16. fejezet
Látogatók

Perselust álmából bűbájok keltették fel, imbolygó sárga gömböcskék lepték el a sötétségbe burkolózott szobát. A szemei azonnal kipattantak és összerándult. A kellemes fény veszélyt ígért és emiatt újra érezte a gyomrában azt a kellemetlen szorító érzést, ami mindig óvatosságra intette. Valaki megint járt a Fonó soron – gondolta végig még kábultan. Alig pár pillanat kellett mire teljesen éber lett és rögtön felkelt az ágyból. Mikor a talpa már a hideg padlót érintette harcra készen állt.

Persis még mindig aludt, álmában félredobta a kettőjük köré épített párnafalat és egészen közel került a professzorhoz, túlságosan is közel. Álmában ez cseppet sem zavarta, de így ébren egészen bizarrnak érezte. De most nem volt idő elmélkedni ezen. A férfi magára kapta a ruháit, aztán gyengéden végig simította nő vállát. Persephone pillái megremegtek az érintéstől.

– Persis, fel kellene kelnie – szólalt meg gyengéden Piton. Eszébe sem volt rárontani egy olyan hírrel, ami közel sem volt biztos. – Nem akarom megijeszteni, de van valaki a környéken.

– Micsoda? – kérdezte álmatag hangon, majd gépiesen felkelt az ágyból. – Mi történt?

– Egyelőre ne csináljon semmit sem! Én kimegyek körülnézni. Ha veszély van, azonnal jelezni fogom. A folyó felé megyünk majd. Addig készüljön el! – hangja ridegen csengett és a félhomályban kirajzolódó komor tekintete megijesztette a boszorkányt.

– Rendben – bólogatott a nő még egy kicsit bágyadtan. Az élete mindig is egy káosz volt és most érezte úgy, mintha eljött volna az az időszak, amikor már nem lesz hova menekülnie és szembe kell néznie a démonokkal, amik üldözték. Lehet Maenek sikerült a nyomára bukkanni…

– Csak a legfontosabbakat hozza magával – adta ki az utasítást Piton. Tényszerű volt, érzelemmentes és összeszedett. – Később még lesz időnk pótolni a készletet.

– Várjon! Mi lesz, ha…

– Ne törődjön semmivel sem! Ha nem jönnék vissza, akkor kövesse a patakot. Onnan kiért egy kereszteződéshez. Tartsa fel a pálcáját és a Kóbor Grimbusz felveszi – magyarázta Piton teljesen nyugodtan. – Kockázatos, de nincs más lehetősége. Menjen egyenesen haza és ne álljon meg!

– De…

– Most nincs erre idő. Ha nem jönnék vissza negyed órán belül, akkor induljon! Ne jöjjön utánam, semmilyen körülmények között sem – utasította a varázsló komoran. A zöld szemek ijedt pillantása elbizonytalanította Pitont, de tudta, hogy első a biztonság. Az ő élete cseppet sem volt fontos.

– Rendben. – Persis beleegyezően bólintott, aztán átment a vendégszobába. Perselus komor tekintettel indult el a ház bejáratához.

Az utcát a hajnali fény világította csak meg. Kivont pálcával várta, hogy mi fog történni. Őt nem láthatták innen, hiszen védte a mugli riasztó bűbájok még mindig működtek. Három hórihorgas alakot pillantott meg nem is olyan messze a ház felé közeledni. Először hunyorogva figyelte őket, aztán ahogy egyre közelebb értek, rögtön felismerte őket, nyögve eltette a pálcáját, aztán egy patrónust küldött a házba Persisnek, amiben közölte, hogy elmúlt a veszély és nem kell menekülniük.

Perselus állkapcsa megfeszült és komoran összevonta a szemöldökét. Egy bólintással köszöntötte az idegeneket a Piton ház előkertjében állva.

– Minerva, Kingsley, Potter, micsoda meglepetés!? – szólalt meg tömény szarkazmussal, és a legundokabb modorával.

McGalagony professzor előrelépett, majd váratlanul megölelte az egykori professzort. Az idős boszorkány szeme könnyfátyolos lett, amikor végre meggyőződött róla, hogy valóban élve látja őt. Perselus sután viszonozta a gesztust, aztán elhúzódott és megköszörülte a torkát. Soha nem volt egyikük sem egy érzelgős alkat, de a professzor asszonyt a háború épp eléggé megtörte ahhoz, hogy ne rejtse el az érzéseit.

– Nos, Potter, nem bírtál a fenekeden maradni, igazam van? – pirított rá a komoly tekintettel őt vizslató Harryre, aki nem szólt egy szót sem. Nagyon jól tudta, hogy a Vén Denevérnek egyáltalán nem lesz ínyére az ő közbenjárása. Az egykori bájitaltanár úgy nézett rá, mintha újra bűntető munkára akarná küldeni. – Miért kell neked mindig mások dolgába beleütnöd az orrodat?

– Jól tette – vágott közbe Kingsley, az újonnan kinevezett Mágiaügyi Miniszter. Perselus szúrós szemmel méregette a magas és széles vállú varázslót. Megint mindenki beleavatkozott az ő életébe és olyan tekintettél figyelték, mintha sajnálták volna. Hogyan utálhatna ennél jobban bármit is? – Mégis miért és meddig akartad ezt eltitkolni előttünk, Perselus? Hiszen a barátaid vagyunk.

– Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kell – felelte kurtán a professzor és karba tette a kezét.

– Megtettem, amit kellett. Nem tartozom már senkinek semmivel sem.

– Ezt senki sem vitatja, barátom – bólintott a varázsló komoran. – Halottnak hittünk mindannyian. Megérdemeltük volna, hogy tudjunk róla.

– Túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítatok neki.

– Hogy mondhatsz ilyet Perselus? – kérdezte McGalagony professzor.

A gyümölcsfák árnyékából Persis alakja bontakozott ki. Közelebb merészkedett az újonnan érkezőkhöz, de amikor megpillantotta McGalagony professzort, akkor elakadt a lélegzete. Évek óta még csak nem látták egymást, de semmi változást nem látott az idős boszorkányon.

– Minerva néni! – hallatszott Persis hangja, aztán sietős léptekkel indult el az idő boszorkány felé. A szíve megkönnyebbülten dobbant meg, hiszen most először találkozott családtagjával.

– Persephone? – kérdezte meglepetten McGalagony, majd átölelte a tinta fekete hajú nőt. – Merlinre! Hadd nézzelek!

Szeretetteljesen érintette meg a nő porcelánfehér arcát, aztán mindketten elmosolyodtak. A kis Persis erős fiatal nővé serdült és pontosan olyan volt, mint Penelope, a húga, akivel… Nos, nagyon régen találkozott. A Lennox család amennyire lehetett mindenkitől elzárkózott, még a saját rokonaitól is. Noha Persis idősebb testvéreit tanította és alkalmanként találkoztak, Persisről már évek óta nem is hallott semmit. Archie Lennox tigrisként védte a kis boszorkányt, aki túlságosan különleges és veszélyes volt, hogy mások közelébe engedje. McGalagony nem tudott sokat unokahúga állapotáról.

– Ismerik egymást? – tudakolta Piton.

– Hogyne ismerném, hiszen Persephone az unokahúgom – mondta Minerva fátyolos hangon. – Évek óta nem láttam…

– Amikor eltanácsoltak Roxfortból apám úgy döntött, hogy nem enged hozzánk senkit sem – magyarázta Persis síri hangon. – Azt hitte mindenkire veszélyt jelentek és mindenki veszélyt jelent rám. Azóta egyetlen egy rokonomat sem láthattam.

– Archie keményfejű volt mindig is – folytatta a professzorasszony. – De ki tudna szembeszállni egy nagyhatalmú mágussal, aki az igazszolgáltatás mellett kötelezte el magát?
– Tudom, Minerva néni, és sajnálom…

– Nem kell, drágám, semmiről sem tehetsz.

– Micsoda szerencse, hogy sikerült egy családi nagy találkozást összehozni a kertemben – morogta Piton és kimérten karba tette a kezét.

– Ugyan, professzor úr – szólalt meg Harry –, legalább örülhetne neki, hogy vannak még, akik maga mellett állnak és érdekli őket az ön jövője.

– Mindig is tudálékos voltál és pimasz, pontosan olyan, mint az apád! – sziszegte vészjóslóan a férfi.

– Perselus, Harrynek igaza van – vetette ellent Kingsley. – Mi a barátaid vagyunk és segíteni akarunk neked. Ezt nem dobhatod el! Szeretnénk, ha nyugodt életed lenne, ebben pedig hajlandóak vagyunk neked segíteni.

– Voldemort nem jelent már több veszélyt – szólalt meg McGalagony professzor miután letörölgette a könnyeit és újra kimért arckifejezéssel méregette az előtte álló férfit. – Dumbledore gondoskodott arról, hogy nyugodtan élhess, és ne kelljen félned attól, hogy meghurcolnak. Mindig lesz állásod a Roxfortban…

– Nem hiszem, hogy erre vágyom – mondta Perselus. – Ennyi év elég volt a kölykökből és nem akarok visszamenni a varázsvilágba sem.

– Miért nem? – szólalt meg Persephone. – Miért nem akar visszamenni a varázsvilágba? Talán fél?

– Ne beszéljen badarságokat, Persis! – morogta a varázsló mérgesen. – Foglalkozzon inkább a saját problémájával. Mesélje csak el mekkora kalamajkába kevert engem is…

– Megtaláltak, Minerva néni, a Mágiaügyi Minisztérium megint megtalált – szorította meg a boszorkány kezét Persis. – El kellett menekülnöm a búvóhelyről pár napja.

Minerva arca teljesen elfehéredett. Ugyan Archie Lennox megtett mindent a családja biztonsága érdekében, a rokoni kapcsolatokat mégsem tudta eltűntetni, így biztosan őt felkeresik majd a Minisztériumból valamiféle mondvacsinált ürüggyel. Penelope McGalagony Lennox akkor is húga maradt, még ha nem is volt olyan szoros köztük a kapcsolat. Ő pedig nem tagadhatott le semmit sem.

– Mi lenne, ha mindent megbeszélnénk odabent? – kérdezte Piton elcsigázottan. – Ha már ilyen szépen összegyűltünk.

A Piton rezidencia konyhája hamarosan igencsak hosszú beszélgetésnek lehetett tanúja. Persisből csak úgy ömlöttek a szavak, akár egy frissítő zápor. Egyszer csak azt vette észre, hogy elragadja magával a kellemes, édes hang, ami egy pillanatra behatolt a szívét körülvevő vastag jégpáncél alá. Megigézve figyelte a piros ajkat, a finom női vonásokat és most kimondottan szépnek találta a zöldszemű és tintafekete hajú boszorkányt.

Egyszer sem szólt bele a beszélgetésbe, még akkor sem, amikor Persis elmesélte, hogyan is talált rá ájultan, kimerülve a parton és vitte el magához. Fawkes eközben a boszorkány vállára ült és kedvesen hozzádörgölte a fejét, mintha erőt akart volna adni neki. A főnix most már teljes pompájában mutatta meg magát előttük. Aztán gondolt egyet és végül Perselus vállára telepedett, aztán halkan énekelt.

Minerva és Harry megdöbbenve hallgatták a történetet a Mágiaügyi Minisztérium titkos szervezetéről. Kingsley pedig feszülten figyelte Persis minden egyes szavát. Talán ő volt leginkább dühös a jenlévők közül. Perselus szinte hallotta a férfi gondolatait és terveit, amivel felszámolja ennek a szervezetnek a teljes működését és végre megszabadítja a varázsvilágot az ilyen fertőtől.

– Azóta itt vagyok – fejezte be a mesét Persis. – Perselus, pedig nagylelkűen felvállalta a védelmezőm szerepét.

– Ez csupán önzőség a részemről – jegyezte meg a férfi kimérten, mielőtt még bárki is valami tiszta szándékot vélt volna felfedezni a viselkedésében. Persze arra nem számított, hogy a másik három barátjának titulált Rend tag valójában egyetlen egy szavát sem hitte el. – Az inkognitómat óvtam. Elvégre nem támadhatok fel halottaimból csak úgy. Erre nem lenne ésszerű magyarázat. Mellesleg valószínűsíthetően úgyis az Azkaban cellájában végezném vagy egy árokparton a fekete mágus barátaimnak köszönhetően.

– Ne legyél ennyire teátrális! – szólalt meg Kingsley. – Mindenki tudja, hogy sokat tettél a varázsvilágért és…

– Bérelt helyem van az Azkabanban – vágott a szavába Perselus. – Akármennyire is meg akart védeni Dumbledore a nyilatkozatával, mégis felkoncoltak volna. A Wizengamot a Mágiaügyi Miniszter felett áll. A kegyelmet nem osztogatják ingyen.

– De kiválthatod magad – érvelt a mágus. – Ehhez segítened kell.

– Küldetés? Ugyan már belefáradtam ebbe – mondta őszintén a professzor.

– Csak azért mert az életemet védte, még nem kellett megcsömörlenie – szólalt meg Harry. – Önnek is jár a szabadság, mint ahogyan mindenkinek.

– Túl fiatal vagy még ehhez, Potter. Ráadásul rettenetesen naiv.

– Megöltem Voldemortot – emelte fel a hangját a fiatal férfi hirtelen. – Ne mondja, hogy naiv vagyok és fiatal! Éveket öregedtem ezalatt az idő alatt. Elvesztettem nagyon sok fontos embert… Önnek meg az adósa vagyok… Segíteni fogok, még akkor is, ha nem akarja és a végén újra visszatérhet tiszta lappal a varázsvilágba.

– Túl sokat képzelsz magadról, kölyök – legyintett a professzor. – Nem kell a segítséged és a szánalmad sem.

– Perselus, kérem, nem kellene így beszélnie – szólalt meg Persis. – Én mindent megadnék érte, ha normális boszorkányként élhetnék a varázsvilágban.

– Meg is tehetné, ha nem fakanalakkal hadonászna – sziszegte a férfi. – De miért én vagyok a téma? Itt sokkal komolyabb gondokkal küzdő ember is van.

– Mert Perselus, te vagy az egyetlen ember, aki feltűnés nélkül segíthet. Megvédheted Persist, amíg ki nem találjuk hogyan tudjuk leleplezni Privy igazgatót és a bandáját – magyarázta Kingsley. – Ez nem fog olyan sokáig tartani, mint felügyelni Harryre.

– Dumbledore is ezt mondta és tessék hét év lett belőle – bosszankodott a varázsló. – Bár, Persis, magával könnyebb dolgom lesz. Nem üti bele mindenbe az orrát és nem viselkedik úgy, mintha minden tudna a világon.

– Tudom, hogy haragszik rám Piton professzor – mondta Harry kimérten. – Talán jogosan, talán nem. Ezt mindenki döntse el maga. De úgy gondolom, hogy szüksége van segítségre. Ha már Fawkes megmentette az életét, akkor használja fel ezt az esélyt.

– Perselus – szólalt meg hirtelen McGalagony professzor –, megkérhetlek valamire?

– Természetesen, Minerva, ahogy mindig. – Mindenféle ellenérzés nélkül ejtette ki ezeket a szavakat, hiszen annyi mindent köszönhetett neki… Kezdő tanárként rengeteg minden szakadt a nyakába, Minerva pedig kéretlenül, de mindig ellátta tanácsokkal. Terelgette az útján, mellette állt, még ha mereven is viselkedtek egymással. Bármit kérhetett volna tőle, azt gondolkodás nélkül megtette és nem kérdezett.

– Vigyázz egy darabig az unokahúgomra, kérlek! – mondta halkan. – A varázsvilág zűrzavaros időket él meg és legjobb lenne, ha Persis még nem menne haza. Én minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy ne jusson a Minisztérium tudomására a hollétetek. Hiszen nem olyan régen felkeresett engem is. Megtalálta a köpenyed csatját és egyből hozzám jött.

– Rendben – bólintott Perselus. – Megteszem, ami tőlem telik.

– Előfordulhat, hogy szükségem lesz rátok – szólalt meg hosszú hallgatás után Kingsley. – Muszáj megszüntetni a Minisztérium titkos szervezetét. E nélkül nem lehet soha sem béke a világunkban.

– Rendben, segítek – adta meg magát a professzor. – De ha eljön az idő, akkor egyikőtök sem fogja megkérdőjelezni a módszereimet.

– Ez csak természetes – bólogatott Kingsley. – Hogyan tudunk kommunikálni majd?

– Ez legyen az én gondom – válaszolt kimérten a férfi. – Egyelőre semmilyen kommunikáció nem biztonságos. Ha kérhetem, egymás után távozzatok, így nem fogtok gyanút kelteni.

Hajnalodott, mire mindenki távozott a Piton rezidenciából és csak Persis maradt vele. Perselus továbbra sem volt jó kedvében, de ezt a boszorkány már majdnem megszokta. A köd felszállt és a táj tavaszi napfényben fürdött. A férfi még sokáig nézte a gyerekkora szánalmas színterét, és nem akart semmire sem emlékezni. A stargazer liliom megtörte a kert elvadult lehangoltságát.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire megterhelő az, amit értem tesz – szólalt meg Persis mögötte. Perselus megfordult és a zöld szempárba nézett. Még soha nem érezte magát ennyire nyomorultnak.

– Az ember szeretné kiélvezni azokat a perceket, amikor már meghalt – mondta színtelen hangon. – Nyugalomra vágyom. Évek óta erre vágyom.

– De hiszen életben van.

– Ez csupán egy részletkérdés – vonta meg a vállát. – Soha sem éltem igazán. A balgaságom vezetett oda, ami történt. Azt hittem a fekete mágia megszabadít a bennem lévő keserűségtől, tisztelnek majd érte, menekülnek előlem és félnek tőlem. De vége az lett, hogy megöltem azt, akit a legjobban szerettem.

– Meg tudom érteni, amit érez. Mit gondol nekem milyen érzés minden egyes nap úgy felkelni, hogy bárkit megölhetek vagy tönkretehetek egyetlen érintéssel? – fakadt ki Persis mérgesen. – Nem tudom kontrollálni a varázserőmet. Féltek tőlem, menekültek előlem, mintha veszélyes lennék, és magam sem tudom mi történt akkor az iskolában. Csak ültem egyedül a padon és vártam az ítéletre.

– És akkor találkozott velem. Micsoda furcsa egybeesés. Életünk egy fordulópontján már találkoztunk egymással. Ha hinnék a sorsban, akkor azt hinném, hogy valahogy ez sorsszerű volt.

– Az volt az, amikor most találkoztunk – mondta Persis. – Nagyra értékelem, hogy segít, de nem várom el öntől.

– Már megígértem – vágta rá egyből Piton. – Nem engedhetem, hogy baja essen.

– De amiket mondott?

– Az egy megtört, megfáradt ember szavai… Készüljön, Persis, hamarosan indulunk vissza és megkezdem a tanítását.

Persephone nem értette a professzor egyáltalán, de nem akart vitatkozni vele. Még csak az kellene – gondolta magában. Perselus Piton nem volt könnyű eset és ez egyáltalán nem nyugtatta meg.

hozzászólások: 0