1. fejezet
Második esély

Alkonyodott, a fény és a sötétség játékának örökös körforgásában az ég kékje átnyúlt a naplemente tüzes narancsvörösébe, ám végül a véget nem érő táncból a sötétség került ki győztesen, s sötét szárnyával óvón betakarta a tájat. Az árnyékok időközben hosszan elnyúltak, majd a nap végleg lebukott a horizonton, s a madarak elhallgattak. A tavasz jelét látni sem lehetett, mintha a természet is a varázsvilággal együtt szenvedett volna a véres ütközetben. Most már minden nyugodt volt, de a szél egy viharvert, vérző csatatéren rohant át szomorúan. A virágok nem akartak kinyílni, inkább a föld mélyére bújva vártak egy szebb napot. A táj terméketlenül, kietlen némasággal adta meg magát a gonosz varázslatnak, mely meddővé tette és elnyomta valódi, eleven énjét.

A jótékony varázslat megfogyatkozott, a máskor üde, zöld táj helyett, most kopár, haldokló messzeség maradt csupán. Csak alszik még – nyugtatta magát optimistán a hideg szél, mely vágyott már a szelíd tavasz melegségére. A föld várta azt a percet, amikor újra virágba borulnak a rétek és a bűbáj új erőre kap. Esőt nem hozó fellegek borították be a sötét éjszakai eget, és úgy kavarogtak, tekeregtek, mint a mérges, támadásra kész kígyók. Baljóslatú holnapot ígértek; bizonytalan jövőt, melyben csak halál van.

Mélyre ható csend ölelte körbe a sötétségbe burkolózó vén épületet, ami igencsak távol esett az ezertornyú Roxfort kastélyától. Közel, s távol egyetlen árva, sem élő, sem holt lélek sem mutatta jelenlétét. Csupán a rozoga, elnyűtt Szellemszállás hézagos, fából készült falai reccsentek meg néha a csípős, esti szélben. Szellemek sosem kísértettek itt, mégis a vén épület sok szörnyűségről árulkodott, sok-sok üvöltésről, sikolytól és rémes titkokról. A falakat mély karom nyomok tarkították, melyeket egy fiatal vérfarkas legnagyobb kínok közepette vájt a vastag deszkákba. Most pedig Perselus Piton életének utolsó, néma tanúi lesznek e falak, melyek között évekkel korábban már kis híján életét vesztette. Ironikus véletlen… De most James Potter sem menthette meg sorsától.

Egy küldetés fejeződik be ezen az éjszakán, egy megtört férfi életével együtt. De még a remény utolsó szikrái vele voltak és hite ellenére is ott ragyogtak a fojtó sötétségben. Nagini nem végzett teljes munkát, még nem sikerült az, amire kígyónyelven a gazdája utasította a hűséges állatot. Perselus fülében még mindig ott csengett a párszaszó, mely eldöntötte a jövőjét. Ugyan nem kellett értenie, amit hallott, mivel pontosan tudta miről van szó. Voldemort megtorolt mindent, amit csak lehetett. Perselus készült erre, egyedül csak a helyet és az időt nem tudta, most pedig, hogy megtörtént, nem volt más választása, csak várta az elkerülhetetlent.

Tompa fájdalom járta át a férfi testét, amit nem bírt leviselni. Szétszakította a kín, a szűnni nem akaró sajgó érzés; a világ elhomályosodott előtte, tudta, hogy már nem maradt sok hátra az életéből. Nem mert remélni, a megváltoztathatatlan sorssal kellett volna szembenéznie, de a harcra nem maradt jottányi ereje sem. Talán jobb is így – törődött bele némán, neki itt és most befejeződött egy igencsak gyötrelmes utazás. Bár másképpen történt volna, bár olyan életet élhetett volna, ami boldogabb, szebb és kevésbé keserű.

Istentelen görcsben voltak a tagjai és nem tudott mozogni, Perselus Piton bénultan hevert a Szellemszállás poros padlóján. Egyedül, magányosan hagyja el a földi létet, ami több szenvedést hozott neki, mint örömöt. Potterék halottnak hitték, pedig Nagini mérge és harapása nem ölte még meg. Még volt ideje, de mi szüksége volt most rá? – gondolta keserűen. Lassan-lassan teljesen szétáradt a testében a halálos méreg, s akkor már nem lesz esélye.

Felkészült erre? Valahol mélyen talán igen, ám ezt nem tudta megítélni. Erőtlenül becsukta a szemét. A halál sötét árnyként lebegett a közelében, most itt farkasszemet néztek egymással. Csak várt, hogy megtörténjen, amire évek óta töretlen makacssággal várt. Már csak pár perc – bíztatta magát erőtlenül. Egy dologban biztos lehetett: sikerült a terve. Nem lesz belőle se hős, se megmentő, csupán egy áldozat a Voldemort ellen folyó küzdelemben, nem vágyott semmi másra. Soha nem hitte, hogy megmenekül és szabadon, kötelezettségek nélkül élhet tovább. Akkor sem lenne könnyebb az élete, mivel Lily emléke örökre beleivódott az emlékezetébe és a szívébe kitörölhetetlenül.

Lily zöld szeme – ezzel a képpel akart utolsó útjára indulni. Megtett mindent, hogy Potter megtegye azt, amit kell. Átadta az emléket és ez volt a legfontosabb, Potternek kell végeznie Voldemorttal, győznie kell, mert így helyes. Az idő és levegője fogytán volt már, a bénulás lassacskán elérte a tüdejét is. A kígyó mérge makacsul áramlott benne, még inkább megbénítva minden tagját. Nem is beszélve a hatalmas vértócsáról, ami sötéten terült szét körülötte, beszivárogva a kiszáradt hajópadló apró repedéseibe, úgy itta magába az éltető és egyben mérgező folyadékot, mint szomjazó a friss vizet. Örökre itt marad a nyoma.

Lily – gondolt az egyetlen személyre, aki igazán fontos volt neki. Harry tekintetében őt látta, mindig őt látta, ez egyszerre fájdalmat és dühöt váltott ki belőle. Bár másképpen döntött volna. Nem akarta, hogy így alakuljon, csak egy kis boldogság kellett neki a sok szenvedés után és szerelmes lett Lilybe, aki olyan volt akár a neve: ártatlan, tiszta és gyönyörű. Éveken át szerette, meg akarta mutatni neki, ő is ér annyit, mint James Potter, sőt többet is.

Perselus nem mondta el neki, hogy mit érez iránta, hanem elüldözte maga mellől, egy ostoba oktalan gyerekcsíny miatt. Nem csak egy átlagos félvérvarázsló akart lenni, akinek az apja rosszul bánik az anyjával és vele. Tehetséges volt, és le akarta nyűgözni a lányt, közben észre sem vette a rossz útirányt, amin oktondi módon elindult. Hatalmat akart, hogy senki se bánthassa és szétváljon a tömeg előtte, amikor végig megy az Abszol úton. Rettegjenek és tiszteljék őt, mint egy aranyvérű varázslót. Mindezt miért?

Lilynek nem kellett soha hazudnia, mégis megtette. Olyat mondott neki, amivel örökre eltávolodtak egymástól. A gyűlölete James Potter iránt nagyobb és erősebb volt bármi másnál, apránként törte össze Lilyvel közös barátságuk darabkáit. Nem így kellett volna történnie, nem kellett volna meghalniuk, meg kellett volna mondania mit érez, amikor még nem volt késő. Csak Lilyt látta. Ő már akkor elfogadta olyannak, amilyen, amikor először találkoztak. Miért nem vette ezt észre? Bár akkor többet tudott volna az életről, mint most.

Ennek viszont már nincsen semmi értelme, a kígyóméreg megteszi a magáé, nincs menekvés. Legalább egy dolgot jól csinált: Végzett a küldetésével, aztán már csak az enyészeté lesz, és senkinek sem fog hiányozni. Nincs család, nincsenek barátok, akik sajnálnák vagy könnyet hullatnának érte. Ugyanúgy távozik e világból, mint ahogyan élt: magányosan és egyedül. Alig maradt levegője, érezte, ahogy az ájulás felé közeledik.

A Szellemszállás falai lassan halványulni kezdtek körülötte. Utolsó erejével egy kétségbeesett lélegzetet vett, aztán várta, hogy mi történik. Hirtelen egy ködös helyen találta magát, körbenézett, de nem látott semmit a tejfehér forgatagban. Különös dolgot vett észre; nem fájt már semmije, tudta mozgatni a karjait és mély levegőt vett. Tüdeje megtelt friss levegővel, nyakához nyúlt, de ott nyoma sem volt a Nagini ejtette sebnek. Mégis mi történik?

– Meghaltam? – kérdezte magától rekedtes hangon. Tisztulni kezdett a kép, s egy nagyon ismerős ligetben találta magát. Virágzó cseresznyefák bontakoztak ki a hajnali ködből, pont úgy, ahogy emlékeiben.

– Nem, Perselus – hangzott a már jól ismert dallamos hang, ami oly kedves volt a szívének. Húsz éve hallotta utoljára, de rögtön felismerte. A ködfátyolból Lily Evans Potter körvonalai rajzolódtak ki, úgy nézett ki, mint amikor utoljára látta. Fiatal volt és szívfájdítóan szép, sőt szebb, mint bármikor.

– Lily? – bizonytalankodott. Olyan gyönyörű volt és olyan nagyon fájt újra látni, a szemébe nézni. Az kívánta bárcsak elmehetne innen, arcát megkeményítette és nem akart érzelmeket árulni neki.

– Igen, én vagyok – mosolyodott el a nő, majd megölelte a mereven álló férfit. Perselus sután karolta át Lilyt, hiszen olyan régen nem ölelt meg senkit sem. – Hiányoztál nekem, Perselus!

– Hol vagyunk? – kérdezte zavartan.

– Azt hiszem a fejedben, az emlékeid között. De ki tudhatja ezt valójában? – nevetett fel boldogan és kisimította az arcából a vörös tincseket. Perselus megbabonázva nézett rá, s még mindig nem hitt a szemének.

– Mi fene folyik itt? – s zavartan nézett körül. A fáktól elszakadó apró virágszirmok lágyan hulltak alá a lenge szélben. Mi történt? Mit keres itt?

– Nyugodj meg! Csak figyelj rám!

– Nem értem.

– Nem is kell. Vannak ezen a világon olyan dolgok, amit az embernek nem kell megmagyaráznia. Tudom neked, mint a tények emberének ezt nehéz elfogadnod. De most tegyél egy próbát.

– Annyira sajnálom, Lily! – feledkezett meg minden kérdéséről a férfi, valamilyen erő arra ösztönözte, hogy adja ki érzéseit, amit annyi éven át magában hordozott. Könnyíteni akart a lelkén, mindent el akart mondani a nőnek, amit valaha érzett és érez iránta. Ki érthetné meg őt jobban?

– Kérlek, Perselus! Ne ostorozd magad tovább! – kezdte Lily és rámosolygott, vörös haja pedig lobogott a szélben, pont úgy, ahogy akkor régen látta a virágzó cseresznyefák alatt. Csak most valahogy valami egészen mást érzett, mint akkor. Lily mélyen a szemébe nézett és folytatta: – Mindig te voltál a legjobb barátom. Még akkor is így gondoltam rád, amikor végleg megszakadt a kapcsolatunk. Most már engedd el a múltat, Perselus!

– Miattam történt, az én hibám volt – hajtotta le a fejét a férfi és újra átjárta a fájdalom. – Soha nem akartam neked ártani.

– Vigyáztál a fiamra, megvédted őt, pedig gyűlölted az apját. Feladtál mindent és kész voltál meghalni érte, nekem ez mindennél többet jelent. Ezért vagyok most itt veled.

– Megérdemlem a halált, Lily. Ha van ember, aki megérdemli, akkor az én vagyok. – A fekete szemek megteltek fájdalommal. Soha nem beszélt így senkivel sem, de előtte nem titkolhatott semmit, nem köntörfalazhatott és nem játszhatta a rideg, utálatos bájitaltanárt.

– Még nem jött el az ideje, hogy elhagyd az élők világát. A jövőd ugyan nem lesz könnyű, de megtalálod majd a nyugalmat, amit valójában keresel.

– Nagini mérge halálos. Csak percek kérdése, hogy megtörténjen – érvelt határozottan. – Hiszen tudod ezt te is.

– Tudom, amit tudok, Perselus – mosolygott a nő sejtelmesen. – Jó ember vagy és megérdemled a második esélyt.

– Nem hinném, hogy így lesz – sóhajtott nehéz szívvel. – Csak abban bízom, hogy újra találkozhatunk.

– Engedj el, Perselus! Már évtizedek teltek el és még mindig magadhoz láncolod az emlékemet. – Lily hangja kísértetiesen csengett az idilli liget hajnali fényében. – Már réges-rég meg kellett volna szabadulnod ettől.

– Nem lehet – mondta a férfi halkan. – Nem tudom megtenni.

– De igen – erősködött a nő, majd gyengéden átölelte a férfi, s aprócska csókot nyomott az arcára. – Magad sem tudod még, hogy mire vagy képes.

– Nem tudlak…

– Csak a jövő van a kezünkben, Perselus. A múlt már csak múlt és csak emlék, én is ez vagyok számodra. Egy emlék a fejedben, amit már csak néha-néha idézel fel.

– Nekem nincs második esélyem – rázta meg a fejét Perselus.

– Én ebben nem vagyok olyan biztos. Akik igaz hitűek, azoknak mindig van. A jövőd ugyan nem lesz könnyű, de megtalálod majd a nyugalmat, amit valójában keresel. Egy újabb esély – mosolygott a nőt. Megcsókolta a férfi homlokát, majd alakja lassan eltűnt a ködben, a virágzó cseresznyefákkal együtt. Nem mondta neki, hogy maradjon itt, csak hagyta elmenni. Így volt a legjobb.

De mégis mi történt vele? Talán csak a méreg készteti hallucinációkra? Hova tűnt minden és miért van megint a Szellemszálás rozoga padlóján? A fájdalom kicsit enyhülni látszott, kinyitotta a szemét és a homályos könnyfátyolon keresztül meglátta a karmazsinvörös madarat, azonnal felismerte őt. Kiterjesztette szárnyait, mintha teljesen be akarná őt takarni.

Földöntúli ének töltötte be a poros, rozoga helyiséget, ahol szebbet még sosem hallottak a vén falak. Perselus szívét remény töltötte meg és lélegezni kezdett. A bénító görcs furcsa módon engedni kezdett, mintha hirtelen újra erőt kapott volna megkínzott teste, s felvette a harcot a méreg ellen és ez valóban így is volt. Karmazsinvörös madár szállt ekkor mellé, szárnyaival óvón végigsimítva a férfi arcát.

Gyöngyházfényű könnycseppek záporoztak a kígyó marta sebbe, s közben nyugtatóan énekelt. Éltető folyamként áradt szét a testében a bűvös folyadék, harcba szállva Nagini halált hozó nedve ellen. A szörnyű, kínzóan fájdalmas görcs még inkább oldódni kezdett, a tüdeje megtelt levegővel, s újra mély lélegzetet vett.

A főnix énekelt és sírt érte, ezzel megmentve az életét. Perselus szíve normális ütemben vert és most először többre tartotta az életét, mint eddig bármikor. Megmozdította a fejét, aztán lassan kinyújtotta a kezét.
– Fawkes! – suttogta halkan és megsimogatta a madár fejét. Erőtlen volt, de élt, furcsa módon még ennyire nem örült ennek. Azt hitte Fawkes végleg meghalt, amikor a jóságos gazdája távozott az élők sorából. De mégis itt maradt, mégis miért?

Dumbledore utolsó terve ez talán? Nem tudta, de hálás volt a főnixnek, aki szakadatlanul énekelt neki. Perselus a remény dallamát hallotta ki belőle és észre sem vette, hogy ő is elbódultan dúdolja az ősi erőt hozó dalt. Kótyagos fejjel hagyta, hogy a főnix gyengéden a karmai közé vegye a karját és könnyedén felszálljon vele. Olyan könnyűnek érezte magát, csaknem légiesnek. Nem igazán tudta, hogy mi történik vele, csak sodródott az álomnak tűnő képzelgésben

Fawkes lágy hangja megnyugtatta és elbódította. Csak a hangra figyelt, más nem létezett többi ebben a gyötrelmekkel teli világban. A főnix ezek után hangtalanul emelkedett egyre feljebb és feljebb, mintha csupán egy aprócska tollpihét vinne magával. Messze maguk mögött hagyták a Szellemszállást, Roxmorts kicsiny házait, és a büszke, elpusztíthatatlan Roxfortot. Bármi is lesz már, az nem lesz befolyással a férfi életére. A főnix felrepült a felhők fölé, hogy terhét senki se láthassa meg. Vigyázni akart rá, hisz életét vette karmaiba, s azt tette, ami gazdájának utolsó kérése volt.

Perselus nem tudta teljesen megállapítani, hogy merre mennek, de nem is érdekelte. Arcába csapó menetszél kiűzött minden rossz gondolatot a fejéből. Nem volt már kötelesség, teljesítendő küldetés és már nem volt senki életéért sem a felelős. Maga mögött hagyott mindent most, s ha Merlin is úgy akarja, lesz lehetősége, akkor új életet fog kezdeni. Utolsó gondolata a második esély körül forgott, amiről álmában hallott. Aztán már csak azt érezte, hogy hideg vízbe pottyan és elsötétül körülötte a világ.

hozzászólások: 0