15. fejezet
Éjszaka

– Menj egészen fel a legfelső emeletre! – utasította Harryt Piton mérgesen. A fiú nem tudta biztosan, hogy a férfi azért dühös-e, mert ő segíteni akart neki, vagy azért mert legszívesebben megszabadulna mindenkitől és inkább egyedül, magányban folytatná az életét. – Ha kérhetem, ne nyúlj semmihez!

– Igen, tanár úr – mondta Harry megadóan. Perselus Piton otthoni irodája sem volt szebb, mint a Roxfortos üvegcsék, polcok tömött sora és említésre sem méltó lakberendezési tárgyak, melyek csak a praktikusságuk miatt volna jelen. Kísérleti bájitalok sorakoztak a mahagóni asztal egyik szélén, gondosan lezárva; könyvek hatalmasra épített tornya helyezkedett el a másik végén.

– Csukd be magad után az ajtót! – közölte villogó szemmel, majd megkerülte az asztalt és helyet foglalt a székében. Harry kíváncsian nézett körbe a helyiségben.

A falat polcok szegélyezték, melyeket roskadásig pakoltak vaskosabbnál vaskosabb kötetekkel. Egyedül a hatalmas bőrfotel tűnt ki az összes többi közül. Valahogy nehéz volt elhinni, hogy a spártai körülmények között Perselus Pitonnak is szüksége volt némi kényelemre.

– Ülj le! – utasította határozottan Piton Harryt, aki most pontosan úgy érezte magát, mintha első éves lenne Roxfortban és meg akarnál büntetni. Pedig most már egészen más helyzetben voltak.

– Szép az irodája – közölte csendesen, mintegy megtörve a helyzetet, ami elég kínos volt így is.

– Nem kell udvariaskodnod, Potter. Már nem vagyok a tanárod. – Gyűlölte az egész helyzetet, leginkább minél előbb meg akart a szemtelen fiútól szabadulni. Azonban Lilyre emlékeztető zöld szemek arra ösztönözték, hogy azonnal ne dobja ki Harryt. Persze Potterben sokkal több volt Lilyből, mint Jamesből, azonban Perselust ez a legkevésbé sem hatotta meg.

– Ebben igaza van. Mégis úgy gondolom, hogy tartozom magának, annak ellenére, hogy mindig is utáltuk egymást.

– Feloldozlak, Potter. Most pedig legjobb, ha ezt szépen elfelejted és mindenki megy a maga útján – mondta azzal elővette a pálcáját.

– Szóval a beleegyezés csak színjáték volt? Mit gondolhat magáról ezek után az a nő ott lent? – sziszegte dühösen.

– Legyen ez az én gondom és ne üsd bele az orrodat! Különben sem egyeztem meg veled semmiben. – Hangja kimért volt, hideg és barátságtalan, tehát nem változott egy jottányit sem. Harryt ez megelégedettséggel töltött el, de valamiért segíteni akart neki, még ha a professzor ebből nem is kért. Végül is nem élhet tovább bujkálva, mint egy bűnöző.

– Nem akar visszamenni a varázsvilágba? – A kérdés csak úgy kibukott belőle. Perselus összeráncolta a szemöldökét. Meddig kellett még vele jó pofiznia, mielőtt kidobja innen? – latolgatta magában.

– A szabadságot jobban szeretem, mint a börtönt. Különben is nem hiszem, hogy ép bőrrel megúsznám a Minisztérium emberivel való találkozást – jegyezte meg tárgyilagosan.

– Mágiaügyi Miniszter mindenről tud. Átadtam neki az emlékeket. Ez felmenti minden helytelen cselekedete alól. Dumbledore professzor nem akarná…

– Az nem jelent semmit sem. Olyan naiv vagy még, Potter. Gondolod, hogy Dumbledore megölését nem akarnak ott helyben kivégezni? A varázsló gyilkosság a legnagyobb bűnt, amit el lehet követni. Tudsz még ennél nagyobb bűnt?

– Én vagyok a maga tanúja. Nem véletlen kaptam meg ezeket az emlékeket és igyekszem őket jóra felhasználni.

– Azokat csak azért kaptad, hogy megértsd végre mi is zajlott körülötted, amiről nem volt szabad tudnod. A kotnyelességed különben is legendás, végre valakinek fel kellett nyitnia a szemed… Ennek az egésznek vége, a soros úgy hozta, hogy mindketten életben maradtuk, de nem hinném, hogy az én esetemben ezt tényt világgá kell kürtölni.

– Egyértelműen elutasítom az emlékeim törlését – jelentette ki Harry határozottan. – Ne haragudjon, tanár úr, de akkor sem tehet ilyet.

– Miért nem akar mostanában senki sem felejteni? – morogta türelmét vesztve, mint egy költői kérdést. – Hát legyen, Potter, mivel valószínűleg mindenkinek elkürtölöd az egészet, ha nemet mondok, tehát egyezzünk meg valamiben.

– És pedig?

– Elválnak útjaink és többet nem keressük egymást. Te szépen befogod a szádat, én pedig nem foglak megátkozni. Ez így méltányos?

– A Főnix rendje…

– Ha kell valami, tudom, hol találom őket. Nem kell pátyolgatnia egy taknyos tizenévesnek – fejezte be a beszélgetést Piton.

– Nos, rendben. Legyen úgy, hogy akarja. De ha szüksége van a segítségemre, akkor tudja, hogy számíthat rám – mondta Harry.

– Most ezt meg kellene köszönnöm?

– De az jelen helyzetben furcsán hangzana magától. Inkább hagyjuk.

– Minden jót, Potter – köszönt el tőle Piton, majd kezet nyújtott a fiúnak. Harry elfogadta a kézfogást.

– Magának is minden jót, professzor úr – mondta végül, aztán kisétált az irodából. Perselus úgy gondolta végre sikerült pontot tennie ennek az ügynek a végére. Bár azt nem is sejtette, hogy Harrynek megvoltak a maga tervei.

***

Roxfort csúcsíves tornyai most megtépázva meredtek az ég felé. McGalagony igazgatónő gondterhelten nézett ki az irodája ablakán. Rengeteg munkába kerül majd, mire mindent újra a helyére tesznek. Szerencsére a védőbűbájokat, a mugli riasztó varázslatokat már sikerült visszaállítani. Dumbledore hiánya most még inkább érződött a komor falak között. Gyakran kellett mostanában megtörölnie a szemeit magányában… Halk kopogtatás hallatszott az ajtóból.

– Tessék – szólalt meg a professzorasszony.

– Elnézést, McGalagony professzor, hogy ilyenkor zavarom – lépett be az ajtón Mae Raven, az egykori tanítványa. – Bocsásson meg a kései…

– Ne szabadkozzon, Mae, kérem, fáradjon be! – invitálta beljebb. – Megkaptam a levelét és nagyon örülök neki, hogy jelentkezett. Nagy szükség van mindenki segítségére, hogy Roxfort újra a régi fényében tündökölhessen.

– Szóra sem érdemes. Sajnálom, hogy a harcokból nem vettem ki a részem – kezdte bűnbánóan a nő. – Annyira szörnyű, ami történt, de szerencsére már mindennek vége. Voldemort végre odakerült, ahova való. A Minisztériumban is csak káosz van hónapok óta… Szeretném, ha az oktatási igazgatóságon is minden rendben menne… Pont most történik mindez, amikor pályaválasztási tanácsadónak léptettek elő… Talán az új Miniszternek végre sikerül helyre tennie mindent.

– Én is ebben reménykedem. De túléljük a nehézségeket, ahogy mindig is – mondta határozottan a professzor. – Sok jó embert elvesztettünk a csatában…

– Ez igazán sajnálatos – nézett rá szomorú szemekkel Mae. – Bármiben szívesen segítek, hogy szeptemberre újra nyithasson az iskola. A Minisztérium először az oktatás visszaállítását tartja a legfontosabbnak, ezért is kaptam a feledteseimtől azt a feladatot, hogy minél előbb jöjjek ide és tegyek meg mindent.

– Nagy szükség van mindenkire most – bólintott McGalagony. Mae szorgosan bólogatott, de közben jottányit sem érdekelte Roxfort helyzetet. Csak egyetlen egy dolog kellett: el akarta kapni Persephone Lennoxot és megbosszulni mindent.

– Örülök, hogy szívesen fogad. Mindig is örömmel emlékezem az iskolás éveimre – mosolyodott el Mae. Pedig legszívesebben vicsorgott volna. Egyetlen egy napig sem vágyakozott vissza Roxfortba. Az első éve maga volt a pokol, aztán a többiek állandóan gúnyolódtak rajta az ügyetlensége miatt és a varázserejében megmutatkozó zavarok miatt, amiről Persis tehetett. Vissza sem nézett, amikor elhagyta Roxfortot.

– Említette, hogy van egy magánjellegű kérdése is. – Oh, igen. A mindig precíz professzor most sem feledkezett meg semmiről sem.

– Oh, hogyne, majdnem elfelejtettem – mondta a nő zavarta, aztán belenyúlt a táskájába és előhúzott belőle egy ezüstcsatot, aztán az asztalra tette. – Lehet, hogy csak egy butaság, viszont pár napja Írországban találtam rá erre a kis csatra. Egyből felismertem a címert. De olyan egyedinek látszik. Gondoltam megmutatom Önnek is.

McGalagony felvette az asztalról a tárgyat, aztán megfordította. Bárki másnak nem mondott volna semmit sem, de az igazgató asszony tudta, hogy ez egy tökéletes kobold munka, ami egyáltalán még csak köszönő viszonyban sem volt a diákok által viselt csattal, amit a talárjukon hordanak.

Roxfort címerében nem volt egyetlen egy liliom sem, ebben mégis mardekár kígyója egy aprócska liliom szárán kúszott fel, griffendél oroszlánja pedig úgy tűnt, mintha elragadta volna a virágot. Apró változtatás, ami ugyan egyedivé tette, de Maenek nem mondhatott semmit sem.

– Különös – szólalt meg McGalagony. – De nincs ebben semmi furcsa. Írországból is járnak hozzánk diákok. Bár ez egy egészen régi darab, mégis nagyon jó állapotban van.

– Csak egy kis varázslat volt, amivel megtisztítottam. Persze igaza van, csak először valóban furcsának tűnt. Mívesnek tűnik és egyedinek – folytatta Mae. Tudta, hogy zsákutca is lehet ez az apróság, de úgy gondolta forró nyomra lelt. A professzor nem úgy tűnt, hogy különösebben felvillanyozta volna az apróság. Talán valóban zsákutca. – Bocsásson meg, csak elkapott a hév, hogy találtam valamit, ami talán értékes lehet valakinek.

– Hogyne. Ha gondolja, itt hagyhatja. Az egyik tanulónk felvetette, hogy egy állandó kiállítást kellene létrehoznunk, ami Roxfort történelmével foglalkozik. Elvégre is már mindegyik alapítótól megvannak az ereklyéink – közölte a professzor. – Tervezünk továbbá egy diákok ruházatával foglalkozó kiállítást is. Vehetnénk úgy, mintha ön ajándékozta volna nekünk.

– Persze szívesen – bólogatott a nő serényen. – Nem hiszem, hogy szükségem lesz rá. Csak kíváncsi voltam.

Újra kopogtattak az ajtón. McGalagony összevonta a szemöldökét. Nem várt már senkit sem ilyen későn.

– Elnézését, professzor, hogy zavarom, de… – lépett be Harry Potter egy kicsit zihálva. – Bocsánat.

– Potter, legközelebb, kérem, várja meg, amíg behívom. Mint látja, vendégem van – mutatott a mosolygó Mae felé. – Mi lenne, ha kint várna, amíg végzünk.

– Oh, semmi baj, igazgató nő. Nekem már így is indulnom kell, később találkozunk. Örültem a találkozásnak, Mr Potter – köszönt illendően, aztán elhagyta az irodát, de nem ment túlságosan messzire.

– Elnézést, még egyszer. De muszáj önnel beszélnem – hadarta még mindig némileg felvillanyozva Harry.

– Üljön le egy percre és nyugodjon meg! Történt valami?

– Elmentem ma este a Fonó sorra, hogy…

– Minek ment oda egyedül? – pirított rá McGalagony. – Az egy veszélyes környék és nem kellett volna odamennie.

– Meg kellett tennem, azok után, amiket megtudtam muszáj volt. Viszont olyasmiket tudtam meg, mire egyáltalán nem számítottam – folytatta a beszámolót Harry izgatottan. – Azt hiszem, oda kellene mennünk mindkettőnek.

– Legjobb lenne, ha erre valami magyarázatot adna. – Mae a magyarázatot már nem hallotta, mert egy hangos mennydörgés nyomta el Harry hangját. Mélyet sóhajtott, aztán elindult kifelé Roxfortból.

Mégis csak zsákutca volt ez a csat.

***

Persis álmatlanul forgolódott a tökéletes csendbe burkolózott vendégszobában. Sejtette, hogy ezt a szobát senki sem használta az elmúlt huszonöt évben. Sötét volt, a redőnyök szorosan zárva voltak és minden fényt kizártak. A boszorkány nyugtalan volt ettől, hiszen ennyire még soha nem érezte a bezártság érzését. A Fonó sori háznál nyomasztóbbat el sem tudott képzelni. Mintha Perselus gyerekkorának szörnyűséges emlékei itt köröznének a levegőben, beleivódtak a falakba, bútorokba, a padlóba, s csak arra várnak, hogy kísértetként előbújjanak. Vagy talán csak Piton sötétebbik énje ihlette a berendezést?

Persephone keze égett, mintha alaposan bedörzsölték volna chillipaprikával. Bőre meleg, tenyere égetett, és tudta, ha nem nyugszik meg akkor akár magára is gyújthatja az egész ágyat. Ugyan nem volt nagy kár a berendezésért, azonban valaki mást sokkal inkább féltett. Így inkább ökölbe szorította kezét, majd a hátára fordult. Kinyitotta a szemét és belebámult a sötétségbe. Nyomasztó volt, félelmet keltő, még a kényelmes ágy sem ringatta álomba; Perselus mindent megtett a kényelme érdekében, remek fekhelyet varázsolt a nőnek, viszont álomba nem ringathatta. Persis azt kívánta, bárcsak fényt tudna gyújtani a pálcájával és elűzhetné a démonjai, melyek ott köröztek mellette a sötétben, nem is beszélve a házigazda démonjairól.

Utoljára talán kislányként félt a sötétben. Most azonban már nem kellett volna így lennie. A levegő, mintha hirtelen kevesebb lett volna. Mellkasába nyilalló fájdalom ijesztette. A fülében saját dübörgő szívverése hallatszott. Cseppet sem volt megnyugtató, sőt kifejezetten pánikba esett. Felült az ágyban és igyekezett normálisan venni a levegőt. Kezét a szívére tette, érezte mennyire zakatol. Néha egy pillanatra a lélegzete is elakadt, amitől még inkább megijedt. Egy apró zajt hallott, mitől még inkább felfokozódott az érzelmi állapota. Nem tudta egészen biztosan, hogy képzelte–e vagy valóban megtörtént. Nem akart egyedül lenni. Fojtogatta a sötétség, körülvette, kavargott formálódott és démonokkal telt meg, akik ráültek a mellkasára. Olyan nehéz volt és annyira félt. Segítséget kellett kérnie.

Kimászott az ágyból, s félrelökte a takarót. A sima padló hideg érintését érezte mezítelen talpán. Lassan felállt és tapogatózva, enyhén szédelegve elbotorkált az ajtóig. Az ajtógomb kísérteties kattanással engedette ki. Persis nyitott ajtóban állva végre mély levegőt vett, amitől némiképpen megnyugodott. Nem kellett sokáig keresnie Perselus szobáját, halkan kopogott, de annak ellenére, hogy nem érkezett válasz benyitott a szobába. Azonnal fény gyúlt a férfi ágyánál. Piton ugrásra készen, fekete alsónadrágban feküdt az ágyán és némileg álmosan figyelte a varázsfény által megvilágított törékeny női alakot. Persis még talán soha nem érezte magát ilyen sebezhetőnek.

– Bocsásson meg. Csak hallottam valamilyen motoszkálást a szobámban – kezdte remegő hangon. Megijedtem és átjöttem.

– Nincs itt senki sem rajtunk kívül – kezdte rekedt álmatag hangon a férfi, aki még mindig hunyorogott egy kicsit a pálca fényétől. – Menjen vissza nyugodtan! Itt senki sem keresné.
Perselus hunyorogva nézett a nő arcára. Fehér volt, a szokásosnál sokkal fehérebb és olyan ijednek tűnt, amitől maga is némileg megrémült. Annyira emlékeztette ez a tekintet arra, amikor ő saját maga gyerekként holtra vált tekintettel, saját tükörképével suttogva igyekezett bizonygatni, hogy a világ egyszer csak jobb hely lesz, és nem kell többé félnie.

– Sajnálom, de nem tudok itt aludni – közölte Persis. – Mintha egy dobozba zártak volna be.
Piton mormogott valamit, aztán felkelt az ágyból és az asztalához lépett. Kiürített egy száraz levelekkel teli üveget. Már nem volt szüksége a szárított fátyolkára és különben is hónapokkal ezelőtt tönkrement. Megtörölte a szemét, aztán rábökött az üres üvegbe.

Fény kellett, olyan, ami elűzi a rossz álmokat és segít elaludni. Anyja mindig ezt csinálta, amikor volt bátorsága törődni a fiával. Ez volt az egyik olyan kedves emléke, amit kincsként őrzött. Ilyenkor Eileen meséket suttogott a varázsvilágról az ő drága kisfiának, aki ettől elfeledte a megpróbáltatásokat melyeken keresztül kellett mennie. Perselusnak emlékeztetnie kellett magát, hogy már nem az, mint aki akkor volt. Most Persisre kellett koncentrálnia, nem akarta, hogy féljen itt. Senki sem félthet többé itt. A szobát pislákoló fény töltötte be és a kellemes félhomály melegséggel töltötte el a légkört.

Persis így sokkal jobban megnézhette Perselus markáns vonásait. Megértő volt vele és egyáltalán nem küldte vissza a szobájába, pedig megtehette volna. Nem kellett varázslat, hogy tudja, mire gondol most Perselus. A férfi a kezébe vette az üveget, majd egészen közel vitte a nőhöz.

– Tessék – mondta a varázsló még mindig rekedtes hangon. – Most már nem lesz olyan sötét.
Nem fűzött hozzá semmit sem, mintha megértette volna üres fecsegés és magyarázat nélkül is Persis jelenlegi helyzetét.

– Nem veszélyes? – kérdezte halkan, majd a kezébe vette az üveget és a vidáman táncoló lángocskát.

– Egyáltalán nem. Az üveg törésálló, lezártam így nem juthat ki a láng és holnap reggelre amúgy is elég benne a mágia, aztán magától kialszik. Nem kell neki levegő sem. Hasznos kis varázslat.

– Köszönöm – suttogta hálásan.

– Igazán nincs mit.

– Perselus – lépett közelebb hozzá Persephone. Mindkettőjük arcát megvilágított a pislákoló fény, amiben egészen másképp látták egymást.

– Tessék.

– Megnézné a szobámat? – kérdezte félszegen. – Csak a biztonság kedvéért. Talán valamilyen varázslény motoszkál benne.

– Rendben – egyezett be a professzor mindenféle ellentmondás nélkül. A nő megkönnyebbülten vett egy mély levegőt. Leült a férfi ágyára, majd egyszer csak azt vette észre, hogy kényelmesen elhelyezkedik és a feje alá gyűri az egyik párnát.

Beleszagolt a kellemes illatba. Gyógynövényeket érzett, enyhe levendula és kamilla illat volt a legdominánsabb, melyek keveredtek Perselus illatával. Persephone szemei lecsukódtak, s jóleső borzongás futott végig rajta. Teljesen elbódította, a félelem és a szorongás egyszeriben elhalványultak. Ólmos fáradtság lett úrrá rajta, mely egyből magával ragadta.

Mikor Perselus visszaért a szobába ő már régen az igazak álmát aludta. Persze semmi gyanús nem volt, pedig Piton mindig alaposan mérte fel a terepet. Egykori szobájának rémképei ellenére semmi nyugtalanító nem volt a puritán elrendezésű aprócska helyiségben. Végül Perselus úgy döntött mindent ellenőriz a környéken. A házkörül nem járt senki sem, a bűbájok működtek és a stargazer liliom is halványan világított a sötétben. Piton hatalmasat ásított aztán elindult folytatni a jól megérdemelt éjszakai pihenését.

A férfi megtorpant egy pillanatra az ajtóban. Az egyik padlódeszka megnyikordult egy pillanatra, amitől egy néma szitokszó hagyta el a varázsló száját. Nem kellett volna így megdobbanni a szívének, nem kellett volna sóvárgást sem éreznie, védelmező ösztöneinek pedig szunnyadniuk kellett volna. Mégsem így történt. Persephone alakja a pislákoló fényben annyira törékenynek tűnt, ahogy alabástrom arcán figyelte az aprócska lángok táncát, valami megmozdult benne. Hatalmas sóhajt hallatott, nem akarta felébreszteni Persist és visszaküldeni a szobájába, ahogy kellett volna. Neki úriembernek kellett volna lennie, távol kellett volna tartania magát tőle. Mégis másképpen döntött, bűnös lelke nem lesz bűnösebb, mint amilyen eddig volt; ha visszafekszik a saját ágyába még nem lesz rosszabb.

Gondosan elrendezte kettőjük közötti elválasztó párnavonalat, betakarta az egyenletesen szuszogó boszorkányt, aztán maga is elhelyezkedett az ágyban. Döntésén merengve, egészen éjfélig ébren figyelte a nő minden apró rezdülését. Aztán végül őt magát is megtalálta az álom, s lassan elringatta.

hozzászólások: 0