13. fejezet
Éjszaka a múzeumban

Harry késő esete ért be a Roxfortba. Kimerítő sétát tudott a háta mögött, mivel hoppanálni nem tudott közvetlen Roxfortba és az iskola kandallójába sem tudott eljutni. Valami átmeneti hop hálózat problémáról írtak a Reggeli Prófétában, de még mindig nem történt semmi változás. Harrynek nem volt ellenére a gyaloglás, viszont már megszokta, hogy mindenhova hamar odaér.

Belépett a nagy tölgyfa ajtón és megrohanták egyből az emlékek. Elég régen volt itt ezt be kellett látnia. Milyen szép emlékek kötötték ehhez az iskolához. Nagyon remélte, hogy fiának is lesznek szép emlékei, szerez majd ugyan olyan jó barátokat, ahogy régen ő. Emlékezett rá, hogy mennyire elhagyatottan érkezett ide, de nem akart nosztalgiázni most.

Nem telt bele sok idő, már meg is érkezett Piton irodájához.
- Jelszó? – kérdezte a kőszörny.
- Piton egy denevér. – Persze nem ez volt a jelszó, de olyan jól esett neki kimondani.
- Jelszó?
- Jól van, jól van. Mit is mondott? Bezoár. – Egyből megnyílt előtte az út Piton irodájához. Harry fáradtan felsietett a lépcsőn és kopogtatott be az ajtón.
- Tessék – szólt bentről a jól ismert hang.
- Jó estét! – köszönt.
- Magának is, Potter.
- Remélem, örül, hogy ilyen későn iderángatott.
- Rettentően. De vannak fejleményeim.
- És mik lennének azok?
- Mindjárt elmondom, csak ezt még be kell fejeznem – s kiadott pár utasítást a pennának, am az elküldendő leveleket címezte meg. Kopogtatást hallottak kintről. Piton összehúzta a szemöldökét.
- Tessék!
- Jó estét, Piton professzor – jött be Blaise nagy vidáman. – Oh, szervusz, Harry, hogy van a család?
- Szia, Blaise! Köszönöm jól vannak. Régen olvastam a jelentésed… – jegyezte meg egy kicsit kimérten.
- Igen tudom, de ezt most hagyjuk. Úgy tudom a Vén Dene… bocsánat, Piton professzornak vannak hírei.
- Hálás lennék, ha kis tisztelettel beszélne rólam, Zabini. Magának is könnyebb lenne, mivel nem kellene gondolkodnia a sértő megjegyzéseken – jegyezte meg Piton gúnyosan.
- Bocsásson meg, de tudja a megszokás… Mondja már el végre, miért rángatott ki egy délvidéki szépség ágyából?
- Darius megszökött – jelentette be érzelemmentes hangon.
- Ezt meg honnan tudja?
- Emily Huntertől kaptam nem olyan rég egy baglyot. Ki tudja miért engem keresett meg, de megtette.
- Hol van most Darius? – váltott egyszeriben komolyabb hangnemre Blaise.
- Most éppen a Foltozott Üstben vannak, de kellene valaki, aki elhozza őket Roxfortba.
- Rendben. Mind a ketten megyünk – mondta Harry.
- Malfoynak egyelőre nem kell erről tudnia.
- Ugyan miért nem? Halálra aggódja magát a fia miatt – horkant fel Blaise. – Magának még mindig kő van a szíve helyén, az agyában meg romlott bájital.
- Ez egy remek lehetőség, hogy végre kiderítsük ki a vezetője a Testvérek nevű szervezetnek.
- De ilyen áron? Draco így is segítene megkeresni őket. Mit gondol, maga szerint kockáztatná Dariust, hogy újra ilyen helyzetbe kerüljön.
- És maga Potter nem akar semmit sem hozzáfűzni? Meghallgatjuk nagyon szívesen.
- Ugyan mit mondhatnék? Ha az én fiamat rabolták volna el, akkor beleőrültem volna ebbe az egészbe. Szerintem is szólni kellene Malfoynak.
- Jól van nem bánom szóljanak Malfoynak. De ne engedjék, hogy abbahagyja a keresését. Még egy ilyen esélyünk nem lesz.

***

Hermione remegve kapaszkodott meg a mosdókagylóban. Még mindig rosszul érezte magát a százfüléfőzet miatt. Hányingere volt és szédelegve próbált erőt venni magán. Mély levegőt vett, majd lassan kifújta. Ettől kicsit megnyugodott, s szervezete kezdett megnyugodni. Nem is emlékezett, hogy ennyire szörnyű ennek az italnak a hatása. Malfoy ugyan mondta ez a megváltoztatott recept szerint készült és sokkal erősebb, mint az eredeti, de a mellékhatásait nem említette.

A lány összeszedte magát és belenézett a tükörbe. Egy sápadt arcú, sötétbarna hajú nő nézett vissza rá, akit egyáltalán nem ismert. Sokkal vékonyabb is – jegyezte meg fásultan magában, amikor ernyedten lógó ruhadarabjait nézte. Talán egy kicsit túlságosan is vékony és sokkal alacsonyabb, mint ő. Végigsimította a haját és próbálta megfelelően elrendezni. Kicsit furcsa volt neki az egyenes haj, mivel világ életében egy szénakazallal a fejét kellett megküzdenie.. Persze ez idővel változott és jobb is lett, de még mindig nem volt olyan amilyennek akarta. Azzal nyugtatta magát, hogy legalább már könnyebben bánik a hajával, mint eddig. Rekordidő alatt elkészült a fésülködéssel.

Mennydörgést hallott kintről és eleredt az eső. Szerette ezt az időt, mert az ágyban fekve mindig megnyugtatta az esőcseppek kopogása. Most nem élvezhette ezt ugyanis nemsokára Dracóval kell elmennie a múzeumban. Egyelőre fogalma sem volt Malfoy kinek az alakját fogja felvenni, de túlzottan nem is érdekelte. Bár reménykedett abban, hogy nem Perselus Piton lesz a kiszemelt, mert az már erősen meghaladta volna a képességeit. Fájdalmasan a gyomráta szorította a kezét és egy kicsit még forgott vele a világ is ráadásként.
- Granger, készen vagy már? – hallotta Blaise Zabini hangján megszólalni Dracót.
- Mindjárt – válaszolt ingerülten és a sajátjánál jóval magasabb hangon, amitől kirázta a hideg.
- Igyekezhetnél már.
- Két percet adj! Még mindig hányingerem van.
- Ne merj hányni, mert akkor elrontod a varázslatot! – szólt rá Draco. De Blaise hangján olyan furcsának tűnt ez a határozott, parancsoló hangnem.
- Igyekszem. De még mindig kavarog a gyomrom – próbálkozott némi részvétet kicsikarni Dracótól, de persze ez hasztalan volt.
- Igyál egy kis vizet és attól jobb lesz.
- Biztos vagy benne?
- Hazudnék én neked?
- Igen – válaszolta tömören a lány. – Sőt szerintem még rosszabbra is képes vagy.
- Na, jó rendben, igazad van, de most tényleg igazat mondok neked.
- Oké. – Hermione megengedte a csapot, majd ivott pár kortyot. A gyomra egyből sokkal jobb lett. Hihetetlen – gondolta -, végre tényleg nem akarta egy mardekáros átvágni. A roxfortban sok csintalan mardekáros gyerekkel kellett megküzdenie, bár bennük kicsit sem érezte azt a titokzatos és gonosz erőt, mint a régebbi korosztályokon.

Szótlanul meredt a tükörképére, majd vett egy nagy levegőt és kinyitotta az ajtót. Draco Blaise kinézetében olyan furcsán nézett ki. Teljesen nem hasonlított az eredeti Blaise Zabinire. Sokkal merevebb, kimértebb volt és a tetejében kimért felsőbbséges tekintettel mérte végig Hermionét.
- Úgy nézel ki, mint egy anorexiás penna.
- Te meg közel sem nézel ki úgy, mint Blaise.
- Miért? Pontosan olyan vagyok, mint ő.
- Olyan vagy, mint aki lenyelt egy flakon pótcsont rapidot.
- Nem vagyok merev - mondta mérgesen Draco.
- Ennél merevebb már nem is lehetnél. Kimondani sem szükséges a sóbálvány átkot, csak meglöklek és eldőlsz simán vagy kettétörsz.
- Miért most milyen legyek?
- Kicsit lazább. – Draco gondolkozott, majd egy hatalmasat sóhajtott. Megpróbálta felidézni magában Blaiset és a gesztusait.
- Gyere cica, menjünk sétálni! - kacsintott a lányra és huncutul elmosolyodott.
Hermione egy ideig csak nézett aztán kirobbant belőle a nevetés.
- Te nem vagy ép. Ez amúgy már túl sok – jegyezte meg, miután kapott végre rendesen levegőt. – Blaiseben van egy kis hanyag elegancia, érzékiség, tűz, amivel képes elbűvölni a nőket, de te nyilván nem értheted meg.
- Ne sértegess! – sziszegte gonoszul.
- Mert megmondtam, hogy nem leszel soha olyan, mint Blaise? Sajnállak, Malfoy – nézett rá sajnálkozó tekintettel, amitől Draco csak még jobban felhúzta magát.
- Nem kell bizonyítanom neked a képességeimet, Granger – mondta hidegen, majd közelebb ment a lányhoz, egészen közel, hogy Hermione érezte a leheletét a csupasz nyakán. – Sokkal jobb vagyok, mint Blaise.
- Hiszem, ha látom – nevetett a lány és úgy tett, mintha Draco semmilyen hatással nem lett volna rá. – Mégis mi lesz, ha észreveszik, hogy mennyire különbözöl Blaisetől.
- Majd, ha megkérdezik, akkor azt mondom, hogy Blaise unokatestvére vagyok.
- Ha lesz olyan, aki ezt elhiszi – mondta Hermione.
- De jobb, ha nem beszélsz.
- Miért?
- Mert olyan hangod, hogy legszívesebben kinyírnálak már most azonnal – morogta Draco.
- Honnan szedted ezt a hajszálat? – Hermione megpróbált kicsit halkabban beszélni.
- Blaisetől vettem kölcsön a főzetet. Nem tudom ő honnan vette. Biztos az aktuális barátnőjétől.
- Meglehet.
- Készen vagy?
- Rendben van. Akkor hoppanáljunk.
- Na, azt már nem. Én veled még egyszer nem hoppanálok ebben az átkozott életben. – Hermione dacosan meredt Blaisebőrbe bújt Dracóra, aki egy lesajnáló pillantást küldött felé.
- Van valami jobb javaslatod?
- Inkább én hoppanálok veled.
- Rendben – egyezett bele türelmetlenkedve Draco. Hermione kicsit undorodva kinyújtotta a kaját és Draco belekapaszkodott. A lány mély levegőt vett, majd egy halk pukkanással eltűntek a lakásból. Egy parkban bukkantak fel újra, ami igen csak tele volt emberekkel. Még szerencse, hogy ma varázslók és boszorkányok voltak csak a közelben, s muglimentesítve volt a környék. Valamiféle rendezvény volt, de Hermionénak fogalma sem volt miféle. Mindannyian egy látszólag bontásra ítélt épület előtt gyülekeztek, amit ha az ember figyelmesebben vizsgált meg, akkor egyből rájön, hogy az nem is olyan elhagyatott, mint amilyennek kinéz.

Egy szép boltíves kapu jelent meg a látogatók előtt, s amit beléptek kivilágított épület jelent meg egy rendben tartott park közepén. Közepén egy boszorkányt és seprűjét ábrázoló szökőkút kapott helyett. Draco már járt itt valamikor régen, legalábbis mintha így emlékezett volna, de nem tűnődhetett sokáig ezen, mert Hermione belekarolt és azonnal húzni kezdte befelé.
- Mi a bajod?
- Minél előbb be akarok érni – morogta Hermione. – Lazíts már, mosolyog vagy valami.
- De ne húzz magad után, mint egy ökröt! – méltatlankodott a férfi.
- Ha te annak érzed magad, akkor nincs ehhez mit hozzászólnom – nézett rá kihívóan Hermione, de nem lassított.
- Arcátlan fruska! – sziszegte Draco, majd próbálta tartani a lány tempóját.
Hamarosan az épület előcsarnokába értek, amikor az egyik biztonsági varázsló megállította őket:
- Valami probléma van? – kérdezte Draco.
- Uram, magát rendzavarás miatt kiutasították a múzeumból – Dracónak kezdett derengeni, hogy valószínűleg Blaise itt is elkövetett valamit.
- Ez lehetetlen – emelte fel a hangját.
- Koránt sem. Az sem, amit művelt a barátnőjével a kviddics története részlegünkön. Nem győztük kitörölni a látogató gyerek emlékeit. Tudja milyen kellemetlen volt ez? – pirított rá a férfi.
- Én nem csináltam semmit.
- Megkérem, távozzon! – szólt rá a biztonsági varázsló.
- Itt valami tévedés történt – próbálta Hermione menteni a helyzetet.
- Nincs itt semmilyen tévedés – bizonygatta a férfi, majd pálcát rántott. – Megkérem, Mr Zabini, fáradjon ki az épületből.
- De én nem csináltam semmit. A biztonsági varázsló nem hitt neki és azonnal intett pár kollégájának, akik elvitték Dracót.
- Elnézést kisasszony a kellemetlenségért!
- Hozzászoktam már- hazudta Hermione -, és ha megbocsát, most megnézném a kiállítást.
- Remélem, az incidens ellenére, azért jól fogja magát érezni.
- Én is remélem. - Azzal Hermione megfordult és elindult a folyosón. Próbált nyugodt lenni, de valahogy nem igazán sikerült neki. Tudta, hogy az, amit csinál nem éppen a leghelyesebb, viszont mindent meg akart tenni a cél érdekében. Meglepő ügyességgel verekedte át magát a tömegen, majd befordult a Merlin elnevezésű kiállítás felé.

Talárja ujjába rejtette el a pálcáját, amit most előrántott és néhány átokkal hatástalanította a termet védő bűbájokat, persze úgy, hogy ez senkinek ne tűnjön fel. Sóhajtott egyet, aztán nekiállt a feladatának és arra gondolt milyen jó is lenne ma az irodájában és Roxfortban lenni. De álmodozni most tényleg nem szabadott. Szíve hevesen dobogott. Rettentően irritálta a helyzet, főleg a szabályszegés miatt volt ideges és feszült.

Mindig szabálymániás volt és ebből az évek során nem engedett egy kicsit sem. Persze Harry Potter és Ron Weasley mellett sok-sok szabályt megszegett, de arra sosem gondolt, hogy pont Draco Malfoy miatt fogja a fogadalmait megszegni. Egy átkozott mardekáros – morogta magában. Ráadásul nem olyan régen még meg is ölelgette Dracót. Nem ismert magára. Ennyi erővel akár fekete mágiát is használhatna.

Próbált összpontosítani és elmormolni a varázslatot. Kezébe vett egy fadarabot, amit az egyik szobanövénye mellől vett el. Újabb varázsige következett, majd a fadarab tökéletes másolattá alakult át. A lány elégedett mosollyal nyugtázta a művét. Gyorsan visszaállította a termet védő bűbájt. Meg volt elégedve magával, remek munkát végzett és igazából olyan nagy bűncselekményt nem is követett el.
- Ugye milyen gyönyörű pálca? – szólalt meg egy férfi a háta mögött.
- Igen – rebegte Hermione rémülten, nagyon megijesztette az idegen.
- Bocsásson meg nem akartam megijeszteni – mentegetőzött a férfi.
- Semmi baj, csak belemerültem a csodálkozásba.
- Megértem – mosolyodott el a fiatal férfi, aki éppenséggel nem is nézett ki olyan rosszul.
Hermione visszamosolygott, majd nekiállt a táblát tanulmányozni, amin a pálca rövid történetét tüntették fel.
- Tudta, hogy ez az eredeti pálcáról készült másolat?
- Tényleg? – kérdezett vissza meglepetten, bár nagyon is jól tudta ezt.
- Csodálatos.
- Én most megyek. Örültem a találkozásnak.
- Várjon – szólt utána a férfi-, küldhetek önnek baglyot?
Hermione elpirult, de nem tudta mit mondjon, viszont rettentően szorította az idő.
- Sajnálom, barátom van.
- Oh, akkor bocsánat. De ha valami oknál fogva nem jönne össze, akkor keressen meg.
- De még a nevét sem tudom.
- David Raven.
- Nem fogom elfelejteni.
- Én sem tudom a magáét.
- Egyelőre nem árulom el – mosolygott rá Hermione. – Viszlát!

***
- Nekem jogaim vannak! – kiabálta Draco, amikor az őrök kitoloncolták a múzeumból.
- Sajnálom, uram, de már eljátszotta a lehetőségét.
- De nem én voltam – üvöltött Draco.
- Az igazgatóság és még néhány biztonsági varázsló szerint pedig ön volt az elkövető. Kérem, ne ellenkezzen! Nem akarom kihívni az aurorokat.
- Engedjenek már el! – kiáltotta.
- Sajnálom uram, ez a munkám és a kötelességem.
- Menjen a francba! - morogta Draco.
Az őr szótlanul elengedte aztán visszament a múzeumba. Draco úgy érezte magát, mint egy kivert kutya, akivel senki sem törődik. Rettentően dühös volt és már fontolgatta, hogy valamilyen átokkal az egész múzeumot a föld alá süllyeszti.
Draco még Blaise alakjában próbált megnyugodni. El sem tudta képzelni, hogy Blaise hogyan lehet ilyen gátlástalan. Bezzeg, ha a saját alakjában jött volna nem toloncolták volna ki egy múzeumból. Mélységesen fel volt háborodva. Remélte, hogy Hermione nélküle is sikerrel jár és megszerzi, amit kell. Már nem sok idejük volt hátra és a százfüléfőzet elveszti a hatását.

Draco haja világosodni kezdett, ezért okosabbnak látta, ha még távolabb húzódik az utcai lámpáktól. Óráknak tűnő percekig várakozott, mire a lány felbukkant a bejáratnál. Hermionén is látszottak már a saját vonásai. Ő sem volt éppen nyugodt. Ahogy kikerült a biztonsági varázslók látószögéből elkezdett futni. Már nagyon megbánta, hogy nem beszélték meg baj esetén hol fog találkozni Dracóval. A környék kihalt volt és sehol egy lélek sem lézengett az épület körül. Hermionét elfogta a pánik, a fejére húzta a csuklyát, mert észrevette, hogy a haja már kezd göndörödni.
- Itt vagyok – szólt fojtott hangon Draco.
- Hála Merlinnek! – mondta Hermione.
- Kétszer mentél el mellettem és nem vettél észre.
- A jó életbe, Malfoy! Miért nem vagy képes szólni?
- Mert nem akartam kiabálni. Amúgy is órákat vártam rád.
- Feltartottak.
- Kicsoda?
- Egy férfi.
- Nekiállsz pasizni pont egy terv kellős közepén? – pirított rá Draco erélyesen.
- Nagyon kedves volt és csak beszélgettem vele egy kicsit – vonta meg a vállát Hermione.
- De mi a fenének kell ismerkedni másokkal, amikor valami fontosat csinálsz?
- Neked, Malfoy, nem tartozom semmiféle számadással- vetette oda Hermione.
- Az a fickó lehet, hogy ellenség volt.
- Malfoy, ha nem ismernélek, akkor azt hinném, hogy betegesen féltékeny vagy.
- Miért lennék én féltékeny? Talán, mert Pitont smároltad le, és nem engem? Bottal sem piszkálnálak meg, Granger.
- Az érzés kölcsönös! – kiáltott Hermione.
- Akkor is hibát követtél el! – üvöltött vissza Draco.
- Mindegy. Megvan a másolat.
- Másolata- helyesbített Draco.
- Igen. De tűnjünk el innen, mert meghallottak
- Rendben. – Hermione megragadta Dracót, majd hoppanáltak a lakásába.

hozzászólások: 0