3. fejezet
Draco dühe

Késő este volt már, amikor a hold megvilágított egy átlagosnak tűnő rétet. Egy kicsit hűvös légáramlat járta át a környéket, jelezve a közeledő vihart, ami napkeltére biztosan oda fog érni. A rét virágai és a fűszálak lágyan hajladoztak megadva magukat a gyenge szélnek. Ugyan elhagyatott, vadregényes táj volt ez, viszont búvóhelynek tökéletes.
Pukkanás hallatszott a csendben, majd egy fehér nyári ruhába öltözött alak jelent meg a fák között. Olyan volt akár egy szellem és minden tekintetbe oda nem illő. Vállán egy ernyedten pihenő gyerekkel, akinek szőke üstöke szinte világított a sötétben. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha andalító sétára jöttek volna ide. Az alak furcsa módon egyre nőni kezdett, és izmosodni. Néhányan boszorkányságnak mondták volna, s megrémültek volna az átalakulástól, de ez egy varázslónak vagy boszorkánynak csupán egy mindennapi eset lenne. Hamarosan egy fény gömb tört elő a pálcájából és láthatóvá vált alakja.
Biztos volt benne, hogy senki sem fogja itt meglátni és ebben nem tévedett, varázslattal védték a környéket. Csak a női ruha nem igazán illet egy izmos, magas férfira. Komoly feladatot bíztak rá, bár ő nem igazán erre vágyott. Varázsló volt, aki több hatalommal bírt, mint egy átlagos földi halandó, bár jelen pillanatban nem tűnt másnak csak egy bolondos bohócnak, aki női ruhába bújva szórakoztatta a nagyérdeműt.

Ahogy kiért a fák oltalmazó árnyékából. Fekete haját rövidre nyírták és a bőre olyan fehér volt, mint a hó. Magában morogva haladt végig az ösvényen, amit sűrű vadrózsabokrok vettek körül. Olyan buja volt a növényzet, hogy nem engedett át egy cseppnyi fényt sem. Senkinek még csak eszébe sem jutott volna bemerészkedni ide.
- Apád nagyon szeret velem kiszúrni - morogta a férfi, Draco hangját utánozva újra megszólalt: - Elmész Dariusért? Persze, mondom én. De arról nem szólt, hogy egy nyüves női ruhát kell felvennem. És ez az átkozott magas sarkú, persze így szexisebb mi? Nesze neked!- Egy jól irányzott átokkal leátkozta magáról a szerencsétlenül járt női cipőt. Viszont még mindig remekül festett a fehér női ruhában, ami itt-ott az átalakuláskor elszakadt, de még mindig fedte a kényes részleteket. El sem tudta képzelni hogyan vehette rá Draco erre. Ráadásul egy nő képében kellett mutatkoznia, ennél megalázóbb dolgot el sem tudott képzelni.
Draco persze őt tartotta a legalkalmasabbnak erre a feladatra, hiszen számtalan boszorkány szívét lopta már el és törte össze. Persze a férfi tudta ebben van némi bosszú is. Draco mindig megvetette az ő kicsapongásait, de ettől eltekintve nagyon szoros volt a barátságuk. Ezt példázta az is, hogy Draco neki szánta a becses feladatot, azaz a fia hazajuttatását. A szóban forgó úr, pedig Draco természetét vetette meg, aki felesége halála után gyakorlatilag szűzies életet élt. Tehát így egálban voltak egymással.

Még szerencse, hogy az utazóládát előre küldte hop-porral a házhoz, és nem kell most azzal is bíbelődnie. Bár nagyon nehéz volt egy működő kandallót találni útközben. Legalább ennyi szerencséje volt ezen a napon. Csak a harci feladattal nem boldogult. Egyáltalán nem örült annak, hogy pesztrát kell játszania. Ő a nagy varázsló sokkal inkább megtisztelőbb feladatot érdemelne. Nem Dariusszal volt problémája, hanem magával a pesztraság tényével.

A férfi továbbra is káromkodott, de hősiesen vitte tovább a gyereket a vállán, pedig Darius már elmúlt tíz éves és egészen jó súlyban volt. A férji egyenesen a vadrózsabokrok irányába folytatta útját, amik azonnal utat engedtek neki, majd szorosan összezáródtak mögötte. Kísérteties sötétség honolt körülötte, de őt ez cseppet sem zavarta. Nem telt el sok idő mire megtalálta azt, amit keresett.

Egy törött szárnyú sárkányszobor volt ez, ami egy kopott viharlámpást tartott a mancsában. A férfi megállt a szobor előtt és a kőszörny megelevenedett, megrázta az épen maradt szárnyát, amiről leestek az elszáradtak a virágok. Nyújtózott mintha egy doromboló macska lenne és kinyitotta borostyán sárgán világító szemeit. A férfi türelmetlenül várt a sárkányra, aki mindig eljátszotta ezt a "nézd felébredtem" című magánszámát. El sem tudta képzelni Draco miért tartotta meg ezt a régi förmedvényt.
- Jelszó? - kérdezte mély hangon, majd ásított egy nagyot.
- A vér kötelez.
- Hibás jelszó - kitárta hatalmas szárnyait és fenyegetően nézett a férfira.
- Merlin szent alsógatyájára! Megöllek Draco! - káromkodott és átkozódott.
- Jelszó?
- Aranyvér - de csak tippelni tudott.
- Hibás jelszó - válaszolta egykedvűen és a karmait kezdte élezni, bár ennek ebben a kőszikla állapotban semmi jelentősége nem volt.
- Merlin! - erősen vakargatni kezdte a fejét, de közben vigyázott nehogy leessen a gyerek.
- Hibás jelszó.
- Sárkányvér - mondta ingerülten egy kis gondolkodási idő után.
- Hibás jelszó.
- Draco, hogy Merlin átkozná szét az ülepedet!- mordult fel újra.
- Hibás jelszó.
- Hibás jelszó. Hibás jelszó. Mást nem tudsz mondani? - érdeklődött gúnyosan.
- A jelszó helyes, lépj be! - mondta a kőszörny és megrázkódott, majd balra ugrott és felfedte az ösvényt, amin a férfinak tovább kellett haladnia. Most már annyira nem volt ideges. A gondolatai teljesen elkalandoztak, ez viszont kaján mosolygásra késztette. Még nem volt koránt sem vége a napnak. Várt rá belvárosi lakásában egy tüzes boszorkány, aki minden kérését teljesíteni fogja. Megborzongott és még szélesebben elmosolyodott, csak ez tudta elterelni a figyelmét.

Pár lépést kellett csak megtennie máris látszott a Malfoy villa. A család pénzügyi helyzetéhez mérten egészen szerény épületnek számított, bár így is meg volt benne a harminc darab szoba, amire a lakóknak oly nagy szüksége volt. A nyári lak helyét a legjobb helyen jelölték ki. A legközelebbi mugli település mérföldekre volt tőlük.
Draco nagyapja gondoskodott arról, hogy illetéktelenek ne is tudjanak az építményről. Házimanókkal építette meg és örök titoktartásra kötelezte őket. Malfoyok mindig is ügyeltek arra biztonságára. Az aranyvérű arisztokrácia nagyon irigyelte őket emiatt, ezért sokszor fordultak a Malfoyokhoz segítségért, ha volt olyan ügyük, amit nem akartalak nyilvánosság elé tárni. De mióta Lucius Malfoy életét vesztette a merényletben, senki sem mert a családhoz közeledni. Egyedül csak egy-két varázsló maradt, aki kitartott a Malfoy család mellett, bár ez Narcissa érdeme volt. A támogatók között volt az a varázsló is, akire az ifjú Darius Malfoyt bízták.

A férfi hamarosan az impozáns épület főbejáratához érkezett, bedörömbölt az ajtón, s várta a választ. De nem jött semmi reakció. Még egyszer megpróbálta, viszont megelégelte a próbálkozást.
- Draco! A koboldok átkozzanak meg téged! Nyisd már ki az ajtót!
- Miért kell így dörömbölni? - tárta szélesre a bejárati ajtót Draco.
- Mert ez a rohadt ajtó nem nyílik varázslat nélkül - kiabálta.
- Felébreszted a gyereket, Blaise! - morgott vissza neki Draco, majd átvette Dariust. - Mióta alszik?
- Mióta felvettem a tábornál - vonta meg a vállát Blaise és megigazította magán a szétszakadt ruhát.
- És nem találod ezt furcsának? - kérdezte Draco és a kanapéhoz sietett a gyerekkel, majd megfogta a homlokát - Jézusom, tűzforró! Te állat, miért nem figyeltél rá? Pont téged küldtelek, mert neked nincs annyira csökött agyad. Erre mi történik? A fiam lázasan és eszméletlenül kerül haza.
- Nem értek a gyerekekhez, nekem eddig csak szeretőim voltak - mentegetőzött Blaise, megigazította magát a vékony pántos ruhát, ami egészen idiótán állt rajta.
- Azonnal csillapítani kell a lázat. - Draco zavartan nézett körbe. Hirtelen nem is tudta mihez fogjon, csak kapkodott jobbra-balra, de egyáltalán nem jutott előbbre. Persze nem ez volt az első eset, hogy Darius beteg volt. Minden ilyen alkalommal olyan volt, mint egy megsebzett vadállat, ha a fiáról volt szó. Gyakorlatilag egyedül ő nevelte fel, mivel a felesége korán meghalt. Kényszerházasság volt, nem is szerették egymást, de a gyerekük más kategóriába tartozott.
Astoria, míg élt, rajongásig szerette fiát. Viszont nem vetett meg a fekete mágiát sem. Luciusnak szentelte figyelme egy részét, aki sötét varázslatokra tanította. Valamiféle apa és lánya kapcsolat alakult ki közöttük. Draco nem bánta ezt, sokkal inkább lekötötte a fia, ami eléggé furcsa volt a Malfoy családban. Lucius viselkedése sem volt éppen átlagosnak mondható, már ami a menye iránt táplált apai szeretetet illeti. Lucius második gyereket is szeretett volna, viszont Narcissa nem volt elég erős hozzá és ez mély elkeseredéssel töltötte el. Astoriát lányaként szerette és oltalmazta. A lány pedig apjának tekintette őt, mivel sajátját korán elvesztette.
Dracónak az igazi támaszt édesanyja jelentette. Narcissa mindig rendelkezésére állt, ha baj volt. Most viszont nem volt sehol. Messze a Malfoy kúria magányában sínylődve élt, ahol arisztokrata hölgyeknek szervezett majdnem minden héten bálokat és teadélutánokat. Ez volt a fő ok, amiért Draco úgy döntött fiával együtt elköltözik. Nem akart kockáztatni, és magára vonni a Testvérek figyelmét főleg Astoria és Lucius meggyilkolása után. Draco csak nagyon ritkán látogatott vissza a Malfoy kúriába. Gyakorlott mozdulatokkal végezte a varázslatokat és keverte a gyógyító kenőcsöt.
Blaise nem zavarta tovább Dracót, inkább elég távol tőlük leült egy fotelba és szétterpesztett lábakkal próbált kényelmesen elhelyezkedni, de az alsógatyája így is kilátszott a szoknyarész alól. Barátja eközben idegesen járkált fel, s alá a nappaliban.

***
Draco órákig virrasztott az ágy mellett. Még mindig kétségbe volt esve, bár Blaise próbálta megnyugtatni, hogy nincs miért aggódnia. Hajnaltájt a fiúnak lement a láza, ez biztató jelnek látszott. Viszont az aggódó apa eldöntötte, hogy elviszi Dariust holnap egy gyógyítóhoz. Ebből az elképzeléséből nem volt hajlandó engedni. A sok idegeskedés után végül Draco elszenderedett a kanapén.

Eközben az ágyban megmozdult a beteg. Hermione résnyire nyitotta ki a szemét, minden olyan homályos és zavaros volt. A lány nem egészen tudott magáról, de abban biztos volt, hogy életben van. Megpróbálta mozgatni a végtagjait, viszont azok nem engedelmeskedtek a parancsnak. Olyan zsibbadtság uralkodott rajta, hogy nem igazán tudott mit kezdeni a helyzetével. Ennyire nem érezte fáradtnak magát már évek óta. Hálás volt a nedves törülközőért, amit valaki a homlokára tett. Egészen kellemes érzés volt a hűvös anyag.
Furcsa érzése volt, mintha nem is a saját testében lenne, de ez elképzelhetetlennek gondolta. Egy örvényben érezte magát és nem volt menekvés. Mindene iszonyatosan elkezdett fájni, nem tehetett mást felkiáltott.
- Blaise!- szólalt meg egy ismerős hang, mintha a múltból szólna. Hermione nem egészen értette miért Draco Malfoyt hallja, de nem ez volt a legnagyobb gondja.
- Mi történt?- kérdezte Blaise lélekszakadva rohant be. A fehér nyári ruha még mindig rajta volt, s kaotikusabb látványt nyújtott, mint bármikor. Nem, mert elmenni miután Draco teljesen kiborult a gyerek miatt. Most meg nem tudta mit tegyen egy rángatózó gyerekkel.
- Rohama van. - Hermione csontjai mintha összetörtek volna. Elképzelhetetlenül fájt mindene és csak ordítani tudott.
- Te jó isten! - kiáltott fel Blaise és az átalakuló gyerekre nézett.
- Blaise! - Draco előkapta a pálcáját, majd rátámadt a férfira. - Hol van Darius?
- Honnan tudjam? - védekezett. - Én azt hittem ő az.
- Ez egy nő te barom. Nem ellenőrizted?
- Mit tehettem volna? Csináltam volna vérvizsgálatot?
- Azt hittem felismered a százfüléfőzetet. És most itt van egy idegen a házamban.
- Életemben nem láttam olyan százfüléfőzetet, ami órákon át tartott volna- érvelt Blaise
- Elrabolták a fiamat - őrjöngött tovább Draco és sorra törtek össze a dolgok a szobában. Hermione még mindig kótyagosan nézte az eseményeket.
- Jó, jó.
- Hol van a fiam?
- Nem tudom, Draco. Esküszöm, fogalmam sincs, hogy mi folyik itt.
- Te szentséges Merlin! Ez Granger. Azok a mocskos sárvérűek rabolták el a fiamat? - kiáltott fel újra, majd egy jól irányzott átokkal eltalálta Blaiset, aki teljes valójában elterült a padlón. Esélye sem volt, hogy kitérjen az átok elől. Draco érzései néma őrületbe mentek át, amivel nem tudott mit kezdeni. A hajába túrt és legalább egy csomóra valót kitépett belőle, majd Hermionéhoz ugrott.
- Hol a fiam? - Hermione ködös tekintettel ránézett, de nem válaszolt. Draco megrázta a nő vállát, de nem reagált.
- Hagyd már, hogy magához térjen - hörögte Blaise és próbált felkelni.
- Hol van a fiam? - kérdezte újra még erélyesebben. A nő újra ránézett, bár még mindig nem fogta fel teljesen hogy, mit mondtak neki. Bágyadtan pislogott és próbált fókuszálni több-kevesebb sikerrel. Gondolkodni egyáltalán nem tudott, de mindent beleadott, amennyi ereje csak volt. Nem akarta, hogy Draco megfojtsa vagy megkínozza.
- Nem tudom - mondta halkan.
- Ha benne voltál az elrablásában te mocskos sárvérű, én esküszöm, megöllek!- sziszegte Draco.
- Nem tudom - rázta meg gyengéden a fejét.
- Tudtál az elrablásról? - szorította meg újra Hermione karjait.
- Nem. Elvitték. Nem emlékszem - mondta és könnyek buggyantak ki a szeméből.
- Vele voltál?
- Igen - nyögte és elájult.
- Stimula! - Hermione újra magához tért, de most sem érezte jobban magát. Szédült, hányingere volt és lüktetett a feje. Még mindig nem volt egészen tisztában a körülményekkel. Gyengének, elesettnek érezte magát, az erős szorítást továbbra sem szűnt meg, s egyre inkább erőteljesebbé vált. Belenézett a könnyfátylon keresztül Draco szürke szemeibe, amiben mérhetetlen dühöt fedezett fel. A tábor, a rét, Darius és sötétség, mérhetetlenül nagy sötétség, ami nem engedte, hogy emlékezzen. Biztos volt benne, hogy elvették az emlékeit.
- Exmemoriam - nyögte.
- Miért akarsz varázsolni? - kérdezte Draco ingerülten.
- Varázsige - szorította meg Hermione a férfi kezét. Draco elővette a pálcáját és nem habozott sokáig, kimondta a varázsigét:
- Legilimens! -Hermione elméje nem küzdött ellene. Minden emlékét látta, még azt is, amire nem volt kíváncsi. Még ennyire könnyen soha nem férkőzött be egy ember elméjébe sem, Hermione feltárt előtte mindent. Draco látta a lányt először Roxfortban, mennyire felmérgesítette, amikor Dracóval találkoztak a vonaton. Milyen érzés volt nevetni a barátaival. Sírni, amikor a szüleire bocsátott átkot és elküldte őket messze az otthonuktól. Látta harcolni, bujkálni és érezte a félelmét. Az első csók, az első együttlét, aztán a mérhetetlen fájdalom, amikor a családos barátait látta önfeledten nevetni.

Érezte mérhetetlen ürességet a lány lelkében, s a magány orvosolhatatlan érzését. Ezért éjjelig tartó munkába hajszolta magát, hogy ezeket tompítsa. Majd kivágott újságcikkek tűntek fel egy festésre szoruló falon, amik a Testvérek tevékenységéről szóltak és elméletek mégis kik tartoznak hozzájuk. Draco megbizonyosodhatott róla, hogy Hermionénak semmi köze a szervezethez. Az emlékek folyama változni kezdett.

Egy levél jelent meg, amit Astoria nevében írt. Aztán iroda képe rajzolódott ki, ahol iszonyatos meleg volt és por, mintha sosem takarítottak volna ott. Hermione az iratszekrény előtt állt és keresett valamit. A lány Darius után nyomozott nagy erőkkel, hamar rájött ki is a fiú valójában. Egy Malfoyt amúgy sem lehet csak úgy elrejteni, még akkor sem, ha megváltoztatjuk a nevét. Felrémlett pár kép a fiatal Astoriáról, akinek haláláról csak kevesek tudták a teljes igazságot. Az esküvő is szigorúan zártkörű volt és gyors. Vajon Hermione honnan tudhatott róla? Hát persze - jutott eszébe. Hermione tagja volt a Főnix rendjének

Ugyan Astoria papíron még mindig élt, persze ez rengeteg munkával és titkolózással járt. Draco a felesége hajából meg is tartott egy tincset, amiből Blaisenek nemrégiben adott egy szálat. Váltott a kép és a fia jelent meg, a tűz mellett ült és szalonnát sütni, mint egy mugli, de ez a legkevésbé sem érdekelte. Aztán Hermione magához hívta a fiút, aki félt, hogy a nő a csínytevésért akarja megbüntetni.

Látta a szeretetteljes mosolyt, amivel Hermione biztatni próbálta. Végül elérkezett ahhoz a részhez, ahol az elrablás történt. Draco még látta, ahogy Hermione védőbűbájt szórt a fiára és ezért nagyon hálás volt neki. Más nem maradt ezután csak a sötétség. Nem látott egyebet csak ködöt, elmosódott árnyakat, majd saját magát, ahogy Hermionét szorongatja. Draco elengedte a lányt, majd lassan visszafektette az ágyba.
- Szent Merlin, most mit tegyek?- Hermione újra elájult, s Draco kiment a szobából.

hozzászólások: 0