13. fejezet
Muglik között

Perselus lendületesen beviharzott a szobájába. A szokásos viselete, megunhatatlan fekete talárjának örvénye mögött becsukódott az ajtót, mintha varázslat lett volna. Ennél már csak a csillogó sötét tekintete volt még vészjóslóbb. Egyetlen nyugodt percet kért volna saját magának, és akkor végre sikerült volna egy kicsit rendet teremtenie az elméjét uraló káoszban. A zöld szemek minden egyes pillantása felzaklatta és még dühösebbé tette. Mégis szüntelenül csak rá tudott gondolni. Annyira hasonlított Lilyre, ugyanakkor a szöges ellentéte is volt. Persis egyáltalán nem félt vele szembe szállni, pedig Perselus volt erőfölényben.

Mégis mit képzelt magáról, amikor megígérte neki, hogy elviszi magával? – dohogott felháborodottal. Hiszen akkor biztosan valami galibát csinál és akkor nagy bajban lesznek. Azonban már nem tehetett mást, mert ígéretet tett neki, azokat pedig soha nem szegte meg. Mintha csak újra megátkozták volna és megint belekényszerült a hős megmentő szerepbe, amit igazából cseppet sem akart. Nem akarta sorsára hagyni Persist, saját magát sem akarta veszélybe sodorni, mégis rettentően nagy kockázatot vállalt. Fawkes új lehetőséget kínált neki, ő pedig új életének első lélegzetével elfogadta a feltételeket. Idegesen a hajába túrt, majd letette a kezében szorongatott varázspálcát az íróasztalra. Aztán a míves cédrus ládára esett a pillantása. Egyetlen igazi családi öröksége volt, amit valamiféle szentimentális pillanatában úgy döntött megment az enyészettől. Még egy emlék, amivel a múltat felidézhette…

Elborzadva nyitotta ki a régi ládát, amiben a gyűlölt holmik voltak. Az idejét sem tudta annak mikor kellett muglinak öltöznie. A Félvér Herceg ugyan soha nem feledte származását, mégis inkább tartotta magát varázslónak, mint egy részeges, undorító mugli alak gyermekének, akit a saját apja megvetett csodálatos képessége miatt. Kibontotta a csomagot, majd kiterítette az ágyára a ruhákat, a fekete cipőt pedig letette a padlóra. Végigmérte a ruhadarabokat. Igyekezett ízlésének megfelelő öltözetet választani, ami egyfajta kifinomultságot is követelt. Egy fekete farmer, szürke ing és egy sötétbarna kabát alkották a szegényes ruhatárat.

Ugyan, Perselus – szólalt meg a belső hangja –, hiszen félig mugli vagy, köztük éltél. Erőt vett magán és lecserélte a megszokottá vált talárját. Nem érdekelte, hogy egyáltalán hogyan néz ki, ahogy általában nem érdekelte a külseje sem. Bár egészen furcsának tűnt számára, hogy a fogai mostanában egyáltalán nem sárgásak, haja pedig egyáltalán nem zsíros. Az a boszorkány művelt vele valamit a másik szobában, erre mérget mert volna venni.

Kopogtatást hallott. Perselus éppen akkor vetette át magán a barna bőrtáskája pántját, amiben mugli életének darabkáit tartotta.

– Tessék! – szólt egy kicsit ingerülten. Persis résnyire benyitott az ajtón, majd vett egy mély levegőt és belépett az ugyancsak spártai berendezésű szobába, ami csupán a legpraktikusabb dolgokat tartalmazta; ágy, íróasztal, szekrény, éjjeliszekrény valamint egy szék.

– Készen vagyok – jelentette be mosolyogva a nő, majd lehuppant az ágyra. Piton szúrós szemmel méregette a ruháját, amiben teljesen mugliszerű volt, de cseppet sem egy átlagos mugli kinézetet kölcsönzött a neki. Gyönyörű volt, mint mindig, s vonzotta a tekintet, bár felvehetett volna egy zsákot is, abban is elkápráztatott volna mindenkit. Miért volt még mindig ennyire dühös?

– Mi ez a ruha magán? Ebben akar jönni? – mutatott a feszes farmerra és úgy az egész öltözetére. Persis összeráncolta tekintetét és végignézett magán. Kék farmer, kényelmes fekete csizma, fehér selyem hatású, mély kivágású blúz, és divatos bőrkabát. Haját befonta, arcára enyhe, leheletnyi sminket kent fel.

– Mégis mi a baj az öltözékemmel? Ezeket akkor hordtam, amikor muglik között éltem és nem a boltomban dolgoztam. Soha egyetlen egy alkalommal sem sejtették, hogy más vagyok.

– Akkor sem kockáztathatunk – morogta Piton. Persephone felkelt az ágyról, majd csípőre tette a kezét és professzor elé állt. – Vegyen magára egy sálat és meghosszabbítom a kabátot.

– Egyáltalán nem vagyok hajlandó tönkretenni ruháimat. A sálat elfogadom, mint kompromisszumos megoldást, de a többiről hallani sem akarok.

– Látja, ha ilyen vehemenciával állna hozzá a mágia gyakorlásához, akkor semmi baj nem lenne – jegyezte meg higgadtan Piton, majd felhúzta a kabátjának cipzárját. – Még csak meg sem jegyezte, hogy még mindig nem kezdtük el a felkészülést.

– Maga sem látszik tipikus muglinak – vonta meg a vállát Persis, de inkább meg akarta sérteni a professzort ezzel a megjegyzésével, ami persze nem teljesen fedte az igazságot.

– Mi baja van az öltözékemmel? – nézett végig magán Piton. – Nincs ezekkel semmi baj. Hagyományos, klasszikus és elegáns.

– Ha magának a molyrágta elegánsnak számít, akkor persze igaza van. Igazából nem is az öltözékével van bajom, hanem a hajával.

– Mi baja van vele? – kérdezte egy hatalmas sóhaj kíséretében.

– Egyszerűen rendezetlen, hosszú és olyan, mintha sosem használta volna a nyisszantó bűbájt – elemezte Piton kinézetét Persis. – Mikor járt utoljára fodrásznál?

– Mindig magam vágtam a hajamat – jegyezte meg enyhén sértődötten Piton. – Nem mintha bármilyen köze is lenne hozzá.

– Meg is látszik, hogy maga vágta – bukott ki a sértő megjegyzés belőle, amit a szúrós szemek nem fogadtak elismeréssel. – Ne haragudjon, de nem tudok segíteni. Félő levarázsolnám a fejét is, ha megpróbálnám levágni a haját. Ollóval a kezemben pedig nem igazán engedne közel magához.

– Ez igazán éleslátó. Büszkék lehetnek a szülei az eszére és az éles nyelvére.

– Kissé modortalan… Csak egy megállapítást tettem, különben is nem muszáj rám hallgatnia. Hiszen csak egy ostoba kvibli vagyok.

– Jobb lenne, ha nem beszélne így saját magáról.

– Jól van, befogom a szám.

– Remek. Egyébként sem kérném ilyesmire, mint egy hajvágás – morogta mérgesen, majd elővette a pálcáját és egy varázslattal rendre utasította fürtjeit, amik most még markánsabbá tették az arcvonásait, nem is beszélve arról, hogy jókora bosszúságtól kímélték meg gazdájukat. Praktikusabb a rövidebb haj, állapította meg a férfi, amikor egy futó pillantást vetett új külsejére. – Így már szalonképes az ábrázatom?

– Igen – bólogatott Persis helyeslően. Valóban, így már tényleg sokkal jobb volt, sőt egészen férfiasabb, mintha egy új ember állt volna előtte, persze egy hajvágás még nem segített egy ilyen lelkileg tönkretett emberen, még egy kiadós tisztító tűz sem lett volna képes kiirtani belőle az a sötétséget, ami még mindig ott kavargott a tekintetében. – Méltányolom, hogy megfogadta a tanácsomat, de én akkor sem csinálom meg, amit mondott.

– Lelke rajta, de ha maga miatt kiszúrnak minket, akkor esküszöm, ott hagyom. Remélem, hogy összeírta mit kell beszereznünk magának, mert nem akarom az egész napot a városban töltetni. Még a Fonó sorra is el kell mennünk.

– Minek mennénk oda? – kérdezte Persis. – Azt sem tudom, hogy hol van. Egyébként meg nem is szólt, hogy listát is írhatok.

– A lakásom van a Fonó soron Cokeworthben. Még az előtt oda kell érnünk, mielőtt még valaki megkaparintja a holmimat. Vannak olyan dolgok, amiket nem szívesen adnék oda senkinek.

– Volt végrendelete?

– Nem volt.

– Nem túl kockázatos oda menni? Hiszen elképzelhető, hogy a Minisztérium már lefoglalta, mivel úgy is… Szóval érti, mire gondolok.

– Hagytam ott egy kis emléket annak, aki megpróbálja rátenni a kezét a házamra – mosolyodott el ördögien, ami megijesztette egy kicsit a lányt.

– Talán örök emléket akart saját magának állítani azzal a házzal, amit lassan az enyészet amúgy is a földdel egyenlővé tett volna? Ezt nem egészen értem.

– Nem is kell, hogy értse. De mivel nem haltam meg, ezért áldom a jó szerencsémet. Megkérhetem arra, hogy hozza ide azt a fadobozt, ami a kandalló párkányon van? Ha megvan, utána a ház előtt találkozunk.

– Miért érzem úgy, hogy készül valamire?

– Mert ez így is van. – Piton egy apró mosoly kíséretében kiment a szobából, aztán Persis már csak a bejárati ajtó csapódását hallotta.


***

Piton ősi szavakat mormolt miközben meggyújtotta a tűzet a ház előtt. Már nagyon régen nem volt erre szüksége, de most mivel ez volt egyetlen megoldás, amivel vendégét is utaztathatta, így meg kellett tennie. A tűzben utazni a hopp hálózaton kívül igencsak kockázatos és botor megoldás volt ugyan, azonban feltűnés nélkül bukkanhattak fel szinte akárhol, még akkor is, ha nem volt kandalló a közelben. Hoppanálni amúgy sem volt lehetséges innen. Hosszú gyalogtúrához azonban fáradt volt. Még nem heverte ki teljesen a méreg hatását.

Persis eközben kíváncsian figyelte a férfi minden egyes mozdulatát, ahogy rúnákat rajzol a feketeföldbe. Vajon mégis mire készül? – morfondírozott magában, aztán leült az egyik nagyobb fajta kőre. Csípős volt az idő és valószínűleg esni is fog, de őt ez egyáltalán nem zavarta. Borzongás, ami átjárta a testét jóleső volt és inkább az előtte álló utazás miatti izgalmat jelentette. Igyekezett ezt minél inkább palástolni, nehogy felébressze a mogorva professzor rosszabbik énjét. Néha észrevette, hogy a férfi néha rá– rápillant, de egyetlen szót sem szólt hozzá, s ismét elmerült a munkájában.

Hamarosan a tűz lángjai a magasba csaptak. A lángnyelvek vad, őrjítő táncot jártak, fenyegetően gyúltak ki kicsiny máglyán. Persis megbabonázva nézte Perselus arcát, ahogy a fény megvilágította a fák nyújtotta félhomályban. Megborzongott, ahogy tekintetük találkozott.

– Hamarosan indulhatunk – szólalt meg rekedtes hangon a férfi és méltóságteljesen magára kanyarította a mugli kabátot.

– Máris? Azt hittem még bemutat valamilyen áldozatot is – mosolyodott el Persis édesen, azonban humora nem talált megfelelő fogadtatásra.

– Nem vagyok barbár. Nekem nem kell tyúkvér semmihez, de ha akarja, ez egyszer kivételt tehetek. Ifjú koromban próbálkoztam ezzel-azzal.

– De az valószínűleg nagyon, nagyon, nagyon rég volt.

– A fiatalok nem értékelik a bölcs öregek tanításait. Meg sem lepődöm, hogy maga is hasonló, mint a legtöbb volt diákom.

– Micsoda szerencse ez önnek. Legalább nem szakad el olyan hamar a régi megszokott dolgoktól.

– Mielőtt indulnánk, még tisztáznunk kell egyet, s mást – váltott témát a varázsló.

– Miről lenne szó?

– Végig mellettem kell maradnia. Nem kószálhat el, mint egy taknyos gyerek. Ne hívja fel magára a figyelmet, ne próbálkozzon felesleges varázslatok bemutatásával és ha lehet ne hozzon kellemetlen helyzetbe a nem helyénvaló kérdéseivel a mugli világról.

– Szóval azt hiszi, hogy semmit sem tudok a muglikról? Nos, emlékeztetném, nem is olyan régen körülbelül egy évig egy mugli településen éltem. Annyira nem lógtam ki közülük, szóval mi lenne, ha nem egy taknyos boszorkány tanoncként kezelne?

– A szabályokat fektettem le.

– Rendben, megértettem.

– Helyes. Akkor karoljon belém és már indulunk is.

– Azt hittem már soha nem fogja ezt mondani.

***

Persis boldogan haladt végig az utcán, mosolyát egyszerűen nem tudta levakarni. Legszívesebben felszabadultan rohangált volna, de azért volt benne némi önkontroll. Persze járt már emberek között, viszont ez teljesen más volt. Ennyire szabadnak még sosem érezte magát. Perselus ezzel ellentétben mogorván követette. Egyáltalán nem akart emberek között lenni. A muglik világa cseppet sem volt neki való, sőt a mágiával felvértezett emberek között sem érezte volna jobban magát.

– Miért ilyen feszült? – csicseregte Persis. – Talán csak nem azért ilyen, mert én is itt vagyok?

– Miért beszél sületlenségeket? Már beleegyeztem, hogy itt legyen. – Egyáltalán nem akart beszélgetésbe sem bonyolódni a nővel, sőt inkább gyorsan túl akart lenni az egészen és megnyugodni.

– Akkor mondja el, miért ilyen mogorva és feszült? Lazítania kellene egy kicsit. Esetleg akarja, hogy megmasszírozzam, ha visszaértünk?

– Pár órája még azt hittem, hogy leszúr egy fakanállal, most pedig meg akar masszírozni? Ezt nevezem ám érdekes fordulatnak.

– Elég legyen már! Én annyira élvezem, hogy nem vagyok bezárva – mondta Persis és belekarolt a férfiba. – Igaz, hogy rémes az idő, de mégis olyan csodálatos minden. A levegő friss és üde, a virágok lassan kinyílnak, itt a tavasz is. Hát mi ez, ha nem egy valóságos csoda?

– De az, határozottan. Remélem, hogy a záport is szereti, mert azt hiszem abból is lesz bőségesen.

– Mogorva és fásult. Egyáltalán nem élvezi ezt az egészet.

– Nem szeretek muglik között lenni – szűrte a fogai között mérgesen. A nő még mindig nem engedte el, sőt közelebb hajolt hozzá. Perselusnak fából kellett volna lennie, hogy ne legyen hatással rá ez az édes illat.

– Miért? – kíváncsiskodott Persis. – Ne legyen ennyire magának való, talán segítene, ha beszélnénk róla.

– Elég legyen annyi, hogy nem és kész.

– Fél?

– Nem félek semmitől sem – jelentette ki határozottan és a hatás kedvéért ki is húzta magát.

– Rendben van. De legalább már hajlandó beszélni róla.

– Most vizsgáztat? Vagy csak a lélekgyógyászt akarja játszani?

– Nem tudom, miért ne beszélhetnénk. Tudom, hogy nem önszántunkból van ez így, hanem inkább kényszerből. Nagyon szeretném, ha nem lenne gond köztünk.

– Nem szoktam csevegni – jelentette ki Piton.

– Ezzel semmilyen újdonságot nem mondott – sóhajtott Persis.

– Addig akar nyúzni, míg lecsupaszított lélekkel nem állok itt maga mellett?

– Csak volt egy ilyen sugallatom, hogy tegyem meg.

– Nem kellene minden hangra hallgatnia, ami csak megszólal a fejében – jegyezte meg mogorván.

– Nagyon vicces.

– Nem kell ápolnia a lelkemet. Tudom, hogy a nőknek ez a mániája, de egyáltalán nem szükséges az idejét pazarolni ilyen butaságokra.

– Pedig jobb lenne, ha valakinek beszélne néha valamiről.

– Nincsenek problémáim. Mogorva vagyok, cinikus és agglegény. Imádom a magányt és a nyugalmat. De most nem kapom meg, amit akarok.

– Micsodát?

– Nyugalmat és a magányt.

– Ennyire utálja, hogy el kell viselnie? – kérdezte Persis, majd elhúzódott.

– Nem utálom.

– Jól van. – Persis rámosolyodott elengedte Perselust majd kirakatokat böngészve haladt tovább az utcán. Senki sem figyelt rájuk, de Perselusnak egyetlen alkalommal sem lankadt az ébersége, a pálca mindvégig az ingujjában rejtve lapult. Persisnek, aki örömmel gyűjtötte össze azokat a dolgokat, amik kelleni fognak, a férfi ugrásra kész, feszült figyelme fel sem tűnt. Valamiért egyáltalán nem esett nehezére a vásárlás és a praktikus holmik beszerzése.

Perselusnak pedig csak annyi dolga volt, hogy mindent összezsugorítson és zsebre tegyen. Késő délután volt mire mindennel végeztek, valahogy a varázsló idegei is megnyugodtak. Persis szemei pedig csillogtak a boldogságtól.

– Most hova fogunk menni? – kérdezte Persis. Most teljesen kipirult arccal figyelte a férfit és lelkesen várta a választ. Perselus pedig még mindig nem értette igazán miért is van ilyen hatással Persisre egy kényszerkitérő.

– A házamhoz – felelte kurtán a professzor.

– A környéken lakik?

– Igen. A szülői ház – folytatta a részletezést Perselus. Nem igazán akart tovább erről beszélni, azonban Persis nem hagyta annyiban.

– Alig várom, hogy lássam.

– Csalódni fog.

– Ne legyen olyan ünneprontó! – pirított rá Persis. – Kíváncsi vagyok az otthonára, ez minden.

– Ez egy ház. Nincs benne semmi különleges.

– Utálja, ha valaki lelkes igaz?

– Nem akartam megbántani – kezdte a férfi egy hatalmas sóhajjal együtt. – De az én életem nem csodálatos tündérmese, akinek minden része tele van rózsaszín egyszarvúakkal.

– Maga egyszerűen egy megkeseredett alak – zárta le a vitát Persis.

– Pedig ez a szexepilem.

– Vicces, nagyon vicces.

– Fogja meg a karom! Innen biztonságosan hoppanálhatunk.

– Rendben.

hozzászólások: 0