9. fejezet
Malfoy kúria

Malfoy kúria parkjában sötétség és csend honolt. Minden a legnagyobb rendben volt, legalábbis a látszat ezt mutatta. Narcissa Malfoy teát kortyolgatva állt az ablak előtt és a tájat nézte. Kétségbeesését a nyugodtság álarca mögé rejtette, és próbálta tartani magát amennyire lehetett. Mindig is ezt tette, így nem okozott neki akkora terhet, hogy szokását fenntartsa.

Igazából ordítani szeretett volna, de ez soha nem tehette meg, mivel nem erre nevelték és amúgy sem ért el vele semmit sem. A Black család nevelése és a Malfoy család kínos, arisztokratikus követelményrendszere beleivódott a csontjaiba. A merevségtől nem tudott szabadulni. Csupán a magányban elszenvedett pánikrohamokat engedte meg magának, s ez volt talán az egyetlen jele annak, hogy valóban többet érez, mint amennyit a külvilág felé mutat.

Lucius halála még mindig kísértette, igazából nem dolgozta még fel. Mély ürességet érzett, amit semmi sem töltött be, csak kavargó sötétség, füst, véget nem érő szomorúság. Könnyek nélkül, emelt fővel viselte sorsát - úgy ahogy egy Black lánynak kell, úgy ahogy egy Malfoy feleségnek kell. Ámbár érezte nem sok választja el az idegösszeomlástól, ellenben amennyire lehetett mindenki felé a derűs arcát mutatta.

A düh, keserűség és a tehetetlenség egyre jobban felőrölte az idegeit. Kitaszítottnak is érezte magát. Már hónapok óta nem járt sehova, persze ezt nem közölte fiával. Minden ember úgy nézett rá, mintha rosszat tett volna. Tudta nem ellene szól ez a gyűlölet, hanem a férje és a fia múltban elkövetett tetteire irányul, de ezt mégsem tudta elviselni. Inkább visszavonult a kúria magányába, de ebbe kezdett lassacskán beleőrülni.

Jelen pillanatban unokája sorsa még inkább aggasztotta. Magát hibáztatta, amikor nyomást gyakorolt Dracóra Darius miatt. Úgy gondolta, hogy a fiúnak szüksége van egy kis levegőre és barátokra, hiszen annyira magányos és elhagyatott volt. Egyedüli gyerek lévén nem nagyon találkozott vele egykorúakkal. Zárkózott és visszahúzódó gyerek lett, akinek rengeteg begyógyulatlan lelki sebe volt. Narcissa mindig féltő aggodalommal vette körül, de mióta Dracóval elköltöztek nem tudta szemmel tartani.

Tudott a veszélyről, ezért is költözött el a fia. Viszont azt hitte megtett mindent, amit lehetett és biztonságban tudhatta Dariust. Mégis elrabolták a fiút. Fogalma sem volt, hogy fog a saját fia szemébe nézni. Léptek zaját hallotta a háta mögül, már előre tudta, hogy újra szembe kell néznie a férfival. Elcsigázva fordult el az ablaktól, majd egyenesen a szalonban álló Perselus Piton szemébe nézett, aki állhatatos tekintettel nézett vissza rá. Narcissa egy mély levegőt vett és köszönés nélkül belekezdett a mondanivalójába:
- Azt hittem megbízhatok benned, Perselus. Ezért is engedtem el az unokámat erre a kirándulásra.
- Sajnálom, Narcissa! Minden óvintézkedés ellenére megtudták, hogy hol van Darius – védekezett Piton.
- Tudod, hogy ez nem vigasztal! – emelte fel a hangját, majd levágta a csészét az asztalra, s a finom porcelán megrepedt, majd két darabra hullott.
- Tudom – hangzott a bűnbánó hang.
- Csupán ennyit tudsz mondani? Most mit javasolsz, mit tegyünk? – kérdezte Narcissa gondterhelten, aztán újra helyet foglalt a fotelben, s ezüstös szegélyű égszínkék talárját pár apró mozdulattal kisimította úgy, hogy a legapróbb gyűrődés se látszódjon a drága anyagon. Perselus mindig is csodálta a nőt kifinomultságáért. Mély levegőt vett és válaszolt a kérdésre:
- Először is várjuk meg a fiadat.
- Remek. Azt tudtad, hogy már hetek óta figyelik a kúriát?
- Volt egy ilyen sejtésem.
- Intézkedtem. Védővarázslatokat vontam a kúria köré, de ez akkor sem elég.
- Narcissa! – jött be Blaise nagy vigyorogva. – Szebb vagy, mint valaha. Mondd csak, hol tartjátok a juharszirupot?
- A konyhában valahol, drágám. Kérdezz meg egy manót! – mosolyodott el Narcissa.
Blaise-t mindig is fiának tekintette, de az utóbbi időben a fiú eléggé elkanászodott, már ami a vele kapcsolatos érzelmeit illeti.

Narcissa és a fiú anyja évek óta nagyon jó barátságban voltak. De amikor Nora Zabini egy váratlan betegségben meghalt, Blaise teljesen mértékben anyjai szeretet nélkül maradt. Narcissa, amikor csak tehette megpróbált támasza lenni. Ám a fiú az utóbbi időben kicsit elszemtelenedett, bár Narcissa biztos volt benne, hogy Blaise jó gyerek.
Elmélkedéséből Perselus Piton mogorva hangja zökkentette ki. Narcissa gyomra összerándult.
- Zabini, jobb lenne, ha nem viselkedne...
- Hagyd Perselus! Draco még nem érkezett meg? - váltott témát gyorsan.
- Aztán észre fogod venni, garantálom – nevetett Blaise.
- Megint kertészt kell hívnom? – kérdezte Narcissa.
- Meglehet – vigyorodott el akár egy csintalan kisfiú.
Narcissa továbbra sem tudott haragudni rá.
- Perselus, kérlek, átfáradnál velem a könyvtárba? Szeretnék négyszemközt beszélni veled.
- Ahogy akarod – bólintott gondterhelten Piton.
- Maradjatok, már itt sem vagyok – kacsintott Blaise, aztán már itt sem volt.

***

- Miért akartál velem négyszemközt beszélni? – tette fel Piton a fogas kérdést.
- Van valami, amit el kell neked mondanom.
- Mondd el akkor.
- Nem megy olyan könnyen, mint gondoltam.
- Narcissa, ismersz engem. Eljöttél hozzám, amikor a fiadnak segítség kellett. Esküt tettünk.
- Igen, de magamról beszélni még senkinek sem mertem.
- Nem vagyok se pszichológus, se jó barát, de tudod, hogy rám számíthatsz.
- Tudom – mondta halkan és az ablakhoz sétált.
- Elmondanád végre?
- Nem érzem magam biztonságban itt – szólalt meg újra-, Lucius évek óta gyűjtögette azokat a tárgyakat a fekete mágiás kísérleteihez és most meghalt. Én meg itt maradtam egy időzített varázsbomba tetején, ami bármelyik percben felrobbanhat.
- Mit akarsz, mit tegyek?
- Segíts megszabadulni innen.
- Narcissa kérlek, ne tedd még nehezebbé a dolgom!
- Tudom, tudom, a Roxfort igazgatójának lenni nagy felelősség, de ennyit igazán megtehetsz egy régi barátért.
- Már megtettem nem emlékszel? – mondta gúnyosan, majd leült az egyik fotelba.
Még élénken emlékezett az esküre, amit Draco védelmében tettek.
- Rendben, akkor megoldom magam – szólalt meg egy kicsit sértődötten.
- Hagyd, hogy segítsek! – ismételte magát újra kicsit nyájasabban Piton.
- Köszönöm, de nem. Hiba volt, hogy megkértelek rá – nézett rá Narcissa gondterhelten, aztán elkapta a tekintetét.
Pitont belül ugyan emésztette a bűntudat, de inkább nem szólt semmit. Jobb ez így, nem keveredik bele még egy bonyolult ügybe. Nem azért nem segített, mert magát védte, hanem mert semmi kedve nem volt ilyenben segíteni. Igen még mindig haragudott Narcissára, amiért kész helyzet elé állította Dracóval kapcsolatban és döntésük közrejátszott Dumbledore megölésében.

Biztos volt benne, hogy egy gyerek eltűnése nagy port fog kavarni és az aranyvérű társadalom megint fellázad. Nem lesz megint rend az biztos. El kell ezt rendezni minél előbb. Nincs más választása, vissza kell mennie a Roxfortba haladéktalanul. Nem bírt Narcissa problémájára koncentrálni. Soha nem volt jó ebben, azért nem volt komoly kapcsolata egyszer sem.

Narcissa kétségbeesetten próbált menekülni valami elől, ami már túlhatalmasodott rajta. A hallgatást végül a nő törte meg.
- El fogom adni a kúriát és el fogok költözni innen – jelentette be Narcissa. – Nem bírok tovább itt lenni.
- Megértelek.
- Nem igazán vagyok ebben biztos. Csak... Mindegy nem érdekes.
- A házamat szívesen kiadom neked, ha szeretnéd.
- Nem maradok Angliában – közölte nemes egyszerűséggel.
- Draco tud már róla?
- Még nem mondtam el neki, de talán nem is fogom.
- Megőrültél?
- Már közel állok hozzá.
- Ezt meg hogy érted?
- Sehogy – próbálta elterelni a szót. De belül annyira szeretett volna segítséget kérni valakitől. Végre megszabadulni a keserűségtől, viszont nem tudta, hogy megteheti-e. Már nem szorították korlátok közé, nem volt senki, aki a viselkedésért megbüntette volna. Bátorsága ellenben abszolúte nem volt.
- Jól van. Akkor befejeztük a társalgást.
- Igen.
- Rendben van – mondta Piton, de már abba akarta hagyni ezt az egész beszélgetést, mindig kínosan érezte magát egy nő jelenlétében. Megfordult és inkább a kilátást nézte.
Narcissa mély levegőt vett és próbálta tartani magát. Felgyorsult a szívverése és kipirult. Pedig most nem is volt ideges, nyugtató teát is ivott, ami mindig segített neki. Egyre gyorsabban vette a levegőt és várta, amíg elmúlik ez az érzés. Perselus figyelmét újra a nőre szegezte, aki próbálta tartani magát, de görcsösen markolta az asztal szélét. Erős mellkasi fájdalmat érzett
- Jól érzed magad?
- Igen – hazudta. – Csak fáradt vagyok.
- Nem vagyok ebben olyan biztos. El kellene menned egy gyógyítóhoz.
- Nincsen semmi bajom – válaszolt egy kicsit ingerülten.
- Nekem nem úgy tűnik. Ha gondolod, akkor keress meg Roxfortban és főzök neked egy erős nyugtatóbájitalt.
- Megfontolom, de most, ha magamra hagynál egy percre azt megköszönném.
- Ahogy kívánod – hajtott fejet aztán kiment az ajtón.
Narcissa lecsúszott a földre és kiengedett néhány keserű könnyet. Pár perc múlva újra képes volt uralni magát, de azt biztosan tudta, hogy már nem mehet ez így tovább.

***

A kúria parkjának csendjét női sikítás zavarta meg. Hermione és Draco egy hatalmas sártengerben landolt. A lány érezte, hogy karja egy kőnek ütődik, majd iszonyatos fájdalom hasított bele és felkiáltott. Draco szitkozódva terült el a sárban. Mindent beterített a sár, még a láthatatlanná tévő köpeny is láthatóvá vált. Draco erős késztetést érzett, hogy képen törölje Grangert, de a "nőt nem ütök meg"- elve ebben megakadályozta.

Közvetkező gondolata az volt, hogy amint megtalálja Blaiset, akkor meg fogja átkozni. Már nem először csinálta ezt vele. Ismerte azokat a pontokat, ahova hoppanálni szokott és valamivel mindig meg szokta lepni, bár a megfelelő időpontot sosem tudta eltalálni. Végre elérkezett a nap, amikor Zabini végre megkapja méltó büntetését és megfizet a gonoszságaiért. De Draco cseppet sem ártatlan gondolatait Hermione még mindig erősen zavarta a sivításával.
- Megtennéd, hogy nem visítasz a fülembe? – mondta ingerülten és oldalba lökte Hermionét, aki szintén elterült a sárban.
- Hogy lehettél ekkora nagy marha! Többet soha nem engedem, hogy velem hoppanálj! Azt hiszem eltörött még a karom is – üvöltötte ingerülten a lány és ép kezével egy halom sárdarabot dobott Dracóra, amivel beterítette a férfit.
- Nem vagy te normális, Granger! – jegyezte meg ingerülten Draco egy halom sárral és fűcsomóval a hajában.
- Te se vagy éppen az épelméjűek vezetője, Malfoy! – bókolt neki Hermione.
- Gyűlöllek te sárvérű! – folytatta a cseppet sem szerelemtől fűtött csevejt a férfi.
- Én is téged!
- Na ezt megbeszéltük – fújta ki magát Draco, aki egy kicsit lenyugodott. – Mutasd a kezedet!
- Szó sem lehet róla! – sziszegte a lány.
- Segíteni akarok! – erősködött a férfi, bár a lány kajának rángatása nem éppen a segíteni akarásról árulkodott.
- Vedd le rólam a kezed te idióta vadászgörény! – ütötte meg a lány a férfit.
- Olyan kákalagagyú vagy, Granger, hogy az már fáj! Meg akarom gyógyítani azt az átkozott kezedet, de te itt ellenkezel velem. Magad sem tudod, hogy milyen nehéz nekem ekkora szívességet tenni egy sárvérűnek, aki miatt elrabolták a fiamat! - üvöltötte. - Oh, hogy Merlin nyilai álljanak beléd!
- Te átkozott denevérfajzat! Nem miattam rabolták el a fiadat, hanem miattad és a tetves családod miatt. Vagy talán nem emlékszel Voldi bácsira? Biztosan a térdén lovagoltatott még kiskorodba, de csak ejtett volna le téged. Nekem csak annyi a bűnöm, hogy rosszkor voltam rossz időben. Barom!
- Mocskos sárvérű szuka! – sziszegte dühösen.
- Elegem van belőled! – mondta Hermione és pálcát fogott Dracóra.
- Tedd le azt a pálcát!
- Mert mi lesz?
- Még nem tudom, de tuti meg fogod bánni.
- Kész vagyok teljesen – mondta fásultan Hermione, majd leült egy kőre.
- Szóval hagyod, hogy segítsek? – kérdezte olyan nyájasan, ahogy csak tudta, és amitől még nem fordult fel a saját gyomra.
- Igen – sóhajtott Hermione. Draco megvizsgálta a lány kezét. Elmondott egy varázslatot, amitől megszűnt a fájdalom és a csont összeforrt. Nagyon büszke volt magára, hogy még emlékezett a varázslatokra. Gyógyítónak készült, két évig tanult is, de apja megvonta tőle a támogatást. Bár Darius és az ötletei mellett neki is résen kellett lenni. Már egészen profi módon látott el sebesüléseket.
- Köszönöm – mondta a lány aztán elindult előre.
- Nagyon bátor vagy, hogy egy varázslatokkal védett kúria parkjában csak így sétálgatsz.
- Mitől kellene félnem? Én is boszorkány vagyok, tudom hova nem szabad mennem. Aúúú! -
A varázslat megégette a vállát. Még ennyire sosem
- A jó bicegócos anyját!
- Én szóltam és ne beszélj csúnyán basszus – morgolódott Draco. - Engedj előre asszony, ha nem akarod sült krumpliként végezni.
- Apád oda volt a McDonald's-ért?
- Miért?
- Semmiért – szólt vissza ingerülten.
- Miért kell neked ennyire ellenségesnek lenned mindenkivel?
- Neked miért kell seggfejnek lenni mindenkivel?
- Én legalább tudom magamról, hogy nem vagyok tökéletes.
- Igen? Én is tudom rólad – riposztozta a lány, de legalább Draco annyit elért, hogy már követte őt.
- Legszívesebben megfojtanálak a puszta kezemmel.
- Oh, remek, akkor az emlékeim legalább egy órán belül meghalnak velem együtt. Akkor meg soha nem fogod megtalálni a fiadat.
- Nem kell feltétlen a te segítségedre támaszkodnom.
- Miért mit csinálsz? Nekiállsz haverkodni Harry Potterrel?
- Ha csak ez a módja a fiam megtalálásának, akkor igen haverkodni fogok egy nyamvadt aurórral.
- Ha szerencséd van, akkor úgy is hatalmas szíve van és megbocsátja a görényviselkedéses, aztán boldogan segít neked.
- Milyen jó ötleteket is tudsz te adni – nevetett Draco, majd morogva hozzátette: - Hülye, hisztis, hárpia!
- Mit mondtál? – lángolt fel még jobban a düh Draco háta mögött.
- Semmit nem mondtam.
- Fülem azért még van.
- Agyad is lehetne.
- Neked is.
- Bejönnél az ajtón vagy magam vigyelek be?
- Nem kell a segítséged.
- Talán eltörjem megint a karod és akkor jobban éreznéd magad?
- Nem kell.
- Akkor fogd már be végre! – kiáltott rá Draco, s hangja visszhangot vert az épület csupasz falain. Szinte észre sem vették, hogy a Malfoy kúria előcsarnokába értek, sőt azt sem, hogy már Narcissa, Blaise és Piton is rájuk vár. Mindenkinek mogorva, mosolytalan volt az arca.
- Fiam! Örülök, hogy látlak, de örülnék, ha mindketten lemosnátok magatokról a sarat.
- Szervusz, anyám! Én is örülök.
- Mit keres itt ez a lány?- kérdezte Narcissa.
- Legszívesebben nem lennék itt – morogta Hermione.
- Szerencsétlen véletlen folytán belekeveredett az ügybe - magyarázta Piton majd tömény undorra hozzátette: - Ő vigyázott a táborlakókra.
- Már megbocsásson, igazgató úr. De az Ön szerény és alázatos személye tervelte ki a tábort és naivan Ön utasította el a felvetésemet, amit pár auror jelenlétéről szólt.
- Miss Granger, önnek is lehetett volna annyi esze...
- Kár a gőzért professzor, nem sokáig lesz igazgató, ha ez nyilvánosságra kerül. Legközelebb ön csak a Teszlek Süveget hozza majd az évnyitó ünnepségen és szépen visszaköltözik abba az átkozott pincébe a gyomorforgató dunsztosüvegjei mellé. Remélem diákokat azért tájékoztatta a fejleményekről többé-kevésbé.
- Nem tudom, miért nem maga csinálja ezt, ha ennyire tudja. Egyébként mindent elintéztem, szóval boldog lehet.
- Végre valami, amit rendesen is tud csinálni.
- Abbahagynátok végre!? – csattant fel Draco és mérgesen nézett a veszekedőkre. - Koncentrálhatnánk a feladatunkra. Már elegem van ebből a sárkánytrágyából, ami itt van. Aki nem tud rendesen viselkedni, azt fellógatom és megetetem a hippogriffekkel.
- Azt megnézem, Malfoy, hogy mikor fogsz egy hippogriff közelébe menni.
- Elég legyen! – őrjöngött.
- Draco, jobb lenne, ha valami dühkezelő tanfolyamra iratkoznál be. Így lenne a legjobb mindenkinek – javasolta Blaise mosolyogva.
- Fogd be, Blaise! – sziszegte Draco.
- Elnézést, hogy félbe kell hagynom ezt a csevejt, de vissza kell térnem a Roxfortba. Senkinek ne szóljanak Darius eltűnéséről. Én megnyugtatom a kedélyeket, és megakadályozom, hogy a Reggeli Próféta felfújja az ügyet.
- Csináljon, amit akar, professzor – jegyezte meg Malfoy.
- És mit mondd én hova tűntem? – tette fel a jogos kérdést Hermione és csípőre tette a kezét.
- Még nem tudom – válaszolt elgondolkodva, majd elsötétült az arca és gonosz vigyor jelent meg az arcán, aztán újra megszólalt: - Mondjuk, azt mondom, hogy elbocsátottam magát.
- Nem jó ötlet.
- Jó akkor azt mondom tanulmányútra ment.
- Ez már egy kicsit jobban tetszik.
- Malfoy, ez a magáé! – szólt oda Dracónak Piton, majd odadobott neki egy kis üvegcsét, amiben Hermione emlékei voltak.
- Köszönöm.
- És most ha megbocsátanak – biccentett az igazgató aztán eltűnt a kandallóban.
- Végre elment – sóhajtott Hermione.
- Azt hittem hiányozni fog a csókja – incselkedett Blaise.
- Fogd be! - sziszegte a lány.
- Anya, meg kell találnunk valamit apa dolgai között.
- Még éppen időben érkeztél – közölte vele Narcissa és egy kulcsot nyomott a kezébe.
- Ezt meg hogy érted?
- Majd megtudod. Keresd meg, amit kell. Jobb, ha én erről nem tudok többet, mint ami szükséges. Értesíts, ha minden rendben lesz és Darius biztonságban van ismét.
- Rendben – bólintott Draco. – Álljatok egy kicsit hátrébb!
Draco egy varázsütésre olyan rendetlenséget csinált a szalonban, amilyet Hermione még nem látott. Gyanította, hogy Narcissa haja is égnek állt volna a szép holmik halmazán, ami most a sarokba került. A padlót fedő vastag szőnyeg felcsavarodott és egy fekete ébenfa ajtó jelent meg a helyiség közepén.

Hermione tett egy lépést, de hatalmas meglepetésére egy halom elvarázsolt kard ugrott ki a kőpadlóból és fenyegetően csillantak meg a fényben. A lány egyből tudta, hogy aktiválta a bejáratot védő átkot. Magában elnyomott egy szitkot.
- Nagy ötlet volt ez, Granger! – mordult rá Draco. – Megvárhattad volna, míg hatástalanítom a védőbűbájt.
- Miért akarsz mindent az én nyakamba varrni?
- Mert hülye vagy azért! Mit gondolsz apám nem védte éppen eléggé a kúriát?
- Jó elismerem, nem gondoltam erre. De állj hátrébb!
- Minek?
- Majd meglátod - mosolyodott el a lány és előhúzta a pálcáját.

hozzászólások: 0