14. fejezet
Fonó sor

A kihalt folyópart csendjében, csupán a sötét vizű folyó csendes hullámzása hallatszott. A kietlen, lakatlan táj sivárnak, nyomasztónak hatott a félhomályban. Magas fű birtokolta a folyópartot, s szinte megfojtott maga mellett minden más növényt. Gondozatlansága még szomorúbbá tette a környéket. Hosszú, itt-ott düledező kőkerítés futott végig a folyóval párhuzamosan, melyre fekete falfirkákat pingált egy utcai művész még nagyon régen, a festék már megkopott az időjárás elemeitől.

A jobb napokat is látott vaskapu néha megnyikordult a szélben, mely végigsüvített a parton. A városnak ezt a részét már rég nem lakták, az elszegényedett munkáscsaládok elvándoroltak innen a jobb lehetőségek reményében, ám a helyükre senki sem költözött. A szomorú téglaházak piszkos üvegablakai némán, fénytelenül néztek az egykoron pezsgő élettel teli macskaköves utcára.

Halk pukkanás hallatszott a kísérteties csendben. Perselus kifejezéstelen arccal nézett körül és egy pillanatra elszorult a torka. Egy néhány emlék megrohanta ekkor, de igyekezett ezeket lecsendesíteni. Persephone még mindig a férfi kajába kapaszkodva nézett körbe. A szomorúság, magány érzése egyszeriben iszonyatos erővel rohanta meg. Ellenállt a kísértésnek, hogy belenézzen a férfi gondolataiba. Elengedte a Perselus karját, s hagyta, hogy a varázsló előre menjen és mutassa az utat.

Ez a hely pontosan olyan volt, mint egyetlen lakója –jegyezte meg magában a nő. Perselus fürge léptekkel indult el a vaskapu felé, közben óvatosan körbenézett. Itt sokkalta nagyobb veszélynek van kitéve mindkettőjük, mint a kis kunyhóban. De meg kellett tennie és ez nem tűrt halasztást.

– Maradjon szorosan mögöttem – magyarázta Persisnek nyugodt hangon. – Nem túl kellemes környék. A magas fű tele van régi vardarabokkal és ez csak az egyik apró kis bája ennek a helynek.

– Nem gondolkodott soha azon, hogy elköltözzön erről a helyről? – kérdezte meg gyermeki ártatlansággal a nő. – Annyi szép hely van még Angliában.

– Minek? Az év nagy részét Roxfortban töltöttem, így nem voltam túl sokat itt – magyarázta Piton. – Nekem nincs szükségem semmiféle fényűzésre.

– Áh, szóval a magányát és a dermesztő keserűségét tovább folytathatta itt, ahol minden halott és… Áúúú.

– Mondtam, hogy vigyázzon! – fordult vissza Piton és megrovóan nézett Persisre. – Ez a hely tele van veszélyes dolgokkal. Nem lepne meg, ha néhány veszélyes varázslény is beköltözött volna ide.

– Eddig azt hittem egyedül maga a legveszélyesebb errefelé – szólalt meg gunyorosan a boszorkány.

– Hamar megláthatja, hogy nagyon téved – mondta végül, de amikor visszafordult halványan elmosolyodott. A boszorkány társasága kezdett egyre szórakoztatóbb lenni
.
Az út kanyarodott, majd egy szűk sikátor felé vezetett. A magas kőfalak mentén haladtak és a férfinak figyelnie kellett minden egyes lépésére. Néhol megtapogatta a falat, mintha keresne valamit. Végül megtalálta, végigsimította a több évtizeddel ezelőtt felépített, érdes termésköveket. A repkény takarta, tizenhármas szám domború mintázata rajzolódott ki a romos kerítés falán.

Egészen az épület hátsókertjéig araszoltak. Perselus elővette a pálcáját és elmormolt egy varázsigét. A fal megrázkódott, a téglák egymást követve engedtek utat nekik, aztán gyorsan bezárult mögöttük az átjáró.

– Menjen előre! – utasította Persist a férfi.

– Ott bent nem vár rám semmilyen veszély? – kérdezte gyanakvóan.

– Ha távol tartja magát a mérges mocsári fikusztól, akkor garantáltan semmi baja nem fog esni – biztosította Perselus. A növény igencsak agresszív fajta volt, azt azonban nem említette, hogy a kert másik végébe ültette. Egyszerűen égett a vágytól, hogy picit derüljön útitársa tapasztalatlanságán.

Aztán arca elkomorult; kockázatos volt varázserejű növényeket ide hoznia, mégsem tudott ennek ellenállni soha sem az ilyesfajta csábításnak. Az otthon gyártott bájitalokat sokkalta hatékonyabban el tudta készíteni akkor, ha nem kellett annyit rohangálnia a hozzávalókért. Sajnos az életben sokszor volt szüksége ilyenfajta tevékenységre és az ideje soha nem volt elég.

Varjak panaszos károgását hallotta nem is olyan messze, s kellemes tavaszi szél lengedezett a kertben. A lenyugodni készülő nap még utoljára végigfutatta lágy sugarait az elhanyagolt növényeken, melyek elvadulva, elhagyatottan haldokoltak az ágyásokban. Perselus semmit sem érzett a hely iránt. Undorodva vágott keresztül a lehullott levelek takarta pázsiton, majd egészen a hátsó ajtóig meg sem állt. Ügyet sem vetett a gyermekkora romjaira.

– Jöjjön! – adta ki az utasítást. Persis befejezte a bámészkodást és követte a férfit. – Hamarosan esni fog és jobb lesz, ha éjszakára itt maradunk.

– Tényleg ezt akarja? – Perselus valójában egyetlen egy percet sem akart itt tölteni. Viszont nem akart kockáztatni.

– Van valami kifogása ez ellen? – kérdezett vissza rögtön Piton. – Ez egy első osztályú hely.

– A környéken biztos… Mindegy, legyen, ahogy akarja – egyezett bele a nő végül.

– Hadd vezessem körbe!

Gúnyos mosolya ellenére Perselus sem repesett az örömtől. Ez egyáltalán nem a legmegfelelőbb hely, ahol tölthetik az éjszakát, de most nem igazán válogathatott. Perselus összeszorított fogakkal halad előre, hogy újra szembenézzen démonjaival. A ház belül sem volt sokkal pazarabb, mint a környezete. Az ablakokat, mintha bedeszkázták volna, egyetlen árva fénynyalábot sem engedett be. A férfi gyertyákat gyújtott, melyek halványan bevilágított a szegényesen berendezett helyiséget.

– Nem akar bejönni? – kérdezte Persist. A nő egy pillanatra felemelte a fejét és furcsa tekintettel nézett rá. – Nem kell félnie.

– Nem félek – vágta rá azonnal. – Csak furcsa érzésem van ezzel a hellyel kapcsolatban.

– Nem hibáztatom ezért. Azon sem csodálkoznék, ha tele lenne az egész ház mumusokkal – sóhajtott a férfi nehezen. – Ígérem, csak addig maradunk, ameddig feltétlenül muszáj. Látja? Már elkezdett esni az eső is. Jöjjön be, mert meg fog ázni!

– Rendben van. – Persis levette magáról a kabátot és felakasztotta a fogasra.

– Nem éhes? – kérdezte Piton.

– Ugye nem azzal a kajával akar megtömni, amit már hónapok óta itt tartogat? – kérdezte egy apró mosollyal a boszorkány, aztán eltűrte a tintafekete tincseit, amik az arcára tapadtak.

– Konzervek csodálatosan elállnak hosszabb ideig is – magyarázta Piton. – De ha nem kéri, akkor nekem így is jó.

– Lepjen meg egy teával. Az biztosan helyre teszi mindkettőnk napját.

Piton halványan elmosolyodott, majd pálcájával a könyves polc felé bökött, ami mögött egy lépcsősor bújt meg.

– Micsoda ügyes trükk – lelkendezett a boszorkány.

– Köszönöm. Itt régen a pincelejárat volt, én pedig átalakítottam egy kicsit, összekötöttem az emeleti lépcsősorral is.

– Azt hittem, ez a hely nélkülöz mindenféle varázslatot. Olyan, mint egy elhagyott épület. – Persist most először elkapta a felfedezés láz és legszívesebben végigszaladt volna a férfi házán. Nem értette miért, de nem bírt a bőrében maradni.

– Lényegében ez a célja a varázslataimnak, de régebben sem volt fényűző, amikor még gyerekként laktam itt – mondta színtelen hangon. Nem is értette miért oszt meg ilyen információkat egy szinte teljesen ismeretlen nővel, de valahogy, amikor a közelében volt egyből megmagyarázhatatlan vágy tört rá és mindent el akart neki mondani. – Anyám mindent elkövetett, hogy becsempéssze az életet, de aztán… Nem érdekes, ez már nagyon régi történet. Inkább megmutatom a konyhát.

– Alig várom, hogy láthassam. Biztosan lenyűgöző.

– Az előbb még szinte be kellett rángatnom magát. Most miért lett megint lelkes? – kérdezte némileg mogorván a varázsló.

– Nem tudom. Egyszerűen csak kíváncsi lettem – felelte őszintén a boszorkány. – Talán érdekel, hogy milyen helyen él.

– Nem értem a nőket – morogta a bajusza alatt, amit Persis nagyon is hallott, de inkább nem vágott vissza.

– A konyhája a laborja is? – kérdezte Persis, amikor beléptek a tágas helyiségbe. Meglepő módon itt minden kínosan tiszta, rendezett és ápolt volt. Perselus feltette a teavizet, majd összefonta a karját.

– Miért olyan meglepő ez? A legideálisabb hely itt. A pince csont száraz, nem olyan, mint Roxfortban, így sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb ide pozícionálni mindent. Védve van, vészkijárat is van, legalább kettő, így még rejtekhelynek is ideális. A fenti részt meghagytam olyannak amilyen.

– De azért a kunyhót sokkal igényesebbnek tervezte meg. Igazam van? – Perselus bólintott. A kis erdei lak sokkalta nagyobb jelentőséget tulajdonított neki.

– Nem csak rejtekhelynek készült – válaszolta a férfi, majd egy bögrét vett elő a konyhaszekrényből.

– Azt tervezte, hogy családot alapít ott? – Persis még saját magát is meglepte ezzel a kérdéssel. A férfi fürkésző tekintettel nézte a csillogó zöld szempárt.

– Miféle kérdés ez? Úgy nézek ki, mint aki családod akar alapítani? – nézett rá összeráncolt szemöldökkel. – Engem elkerülnek, sőt menekülnek előlem. Jól van ez így, de akkor sem vagyok alkalmas családalapításra.

– Persze, hiszen olyan savanyú, mint az éretlen vadalma. Nem csodálkozom… Jaj ne legyen már ilyen! – nevetett fel a nő. – Csak kell valaki, aki átlát ezen a gyászhuszár álcán és akkor megtudja, hogy mennyire jó ember is.

– Ne akarjon a magánéletemben vájkálni. Ehhez még nem ismerjük olyan jól egymást. – Nem volt éppen ellenséges a hangja, de mindig is utálta, ha ő volt a beszédtéma.

– Szóval egy vagy két hónap múlva már kérdezgethetem? – nevette el magát Persis. – Olyan mulatságos, amikor így zavarba jön.

– Örülök, hogy szórakoztathatom – morogta a férfi. Megfogta a gőzölgő teáskannát és mindkettőjüknek.

– Hmm, isteni ez a tea.

– Köszönöm. Magam állítottam össze. Titkos recept.

– Bájitaltan tanár, aki még ehhez is ért? – mosolygott rá Persis. – Hmmm, egyszerűen isteni.

– Nem nagy ügy – vonta meg a vállát Piton, aztán ő is belekortyolt a bögrébe.

– Néhányan egy egyszerű köhögés elleni szirupot sem tudnak megfőzni. A bátyám, Alexander, például annyira béna, hogy semmit sem szabad főznie. A pirítóst is rendszeresen elégeti. – Persis felsóhajtott. Jobban hiányzott neki a családja, mint gondolta volna.

– Tanítványom volt – nyugtázta a férfi. – Nem kell bemutatnia. Alig vártam, hogy letegye a RBF–et és többet ne járjon hozzám bájitaltanra. Egy év is sok volt belőle.

– El tudom képzelni – nevetett jóízűen Persis. – Annyira hiányoznak… Mikor értesíthetem őket?

– Információt kell előtte szerezünk, hogy biztonságos–e. Ezért is jöttünk most ide. Még véleményem szerint a romokat takarítják el a csata után. De soha nem lehetünk elég óvatosak.

– Mennyi idő volt először?

– Évek – válaszolta rögtön Perselus. – Sok idő kell ahhoz, hogy újra felépítsünk egy világot.

– Annyi ideig nem szándékozom magával maradni – közölte a nő hidegen. – Ne értsen félre, már egészen kezdek hozzászokni a társaságához, mégis úgy gondolom, nem kellene ilyen hosszú időre magával maradnom.

– Csak őszinte választ adtam. Ennyi az egész. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem lesz pár hónap múlva alkalmas az idő arra, hogy felvegyük a kapcsolatot a családjával. Mindenesetre körültekintőnek kell lennünk mindig. Kétszer gondolja meg, hogy mit tesz, mert egyetlen egy ballépés és mindketten valóban halottak leszünk.

– Ennyire kíméletlenül ne legyen velem őszinte – kérte a nő némileg durcásan.

– Mondjam azt, hogy ne aggódjon, megtalálom a módját, hogy megszabaduljon tőlem?

– Remek, így már egészen más a helyzet – emelte fel a hangját. – Egyelőre megelégszem ezzel, később még visszatérünk erre a témára.

– Jó, akkor haladjuk. Megmutatom, hol van a vendégszoba.

Perselus felállt az asztaltól aztán intett Persisnek, hogy kövesse. Még a lépcső felénél sem jártak, amikor az egykori bájitaltan mester megtorpant. Visszafordult és komoly tekintettel Persis szemébe nézett.

– Jobb lenne, ha elmennénk.

– Valami baj van?

– Erős a gyanúm, hogy el kell tűnnünk innen. Valakik közelednek.

– Oh, Merlin!

– Tegye azt, amit mondok és nem lesz baj – figyelmeztette a riadt szemű boszorkányt.

– Rendben van.

– Egyelőre várunk és megnézzük igaza van-e a bűbájaimnak.

– Amilyen szerencsénk van, akkor biztosan igaza van. Nem veszélyes itt maradni?

– Ha fejvesztve menekülnénk innen, akkor felhívnánk magunkra a figyelmet – magyarázta a férfi. – Egyelőre várunk.

***

A bágyadt holdfényben két taláros alak sziluettje derengett halványan. Jótékony köd kúszott végig a tájon, s mindent éles határt elmosott. A mágia vibrálása azonban tisztán érezhető volt, akár egy lélegzet a friss levegőből. Az utcai lámpák átvilágítottak a ködben úszó éjszakai légen, de ez is csak pillanatnyi illúzió volt, hiszen a környéken senki sem lakott már. Most azonban mégis lépések hangzottak fel a kicsi utca keskeny járdáján. Óvatosan haladt a két árny a házak előtt. A ködfátylat mesterségesen hozták létre. A kíváncsiskodók most egyáltalán nem láttak semmit sem.

Az apró házat magas füves előkert vette körül és meglehetősen lakatlan hatást keltettek. Ahogy két taláros alak átvergődött a zöld dzsungelem vékony ösvényüket a karcsú fűszálak egymásra borulva fedték el. Lágy, csípős szellőben hajladoztak, halk susogással. Az évek során a növények annyira birtokukba vették volna. Régen törődtek vele, a vakolat pattogzott, itt–ott erős javításra is szorult. A rózsák elvadulva, éles tüskékkel, fenyegetően meredtek a betolakodók felé, a fák szótlanul tűrték az idő múlását; az idei tavasz ridegsége megfagyasztotta az almafák illatos virágait és szegényes termés ígéretét hagyta hátra. Kósza fénysugár gyúlt a verandán, s a két alak szinte egyszerre vette le a csuklyáját.

– Köszönöm, Mrs Malfoy, hogy eljött ma esetre – hallatszott Harry Potter tiszteletteljes hangja. A szőke hajú nő komoran bólintott, majd felszegett fejjel nézett a fiatal fiúra.

– Hagyjuk a tiszteletköröket! – válaszolta a nő kurtán. – Mindketten lekötelezettjei vagyunk egymásnak, így erre semmi szükség.

– Kellemetlenséget okoztam? – kérdezte Harry némileg bűnbánóan. A nő hideg tekintete egy pillanatra megváltozott, a fiatal férfi nem tudta mire vélni a változást.

– Ugyan, fiacskám, hiszen megmentetted annak az életét, aki nekem a legdrágább. Az ilyesminek a varázsvilágban nagyon nagy értéke van. Viszonozni soha nem lesz igazán lehetőségem. Amit ma kértél tőlem… nem kellemetlenség.

– Nem akarom, hogy úgy érezze, tartozik nekem. Én részemről nincs lezáratlan ügyünk egymással. Azért köszönöm, amiért ma este eljött velem – válaszolt Harry végül.

– Egyetlen egy dolgot nem értek – szólalt meg ismét Malfoy asszony elgondolkozva.
– Micsodát? – ráncolta össze a homlokát Harry.

– Miért engem kértél meg, hogy vezesselek ide? Ugyan nem sokan akarnak egy Piton tanya közelébe férkőzni, de McGalagony professzor biztosan segített volna – fejezte be az okfejtését az asszony. Megigazította tejfölszőke haját, amit a fia is örökölt tőle.

– Nem akartam gyanút kelteni. Senkinek sem szabad tudni, hogy idejöttem. Még a barátaimnak sem mondtam el.

– Pontosan ezzel keltettél gyanút. Egy Malfoyjal együtt egy ilyen vészterhes időben nem éppen a legjobb ajánlólevél. Bár remélem elég óvatos voltál.

– Igen, az voltam – közölte halkan. – Úgy érzem, itt kell tiszteletemet tennem.

– Értem – nyugtázta Narcissa. – Perselus jó ember volt. A fiamnak is jó keresztapja volt, számíthattunk rá a nehéz időkben. Megmentette az életünket. A tudat, hogy üres koporsót temettünk el… annyira felháborító.

– Ott voltam, amikor elment – mondta halkan Harry és elkomorodott. Emésztette belül a bűntudat, hogy mindig rosszat gondolt a professzorról. – Nem tudom segíteni rajta. Emlékeket adott át nekem. Ha tudtam volna…

– A múlt megváltoztatása nem oldana meg semmit sem. A jövő az egyetlen, amit alakíthatunk, és a kezünkben tarthatunk.

Harry nem szólt semmit sem, inkább a gazos virágágyásnak szentelte minden figyelmét. Megfogta a hosszúra nőtt kártékony növényeket, melyek elnyomták már régen a kerti virágokat. Mikor kihúzta őket a feketeföldből, mintha egyszeriben harag öntötte volna el. Ugyan varázslattal is megtehetett volna, mégis így sokkal inkább jobban esett neki. A zöld szárak és gyökerek könnyedén váltak meg a földtől. Narcissa hátrébb húzódott és gondolataiba merülve nézett végig a vadszőlővel körbefuttatott homlokzaton. Mondott egy néma imát az elhunytért.

Eközben Harry megtörölte homlokát a talárja ujjával és fájós derékkal felállt egy pillanatra. Elővette a varázslattal védett cserepet a táskájából. Az egykori virágágyás most visszanyerte egykori rendezett formáját. Az ifjú varázsló egy mélyedést alakított ki a közepén, aztán kivette a növényt a cserépből. Óvatosan lehelyezte a helyére, végül betakarta földdel. A varázsnövény megrázta magát és kibontotta szirmait. Narcissa értetlenül nézete a jelenetet, miközben a stargazer liliom kinyitotta a szirmait és kellemes fényt árasztott a sötétségben.
– Liliom? – kérdezte Narcissa.

– Igen, liliom – bólintott a fiatal varázsló.

– Érdekes választás. Egyébként gyönyörű – szólalt meg Mrs Malfoy elgondolkodva. Nem tudta pontosan, hogy mit jelent ez, de valószínűleg valami olyasmi, amit Piton értett volna.

– Köszönöm.

– Most pedig, ha jól sejtem útjaink elválnak egymástól.

– Az hiszem, igen. Viszont látásra, Mrs Malfoy! – köszönt egy halvány mosollyal Harry.

– Minden jót. Viszont látásra, Mr Potter! – bólintott Narcissa, de nem viszonozta a mosolyt.

A nő filigrán alakja egy halk pukkanás kíséretében eltűnt a Fonó sori ház kertjéből. Aztán egy árny tűnt fel a nem messze az utcai lámpák fényében. Harry hunyorogva nézett az utca felé, azonban nem látott senkit sem. Bizsergést érzett a hátán, és valami furcsa előérzete támadt. Még egyszer utoljára megnézte magának a házat, amikor visszafordult az almafának dőlve egy igencsak ismerős alakot pillantott meg.

– Köszönöm a virágot, Potter! – szólalt meg ugyan az a reszelős, hideg hang, amit éveken keresztül minden bájitaltanon hallgatnia kellett.

– Piton professzor? – kérdezte lebénulva. Lába nem mozdult semerre sem. Ugyan hozzá volt szokva a szellemekhez, mégsem volt felkészülve arra, hogy Piton örökké kísérteni fogja.

– Csak nem szellemet láttál? – hangzott fel a gúnyos hang. – Ennyire nem vagyok ijesztő.
– Maga él? – tette fel kézenfekvő kérdést. – Ez nem lehet láttam, amikor…

– Oh, hogy ez? – mutatott a nyakára, amin még mindig észrevehető volt a friss, gyógyulófélben lévő terület. – Nem minden seb halálos, de ez az volt. Nem hibáztatlak, amiért ennyire megijedtél.

– Hogyan lehetséges ez? – Harry pulzusa az eget verte és enyhén szédült. Nem akart gyengének látszani, mégis a meglepetés ereje majdnem letaglózta.

– Nem haltam meg, Potter – morogta egykedvűen. – Magam is azt hittem, hogy így ér véget az életem, de másképpen történt.

– Az emlékek…

– Hálás lennék, ha ezek kettőnk között maradnának – kérte színtelen hangon.

– Igen, tanár úr – válaszolt illedelmesen Harry. – Mégis hogy menekült meg?

– Fawkes könnyei mentettek meg, de elég a kérdésekből. Most rajtam a sor. Mit keresel itt? – tudakolta némiképp erőszakosabban a kelleténél. Harry nem szólt semmit, csak rámutatott a virágra. Egy pillanatig egyikük sem szólt semmit sem. Valahogy nem ment nekik a negédes bájcsevej, nem is ezért voltak itt ketten.

– Viszont felejtésátkot kell szórnom rád – közölte a férfi szárazon. – Nem tudhatja meg senki sem, hogy életben vagyok.

– Perselus, muszáj ezt? – jött elő a rejtekhelyéről Persephone. – Sajnálom, mindenkire felejtésátkot akar mostanság szórni. Persephone Lennox vagyok és örülök, hogy megismerhetem Mr Potter.

– Részemről a szerencse – nyögte Harry meglepetten. A zöld szemű nő kedves tekintete és mosolya teljes ellentétben állt Piton személyiségével.

– Muszáj beleszólnia? – kérdezte hidegen Piton. – Ezzel kockáztatja a biztonságunkat. Még egy embert nem vihetünk magunkkal, és ha Potter eltűnik, akkor az egész varázsvilág felbolydulva keresni kezdi majd. Ne kérje, hogy részletezzem, milyen hatalmas problémát okoz ez magának és persze nekem is.

– Elnézést, de nem áll szándékomban senkinek sem elmondani semmit sem – vágott közbe Harry.

– Ez nagyon dicséretes, Potter, egészen meghatódtam, de azt hiszem, ebben az esetben sajnos nem tehetek mást. – A professzor már fel is emelte a karját, amikor megérezte Persephone gyengéd szorítását.

– Elég legyen! – vágott a szavába Persis. – Mi lenne, ha ezt egy tea mellett beszélnénk meg?

– Eszébe se jusson. – Le akarta magáról rázni a kezet, de a boszorkány nem tágította.

– Harry, kérem, nézze el neki. Megharapta egy mérges kígyó, nem valami bűbájos mostanában. – Perselus utálta, ha úgy beszéltek róla, mintha legalább eszelős lenne vagy egy nagyra nőtt gyerek. Nem volt még nő, aki ilyesmit mert volna tenni. Persephone minden szempontból különleges volt; az agyára ment…

– Korábban sem volt az – jegyezte meg Harry epésen. – Segíthetnék maguknak.

– Mégis miben tudnál nekünk segíteni? – kérdezte Piton.

– Előbb utóbb rájönnek, hogy életben van. Most is folyik a nyomozás maga után, csak éppenséggel csendben. Én is csak azért tudok róla, mert Kingsley beavatott a kihallgatások során. Neki és McGalagony professzornak mutattam meg egyedül a maga emlékeit – vallotta be Harry. – Utólag már nem tudom jó ötlet volt-e, de a jelen helyzetben valószínűleg úgy térhet vissza a varázsvilágba, mint egy hős és nem, mint egy exhalálfaló.

– Nem akarok visszamenni – jelentette ki Piton határozottan. – Nekem a jelenlegi helyzet teljes mértékben megfelelő.

– Azt lehet, de vannak, akiket csak egy holtesttel lehet meggyőzni, hogy végleg meghalt – mondta Harry. – Pár undorító lombik egy sírboltban nem igazán meggyőző.

– Az egy értékes gyűjtemény volt – húzta fel az orrát Perselus. – A magad fajta tudatlan varázslónak fogalma sincsen mennyire felbecsülhetetlen volt.

– Hermione már elmondta – sóhajtott a fiú fáradtan. – Az csak egy vicc volt, mint Ronnal együtt találunk ki a Reggeli Prófétának. A lombikjai érintetlenül hevernek a pincében, pontosan ott ahová valók. Remélem, ez megkönnyebbüléssel tölti el.

– A szemtelenséged, Potter, mindig felháborít. Az apád volt pontosan ugyanilyen, döbbenetes mennyire örökölted tőle a nagyképűséget.

– A legjobb megoldás az lenne, ha legalább a rendtagok tudnának róla, hogy él. Nem gondolja?

– Meg akarja nehezíteni a saját életét, Perselus? – kérdezte hirtelen Persis. – Most itt a lehetőség, hogy ne kelljen szellemként visszatérnie a varázsvilágba. Mégis mit csinálna egyedül, ha minden galleonja elfogyott és csak a varázsereje marad?

– Tehetetlen vénembernek nézek ki? – csattant fel Perselus hirtelen. – Magam is el tudom dönteni, hogy mit kell tennem.

– Eszemben sincs ilyet még csak feltételezni sem – hördült fel Persis mérgesen, majd némileg elpirult.

– Mi lenne, ha engedné, hogy segítsek? – javasolta Harry.

– Hadd segítsen magának! – erősítette meg Persis. – Talán ez a nagy esélyünk, hogy ne évekig kelljen várnunk.

– Menjünk az irodámba, Potter! – utasította Piton a fiút.

hozzászólások: 0