17. fejezet
Wingardium leviosa

A visszatérés után a Persis és Piton nem sokszor szóltak egymáshoz. Persis felfedezte a környéket, elrendezte az élelmiszereket, friss virágokkal, kövekkel, és mindenféle aprósággal igyekezett otthonossá tenni a búvóhelyüket. Viszont nem mert messzire menni, mivel a professzor valahogy mindig megtalálta azt a pillanatot, amikor szúrós szemmel nézhet rá és kioktathatja a szabályokról, óvatosságról és még sok olyasmiről, amit nem bírt megjegyezni. Úgy tűnt az egyetlen egy dolog, ami nem zavarja a férfit az a lakberendezés, így Persis minden kreatív energiáját kiélhette.


Élvezte, ahogy saját képére formálhatja az egész kunyhót. Azonban a nő igencsak zavarta, hogy a férfi egyáltalán nem keresi a társaságát, ő pedig rettenetesen egyedül érzi magát, miközben Perselus valamit kotyvaszt a pincében vagy kitudja hol. Aztán a második napon a reggelit követően a varázsló közölte vele, hogy most már felkészült a közös munkára és megtanítja a varázslás fortélyaira. Persephone majdnem kiköpte a teáját meglepetésében, és a feltörni készülő nevetéssel viaskodva, azonnal hevesen bólogatott, hogy készen áll a feladatra.

A mágus pár pálcaintéssel eltűntette az összes zavaró tárgyat a közelükből, aztán Piton és Persis farkasszemet nézve ültek egymással szemben az ebédlőasztalnál. Igazság szerint mindketten felkészületlenül vágtak bele a folyamatba. Pitonnak fogalma sem volt mibe vágta a fejszéjét, Persisnek pedig fogalma sem volt, hogy mit is várnak tőle. Az asztal közepén egy pálca pihent, ami ugyan az előtte ülő, szúrós szemű hölgyemény tulajdona volt, de nem igen segítette a boszorkány pályafutását. Piton mint mindig komoran ült a helyén, sőt még a hatás kedvéért ki is húzta magát, egy darabig messziről méregette a varázseszközt karba tett kézzel, aztán odanyúlt és kezébe vette a pálcát, majd felállt a székről.

– Mégis most mihez fog kezdeni a pálcámmal? – kérdezte érdeklődve a nő.

– Tizenhárom és fél hüvelyk, rózsafa pálca, unikornis szőr maggal – mondta a férfi és értő szemmel vizsgálgatta az eszközt. Egy igazi ritkaság volt, erős, és csodálatos pálca mégsem passzolt a gazdájához. Vajon hogyan történhetett a pálca kiválasztása? – Igazam van?

– Pontos és tényszerű. De nem válaszolt, hogy mit fog vele csinálni?

– Megnézem, hogy rendesen működik-e – válaszolta kimérten, majd suhintott vele egyet. A pálcából vörös szikraeső hullott a kis ebédlőben, mely elég furcsának hatott a nappali fényben.

– Nem a pálcával van a gond. Nagyon sokszor megnézték már, maga Olivander is kipróbálta, de nem találtak semmilyen problémát. Elmondom újra önnek, hogy világos legyen. Én vagyok a probléma. – Piton persze meg sem hallgatta, inkább lázas okfejtésbe kezdett, de egyetlen szót sem szólt hangosan. Túl sok lehetőséget fel tudott sorolni, mivel megoldhatta volna a boszorkány problémáját. De nem akart hiú reményeket kelteni benne.

– Pálca és varázsló illetve boszorkány közötti kapcsolat mindig komplikált. – Persis csak megforgatta a szemét, mintha soha sem hallott volna ilyet vagy ehhez hasonló monológokat, amiktől már kezdett nagyon elege lenni.

– Az én esetemben ez halmozottan előfordul. Szóval feleslegesen vesztegeti az energiáját, kedves professzor úr – közölte vele kimérten.

– Nagyobb tapasztalattal rendelkezem, mint ön, így ezt hadd döntsem el én magam – válaszolt egy kissé élesen, majd egy félelmetes lángnyelvet engedett szabadjára az ebédlőben.

– Lenyűgöző! – fintorodott el Persis. – Micsoda előadás, komolyan, teljesen meg vagyok hatva. Ha megcsinálná még egyszer, akkor akár felléphetne vele a mugliknál. Nagyon imádnák.

– Az elmés megjegyzéseit, Persephone, inkább jobb, ha megtartja magának. Az adósom, amiért kimentettem abból a förmedvényes lápi kunyhóból, amikor eljöttek magáért. Ráadásul a nénikéje megbízott a védelmével. Ez elegendő ok arra, hogy rendre utasítsam – felelte a férfi a szokásos gúnyosságával.

– Gondoltam, hogy ezt is egyszer a szememre fogja hányni – csattant fel Persis. – Magának soha nem volt egyetlen kedves cselekedete sem? Csak egyetlen egy. Amikor kiváló adott valakinek, aki valóban megérdemelte? Vagy átsegített már egy öreg hölgyet az Abszol úton egyik oldalról a másikra? Bármi megteszi.

– Talán egyszer tettem valami önzetlent, de már csak halványan emlékszem rá, bár az is lehet, hogy azt is érdekből tettem – morfondírozott szarkasztikusan. – Egyébként meg maga kérte a segítségemet.

– Én ugyan nem kértem magától semmit sem. Eszemben sincs senkitől sem segítséget elfogadni. Eddig is éldegéltem valahogy, ezután sem tettem volna mást. Amúgy is honnan legyek abban biztos, hogy engem kerestek-e azon az éjszakán? Mae Raven nemcsak a ritka képességű boszorkányokat és mágusokat keresi.

– Mivel engem a varázsvilág teljes mértékben halottnak hisz, így egyedül maga marad az egyetlen, akit abban a koszfészekben kereshetnek. Bár abban nem vagyok biztos, hogy a barátnője teljesen megbízható. Sajnálom, már nem emlékszem a nevére.

– Letette az apám előtt a Törhetetlen Esküt. Nincs okom arra, hogy árulást feltételezzek a részéről. Persze ezt maga amúgy sem értené. Ahogy elnézem soha az életben nem volt egyetlen egy barátja sem, de ellensége azért akadhatott egy jó néhány. – Piton gonoszul elvigyorodott egy pillanatra.

– Eddig nem tört pálcát felettem, de most már igen? Azt hiszi néhány fontos emlékképtől olyan sokat tudott rólam? – horkant fel a férfi, majd tovább folytatta a pálca tanulmányozását.

– Ezt nem gondolja komolyan. Soha nem akartam maga ellen fordítani azt, amit láttam. Nem vagyok sem érzéketlen, sem meggondolatlan. Nekem is van éppen elég olyan emlékem, amit nem szeretnék, ha mások kezébe kerülne.

– Ne akarjon szánalmat érezni irántam.

– Egy ekkora nagy Denevér iránt? Na, ne röhögtessen, Perselus, még a végén maga lesz a gyilkosom.

– Denevér? Hogy mer ilyesmit a szembe mondani?

– Szóval más nem merte még? Mondjuk, el tudom képzelni. Azért ha ez megnyugtatja, engem is aggaszt egy kicsit, hogy a véremet veszi egyszer ezért.

– Maga sem szemtelenebb, mint egyik másik diákom… – itt egy pillanatra elhallgatott, aztán pontosította a jellemzést – volt diákom.

Egy pillanatra valami megmagyarázhatatlan arckifejezés suhant át az arcát. Most már nem kell többet taknyos kölykök után rohangálnia, dolgozatokat javítania, az új élet reménye ebben a pillanatban sokkal valóságosabbnak tűnt, mint korábban bármikor.

– Hiányoznak igaz?

– Mint a sárkányhimlő – válaszolta komoran, majd vissza változtatta régi ábrázatát. – Mi lenne, ha megpróbálna valamit varázsolni?

– Mégis mire gondolt? Változtassam az asztalt egérré vagy repüljek seprű nélkül? Vagy netán a holdon látna szívesebben? Mondjon bármit, teljesíteni fogom – nevetett kacéran, s kivette a professzor kezéből a pálcát. Perdült egyet az ebédlő közepén, aztán Pitonra szegezte a számára használhatatlan varázseszközt. – Tudja akár tüzet is piszkálhatnék ezzel az átkozott fadarabbal.

– És még csodálkozik, hogy nem ért semmihez…

– Na, azért ez erős túlzás. A bájitalok terén egy még nem ismert tehetség vagyok. Az erősítő főzetem maga a mámor. A gombalevesemtől pedig még maga is elalélna a gyönyörtől, ha megkóstolja.

– Méreggel nem foglalkozik?

– Ha bármikor szüksége van rá, szívesen megfőzöm magának a legerősebb idegmérget – replikázott mosolyogva. Olyan felszabadultnak érezte magát, mint a családja társaságában. Akármennyire is irritálta a magát lelkében megnyomorított férfi szerepében tetszelgő Perselus, annyira vonzotta is. Csak a fájdalommal teli szénfekete szemek ütötték szíven, akárhányszor is a szemébe nézett.

– Nocsak, dolgozott már Baziliszkuszméreggel?

– Nem sűrűn császkálnak felém kígyók. De a maga kedvéért megnézném a Titkok Kamráját. Akkor talán nem érezném adósnak magam.

– Sosem szokott komoly lenni? – A válasz persze egyértelmű volt, mégis fel kellett tennie a kérdést. Fel nem foghatta, hogyan élhetett idáig egy ilyen nő, mint Persis. Kevéssé ismerte ugyan, de legalább egy tucat olyan dolgot tudott volna mondani róla, ami különlegessé tette. Ám ezeket is, ahogy mindig is szokta inkább jól elraktározta lelke mélyében, s nem foglalkozott vele.

– Nem túl gyakran fordul elő ilyesmi, kedves Perselus.

– Kezdjük egy egyszerű bűbájjal – kezdte a férfi, hangja most már nyugodt volt, mintha teljesen megváltozott volna. Fel–alá járkált a puritán berendezésű helyiségben, amihez cseppet sem illett ez a magas, fekete taláros ember, akinek olyan a tekintete, mint egy mély végtelen kút, amiben csak ritkán látni a csillogó, fodrozódó feketének tetsző vizet.

– Rendben van, professzor – egyezett bele megadóan és eldöntötte, hogy némiképp együttműködő lesz a férfival.

– A legalapvetőbb bűbájra gondoltam – kezdete gondolkodva. – A levitáció az egyik legfontosabb tudományág, amivel a bűbájtan foglalkozik. Noha én soha nem tanítottam hasonlót, de mestere vagyok minden bűbájnak…

– És a nagyképűségnek – tette hozzá halkan Persis. – Hagyjuk ezt a körítést. Nem kell kiselőadást tartani ebből, minden bűbájt ismerek, ami tananyag volt Roxfortban, meg talán egy kicsit többet, pár év sikertelenség után elment a kedvem a tanulástól.

– Akkor huss és pöcc – vonta meg a vállát a férfi egykedvűen, aztán egy pennát tett le az asztal közepére. – Kápráztasson el, Miss Lennox!

– Wingardium leviosa. – A varázsige, a mozdulat és a koncentráció mindegyik tökéletes volt, de a toll meg sem mozdult. Persis az “ugye megmondtam” arckifejezéssel nézett a rezzenéstelen arcú Pitonra, aki természetesen nem adta fel. Végül is Simaszájú Gergely sem egyszerre jött rá a negédes kenet bájitalt mibenlétére, szóval neki sem szabad türelmetlennek lennie.

Persis ellenben azonnal feladta volna az egészet. Annyi sikertelenség ellenére, ami eddig érte, nem kellett ezt egyáltalán újra eljátszania. A kudarcélmények egyre inkább maguk alá temették.

– Próbálja újra! – hallotta a férfi ellentmondást nem tűrő hangját. – Ne gondolkozzon, hogyan fog sikerülni a varázsige, hanem csak mondja ki! Érezze, hogy uralja a mágiát!

– Soha nem éreztem így.

– Ha ellenáll, akkor nem is fogja. A mágia olyan nekünk, mint egy lélegzetvétel. Könnyű, átjár minket és éltet. Csak megfelelően tudnunk kell kezelni ezt az erőt. Túl görcsösen fogja azt a pálcát.

A féri mögé állt, aztán hátulról átkarolta, magához húzta, majd másik kezével ő is megfogta a pálcát. Nagyon szorosan préselődtek egymáshoz, túlságosan is közel. Persis pedig ettől még jobban izgult, annyira markolta a varázseszközt, hogy kifehéredtek az ujjai.

– Lazítson – mondta a férfi halkan. – Érzem, ahogy vibrál a mágia a kezeiben annyira igyekszik. Vegyen vissza! Csendesítse le az elméjét, most nem kell félnie a legilimenciától.

– Nem félek – szólalt meg Persis.

– Pedig érzem, hogy fél. Nem kell. Itt vagyok, ha valami balul sül el, akkor meg tudok vele birkózni – folytatta határozottan a varázsló. – Próbálja meg újra!

– Wingardium leviosa. – A toll és az asztal egyszeriben lángra kapott és a boszorkány ijedten hátrált egészen a mosogatóig. Perselus egyetlen egy pálcaintéssel eloltotta a tüzet.

– Újra! – adta ki a parancsot.

– De hát felgyújtottam az asztalát – szabadkozott a boszorkány, de még mindig remegett a tüze. – Ettől féltem mindig, hogy felgyújtok valamit.

– Nem érdekel a siránkozása. Még legalább egy órát fogunk gyakorolni.

– Ugye stréber volt iskolás korában? – tette csípőre a kezét dühösen a boszorkány.

– Ezt most miért kérdezni?

– Olyan vagyok magának, mint egy átkozott iskolai feladat – csattant fel a nő. – Egy átkozott kihívás, amibe másnak már beletört a bicskája.

– Ugyan, Persis, ha maga nem lenne, akkor mivel ütném el az időmet? Ha sikerül megtalálnom a titok nyitját, akkor egyrészt enyém a dicsőség, másrészt maga végre egyedül is képes lesz megvédeni önmagát. Hogy is mondta? Meglesz a jó cselekedem. – Azzal előhúzott még egy pennát. – Újra!

– Maga egy szadista állat!

– Mondtak már rám rosszabbat is.

– Wingardium leviosa! – szűrte a fogai között a boszorkány, majd a Perselus mellett lévő konyharuha lángra lobbant.

– Folytassuk!

– De majdnem megégett.

– Nem égtem meg, Persis – csóválta meg a fejét. – Huss és pöcc. Érezze a mágiát és ne nyafogjon! Merlin se egy nap alatt tűntette el Camelotot.

– Nem is tűntette el. Ez csak egy buta legenda.

– Sokat jár a szája. Ha a diákom lenne, akkor már régen büntetőmunkát kapott volna – jegyezte meg jeges nyugalommal a professzor. Persephonéból áradó haragot az egész konyhában érezte.

– Még jó, hogy engem nem tanított. Megmérgeztem volna. De még most sem késő.

– Újra! Gyerünk! – tette karba a kezét Piton.

Legalább kétszáz sikertelen kísértet és több elégedett konyhai eszköz után Persis kifulladva ült le az egyik megpörkölődött székre. Ennyire még soha nem dolgoztatta meg senki sem, aki megpróbált segíteni neki. Az egész teste remegett a megterheléstől és már maga sem tudta miért ment bele ebbe az egészbe. Micsoda képtelen ötlet – gondolta végül elcsigázottan.

– Az a baja, hogy a fejében nem tud rendet tenni – adta meg a kegyelemdöfést Piton. – Állandóan túlszalad a feladaton és ezért szúrja el.

– Magának meg az, hogy segít sértegetni másokat – vágott vissza mérgesen. – Mégis hogyan lennék képes rendet tenni odabent? Soha nem éreztem, hogy tele lenne mindennel. Tegyen rendet maga a saját fejében, ahogy láttam, lenne dolga bőven.

– Magam is értek egy kicsit az elméhez és ezekhez a dolgokhoz – húzta ki magát a professzor elégedetten. – Látom, hogy mit csinál, egyből ordít róla, hogy mi a baj.

– Nemcsak az emberek megalázásával lehet kiereszteni a gőzt; azt mondják, hogy gyakori séta segíthet – morogta Persis.

– Úgy gondolta megalázom? Olyan kis naiv néha! Segíteni próbálok. Igyekszem rávenni, hogy ne úgy álljon hozzá, hogy nem fog sikerülni. Elhitették magával, hogy defektes, pedig valójában nem értették meg igazán.

– Maga talán megért?

– Még nem. De igyekszem.

– De azzal nem segít, ha semmit sem mondd. Nem tud hasznos tanácsokat adni, így soha nem fogunk elérni eredményt. Hittem benne, hogy segít ez az egész.

– A hit csupán egy szó a tudatlanságra. Ebben nem hinnie kell, vagyis jobban mondva bíznia kell a képességeiben. Ki akarom kényszeríteni magából azt, amit még senki sem próbált. Úgy látszik, hogy nagy tűz van odabent, de fel vagyok készülve rá.

– Komolyan azt hiszi, hogy jobb lesz? Miért?

– Mert minden elmúlik. Az is, amitől ilyen lett amilyen.

– Változik minden, de nem feltétlen lesz jobb. Tudom, hogy rendbe kell hozni a dolgokat és nem reménykedni, hogy majd lesz valami. De hogyan hozzam rendbe azt, amiről nem tudom hogyan romlott el?

– Verejték, vér és könnyek. Senki sem mondta, hogy ez egy könnyű menet lesz. Kap tíz percet, azután folytatjuk.

– Aranyból van a szíve – csipkelődött Persis, majd töltött magának egy pohár vizet.

– Addig folytatjuk, amíg össze nem esik a fáradtságtól.

– Remek.

És így is lett. A professzor egészen a végkimerültségig hajszolta a boszorkányt, aminek az lett az eredménye, hogy az utolsó próbálkozásnál Persis felgyújtotta az egész konyhát, ő maga pedig ájultan esett össze. Perselus azonnal megfékezte a lángokat, majd levonta a következtetéseket. Legközelebb kint a szabadban fognak gyakorolni… Felnyalábolta az ernyedten fekvő boszorkány és a szobájába vitte.

– Mi történt? – riadt fel azonnal, hogy Piton az ágyba fektette.

– Semmi – válaszolta halkan. – Holnap folytatjuk. Aludja ki magát!

– Jó – mondta végül, aztán visszahanyatlott a párnára, s szinte azonnal álomba merült. Perselus percekig ült ott mellette, s hallgatta az egyenletes lélegzését. Nem tudott rájönni hányadán áll a boszorkánnyal, de aggódott érte. Kisimított egy apró tintafekete hajtincset az alabástrom arcból, majd visszahúzta a kezét. Bűnös, fekete lelke most ujjongott, de nem érte be ennyivel. A férfi lehunyta a szemét, aztán egy pillanat alatt elcsendesítette az érzéseit. Hangtalan léptekkel távozott a szobából és becsukta az ajtót.

hozzászólások: 0