg el nem értek ahhoz a szobához, amiben pár napja Hermione készített egy zsupszkulcsot. A szoba közepén egy hálóban fekete alak mocorgott.
- Merlin rühes szakállára! Szedjenek már ki innen vagy megátkozok mindenkit? – kiabálta kétségbeesetten a csapdába esett taláros férfi.
- Piton professzor? – kérdezte Blaise hitetlenkedve és majdnem kiejtette a pálcát a kezéből.
- Én is örülök magának, Zabini, csak engedjen ki innen!
- Ki az ördög hívta magát ide? – szólalt meg kis hatásszünet után Draco.
- Kérdezze, Grangert!
- Mi az ördög tartott ilyen sokáig? – kérte számon a késedelmet Hermione, majd meglökte a hálót. Az igazgató úr egy laza kört írt le szobában.
- Most kaptam meg a levelét.
- Azt hittem nagyon nehéz megfogni egy átkozott zsupszkulcsot – emelte fel a hangját a lány.
- Mi jogosítja fel, hogy így beszéljen velem? Ki is rúghatom, ha akarom.
- Akkor ezt a Wizengamot előtt fogjuk tárgyalni – gúnyolódott. – Nem kell emlékeztetnem a munkaszerződésem részleteire. Akarja, hogy segítsek?
- Igen.
- Akkor ne beszéljen így velem! – kiabált Hermione és újra meglökte a hálót.
- Csillapodjon le! – morogta Piton. – Mit gondol miért jöttem rögtön ide?
- Egy diákunk eltűnt és én vagyok az egyetlen szemtanú.
- De jó magának – jegyezte meg gunyorosan. – Viszont ez édeskevés információ és a rablók nyomai már teljesen kihűltek.
- Nem akarom, hogy maga itt legyen - szólalt meg Draco.
- Malfoy, maradjon csendben! Majd én eldöntöm, hogy mikor van rám szükség és mikor nem.
- Különben levon a házamtól pontokat? – vágott vissza. – Takarodjon innen és inkább máshol intézkedjen. Mondjuk hívhatná az aurorokat.
- Ne legyen gyerekes! Mondja, Granger mit látott?
- Na, ez a probléma.
- Kitörölték az emlékezetét - sóhajtott Piton, de még mindig a hálóval küzdött.
- Igen. Maga egy zseni.
- Hé! – szólt közbe Draco.
- Mit akar Malfoy?
- Ez az én ügyem! – mennydörögte, egyszerűen nem bírta elviselni, hogy mindenki bele akar kontárkodni az életébe.
- Egyáltalán nem. Az édesanyja megkért rá, hogy vigyázzak az unokájára. Az ügy éppen annyira az enyém is, mint a magáé – morogta Piton. – Engedjenek már el!
- Remek – morogta férfi, majd kiment a szobából.

hozzászólások: 0