21. fejezet
Újra Roxfortban

Hermione a következő napokat nagy nyugalomban és Roxfortban töltötte, szeretett akkor itt lenni, amikor még egy diák sem volt a közelben, így teljesen másnak hatott az egész épület. Az ódon kőfalak nyugalommal, csenddel segítették feldolgozni a nehéz napokat, nem is beszélve a kemény munkáról. Az összes évfolyam óravázlatát újra átdolgozta, kibővítette és szinte tökélyre fejlesztette – méltán büszke lehetett magára emiatt.

Persze Piton professzort azonban az őrületbe kergette az ezerféle változattal, amit az igazgatónak mindig jóvá kellett hagynia, és a férfi ezt már rém unalmasnak továbbá dühítőnek találta. Ez a történtek után cseppet sem érdekelte Hermionét, sőt némiképp elégtétellel töltötte el a professzor mogorva tekintete, s elképzelte, ahogyan a férfi órákon keresztül, egészen éjszakáig nyúlóan görnyed a pergamenek fölé. Sokszor még egy-egy oldallal meg is haladta a jogszabályban ajánlott terjedelmet. Mindezt természetesen nem azért, hogy főnökével kiszúrjon – erre a gondolatra Hermione gonosz vigyorra húzta a száját.

Ellenben a hír hidegzuhanyként érte, hogy Piton igazgató talán mégsem tartja jó ötletnek a házvezetői kinevezését, amire hónapokkal ezelőtt még rábólintott. A boszorkány először csak úgy gondolta ez megint valami áskálódás ellene vagy az óravázlatok miatti bosszúságra adott válasz lehet, de akarva akaratlanul valami mást is sejtett a háttérben. Hermione az utóbbi napokban még inkább feszültebb lett és a munkán kívül másra nem koncentrált.

Átolvasta az összes önfejlesztő könyvet és néha még MacGalagonyt is felkereste tanácsért, aki persze biztosította arról, hogy ő a legalkalmasabb posztra. A legjobb akart lenni, mint mindenben, amit eddig csinált. A maximalista életfilozófiája a kimerültségig hajszolta, de ő ezt cseppet sem bánta, el akarta érni a hőn áhított célt.

A gondjainak számát lassan nem is tudta mérni, sőt ezt tetézte Draco Malfoy is, aki mindenáron kapcsolatba akart lépni vele. Ki tudja, miért akarja látni? – merült fel benne a kérdés, bár valamicskét sejtett a válaszról. Nyílván bocsánatot akar kérni, és a rossz lelkiismerettől akar megszabadulni. Hermione semmilyen segítséget nem adott neki, sőt nem válaszolt a baglyokra sem.

De még ezzel nem volt vége a sorozatos megpróbáltatásoknak. A legnagyobb meglepetés az évnyitó estélyén történt, amikor egy gyönyörű hóbagoly szállt le az ablakpárkányára. A nemes, méltóságteljes állat Hedvigre emlékeztette, azonnal ablakot nyitott neki, a madár szinte hangtalanul, kecsesen szállt be rajta, s levelét a boszorkány kezébe adta. Hermione megrökönyödve nézett a címzésre, amin ugyan a Malfoy család címere szerepelt, de ezúttal nem Draco írt neki, hanem maga Narcissa Malfoy.

A levél cseppet sem volt olyan, mint amire számított; nem volt hideg, számító, fennhéjázó és lenéző. Narcissa megköszönte Hermionénak, hogy közreműködött Darius megmentésében és ezt hamarosan személyesen is lesz alkalma megköszönni, mert a karácsonyi bál szervezésében részt kíván venni. Piton megint készül valamire – gondolta Hermione, mivel nem csekély hátsószándékot látott egy aranyvérű előkelőség hirtelen megjelenésében, aki majd fellendíti Roxfort társadalmi életét.

A sokat tapasztalt tanárnő először meglepődött a hír hallatán, de nem maradt sok ideje, hogy ezen tépelődjön, inkább felöltötte magára a talárját és elindult lefelé a lépcsőn a Nagyterembe. Semmi szokatlan nem volt ebben az évkezdésben, viszont Hermione cseppet sem volt nyugodt, ám ezt nem csak a házvezetői kinevezése miatt érezte.

A többi tanár már elfoglalta a helyét, amikor a hosszú padsorok között elhaladt. Piton mint mindig, most is szúrós szemmel nézett rá, persze Hermione felkészült az esetleges megjegyzések hárítására. Viszont arra nem számított, hogy valaki más is az útjába került; legnagyobb meglepetésére nem mást, mint Draco Malfoyt pillantotta meg.
- Te mit keresel itt? – kérdezte számon kérően Hermione.
- Neked is szép estét, Hermione! – válaszolt hidegen Draco, így Hermione biztosan tudta, hogy most már mindketten ugyanúgy utálják egymást, ahogy régebben. – Ha most megbocsátasz, akkor elvonulnék, hogy élvezhessem a fiam beosztási ceremóniáját.
- Oh, mióta engednek be ide szülőket is? – jött a következő puhatolózó kérdés a boszorkánytól. Mivel a férfi tucatnyi levelét égetett el olvasatlanul, így nem is csodálkozott Draco hűvösségén.
- Nézd, nem mintha bármiféle közöd lenne hozzá, de Piton engedélyével vagyok itt – magyarázta a férfi a lehető legrövidebben, kifejezéstelen tekintettel. Érzelemmentes arccal nézett Hermionéra és most már fogalma sem volt mit mondjon a nőnek.
- Értem – húzta fel az orrát, majd biccentett egyet és elindult a tanárok asztala felé. Nem akart még egyszer a férfira nézni, mert valami oknál fogva bűntudata volt.
- Ha lesz pár perced, akkor szeretnék veled beszélni – szólt utána hirtelen, Hermione visszafordult és szúrós szemmel nézett Dracóra.
- A fiad még semmiféle bajba nem került, hogy beszélned kéne a tanárával.
- Egészen másról van szó – csóválta meg a fejét Draco.
- Majd meglátjuk, egyelőre nagyon sok dolgom van.
- Gondoltam – gúnyolódott a férfi, amire Hermione cseppet sem reagált jól, s dühösen felhúzta az orrát.
- Viszlát, Malfoy! – Minden erejére szüksége volt, hogy türtőztesse magát és ne kiabáljon a férfival, ugyan maga sem tudta igazán megmagyarázni a helyzetet, viszont jobban utálta a Dracót, mint eddig bármikor.
- Viszlát, Hermione! – szólt nyugodtan. Hermione fél szemmel még látta, ahogy a férfi végighalad a padsorok között és méltóságteljesen helyet foglal a Mardekár ház asztalánál.

***

A gólyák, mint minden évben, most is megszeppenve sorakoztak fel Nagyteremben. Némelyik kisdiák legszívesebben elszaladt volna, hogy ne kelljen végigszenvednie a beosztást. MacGalagony professzor idén utoljára segédkezett a ceremónia lebonyolításában, s utána végre nyugdíjba vonul. Piton professzor látta a megkönnyebbülést az arcán, ahogy az elsőévesek sorban a süveghez igyekeztek. Az igazgató komoly arckifejezéssel nézett végig mindegyik nebulón, majd elérkezett a névsor egészen az M-ig.
- Darius Malfoy – szólt MacGalagony határozott hangja. Darius félénken előrelépett és elindult a háromlábú szék felé, ami az élete egyik legnagyobb feladatát jelentette számára. Ugyan megjárta már a poklot, amikor elrabolták, de ez a beosztási ceremónia meg fogja határozni a további életét. James és Sam jó barátok voltak, egészen megszokta már a társaságukat, nem akarta, hogy más házakba kerüljenek.

Olyan messze volt az a szék, legalább egy örökkévalóságnak tűnt, mire a fejére került a süveg. A Teszlek Süveg nem csak neki volt nagy, hiszen megannyi elsősnek csúszott már a szemére és segített koncentrálni a belső énjére.
- Egy Malfoy. Micsoda változatosság, belőled nem süt Mardekár büszkesége – morfondírozott a hangocska, aminek a tulajdonosát Darius nem látta sehol.
- Ki vagy te? – kérdezte a fiú félszegen.
- Ne félj, fiam! Én nem árthatok neked, hiszen nem is tudnám mivel megtenni. Csak a szívedbe látok bele, ami sokkal bátrabb, mint a rokonaidé. Bátor vagy, önzetlen – ilyen nem sok Malfoyban láttam az évek során – mondta elismerően a Süveg.
- Mégis mit tegyek? Hova menjek, ahol barátokra lelhetek?
- Barátokat mindenhol talál az ember. Kérdés az, hogy igaz barátot találsz-e majd magadnak? Ne feledd, ifjú Malfoy, csak a jó kérdésre kaphatsz jó választ!
- Értem.
- Na de hova is tegyelek téged? Hol találod meg a számításaidat? Melyik ház lesz a tiéd? Fogós kérdés, fogós kérdés – nevetett a hangocska, pedig már nagyon jól tudta, hogy hol lesz a fiú helye. – Mindegyik házban megállnád a helyed. Vegyük, hát sorra mit van benned, bátorság, büszkés, bizonyítási vágy és szív, amivel még nagy dolgokra leszel képes.
- A családom minden tagja a mardekárba járt – segített Darius, de a Süveg nem értett vele egyet.
- Változnak az idők, ifjú Malfoy, a családodnak sok jutott a sötétségből, ideje egy kis fénynek. Ízig-vérig griffendélesnek születtél, már látom, így is fogsz élni és ez ellen nem tehetsz semmit sem.
- Ott megtalálom azt, amit keresek? – tudakolta még mindig félszegen Darius.
- Mindened megvan ahhoz, hogy meglásd az értéket – nevetett a Süveg. – Legyen hát a Griffendél.
Darius már csak arra emlékezett, hogy újra hallotta a teremben a griffendélesek üdvrivalgását és az invitálást az asztalukhoz. Örültek az új jövevénynek és barátként fogadták, úgy ahogy azt a fiú szerette volna, életében most először volt igazán boldog valamiért, amit önmagának köszönhetett.

Már csak arra volt kíváncsi, hogy Jamest és Samet hova osztják be. Lopva apja felé nézett, aki Mardekár asztalánál ülve visszamosolygott rá. Draco büszke volt a fiára, noha kicsit meglepődött a Süveg választása miatt. Apjára gondolt most ebben a pillanatban, de azt soha nem tudja meg, hogy Lucius Malfoy vajon hogyan reagálna erre a hírre.

***

Hermione mosolyogva figyelte, ahogy az elsőévesek mind egytől egyig elfoglalják a helyüket asztalaiknál. A három jó barát: Darius, James és Sam egy házba kerültek, ami nagy örömmel töltötte el és fel is lélegzett egy kicsit. Nagyon jól emlékezett azokra az időkre, amikor még gondtalan diákként kezdte az első évet Roxfortban. Most pedig perceken belül eléri azt, amire vágyott egészen onnan kezdve, hogy tanár lett. A gyomra teljesen görcsbe rándult, amikor Piton igazgató lecsendesítette a diákokat és szólásra emelkedett.
- Rendhagyó esemény következik most Roxfort történetében. Ebben az a megtiszteltetés ér minket, hogy tanúi legyünk egy házvezető kiválasztásának. Régebben a tanári kar döntött egy tanár alkalmasságáról, ám most kivételesen a Teszlek Süveg fogja megállapítani ezt – harsogott Piton hangja, ami betöltötte az egész Nagytermet.
Cseppet sem volt gúnyos a hangja – gondolta Hermione, bár tudta, hogy az igazgató remekül tud többféle szerepet játszani. Végül is Harryéket is az orruknál fogva vezette és most hónapokig csak irodai munkákat végezhetnek az auror parancsnokságon. Elhessegette a gondolatokat, s igyekezett Piton szavaira figyelni.
- Kérem a jelölteket, hogy foglalják el helyüket. – Hermione kihúzta magát és két társával - Mary Evans, repülésoktató tanár, Valter Goodman, számmisztika tanár – társaságában helyet foglaltak a Nagyterem közepén. Piton igazgató elvette MacGalagony kezéből a Teszlek Süveget és ráhelyezte Hermione fejére.
- Nem! – hangzott fel az éles válasz. Még a levegő is megdermedt a Süveg szavára, mivel erre senki sem számított, egyedül Piton professzoron nem látszott semmiféle érzelem. MacGalagony professzor keze megremegett, ahogy levette egykori tanítványa fejéről az elnyűtt kalapot. Szomorúan nézett a boszorkány szemébe, aki életében soha nem élt át ekkora csalódást.

Hermione ezek után semmit sem hallott a ceremóniából csak ült és kifejezéstelen arccal meredt előre. Amikor a süveg Goodman professzort választotta, ő felállt a székről és a legkisebb feltűnést keltve elhagyta a Nagytermet. Taps, nevetés és üdvrivalgás távoli zaját, mintha egy vastag üvegfal mögül hallotta volna.

Egyszerűen nem tudta elhinni azt, ami történt, hiszen alkalmas volt a posztra, nála jobban ezt senki sem tudta. Mégis miért történt ez? – kérdezte magától tanácstalanul, elcsigázottan. Futni akart, minél előbb eltűnni erről a helyről, noha tudta, hogy a szerződése kötelezi erre a munkára.

A termek, folyosók, portrék csak elmosódott képként suhantak el mellette, de Hermionét ez nem érdekelte. Meg sem állt egészen addig, míg fel nem jutott az Északi Toronyba. Kifulladva tette a kezeit a vastag kőkorlátra és erősen zihált; az őszi szél belekapott a hajába, s erősen tépázni kezdte.

Nem is gondolt rá, hogy nincs egyedül idefent, ám szerencséjére nem kezdett el sírni. Draco végig követte a zavart boszorkányt, maga sem tudta megmagyarázni, hogy miért. Mellette akart lenni, támaszként felajánlani a vállát és végre úgy viselkedni, mint egy normális emberi lény, aki megkedvelt egy másikat. Hermione jelen pillanatban teljesen alkalmatlan volt bármiféle beszélgetésre, csak saját csalódottságát akart enyhíteni.
- Ugye nem akarsz leugrani? – szólalt meg mögötte Draco, aki a falnak támaszkodva figyelte őt.
- Hagyj most békén! – rivallt rá dühösen és előkotorta a varázspálcáját a talárja ujjából. Fenyegetően szegezte a férfira, persze Draco cseppet sem ijedt meg tőle.
- Belehalnál, ha egyszer normálisan válaszolnál arra, amit kérdeztem?
- Nem akarok leugrani – morogta Hermione, majd nekidőlt a hideg kőkorlátnak. – Azt ajánlom, hogy minél gyorsabban menj el innen, mert megátkozlak.
- Mondtam, beszélni akarok veled. – Hangja sokkal nyugodtabb volt, mint amire Hermione számított, kicsit bűntudata volt az elégetett levelekre gondolva. Végül is olyan gyerekesnek tűnt ez az egész…
- Nem hiszem, hogy ez pont ez a pillanat lenne, amikor beszélgetnünk kellene.
- Tudom, csalódott vagy…
- Pontosabban dühös vagyok, ha már pontosan meg akarod határozni az állapotomat – sóhajtott a nőt és alig bírta visszatartani a könnyeit. Igen, a csalódottságot is felírhatta az érzelmei hosszú listájára.
- Tudom, hogy sokat jelentett neked ez…
- Fogalmad sincs mennyit jelentett – szakította ismét félbe a mondanivalóját Hermione ismételten, persze ennek Draco cseppet sem örült. – Ezért dolgoztam éveken keresztül, mégis mit gondolsz…
- Mi lenne, ha hagynád, hogy elmondjam, amit akarok? – csattant fel méltán dühösen a férfi.
- Mi lenne, ha nem nyaggatnál többet? Tudnám értékelni ezt a magatartásodat. – Tömény szarkazmus sugárzott a szavaitól, Draco pedig szikrákat vélt felfedezni a nő szemében, de ennek ellenére valami húzó erő arra ösztökélte, hogy menjen hozzá közelebb.
- Csak meg akartalak vigasztani. – Draco tisztában volt vele, ez egy nagyon gyenge magyarázat, ám pillanatnyilag tökéletesen illett ebbe a helyzetbe.
- Nagyon szép tőled, de erre nincs semmi szükségem. – Hermione igyekezett minél hidegebb hangnemben válaszolni. Szerette volna valakinek elmondani azt, amit érez, viszont ez az ember nem Malfoy lett volna.
- Egyáltalán nem így gondolom. Szerettem volna megmondani, hogy rám számíthatsz, ha akarsz róla beszélni. – Még magát Dracót is meglepték a szavak, amik ravasz kígyókként csúsztak ki a száján és még több bajba sodorták.
- Megőrültél, igazam van? – nevette el magát Hermione hisztérikusan. – A nagy Draco Malfoy barátkozni kezd néhány tévedésből elcsattant csók miatt egy sárvérűvel. Ez egy nagyon rossz történet lenne.
- Ne legyél ennyire cinikus, egyáltalán nem áll jól neked. – Draco ellökte magát a faltól, s közelebb ment a kőkorláthoz.
- Nem kell közelebb jönnöd – mondta Hermione, majd pár lépéssel eltávolodott tőle.
- Nézd, sajnálom, ami köztünk történt, sokat gondolkodtam ezen…
- Beszéljünk inkább másról – indítványozta rögtön. – Gratulálok a fiadnak!
- Köszönöm, de akkor is el fogom mondani, amit akarok – erősködött Draco. Hermione eddig észre sem vette, hogy milyen közel kerültek egymáshoz és nem lesz egyszerű, ha menekülésre kell fognia a dolgot.
- Miért nem hagyjuk abba ezt a nevetséges játékot? – kérdezte elcsigázottan. – A tanári karrieremnek lőttek, és ez elég nagy trauma számomra. Ezt te nem értheted, de nem számít, hiszen nem vagyunk annyira jóban, hogy erről beszéljünk.
- Éppen erről akarok veled beszélni. – Draco belenézett a nő szemébe és nem látott mást, csak mély szomorúságot, elkeseredettséget és elveszettséget.
- Nézd, ha ennyire fontos neked, akkor megmondom, hogy nem érdekel az, ami köztünk történt. Nem volt semmi több csak pár csók és ez nem nagy ügy.
- Néha olyan érzésem van, mintha ennél több is történt volna – jegyezte meg a férfi és szürke szemeit mélyen belefúrta Hermione tekintetébe. Mindketten éreztek ezt, de nem tudtak mit kezdeni az érzéssel, valami láthatatlan erő egyre csak vonzotta őket, ugyanakkor taszította is. Draco Hermione közelében akart lenni, ez volt a célja, a vágya, de még olyan sok kérdése volt válaszolatlan…
- A legjobb, ha nem gondolsz erre – válaszolt Hermione némi hatásszünet után.
- Vannak dolgok, amire nem csak gondolok. – Olyan könnyedén húzta magához, mintha egész életében erre készült volna, s a lány úgy simult hozzá, mint egy régi szertőhöz, aki minden rezdülését ismeri. A csók mindkettőjüket letaglózta, újra felkavarta és még bonyolultabbá tette az életüket.

hozzászólások: 0