19. fejezet
Futóféregvadászat

Piton, Potter, Weasley, Malfoy négyes hangtalanul követte a botcsinálta professzort, akinek felvételét az igazgató már vagy ezerszer megbánta. Olyan sötét volt ezen az éjszakán, hogy alig láttak az orrukig. Világító bűbájt ugyan használtak, de csak módjával, nehogy lelepleződjenek, ám ettől nem kellett tartaniuk, Walter professzor éppen eléggé óvatlan és együgyű volt. Órák óta követték, vele együtt hoppanáltak és gyalogoltak, de nem adták fel.

Mind a négyen gondolataikba burkolózva haladtak a kietlen tájon, maguk sem tudtál, hogy hová vezetik őket. Draco ugyan nem örült Piton jelenlétének, viszont kénytelen volt lenyelni a keserű pirulát, hiába égette a torkát. Ugyan az javított némiképpen a viszonyukon, hogy Darius biztonságban volt a Potter házban, így Draco megenyhült a professzor irányába. Egyedül azzal nem tudott mit kezdeni, hogy Harry Potternek lett az adósa, nem is beszélve Hermionéról, akit nem tudott sehova sem tenni. Az álma kísértette folyton, de mindig megfájdult a feje, ha emlékezni próbált, szóval inkább nem próbálkozott tovább.

Eközben Harry a családjára gondolt és nagyon remélte, hogy ép bőrrel megússzák ezt a kis kirándulást. Ha jól sejtette, akkor a Testvérek főhadiszállása felé haladnak, mások nem lettek volna olyan ostobák, hogy a Roxfort falai közé merészkedjenek. Csapdát szimatolt, de megpróbálta elhessegetni auror ösztöneit és azt, hogy túl kevesen vannak az akcióhoz.

Piton elszántan követette a nyomokat, amit a csalárd, agyalágyult professzora hagyott maga után. A férfit fűtötte a bosszúvágy, s némán megfogadta, hogy soha többet nem vesz fel olyat, akit le ne nyomoztatott volna. Az ösztönei Walter professzornál teljesen csődöt mondtak, ez pedig fenemód bántotta a hiúságát. Magában füstölögve haladt végig az úton.

Ront igazság szerint mindkét mardekáros jelenléte rettentően zavarta, ellenben nem kívánt ennek hangot adni. Mogorván rótta a kilométereket, de végül muszáj volt nyafognia egy keveset:
- Mégis mi a fenének követjük? Inkább kapjuk el…
- Nagy ötlet, Weasley, aztán te fogod vallatni? – morogta Draco. Irritálta a férfi oktondisága és legszívesebben megátkozta volna. Mivel tudott uralkodni magán, így erre nem került sor.
- Mert ez jobb, ha koslatunk utána – hangzott az ironikus megállapítás a vöröshajútól.
- Fejezzék már be! – szólt rájuk Piton türelmét vesztve. Esze ágában sem volt fegyelmezéssel, pesztrálással tölteni az estét. Weasley mindig képes volt bajt keverni, most sem volt ez másképpen. – Nem azért jöttek el velem, hogy fegyelmezhessem magukat. Merlinre, van éppen elég vásott kölyök, köztük a maguké, akit fegyelmezhetek.
- Nem is értem miért nem nősült meg soha… - elmélkedett Ron. – Aú!
- Már nem vagyok a tanára – vigyorgott Piton gonoszul a sötétben és eltette a füstölgő pálcáját. – Ezt vegye figyelmeztetésnek.
- Tudja, hogy bevihetném ezért? – kérdezte Ron dühösen, szemeit meregetve. Pitont nem lehetett üres fenyegetőzéssel megrémíteni, magában kinevette Weasley oktondi viselkedését.
- Akkor meg kéne magyarázni, hogy mi a fenét keresett velünk együtt egy titkos akción, amire nincs engedélye, sem utasítása, sőt még vészhelyzet sincs. Szerintem, gondolkozzon el ezen. – Piton hangja hideg volt, és töményen át volt itatva iróniával. Az igazgató magában újra csak mosolygott Weasleyn, korábban említett meggondolatlan, cseppet sem aurorhoz illő észjárásán.
- Ez igaz – ismerte be Ron. Piton megforgatta a szemeit és fogalma sem volt, hogy hogyan lehetett tökkelütött tanítványából auror.
- Ron, megtennéd, hogy lehiggadsz egy kicsit? – kérte Harry barátját. – Nem hiányzik, hogy kirobbants egy veszekedést.
- Hát nem aranyosan kéri? – szólt oda Draco fojtott hangon Pitonnak, aki alig bírta elfojtani a nevetését. Ugyan az elfojtásban nagy gyakorlata volt, de aprócska jelét mutatta annak, hogy értékeli a humort.
- Malfoy, hallom ám, amit mondasz! – morogta Ron mérgesen.
- Miért vagy ilyen ellenséges velem? – kérdezte teátrálisan Draco.
- Költői kérdés volt ez remélem – sziszegte dühösen.
- Ez egy véresen komoly kérdés volt. – Draco továbbra is játszotta a ravasz, felvágós mardekáros szerepét, ami sokkal jobban szórakoztatta, mint azt előre meg tudta volna jósolni.
- Az udvarlást hagyják későbbre! A célszemélyünk megmozdult. – És valóban Walter professzor közel egy órányi szöszmötölés után elindult két magasra nőt tölgyfa között, aztán eltűnt a homályban.
- Mi a Merlin töke… - hördült fel Ron meglepetten. A többiek nem kommentálták az esetet, de rosszallóan figyelmeztették.
- Azt hiszem tudom, hogy hova mehetett – mondta Draco színtelen hangon.
- Akkor megosztanád ezt velünk is? – Draco nem válaszolt a kérdésre, hanem tétovázás nélkül egyből a férfi után iramodott, s egy pillanat alatt eltűnt a tölgyfák között meghúzódó rejtekhelyen keresztül.
- Muszáj nekünk is menni? – kérdezte Ron egy fintorral.
- Igen – válaszolt egyszerre Piton és Harry kimérten. Ron megvonta a vállát, aztán mind a hárman elindultak. Draco már a túloldalon várta őket ragyogó napsütésben fürdő réten.
- Nos, Merlin temploma megvan – jegyezte meg a Harry. – Aztán hogyan tovább?
- Még egyelőre fogalmam sincs. – Draco az árnyékba húzódott, de ez hasztalan volt, mivel bármikor megláthatják őket. A célszemély valószínűleg ismert egy másik utat is, ahol nyom nélkül be tudott jutni.
- Fura egy hely – vágott egy fintort Ron.
- Még furábbak, akik itt vannak – jegyezte meg Harry. A smaragdzöld gyepen néma áhítatba burkolózó fehérköpenyes alak sétált. Néhányan elmélyült társalgásba merült társával, mások ismeretlen dalokat énekeltek vagy felolvastak egymásnak. – Olyan, mint valami elmegyógyintézet.
- Nem áll messze az igazságtól, Potter – magyarázta mogorván Piton. – Évek óta ide küldik azokat a varázslókat, akik veszélyesek a társadalomra, de nem valók az Azkabanba, van köztük jó pár hibbant is. Persze ide sem kerülhet be mindenki.
- Sosem hallottam még erről – szólt közbe Ron.
- Ezen nem is csodálkozom – replikázott Piton, miközben néhány varázslatot végzett el saját magán.
- Ha valami baja van velem, akkor azt most mondja meg – morgott Ron ismételten, de észre sem vette, hogy eközben Piton már eltűnt a látószögükből.
- Ron, kérlek, hagyd abba! Nem veszekedni jöttünk. Különben is én azon aggódom, hogy ezek egyre közelebb jönnek hozzánk.
- Nyugalom, Potter, csak elbeszélgetünk velük! – mondta Draco csitítóan. – Inkább vegyél egy mély levegőt és nyugodj meg!
- Nem vagyok ideges, de akkor sem tetszik ez nekem. – A feléjük tartó csapat ekkor irányt változtatott, mintha valójában észre sem vették volna a betolakodókat. Egy fehérruhás nő vált ki közülük és gyors léptekkel közeledett hozzájuk, a többiekkel ellentétben ő cseppet sem volt nyugodt. Draco szeme elkerekedett, amikor felismerte őt.
- Draco, miért jöttél ide? – kérdezte lélekszakadva nő. Megfogta a férfi kezét és belenézett a szürke szemekbe. Draco rettegést olvasott ki a tekintetéből.
- Pansy? Te mit keresel itt? – Draco elkerekedett szemekkel nézte Pansyt. Annyi kérdés fogalmazódott meg benne, amiket legszívesebben mind feltett volna, ha lett volna rá alkalma.
- Ez nem érdekes, de te mit keresel itt? – kérdezett vissza a nő és idegesen körbenézett. – Ki kell jutnotok innen, mielőtt ő meglát titeket.
- Kicsoda? Miről beszélsz?
- Nem néztél bele Hermione emlékébe? – tudakolta szinte hisztérikusan. – Oh, Merlin szentségére! Ha megtalál, akkor biztosan végez veled.
- Kicsoda? – Draco értetlenül nézett rá, Hermione emléke még mindig ott lapult valahol a zsebében.
- Hát Daphne. Hányszor próbáltalak figyelmeztetni, de soha nem talált meg a baglyom – sopánkodott Pansy. – Ki kell jutnotok innen! Kövessetek!
Azzal libegő fehér talárral elindult a cellák felé, ahol Blaise és Emily raboskodott.

***

Piton igazgatónak nem kellett messzire mennie egy kis ravaszságért. Mielőtt átjött a rejtett kapun kiábrándító bűbájjal rejtette el magát a kíváncsi szemek elől és álcázta életjelet, így senki sem vette észre. Magában tökéletesnek minősítette a tervét, ezen felül rém büszke volt magára. A három buggyant, akivel volt szerencsére eljönni, nem is foglalkozott vele, hogy egyáltalán ott van-e vagy nincsen. A régi tanítványa, Pansy, pedig, eléggé el volt foglalva a helyes út mutogatásával.

Draco, Ron és Harry ellenben vakon követték Pansyt. Az igazgató tisztes távolból mérte fel az eseményeket, s ráérősen bandukolt végig a végtelennek tetsző nyirkos folyosón. Egy percre sem tévesztette szem elől a társaságot, ha jól sejtette, hamarosan valami visszavonhatatlan fog történni.
- Mi folyik itt, Pansy? – kérdezte Draco gyanakodva.
- Daphne teljesen elvesztette az eszét, miután Asotirával összeházasodtatok – magyarázta fojtott hangon a nő. – A szülei ide küldték, hogy elvonulhasson a világtól.
- Ezt nem igazán értem – ráncolta össze a homlokát a férfi. – Többször is találkoztam vele…
- Nem fogolyként van itt – válaszolt a nő. – Vigyázzatok vele, mert Dracóra vadászik és nem lesz könyörületes.
- De miért akar engem megölni? Miért rabolta el a fiamat.
- Ide akart csalni, de azt nem tudom, miért akar megölni.
- Egy Malfoyt? – prüszkölt Ron. – Mennyi okot mondjak neked?
- Fogd be, Weasley! – sziszegte Draco idegesen és próbálta megfejteni azt, amit Pansy mondott neki.
- Akkor sem értem, hogy mire megy ki a játék – szólalt meg Harry is.
- Most nem is ez a legfontosabb – magyarázta a nő. – Minél előbb el kell mennetek innen.
- Addig nem, míg meg nem kapjuk, amiért jöttünk – vetette ellen Draco. Blaise és Emily nélkül nem akart elmenni innen.
- Nincs itt semmi, amiért érdemes itt lenni. – Draco nem válaszolt vissza neki; nem tudta, hogy egykori iskolatársa mennyit tudhat valójában, de nagyon szerette volna tudni. Megpróbált legilimenciát alkalmazni, viszont nem járt sikerrel.
- Gyertek utánam! Erre biztonságban kijuthattok innen – biztosította őket Pansy színtelen hangon. A férfiak nem szóltak semmit sem, de a gyanakvás szikrája feltámadt bennük. Mindhárman elővették a pálcájukat, és így folytatták a megkezdett útjukat a kihalt folyosón.

Aztán az út kettévált, s ők egy másik, sötétebb járatban indultak tovább. Fáklyák gyúltak ki a csupasz, nedves falakon, kísérteties hangja volt a vízcseppeknek, amik ütemesen potyogtak le a földre. Draco nagyon rosszat sejtett, de nem mert ennek a sejtésének hangot adni. Egyszeriben minden fény kialudt, s az egész járat sötétségbe borult.
- Capitulatus! – hangzott az átok és mindhárom pálca az égbe emelkedett. Aztán egy másik varázslat kibillentette Harryt, Ront és Dracót az egyensúlyából, végül már csak annyit vettek észre, hogy kattan a zár.
- Szállj le rólam, Weasley! Merlin szentséges testrészei rohadnának meg! – kiabálta Draco és próbált feltápászkodni.
- Ne mássz már bele a képembe! – méltatlankodott Ron, majd megütötte Dracót. – Bocs, de nem látok semmit sem.
- Menj már arrébb! – taszigálta a férfi türelmetlenül.
- Hé, várjatok, én is itt vagyok és valaki az én kezem fekszik – jelezte Harry.
- Bocs, de alig tudok mozogni – jött a válasz vörös hajú barátjától.
- A franca is! – csattant fel Draco még erélyesebben, és ekkor újra kigyúltak a fények a cellában.
- Titeket is átvágott? – kérdezte egy nagyon ismerős hang a sötétből.
- Blaise? Te vagy az? – tudakolta Draco és fájósan dörzsölgetve az egyik karját.
- Mégis kit vártál? Emily meg én egy ideje már várunk arra, hogy eljöjjetek értünk, de látom ezt feleslegesen várhattuk.
- Ki vágott át minket? – érdeklődött Ron fájós tomporát masszírozva.
- Hát Daphne – vágta rá Blaise egyből.
- Daphne? Mármint a sógornőmre célzol? – Draco már nagyon nem érett semmit sem.
- Ismersz még valaki mást is ilyen névvel? Igen, rá gondoltam egyébként. Csak szólok, nagyon szeretne téged megölni.
- De mi nem… - kezdte Draco, de Blaise rögtön a szavába vágott.
- Egy rémes bestia, és fogalmam sincs, mit akar tőlünk. Engem például azért akar megölni, mert nem feküdtem le vele. El tudod ezt hinni? – méltatlankodott Blaise. Emily eközben csak csóválta a fejét, mindig is tisztában volt Blaise önhittségével.
- Ez remek. – Draco más esetben nevetett volna ezen a mondatok, de most egyáltalán nem volt alkalmas a helyzet a humorizálásra. Ekkor szöszmötölést hallottak meg a zárnál, egy emberként rezzentek össze. Mindannyian feszült figyelemmel figyeltél a cellaajtót, ami egy kattanással kitárult.
- Micsoda hanyag bűbáj! – szólalt meg Piton tömény felsőbbséggel a hangjában. – Na, jöjjenek ki és tegyünk pontot ennek az ügynek a végére!
- Ezt meg hogyan csinálta?
- Varázsló vagyok, ne tátsa a száját, Weasley! Különben is, ha látok egy csapdát abba nem sétálok bele egyenesen. Nem tudom maguk milyen auror iskolát végeztek, de csapnivalóak az ösztöneik. Mielőtt maga is megszólalna, Malfoy, inkább meg se próbálja – gúnyolódott szokásához híven Piton. – Egyben van, Zabini?
- Nagyjából, kedves, hogy aggódik értem. Megtenné, hogy valamivel eltűnteti a fejemen lévő púpot?
- Nem vagyok jó tündér, hogy teljesítsem minden kívánságát – morogta a férfi és még csak eszébe sem jutott segítő jobbot nyújtani egykori diákjának.
- Akkor így hogy harcoljak? – méltatlankodott Blaise, némiképp jogosan, ha a varázsló etikai kódex szerint vizsgáljuk meg a helyzetet. De mindig is tudta, hogy Piton igazgató egy érdekes és felettébb csodálatos példánya a varázslótársadalomnak, így nem várt tőle sokat.
- Még csak pálcája nincsen, sőt senki másnak – vágott egy fintort Piton. – Nekem van egyedül, ez jelen esetben elég kevés.
- Ezt nem mondanám – szólalt meg most Emily és elmosolyodott. – Nekem még meg van a pálcám.
- Miért nem mondtad eddig? – hördült fel Blaise.
- Mert egyedül öngyilkosság bárkivel is szembeszállni. Ide ragasztottan a karomra és elrejtettem, amikor átváltoztattuk – mutatott a karjára, majd levette róla a kaméleonként változó színű pálcát.
- Ügyes – bólogatott Draco.
- Köszönöm – mosolygott rá a nőt.
- Legalább segíthettél volna rajtam – morogta a férfi és fájósan masszírozni kezdte a púpot a fején.
- Senki sem hitte volna ez, hogy ilyen gyorsan meggyógyultál – érvelt a nő jogosan.
- A tiszteletköröket hagyjuk későbbre. Zabini fejezze be, és induljunk! – Ekkor sikítást hallottak a folyosóról.
- Ez a nap egyre jobb és jobb lesz – fintorgott Ron.

hozzászólások: 0