18. fejezet
Esőfüggönyben

– Úgy gondolom, hogy legjobb lenne, ha valami mással próbálkoznánk – jegyezte meg Perselus, miközben hideg nyugalommal oltotta el talárja ujját. Mindenfelé izzó pernye darabok hevertek és szúrós égett szag terjengett a konyhában. Persis fáradtan és elcsigázottan tette le a pálcáját az asztalra és egy lépést hátrált tőle. A varázsló nem viccelt, amikor belevágott ebbe a feladatba, persze senkinek sem vallotta be, hogy valójában teljesen lekötötte a probléma megoldása, így legalább nem volt ideje máson merengeni.

– Mégis mire gondolt? – kérdezte érdeklődve Persis a kelleténél idegesebb hangon. Már rettenetesen fáradt volt és dühös is, a sorozatos sikertelenség a maradék önbecsülésének nem tett jót, még kisebbnek és még nagyobb pancsernek érezte magát, mint ahogy korábban. – Most próbáljam meg talán bal kézzel fogni a pálcát? Nem hiszem, hogy ez segítene.

– A humorát inkább pihentesse – fedte meg Piton komoran. Sötét tekintetét a nő zöld tekintetébe fúrta, mintha semmi sem idegesíthetné fel és most rajta volt a sor, hogy belelásson Persis elméjébe, látva a tekintetét, ezt a boszorkány el is hitte volna neki. A varázsló hátratette a karját, kihúzta magát, majd tett egy kört a csatatérré vált konyhában és néhány varázslattal helyre állította a bútorokat, a padlót és eltűntette a tűz okozta foltokat, pernyét. – Koncentrálnia kell és a feladatra, nem a csípős megjegyzéseire. Így talán érhetünk el valamilyen eredményt.

– Ahogy óhajtja – húzta fel az orrát még mindig csalódottan, noha ezt gőgösség álarc mögé rejtette. Először még élt benne némi remény, hogy valaha sikerül megtanulnia a pálcakezelést. Minden gyakorlással töltött pillanat csak egy–egy késszúrás volt. Most már önmaga is kételkedett abban, hogy ő volt az, aki Pitont kimentette a vízből és elnavigálta a házáig. Ezért most minden szarkazmusára szüksége volt: – Igyekszem nem meggyújtani a haját megint.

– Ezzel igazán lekötelez – bólintott Piton, aztán abbahagyta a járkálást. – De amire én gondoltam ahhoz egyáltalán nincs szüksége pálcára.

– Valóban? Mégis mit fogunk csinálni? Égek a vágytól, hogy megtudjam – zsörtölődött továbbra is és tüntetőleg összefonta a kezét, majd hátralökte a hosszú hajfonatot, ami már kezdett meglazulni. A professzor halványan elmosolyodott.

– Hallott már a meditációról? – kérdezte merengve a professzor. Persis karba tette a kezét, aztán áthelyezte a súlypontját a másik lábára.

– Persze – vágta rá egyből. – A muglik foglalkoznak ilyesmivel. Olvastam róla, amikor régen. Nem értem, hogy miért fontos ez.

– Próbálta már?

– Nem soha. Mégis mikor lett volna rá lehetőségem? Varázslókkal és boszorkányokkal éltem együtt, mi egyszer sem mentünk muglik közelébe. Lehet, hogy sznobként hangzik, de aranyvérű családba születtem. Rémesen megerőltető volt a család piszkos kis titkának lenni és bezárva élni. – Piton tekintete megvillant, az állkapcsa megfeszült, de aztán nem reagált a boszorkány kirohanására. Tudta, hogy fáradt és ezért akarta még egy kicsit gyötörni.

– Nos, úgy gondolom, hogy túl sok energia van a testében és a lelkében, ami gátolja abban, hogy a hagyományos módon használja a mágiát. Nem tudja uralni, nem tudja használni, nincs meg az egyensúly, ami ehhez kell.

– Ezt mintha már említettük volna. Valóban nincs meg a testem, a lelkem és a mágiám között az egyensúly, de nézzük a jó oldalát, legalább a gyújtogatáshoz van tehetségem. Ezt nagyon sok kvibli még csak el sem mondhatja magáról.

– No meg mások elméjének a kifürkészéshez.

– Adja a kezét, ha újra meg akarja próbálni – húzta a száját gúnyos mosolyra. Persis nem hazudott valószínűleg vérbeli mardekáros lett volna a maga módján. – Nagyon szívesen vájkálok az elméjében, csak vigyázzon, mert ezzel nem csak kíváncsiskodni tudok.

– Nem élnék a lehetősséggel, de köszönöm az ajánlatot.

– Oh, igazán nincs mit… Legalább ez az egyetlen működő, de iszonyatos képességem, ami működik. Merlin nevére ez igazán csodálatos.

– Valóban érdekes. Szívesen megvizsgálnám közelebbről is a képességét, viszont valóban veszélyes rám nézve.

– Mindenkire – szólalt meg a boszorkány. – Nem véletlenül nem lehetettem a Roxfort diákja. De hagyjuk most a múltat, inkább adja elő, hogy mit tervezett nekem.

– Meg kell találnunk az egyensúlyt – magyarázta tovább Perselus. – Arra gondoltam, hogy a meditáció segítségével tudatosan lazítsuk el a testét, hogy egy időre kikapcsoljuk a környezetét és csak a belsőre koncentráljunk.

– Rendben van. Ennél rosszabb már úgysem lehet.

– Akkor kövessen – mondta a férfi, aztán kiment a szabadba. Persis vett egy nagy levegőt és még mielőtt utána ment volna még ásított egy hatalmasat. Mégis miért lett ilyen megszállott ez a varázsló? Hiszen nem tartozik neki semmivel sem.

Az erdő most üde volt és friss. Persephone azonnal ellazult, ahogy a lágy szellő meleg érintésével megsimogatta az arcát. Naphosszat képes lett volna itt bolyongani és felfedezni a fák tövében megbúvó bűvös növényeket, de most ezt a tervét beárnyékolta a szorult helyzetük és a varázsló, aki most elszántan lépkedett előtte.

A közeledő eső illatától volt terhes a levegőt, s alig pár perc múlva Persis arcán már érezte a hideg cseppeket. Perselus nem törődött semmivel, csak félrehajtotta a növényeket és utat vágott maguknak. Nem mentek messzire a háztól. A férfi egy amolyan természetesen kialakult rózsalugashoz vezette Persist. Egy–egy vörös rózsa már bontogatni kezdte szirmait. Piton egy zöld párnát varázsolt a földre, elég nagyot ahhoz, hogy leülhessen rá.

– Ezt fekve nem lehetne csinálni?

– Egyáltalán nem.

– Milyen kár.

– Üljön törökülésbe!

– Szóval folytatja a parancsolgatást? – Persis csípőre tette a kezét és kihívóan nézett a varázslóra. Piton megint megfeszítette az állkapcsát. Nem szoktak ellentmondani neki, pláne nem rendre utasítani. Ebben a boszorkányban több tűz volt, mint amit elsőre látott. A varázsló vett egy mély levegőt, aztán igyekezett sokkal kedvesebb hangnemet megütni.

– Kérem, üljön le törökülésben! – ismételte meg Perselus, majd a párnára mutatott. – Pálcára nem lesz szüksége ehhez a gyakorlathoz. Semmi szükség egy erdőtűzre. Elárulnánk a helyzetünket.

– Milyen ünneprontó – szólalt meg színpadiasan Persis. – Minden vágyam, hogy eláruljam másoknak a helyzetünket. Nem elég ez a hatalmas kulimász, én még nagyobbra vágyom. Adja csak ide azt a pálcát, hátha sikerül elvarázsolnom a fél erdőt.

– A legjobb lenne, ha megszabadulna a cipőjétől is – folytatta Perselus. – Így kényelmesebb lesz.

– Valóban így van. Lehet, hogy a legjobb lenne, ha valami lengébb ruhát vennék fel.

– Szükségtelen. Tegye, amit mondok!

– Iszom minden egyes szavát. – Azzal Persis levette a cipőjét. Piton pedig szinte azonnal meggondolta magát, amikor meglátta a vörösre lakkozott körmöket és a kecses bokát. Azt hitte az ilyesmi nem hat rá, de rettenetesen nagyot tévedett. A boszorkány felhúzta a szoknyáját, aztán rálépett a smaragdzöld párnára és kényelmesen elhelyezkedett.

– A szarkazmus nem áll jól egy fiatal hölgynek – jegyezte meg Perselus kimérten. – Mi lenne, ha inkább rám figyelne ahelyett, hogy elmés replikákkal akar elkápráztatni?

– Mi lenne, ha maga is ellazulna és ideülne mellém? Akkor talán nem lenne ennyire basáskodó és karót nyelt.

– Nekem nincs szükségem meditációra, hogy egyensúlyt teremtsek meg magam és a varázserőm között.

– Felvágós – jegyezte meg Persis.

– Most elmondom, hogy mit kell csinálnia. – Persephone alig bírta megállni, hogy ne mondjon még egyszer ellent a professzornak, aki még egy negyed óra magyarázat után hagyta magára, hogy elmélyüljön a saját lelkének tanulmányozásában.

***

Először egy apró esőcsepp hullott alá az égből ezen a délutánon, aztán pár másodperccel később társai követték, táncolva hullottak a fák leveleiről a földre halkan, csendesen. Harmatos zöldre festették az erdőt, még elevenebbé változtatták a látóhatárt. Vidám madárdal kísérte őket, s lágy szél mozgatta az elnehezült leveleket. Persephone némán, törökülésben ült az esőtől védett rózsalugas alatt, mely védelmet nyújtott a hideg esőcseppek nagy részétől.

Már órák óta figyelte az esőfüggönybe burkolózott tájat. A benne eddig lángoló méreg egyszeriben megszelídült, elcsendesült. Becsukta a szemét és úgy hallgatta az esőcseppek táncát a zöld rózsaleveleken. Néha–néha még érezte a rózsák balzsamos illatát is. Megborzongott, amikor a hűvös szél megcirógatta a karját. Valahogy most érezte először azt a nyugalmat, amire évek óta hiába vágyott. Foggal, körömmel harcolt a nyugalom ellen, de most már képes volt másképpen látni a világot.

Már egy ideje nem próbált folyamatosan küzdeni önmaga és Perselus ellen sem. Az együttműködés sokkal kedvezőbben alakult, mint arra korábban számított. Az állandó sikertelen próbálkozások ugyan csüggedté tették, de Piton változtatása végül úgy tűnik be fog válni. Persis elmosolyodott, amikor a professzor dühös arcára gondolt.

Nem vette észre, hogy a varázsló mennyire közel került hozzá. Már egy ideje nézte a kisimult arcú boszorkányt, ahogy egy apró mosollyal az ajkán hallgatja az esőt. Valamiért most annyira csodálatosnak látta, szinte éterinek, mintha egy tündér lett volna, aki eggyé vált a természettel. Hosszú tintafekete haját kibontotta, és most a szél játszott a finom tincsekkel. Meg akarta érinteni őket, de félt attól, hogy varázslat megtörik, s fájdalommal a szívében kell tovább élnie.

Miket gondol!? – fedte meg magát és összeszorított állkapoccsal állt továbbra is az esőben. Csak pár napja ismerte, de valamiért egyből elbűvölte ez a nő. Egyáltalán nem szabadott volna így gondolnia rá, hiszen… Miért is nem szabadott? Lilyt szerette még mindig, és ezt az érzést nem tudta kitépni a szívéből, pedig az elmék egyre jobban, napról–napra, évről–évre elhalványult. Sebek, a szív sebei, amit magában hordozott. Emlékek, melyek a sötétben égették még mindig. Könnyek, melyek mélyen eltemetve kísérték. Erős volt, soha nem engedte, hogy ezek meghatározzák az életét. Azonban Persis tudta, hogy ki rejtőzik ott belül és a sajnálat a szemében mindent elárult.

Ezért is kellett megszabadulnia azoktól az ébredő érzésektől, amiket a boszorkány iránt táplált.

– Mára befejeztük – szólalt meg Peselus lágy baritonja az esőfüggönyön keresztül. Persis tekintete találkozott a professzoréval. Megint kifürkészhetetlen volt és titokzatos.

– Még maradnék egy kicsit – nézett rá komolyan Persis. – Olyan szép ilyenkor a táj, egészen ellazultam.

– Én meg eláztam – morgolódott a férfi és hanyagul megrázta a vállig érő fekete haját.

– Használhatott volna valamilyen víztaszító bűbájt – incselkedett vele a nő pimaszul. – Persze, ha akarja, majd én megcsinálom.

– Vannak néha olyan dolgot, amiket jobb szeretek magam csinálni – szólalt meg udvariasan, de nem bírta megállni és hozzátette: – A fejemre még szükségem van.

– Miért nem jön be ide a lugas alá? Bőven elférünk itt ketten is, amúgy sem árt egy kis megnyugvás magának sem.

Perselus nem szólt egyetlen szót sem, hanem beleegyezően bólintott, majd egészen közel a lányhoz ő is helyet foglalt a nagy zöld párnán. Nem volt természetesen, sőt valamiért feszengett a boszorkány társaságában.

– Merre járt ma? – kérdezte érdeklődve a nő, majd megfordult, hogy szemtől szembe láthassa a professzort, közben azon gondolkozott vajon szokott–e mosolyogni valaha. Nem kellett az elméjébe látnia, hogy tudja micsoda fájdalom kavarog még mindig a szívében.

– Ellenőriztem a határvonalakat. Továbbra sem közelítette meg senki sem a rejtekhelyet. Ezt nevezhetjük megnyugtató ténynek is.

– Soha nem szokott lazítani?

– Ezt pont maga mondja? Most látom először nyugodtnak azóta, hogy megismertem. Állandóan azzal az űzött tekintettel meredt rám, már majdnem kirázott tőle a hideg.

– Olyan kedves, lovagias és merev, hogy szóhoz sem jutok. – Nem akarta a sértődöttet játszani, de egy kicsit bántották a férfi szavai. – Nem akar esetleg megszárítkozni?

– Nem – válaszolt kurtán. – Ez csak egy ártalmatlan eső.

– Meg is fázhat.

– Jelen esetben nem forog fent ez a veszély. – Mindketten elhallgattak, és próbáltak másfelé nézni nehogy találkozzanak egy kínosan hosszú pillanatra. Fawkes éneke hallatszott nem is olyan messze tőlük, a lágy földöntúli hang boldogságot váltott ki mindkettőjükből. Perselus arca egyből felderült és halványan elmosolyodott, Persis követte a példáját. A főnix most már teljes pompájában siklott a fák között, majd a lány vállán pihent meg. Szinte semmi súlyát sem érezte a madárnak, aki fejecskéjét hozzádörgölte Persis arcához.

– Hiányoztál! – búgta neki kedvesen, majd megsimogatta a puha tollakat. Perselus kicsit féltékenyen nézte a jelenetet, maga sem tudta volna megmondani, hogy miért. Megkeményítette a vonásait, kihúzta magát, mintha meg sem érintette volna a főnix jelenléte. – Ugye milyen gyönyörű lett?

– Igen, valóban – mondta végül.

– Perselus, kérem, legalább egyszer az életben mosolyodjon el. Itt a tavasz, nyílnak a virágok, egy csodálatos főnix dalt hallgatunk az esőben és magát ez még csak meg sem érinti.

– De mélyen belül valóban mosolygok.

– Maga valóban egy tipikus angol – rázta meg a fejét Persis.

– Nem tudom, hogy ezt sértésnek vagy bóknak szánja, de igazából mindegy is.

– Nem lepett meg a válasza. Csak azt akartam, hogy ne legyen annyira…

– Mégis milyen? – vágott közbe a férfi. – Komolyan veszem a feladatomat.

– Én nem egy feladat vagyok.

– De nekem igen – jelentette ki a varázsló. – Meg kell tanulnia megvédeni magát, és ebben segítek. Nem kell lányos fantáziákat beleképzelni a helyzetünkbe.

– Ezt meg mégis hogy érti? – csattant fel Persis. – Azt hiszi, hogy odavagyok magáért?

– Ugyan már. Csupán annyit próbáltam közölni, hogy nem akarok a megmentője lenni. Csupán segítek uralni az erejét, aztán vége ennek az egész tébolynak.

– Micsoda remek beszélgetés, kedves Perselus! – horkant fel a boszorkány. – Valóban belehalna, ha egyszer kedves lenne?

– Nem én vagyok a fehér unikornison utazó fehér mágus, szóval ne várjon tőlem sokat.

– Magának hatalmas nagy problémái vannak, Perselus – jelentette ki felhúzott orral, aztán felkelt és az esőben, mezítláb sétálva visszament a kis kunyhóba. A férfi még hosszú percekig nézett utána, aztán gondterhelten felsóhajtott.

– Mindkettőnknek súlyos problémái vannak – suttogta maga elé Perselus.

hozzászólások: 0