6. fejezet
Draco és az emlékei

Draco összezavarodva és dühösen állt a folyosón nem messze attól a szobától, amiben az antik bútorokon kívül, egy bűvös hálóban raboskodó Piton professzor is helyet kapott, nem is beszélve Blaise és Hermione párosról. Micsoda képtelen helyzet- gondolta és nekidőlt a falnak, majd beletúr a hajába. Lecsúszott egészen guggoló helyzetig. Már elege volt ezekből az izgalmakból. Egyszerűen csak vissza akarta kapni a fiát, de erre csak a régi emlékeket kapta vissza, amikről azt hitte már régen elfelejtett.

Itt volt az az ember, akit a legkevésbé sem akart újra látni. Miért kellett, hogy így alakuljon? Egy rég nem látott tanár, barát és áruló- ezekkel a szavakkal tudta leginkább jellemezni Pitont. Minden napra és cselekedetre pontosan emlékezett, ami a háborúban történt. Potter győzelemre segítésében benne volt a keze Pitonnak is. Őt pedig elárulta és miatta majdnem megölték. Újra feltörtek a régi emlékképek, mintha egy kényszerítő erő hozta volna elő őket. Merlinre, milyen fiatal is volt akkor, s tudatlan.

Apja akkor börtönben volt még és nem tudta, hogy mit kellene tennie. Egyedüli férfiként a családban, anyjával kiszolgáltatva és félelemben teltek a napok. Mit is tehettek volna? Anyja soha nem volt olyan karizmatikus egyéniség, aki egyedül meg tudta volna mindegyiküket védeni, sőt nem volt halálfaló sem. Aztán egy nap jött Bellatrix néni és Voldemort elé vitte Dracót. Minden percre emlékezett abból a találkozásból. Voldemort felajánlott egy lehetőséget, de nem várt rá választ, sőt inkább parancs volt, mintsem ajánlat.

Nem volt menekvés vagy választás, másnapra már karján viselte a Sötét Jegyet. Ugyan undorodott az egésztől, de anyja előtt mégis azt tetette, hogy fenemód büszke magára, mert követte a családi hagyományt. Narcissát nem volt könnyű megtéveszteni. Mindketten tudták milyen kötelezettséggel és veszélyekkel jár ez. Egyedül abban bízhattak, hogy Merlin velük lesz.

A jegy végérvényesen Draco bőrébe égett. Az ezután következő események már csak villanásokként megélt hónapok voltak. Nem is tudta, hogy egyáltalán mit is vártak tőle és egyáltalán hogyan hajtotta végre a feladatokat, amikkel Voldemort bízta meg. Piton nem segített neki, sőt megnehezítette a dolgát. Hiszen Pitont a család jó barátjaként tisztelte, mert mindig mellette állt. De ebben a nehéz időben koránt sem. Végignézte, ahogy Voldemort halálfalót csinált belőle. Igen, várt tőle némi a támogatást, mint mindig, de csalódnia kellett. Végül édesanyja törhetetlen esküje mindent megváltoztatott.

Draco hatalmas terhet vett a nyakába, ami napról-napra egyre csak nyomasztotta. Dumbledore elleni merénylet és a halálfalók kastélyba juttatása lett a legfontosabb célja. Aludni alig tudott és rémálmok gyötörték. Túl fiatal volt még ehhez, de ez senkit sem érdekelt. Voldemortot pedig üdítette a tudat, hogy a fiatal Malfoy elvégzi helyette a piszkos munkát, Piton pedig a háttérből segít a fiúnak.

Aztán eljött az a nap, amikor sort kellett keríteni az akcióra. Dumbledore irodájában jött rá végérvényesen, hogy ő nem az a kegyetlen halálfaló, akinek magát gondolta. Nem tud hidegvérű gyilkos lenni. Késő volt már akkor, túlságosan is késő. Csak a vakító zöld fényt látta maga körül és Pitont, aki megölte az igazgatót. Menekülnie kellett Roxfortból és rettentően el volt keseredve. Az események csak sodorták, egyre nagyobb volt körülötte a sötétség.

Amikor a leginkább nem számított rá, mindennek vége szakadt. Olyan könnyedén szabadult meg Voldemorttól, amilyen könnyedén a Sötét Jegyet kapta a karjára. Felmentették tettei alól, mivel egyértelmű volt, hogy kényszer hatása alatt cselekedte mindazt, amit tett. De ez Dracót ez nem nyugtatta meg. Nem csak őt mentették fel ekkor, hanem Pitont is.

Dumbledore utolsó üzenetében beismerő vallomást tett, miszerint Pitont kényszerítette arra, hogy megölje őt. A bíróság persze kivizsgálta az ügyet, Pitont igazságszérummal vallomásra bírták és végül szabadon engedték. Később pedig felkérték a Roxfort irányítására. Senki sem kérdőjelezte meg a döntést, bár néhányan nem örültek neki. Aztán a Roxfort példás működése elsöpörte a maradék kételyeket.

Dracón viszont senki sem segített, csak sodródott az emlékei között. Hibába nem ítélték el, de nem tudott szabadulni attól a sok szörnyűségtől. Az első pár évben rémálmok gyötörték. Igyekezett megszabadulni mindentől, ami a háborúra emlékeztette. Maga sem tudta, hogy mit kellene tennie. Fiatal volt és túl korán élt meg olyasmiket, amit nem akkor kellett volna.

Szülei próbálták kihozni a mély sötétségből, fiúk teljes mértékben magába zárkózott. Utolsó lehetőségként azt javasolták neki, hogy házasodjon meg. Igaz a választás lehetőségét Dracóra bízták, de végül rájöttek nem mehet ez így tovább. Astoria Greengrassra esett végül a család választása. Ugyan a fiatalok kedvelték egymást, mégsem volt meg köztük a szikra. Mégis reménykedtek Draco ki fog lábalni a depresszióból. Amikor elvette Astoriát a szülők azt hitték most már minden a helyére került.

Igazi változást Darius születése hozott Draco életében. Végre újra olyan embernek érezte magát, aki két lábbal áll a földön. Mindent megtett a fiáért, megpróbált neki mindent megadni, amit csak akart. Egyedül az anyát nem tudta pótolni Darius életében. Most pedig el akarják venni tőle a fiát és ezt nem akarta hagyni. Felgyülemlett benne a düh és visszarohant a szobába, majd hatalmas lendülettel berontott a helyiségbe. Szinte kiszakadt az ajtó a tokjából.

Blaise megijedten félreugrott, de pont rosszkor és Piton kiszabadítása azzal ért véget, hogy a professzor ülepe fájdalmasan találkozott a padlóval. A férfi mentette a menthetőt, azonnal felkelt a földről és azonnal leporolta a talárját, majd dühösen meredt Blaise-re.
- Merlin vigye el a pálcáját, Zabini!
- Kussoljon professzor! Nélkülem itt nem fog senki sem döntést hozni - jelentette ki Draco.
- Drága barátom, már nagyon vártunk - sóhajtott Blaise és a szíve tájékát masszírozta.
- Öntelt kölyök - köpte Piton, majd feltápászkodott a földről.
- Miért akarja, hogy darabokban küldjem vissza a Roxfortba? - mondta hidegen Draco és jelentőségteljes mozdulattal az igazgatóra emelte a pálcáját.
- Malfoy, neked nincs egy csöppnyi sütnivalód sem? - nevetett hidegen a lány. - Piton az egyetlen, aki segíthet neked és te csak húzod itt az időt. Fájdalom beismerni, de ő a legjobb legilimentor a varázsvilágban.
- Csak nem bókolni akar nekem? - kérdezte gyanakodva Pitont.
- Biztosíthatom, hogy nem táplálok maga iránt plátói szerelmet, tömény undort viszont annál inkább.
- Milyen bájos - nevetett hidegen Piton.
- Szóval Malfoy, légy olyan kedves és gondolkodj!
- Granger, kuss legyen!
- Így nem beszélhetsz velem! - emelt rá pálcát a lány.
- Úgy beszélek, ahogy akarok. Ez az én rezidenciám és ti csak betolakodók vagytok.
- Még én is? - ugrott fel hirtelen Blaise a kanapéról.
- Jaj, fogd már be! - kiáltott rá Hermione és Draco egyszerre.
- Fogd már fel Malfoy, hogy segíteni akarok és ezért hívta ide Pitont is.
- Egyedül is menni fog! - erősködött Draco, majd villogó szürke szemekkel nézett a nőre.
Hermione egy pillanatra megdermedt és érdekes érzést tapasztalt a gyomra tájékán. Mintha valami megmozdult volna ebbe, amit ha hagyja, akkor valamiféle súlyos következményt von maga után. Hermione ezt inkább kezdődő hányingernek és utálatnak tudta be, ami csak olajként szolgált a tűzre.

Nem volt rá ilyen hatással eddig egyetlen férfi sem. Fogalma sem volt, hogy érezhet ennyi utálatot Draco iránt. A megjelenése, a gúnyos megjegyzései, szinte minden ingerelte. A férfi közelsége kicsit megijesztette, el akart menni onnan, de meg sem tudott mozdulni. A dühtől csak kapkodta a levegőt és azonnal válaszolt Dracónak:
- Oh, igen és úgy gondolod, hogy álmomban lopod el az emlékeimet? Ugyan, ne legyél már nevetséges!
- Mi lenne Miss Granger, ha egyszer csendben lenne? - javasolta Piton, aki időközben ülepét pihentette az egyik fotelban. Blaise is hasonló helyzetben pihent a másik ülőalkalmatosságon és Hermionét figyelte. Ugyan minden nőnemű lény valamiféle csodaként vonzotta, de a lány határozottan tetszett neki. A méreg okozta pír az arcán, volt a legszebb, ami díszíthette ezt a csodálatos formát. Eldöntötte, hogy csókot fog lopni a lánytól. De mindenekelőtt Pitont kellett lecsendesítenie.
- Ugyan professzor, hagyja beszélni! Egészen üdítő látványt nyújt Hermione így mérgesen- csorgatta a nyálát Blaise és felgyűrte az ingujját. A régi Sötét Jegy még mindig ott virított a karján, de valahogy kicsit színesebb lett és a koponya, a kígyó mellett, egy rózsát is tartott a szájában.
- Mi a jó futóféreg történt a jegyével?
- Micsoda?- kezdte Blaise, majd rájött. - Ja, hogy ezzel? Hát Voldi már nem trendi, ezért igénybe vettem egy gyönyörű lány segítségét.
- Hogy milyen?- kérdezett vissza Piton furcsa képpel.
- Voldemort már nem divat - emelte fel a hangját Blaise, mintha volt tanár süket lenne. – Nagyon nem jártas a professzor úr a mugli szlengben.
- Magát soha nem lehet kiismerni Zabini - sóhajtott Piton, majd megigazította talárját.
- Maga se panaszkodhat igazgató úr, új talár? Miért néz így, azt hitte senki sem veszi észre?
- A pimasz megjegyzéseit tartsa meg magának! - javasolta kimérten a férfi.
Hermione és Draco eközben még mindig egymás torkának szegezett pálcával állt a szoba közepén. Egyik sem volt engedni a másiknak, pedig így sokkal egyszerűbb lett volna a felállás. Piton és Blaise miután befejezték aprócska szójátékukat, kezdték unni a két fiatal csatáját, így hát cselekvésre szánták el magukat.

Blaise úgy gondolta, szavakkal sokkal inkább tud hatni rájuk, mint tettekkel, de miért is egyezett volna meg az elmélete Pitonéval, aki rögtön kezébe vette az irányítást.
- Capitulatus! - hangzott fel a varázsige, s a két pálca egyből Piton kezébe került. Draco dühösen meredt az egykori tanárjára. Hermione pedig bokán rúgta a diadalmasan mosolygó igazgatót.
- A szentségit, Granger! Miféle alpári mugli módszer ez? - ordított a professzor és dörzsölgetni kezdte a sajgó lábát.
- Adja vissza a pálcámat! - követelte a lány és felemelte az öklét. Nem sok választotta el attól, hogy kiüsse a professzort. Az igazat megvallva régi álma volt ez, de tudta, úgysem lenne elég mersze péppé verni az igazgatót.
- Visszakapja, ha végre eldöntik, hogyan kezdjünk neki Darius keresésének - ajánlott ultimátumot Piton professzor.
- Jó! - szólalt meg Draco. - Nem bánom Granger maradhat. Maga professzor kiszedi a minket érdeklő emlékeket a lány fejéből, aztán úgy elhúz, hogy még a talárja se éri a földet! Különben Merlinre esküszöm Roxfort tetejére átkozom és foroghat, mint a szélkakas! Világos voltam?
- Eléggé - válaszolta epésen Piton.
- Így már sokkal jobban hangzik - szólt közbe Hermione.
- Kuss legyen, Granger!
- Fejezd be görény! - ripakodott rá Hermione. - Ha még egyszer így beszélsz velem, beverem a képed, te szemét!
- Tudok pár varázsigét, amivel elvehetem azokat az emlékeidet a beleegyezésed nélkül is. Ne hidd magadról, hogy olyan nagyon nagy varázserővel rendelkezel.
- Ha nincs pálcád, ne legyen akkora szád! Egyszer már találkoztál az öklömmel, most is megteheted - sziszegte Hermione és közelebb ment Dracóhoz, már érezte a férfi fújtatását, amitől az egész testét átjárta a feszültség.
- Griffendéles szuka! - mondta megvetően, de ő is hasonlóan érzett a lány közelében, mintha te lett volna elektromossággal és csak arra várt, hogy kitörjön.
- Mardekáros kurafi!- jött a válasz a lánytól.
- Érzi köztük a fojtott szexuális energiát? - jegyezte meg Blaise, de Piton nem is figyelt rá. Viszont Hermione és Draco annál inkább Blaise-re meredt.
- Befejezték? - kérdezte Piton.
- Igen - válaszolta Hermione és Draco duzzogva, majd eltávolodtak egymástól. Így nem érezték annyira egymás közelségét és azt a feszültséget sem.
- Végre - sóhajtott Blaise.
- Akkor elkezdhetnének az emlékek kikeresését.
- Ne feledje Professzor, ha bármi bajom lesz, gondoskodom arról, hogy megkapja az érte járó büntetést.
- Igen? - nevetett, s hangja olyan hideg és csípős volt, mint az őszi fuvallat.
- Ne aggódjon, mióta felvett mindig van egy B tervem arra az esetre, ha tenne velem valamit.
- Édes ez a bájolgás, de nem térhetnénk a lényegre? Valahol a fiam várja, hogy megmentsék.
- Rendben, Miss Granger, készen áll?
- Igen- válaszolta egyszerűen a lány.

hozzászólások: 0