12. fejezet
Nyomok

A táncoló szellő a hajába kapott és a szabadba csábította Persist. Az olvasás egy cseppet felesleges időpazarlásnak tűnt. Egyszerűen csak kisétált a hátsó ajtón és már a természetben találta magát. Finoman suttogtak a lombok, a nap vidáman sütött és megcsillant a zöld faleveleken, a koronák között játszottak az álmos fények. Friss földillatot érzett a levegőben. Mélyet lélegzett és elmosolyodott, legszívesebben forgott volna körbe-körbe, de nem tudta szabadjára engedi az érzéseit.

Sokkal inkább otthon érezte magát itt az erdőben, mint a tengerparti házban bármikor is. Talán csak a töménytelen zöld szín hatott rá így. Szabadnak érezte magát, frissnek, tele energiával. Nem is beszélve a természet apró kincseiről, melyek itt növekedtek a szövevényes ösvényeken. A legtöbb bájital hozzávalója itt nőtt a fák árnyékában, a bokrok alatt és csörgedező patak partján. Titkos főzetek, veszélyes mérgek, gyógyító kenőcsök, erősítő bájitalok receptjeit idézte fel, amitől még boldogabb lett. Hihetetlenül gazdag környék teljesen felvillanyozta.

Imádta a madarak hangját ilyenkor. Persist zsongva körülvette a napsugár, a szél és a vadvirágok illata. Követte az ősi ösvényt egészen a patakig, ahol csillagvirágok nőttek a parton. Egyedül volt, hosszú idő után teljesen egyedül, de talán leginkább a szabadságnak örült, amikor senki sem követte minden lépését, most mégis örült annak, hogy senkivel sem kell megosztania ezt az élményt. Lehajolt végigsimította a fehér virágszirmokat.

Elmosolyodott és letépett egy szál virágot, majd feltűzte a ruhájára. Kisimított egy tintafekete tincset az arcából, majd hátradobta a hajfonatát. A fák lombjai között átszűrődött a napfény és megcsillant a patak vizén, aminél szebbet el sem tudott képzelni. Persis mosolyogva hajolt le az aranyszínekben tündöklő víztükörhöz. Nem állhatta meg, hogy bele ne tegye a kezét is. A hűs víz kellemesen simogatta a kezét, muszáj volt belekortyolnia. Egy apró fénycsóva röppent el előtte. Persephone felkapta a fejét, különös érzés fogta el.

Egy tündért látott felbukkanni a bokrok között. Ahogy körülnézett még több tündért látott, akik együtt kergetőztek a fénypillangókkal, és repkedtek a patak vize felett. Persis úgy vélte valószínűleg elég távol vannak a mugli civilizációtól is, mivel itt háborítatlanul bukkantak fel ezek a varázslények. Nem kellett attól tartania, hogy valaki megláthatja, vagy rá támadhat. Ez sokkal nagyobb biztonságérzettel töltötte el, mint egy kietlen tengerpart, egy mugli településsel. Noha a legideálisabb hely volt, mégis valahogy mégsem érezte magát ott. Az újjáéledő természet, friss és üde levegője körbevette, annyira várta már az igazi tavaszt.
Léptek hangja hallatszott a száraz avaron. Persis minden félelme újra előjött. Nem volt nála megfordult és szembe találta magát Perselusszal. A professzor most is ugyan olyan kimért volt, mint eddig, attól eltekintve, hogy most már nem volt annyira ránc a homlokán. Tekintete azonban még mindig azt a mély szomorúságot tükrözte, mint amit először nézett a szemébe.

– Miért settenkedik a hátam mögött? – kérdezte vádlón, önkéntelenül is kihúzta magát. Erősnek látszott, magabiztosnak, akinek nincs szükség segítségre. Ugyan nem akart így egyből nekitámadni a férfinak, azonban egyszerűen nem bírta azt, hogy mindenki a nyomában van. Védelmezni akarta mindenki és még mindig fortyogott benne a düh.

– Szólhatna, ha legközelebb elmászkál a kunyhótól. – Perselus a világért sem vallotta volna be valójában aggódott érte. De amikor meglátta, hogy Persis nincs a kunyhóban egyből a keresésére indult. Felelősnek érezte magát érte, védelmezni akarta.

– Nem tudtam, hogy mindenről be kell számolnom – húzta fel az orrát a nő, majd csípőre tette a kezét. Most pedig, ahogy Perselus a szikrázó zöld szemekbe nézett úgy gondolta sokkal nehezebb dolga lesz, mint ahogy gondolta. Soha nem volt az a típus, akinek egyáltalán vitatkoznia kellett a nőkkel. Amúgy sem szokott hozzá, hogy valaki egyáltalán ellent mond neki.

– Amíg itt van, addig tudnom kell merre jár – közölte hidegen Piton, és nem tűrt vitát ebben a kérdésben. Persis szúrós tekintete mindent elárult, mégis vett egy mély levegőt és mérlegelte a helyzetet.

– Rendben van – forgatta meg a szemét Persis, egyáltalán nem akarta belelovallni magát egy újabb veszekedésbe. – Legközelebb szólni fogok.

– Nem vitatkozik – jegyezte meg csodálkozva Perselus és vágott egy fintort. Valahogy mégsem hitte el, hogy a nő végre hajlandó az ő szabályai szerint élni. – Ezt tekinthetem előrelépésnek?

– Nem igazán díjazom a szarkazmusát – húzta el a száját a nő. Nem akart mindig veszekedni, főleg egy ilyen szép napon. Éppen ekkor távoli dörgést hallott és a napot eltakarták a sötét esőfelhők. – És ha szabad tudnom, miért jött utánam? Alig egy fél órája sétálok.

– Mert tudni akartam, hogy hol van. Nincs ebben semmi különös. Végül is…

– Jól van, jól van, mindegy.

– Végeztem egy készlet felmérést – közölte hidegen. – Egyeztetni kellene egy pár dolgot.

– Éspedig? Titokzatosságot hagyjuk. Miért kellene beszélnünk?

– Nemsokára muszáj lesz feltöltenünk a készleteket. – Igazából azonnal szükség volt erre, sőt ennél sürgetőbb nem is lehetett volna. Meg kellett még mást is tennie, de erről nem akart beszélni Persisnek.

– Mikor akar indulni? – kérdezte felvillanyozva Persis. Valamiért lelkesítette egy esetleges kirándulás lehetősége. Nem is emlékezett, hogy valaha is volt olyan helyeken, ami nem tartozott az ismerős helyek közé.

– Még ma. Hamarosan elkezd esni az eső és ilyenkor könnyebb elrejteni a nyomokat. De maga nem jön velem. – Határozottsága semmit sem ért a haragosan villogó zöld szemek ellen, melyek legszívesebben felnyársalták volna.

– Arról szó sem lehet – jelentette ki engesztelhetetlenül. Kihúzta magát és csípőre tette a kezét. Már akkor eldőlt, hogy Perselus nem megy Persephone nélkül sehova.

– Itt nagyobb biztonságban van – próbálkozott a férfi, de elég gyenge lábon álltak az érvei vagyis igazából csak egy érvet mert Persis tudomására hozni.

– Ez egyáltalán nem igaz – mondta Persis határozottan. – Sőt azt hiszem, magam mellett nagyobb biztonságban lennék.

– Ezt miből gondolja? Ez a legjobb búvóhely, amit találhat.

– Maga meg tud varázsolni és nagyon ért a bűbájokhoz, párbajokhoz. Különben is, ha elhalasztja az oktatásomat.

– Mintha annyira bánná...

– Nem ez a lényeg. Nem akarok egyedül itt maradni, védtelenül.

– Akkor sem jó ötlet muglik közé menni. Túl veszélyes.

– Ne akarjon gyerekként kezelni! Azt fogom tenni, amit mond – ígérte Persis. – Itt egyedül sokkal inkább kockázatosabb, mint magával menni.

– Nos, mivel én hoztam ide, engem terhel a felelősség...

– Na, ne már! Ne adja nekem a felelősségteljes bájitaltanárt! Magával megyek és kész.

– Rendben van – morogta mogorván Piton. – Készüljön, mert hamarosan indulunk. Tényleg hamarosan jön a vihar, és ha lehet, még sötétedés előtt vissza akarok jönni ide.

– Rendben van – ismételte meg Piton hangsúlyával Persis és megtoldotta egy mosollyal is.

– Örülök, hogy egyetért velem – nyugtázta Piton elismerően és bólintott egyet. – Igazán figyelemreméltó változás.

– Nem kell fennköltnek lennie – fintorodott el Persis, és egy pillanatra elfordította a fejét. Aztán zöld szemét egyenesen Perselus fekete tekintetébe fúrta. – Csak azért értettem egyet, hogy magával mehessek. Cseppet sem szándékozom itt egyedül lenni.

– Jobb meggondolva félnék attól, hogy erdőtüzet okozna, és oda lenne a kunyhó. Így legalább szemmel tarthatom – vágott vissza egy gonosz mosoly kíséretében Piton.

– Mit képzel mégis magáról? – tette fel a kérdést Persis. – Nincsenek szavak arra, hogy most mennyire szívesen megütném.

– Nos, jusson eszébe, amit korábban mondott – közölte fölényes vigyorral, amitől Persisnek felállt a hátán a szőr.

– És pedig mi lenne az? – tudakolta kíváncsian. Bár sejtette milyen válasszal fog a férfi előállni. Piton közelebb lépett, amivel még inkább érzékeltette erőfölényét, nem is beszélve magas termetétől.

– Mestere vagyok a párbajoknak is. – Persis megforgatta a szemét, egyáltalán nem volt lenyűgözve ettől a választól. Még életében nem találkozott ennyire önhitt férfival. Egyszerre vonzotta és taszította, még hezitált a vele kapcsolatos érzéseiről.

– Ne legyen annyira eltelve magától! Ugyan még nem ismerem igazán, de arrogáns és felettébb kellemetlen alak. – Az őszintetése meglepte Pitont, bár igyekezett ezt nem mutatni. Itt állt előtte egy olyan nő, aki teljesen más volt, mint akiket korábban ismert. A zöld szemek megrémítették, elvarázsolták és összezavarták az érzéseit.

– Remélem, ezt bóknak szánta – húzta ki magát Perselus. Egyszerűen túlságosan is forrongott benne a düh. Ilyenkor általában el szokott menni, de ezt nem tehette. – Hamarosan indulunk. Keressen magának valamiféle mugli ruhát. Ebben nem jöhet.

– Ahogy kívánja – bólintott Persis, majd kihúzta magát és minden felsőbbséges tulajdonságát összeszedve rátért a kunyhóhoz vezető ösvényre.

***

Messze az erdő óvó ölelésétől a tenger parton különös dolgok történtek. Köd lepte el a látóhatárt, lassan vette körül a kis falucskát, mintha egy alattomos kígyó lenne úgy kúszott be mindenhová. Mély csend lepte el a tájat, nem mozdult semmi. Az idő is megdermedt, nem haladt tovább. A tejfehér ködfátyolból egy fekete taláros alak bukkant elő, mintha csak a kavargó légörvényből született volna. Léptei hangtanul érintették a kövekkel borított ösvényt, mely egy aprócska barlangba vezetett.

Mae egy pillanatra megállt és hátranézett. Nem követte senki sem, s ettől azonnal megnyugodott. Titokban érkezett ide és titokban kell távoznia is. Nyomait szinte azonnal eltűntette. Összeráncolta a homlokát és végignézett a csata színterén. Kellett lennie itt valaminek, ami nyomra vezeti majd és végre elkapja azt árkozott némbert, legszívesebben megfojtotta volna. Bár most az cseppet sem lett volna kifizetődő számára, az a sok galleon és az előléptetés sokkal jobban kecsegtette. Lehúzta a kezéről a kesztyűt aztán fényt gyújtott a pálcájával.

Igézeteket suttogott halkan a szürkés derengésben fürdő domboldalban. Kántáló hangja kísértetiesen csengett a sötétben. A kövek finoman remegni kezdtek a mágikus energiától, amit Mae segítségül hívott célja eléréshez. Pálcájából ezüstös anyag áramlott ki, mely gömbé alakulva elindult az úton, melyen Persis és Perselus haladt végig. Minden apróságot átvizsgált már itt, de nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy talán mégis elfelejtett valamit. Mély levegőt vett és követte a világító ezüstös gömböt, ami lassan végigpásztázta az ösvényt. A nyomokat még nem mosta el teljesen az eső, bár már nem sokáig maradnak itt.

Ketten voltak – szorította össze az ajkát mérgesen. De még mindig nem tudta ki volt a másik, aki segített neki megszökni. A zsupszkulcs csapda volt, így megint csak zsákutcába jutott. Az ugyan elvették tőle, de őt nem lehet csak úgy eltántorítani. A harag még több erőt adott neki arra, hogy ne hagyja abba a kutatást. Lennie kellett itt valaminek, amit nem vettek észre. Hiszen nem tűnhetett el nyom nélkül. Minden mágiának megvan a lenyomata és semmilyen varázslat nem tűnik el úgy, hogy egy-egy apró nyomot ne hagyna maga után. Talán már elkésett – gondolta dühösen, majd belerúgott az egyik kődarabba. Ha az az idióta főnöke elengedte volna időben, akkor most nem halványuló jeleket kellene keresnie. Szándékosan nem szólt neki, hogy a zsupszkulcsot követni örültség, de erre akkor is rájönnek, ha hetek múlva nem találnak ott senkit sem.

Ravasz lehetett Persis társa – gondolta elmélázva. Nem mindenki tud nyom nélkül hoppanálni és ez most egyáltalán nem segített az ügyén. Mégis egyáltalán ki a fenéről lehet szó? Évek óta figyelte a Lennox család minden egyes rezdülését. Iszonyatosan erős védelem védte a családot, de amikor Persist elküldték otthonról, rést is hagytak a védelmi vonalukon. Ezt muszáj volt kihasználni. Egy legilimentor boszorkány kincset érő volt ebben a világban, hatalmat adott volna és túlment minden képzeleten. De neki nem ezért kellett Persephone. Hajtotta a bosszú és a megtorlás. Egy életre megnyomorította.

Aztán hirtelen megtorpant egy apró valami csillant meg a szürkületben. A fénygömb ott körzött felette. Mae pulzusa egyből meglódult, s azonnal odasietett már amennyire a kövektől tudott. Lehajolt és kivette az ezüst csatot a sáros földből. Alig tudta kivenni az eldeformálódott vonalakat, de nem adta fel a próbálkozást. Dörzsölni kezdte a rárakódott sárréteget, majd forgatni kezdte. Mégis mi lehet ez? – tanakodott magában.

Körbenézett és szinte azonnal megtalálta, amit keresett. Letette egy lapos szikladarabra az apró ezüst darabkát. Nem volt biztos benne, hogy működni fog a terve, de meg kellett próbálnia. Nagyon sok múlt ezen a döntésen. Megigazította a bizonyíték maradványt, hátrébb húzódott, aztán vett egy mély levegőt.

– Oké, lássuk mi is vagy valójában – mondta hangosan. Elővette a varázspálcáját. Igézetet suttogott el, amitől kékes fénycsóva jelent meg a pálca hegyén. Az apró ezüstdarab felemelkedett és megpördült a levegőben. Szikrák jelentek meg a félhomályban, melyek egyesével töltötték ki a hiányzó részeket. Néhány percig tartott csak a káprázatos fényjelenség aztán a helyreállított ezüst csat fémes koppanással landolt a kőlapon.

Mae elégedettel elmosolyodott, szíve hevesen dobogott, amikor felvette a kicsiny ezüstcsatot. Végigsimította a dombornyomott címert, amit a varázsvilágban mindenki ismert. Elmélázva dörzsölgette tovább, de még mindig nem tudta hova tenni ezt a felfedezést. Igen, két embert látott távozni innen. Egészen biztos volt ebben. Persephone egyedül erre nem lett volna képes. Mégis ki lehetett a segítője?

– Roxfort? – kérdezte magától hangosan. Nem igazán értette az összefüggéseket, viszont végre kapott egy határozott nyomot. Zsebre vágta az apró kis ezüstcsat darabot, aztán köddé vált újra.

hozzászólások: 0