19. fejezet
Bűbájtan

A következő hetek kemény gyakorlással teltek, úgy tűnt, mintha valamit bizonyítani akartak volna egymásnak. Az egész házat égett szag lengte körbe minden áldott nap. Persist komolyan feszélyezte a tehetetlensége, Perselust pedig hajtotta a makacs eltökéltsége, a boszorkány olykor teljesen megkérdőjelezte a varázsló épelméjűségét. Egymást hajtották, feszítették a tempót, amiből kezdett mindkettőjüknek elege lenni. Miért is folytatták? Egyikük sem tudta megmondani.

Ma délután is elszántan gyakoroltak. Piton alig tudott elhajolni, amikor egy tűzgolyó elsüvített a feje mellett, majd belecsapódott a kőfalba. A kis menedékhelyük beleremegett a mágia okozta lökéshullámban. A varázsló egy pillanatra megtántorodott, de nagyon hamar visszanyerte az egyensúlyát. Kezdte kiismeri a kiszámíthatatlan erőt, amivel Persephone rendelkezett. Egyszerre lenyűgözte és csodálattal töltötte el, noha egyszer mondta ez el. A levegőben égett pernye szúrós szaga terjengett, s Perselus nyugodtan az ablakhoz sétált és kinyitotta, eközben egy apró csésze megpördült az alátéten, aztán nagy csörömpöléssel a padlón landolt. Perselus megforgatta a szemét, majd egy elegáns pálcamozdulattal újra éppé varázsolta az apró kerámiát. Aztán karba tett kézzel az előtte álló boszorkányra emelete tekintetét.

– Folytassa! – noszogatta őt. – Újra!

Persis összepréselt ajkakkal figyelte a professzort, ahogy áthalad a helyiségen. Legszívesebben valóban felgyújtotta volna a férfit, aki még most is képes volt nyugodt maradni és természetesen hűvös. A boszorkány erősen megfogta az orrnyergét, s magában türelemért imádkozott. Az órákig tartó gyakorlás eredménye nem elégítette ki a professzor által vártakat. Nem látszott rajta, viszont kezdett kijönni a béketűrésből. Persis villogó szemmel figyelte a férfi pillantását, és már nagyon idegesítette a szótlansága.

– Fejezzük be! – javasolta Persis és elkeseredett tekintettel nézett a férfire. – Örökre.

– Szó sem lehet róla! Nem látom az igyekezetét – pirított rá Perselus. A varázsló mindig is büszke volt állhatatosságára. Most sem ingatta meg egy kis nyafogás. Egyetlen egy diákjával sem kivételezett. Persis ugyan egyetlen egyszer sem mutatta, hogy fél tőle, de a professzor tudta, hogy nem merne komolyan ellenszegülni neki. – Állandóan csak nyafog. Fejezze be ezt, és csinálja újra!

– De én akkor is igyekszem! – csattant fel dühösen, s hatás kedvéért suhintott egyet a pálcájával, a poharak lerepültek a polcról. – Már órák óta gyakorlunk, fáradt vagyok. Majdnem egy hónapja gyakorlunk itt és semmit sem fejlődtem. Ez talán nem ok arra, hogy feladjuk?

– Az üldözői persze várni fognak, míg kipiheni magát – jegyezte meg maró gúnnyal. – Nincs magában elhivatottság? Addig fogjuk folytatni, amíg nem látom az eredményét a munkánknak. Gondolja, hogy én ezt jókedvemből csinálom?

– Mi tagadás megfordult a fejemben.

– Felesleges szócsépléssel nem fog kihozni a sodromból. Telik az idő, kisasszony, jobb lenne, ha nem vesztegetné az időnket. Lehet, hogy egy nagyon biztonságos helyre hoztam, de nem maradhat örökké itt.

– Szeretné, ha megpróbálnám felgyújtani, Perselus? Most nagyon lenne hozzá kedvem – toporzékolt mérgében. – Elmegyek innen, ha nem hagy pihenni.

– A harag nem old meg semmit sem – folytatta a mondanivalóját a férfi. – Ezt jobb, ha tudja.

– Ez olyan ékesszóló bölcsességmorzsa, amivel most próbálkozik? Hmm… legalább ne egy átkozott közhely lenne. Egyébként nagyon nem jön be. Pihennem kell!

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire puhány – tette szóvá gúnyosan, amivel végletekig feldühítette a nőt. – Már ezt akkor láttam, amikor először találkoztunk. Talán valóban teljesen felesleges magával foglalkozni…

– Ezt ne mondja rám! Majd’ megfeszülök, annyira próbálkozom – kiabált a Persis, aztán Pitonhoz vágta a varázspálcáját, aki persze elkapta azt, s tökéletes, angol nyugodtsággal visszaadta neki. A nő erre csak félreütötte a kezét, de végül mégis átvette a pálcát.

– Hagyjon már békén! – fakadt ki könnyekkel teli szemekkel. Nem akarta, hogy a férfi sírni lássa, de ha nem hagy neki más választást

– Ez a baj. Ne próbálkozzon, hanem tegyen valamit!

– Mindjárt felgyújtom és akkor valóban tettem valamit…

– Nagyon elmés a gúnyolódása. De jobb lenne, ha felhagyna vele, meg kell védenie magát, nincs ennél fontosabb feladata.

– Honnan veszi ahhoz a bátorságot, hogy így sértegessen? Hiszen jóformán nem tud rólam semmit sem. Tudja egyáltalán mi az, ha úgy éli az embere, hogy a szülei mindig időzített bombaként tekintenek rá? Félnek tőlem és a képességemtől, amit nem tudok irányítani. Igen, szerettek, de bezártak és elrejtettek a varázsvilág elől, hogy élhessek.

– Sajnáljam? Ezt akarja? Nos, nálam semmire sem megy ezzel a nyilvánvaló kislányoknak való hisztivel. Most nem otthon van, és én nem vagyok családja. Addig folytatjuk, amíg össze nem esik. Világos voltam?

– Nem akarok sajnálatot, hanem egy kis pihenést – kiáltotta Persis, de már a könnyeivel kellett küzdenie. – Szadista barom!

– Lehet, az vagyok. De egy dolgot véssen jól a fejébe. A megalázásról, elnyomástól és a kilátástalan életről sokkal több a tapasztalatom, mint magának valaha is lesz. Minden egyes jegyét az életnek a bőrömön viselem. Azzal vádol, hogy nem értem meg? Igen is megértem. Azt akarom, harcoljon önmagért, mert érzem, képes rá.

– Legyen velem őszinte, Perselus! Miért akarja ezt az egészet végigcsinálni?

– Én hoztam ide, én felelek magért. Viszont, ha megtámadnának minket, azt szeretném, ha meg tudná védeni magát. Nézze nem áltatom magam azzal, hogy bármire képes lesz, de úgy gondolom pár alapvető dolgot meg tud tanulni, ha nagyon igyekszik.

– Odavan a reménytelen esetekért?

– Oh, ugyan, soha nem foglalkozom reménytelen dolgokkal, ahhoz túlságosan is gyakorlatias vagyok. Maradjon ott, ahol van.

– Miért?

– Egyszer nem tudna csak úgy egyszerűen szót fogadni nekem?

– Szót fogadni? Minek hisz engem? Egy kisdiáknak, akit úgy irányíthat, ahogy akar. Sajnos nálam ez a viselkedés egyáltalán nem jön be. Nem vagyok már kislány.

– Pedig pontosan úgy viselkedik.

Perselus megcsóválta a fejét és közelebb lépett a nőhöz, majd mögé sétált. Megfogta a kezét, amiben a pálcát tartotta és egy hajszálnyit közelebb húzta magához. Érezte a nő friss illat, a bódító fekete orchidea eszenciát, ami egy kis lótuszvirággal vegyült. Erős, misztikus nőies illat, ami akaratán kívül is hatással volt rá.

– Figyeljen! – mondta ki rekedt hangon, amitől Persis megborzongott. Ellazította a görcsben megfeszülő izmokat.

– Vegyen egy mély levegőt! – adta ki a következő utasítást. – Igyekezzen nem gondolkodni a fáradtságon.

A boszorkány semmit sem szólt, hanem szabadjára engedette az indulatait. A testét égette, perzselte a mágia, soha nem érzett még ekkora hatalmat. A keze remeget és felforrósodott, anélkül történt meg, hogy egyáltalán megállíthatta volta. A hatalmas töltés elindult és senki sem állíthatta meg. Perselust feldöntötte a lökéshullám és a földre esett. Az ajtó nagyerővel kicsapódott. Persis zihálva figyelte a jelentet, majd kifutott az erdőbe. A varázsló pedig ott maradt és szitkozódva dörzsölgette a karját, aztán elmosolyodott. Persis most először volt képes igazán felszínre hozni az erejét.


Persephone ezzel ellentétben rettenetesen dühös volt. Nem érdekelte, hogy a rekettyebokrok megtépázzák a ruháját, haragosan tépte ki az anyagot, ami jócskán megrongálódott. Az idegesség miatt nem is fogta fel ennek a jelentőségét. Mikor beért a fák közé, akkor váltott csak vissza a normál tempójára. Zihálva, zakatoló szívvel haladt tovább, miközben magában dohogott. Semmi szüksége sem volt a professzorra és a tanácsaira főleg nem. Kimerült volt, fáradt és tele volt a hócipője. Ugyan soha nem volt ilyen kemény gyakorlásban része, mégis úgy érezte, hogy teljesen megfullad és… Ennyire még soha sem volt mérges. Olyan felesleges lett volna mindegyik próbálkozást. Csak a tűzgolyók sikerültek tökéletesen, holott egy egyszerű bűbájnak kellett volna felemelni a pennát az asztalról. Vagy egy ezret semmisített meg feleslegesen… Tanárrá avanzsált megmentője pedig egyszer sem jött ki a sodrából ezalatt.

Hiába az egész, soha nem lesz olyan boszorkány, amilyennek a szülei szerették volna, sőt olyan sem amilyen ő akart lenni. Egy pillanatra megállt, s hagyta, hogy a fák lombján keresztülhatoló napfény megsimogassa az arcát. Ez valamicskét segített a lelkiállapotán, s folytathatta az útját. Most már egyetlen egy könnyet sem volt képes ejteni az állapota miatt, sőt ez felesleges is lett volna. Védtelen is volt és rettentően veszélyes is. Mégis milyen jövő várhat így rá? Egy férfival az erdő mélyén, aki egyszerűen megveti? Sokkalta gyászosabbnak tűnt az egész, mint amilyen valóban volt.

Perselus… Ez a férfi is pontosan olyan megszállott, mint amilyenek a szülei. Ők is erőt, időt nem kímélve igyekeztek megtanítani neki a mágia használatát és rendes boszorkányt nevelni belőle… Persisnek fel kellett nevetnie, majd átvágott az ösvényen, aztán lement a patakhoz. Leguggolt a parton, s belemerítette a kezét a hűs vízbe, majd ivott egy nagy kortyot és aztán megmosta az arcát. A zavaros, vízgyűrűs vízfelszínen a tükörképét nézte. Pontosan olyan átlagos és semmitmondó volt, amilyen mindig is. Mit akart ezzel az éretlen kirohanással? Perselus nem jött utána és valószínűleg nem is fog. Megrázta a fejét, majd hátradobta a hajfonatát, hogy ne lógjon bele a vízbe. Mint ahogy mindig most is egyedül volt, reményvesztetten elterült a fűben és csukott szemmel hallgatta az erdő hangjait.

S végül megnyugodott.

***
Késő délután Roxmorts már teljesen elcsendesedett. Szokatlan volt ez ilyenkor, bár mostanság mindenki Roxfort újjáépítés fáradozott. A fogadók tele voltak segítő szándékú boszorkányokkal és varázslókkal. A dombon túl pedig a kastély lassacskán visszanyerte régi dicsfényét. De volt olyan is, aki nem emiatt jött ide.
Mae idegesen állt a tükör előtt, ami most a Kvézál Fészek nevű fogadóban. Végignézett a kisebesedett kezét és az apró horzsolásain. Sajnos nem volt a legügyesebb ma. Megtapogatta a fájó részeket, aztán a pálcájával eltűntette azokat. Utálta ezt a porfészket, pedig az egyik legjobb szobában volt, valóban kényelmes volt és tiszta, de kijárt ez a kényeztetés neki nagyon régóta. Bár Roxfort és Roxmorts soha nem tartozott a kedvenc helyei közé. Sőt gyűlölte ezt a helyet teljes szívvel. Azonban ahhoz, hogy sikerre vigye az akciót muszáj volt itt nyomozgatnia. De már egy hete volt itt és semmit sem talált. A dühe már iszonyatosan nagy méreteket öltött.

Még mindig nem tudta biztosan, hogy az apró talárcsat honnan származik. Idegesen dobta le az ágyra. Miközben tanakodott kopogtatást hallott. Összeráncolta a szemöldökét. Ugyan ki lehet az? Senkit sem várt ilyenkor, ráadásul senki sem tudta, hogy itt van. Felemelte a pálcáját és az ajtó mellé, a falhoz simulva várt.

– Ki az? – kérdezte végül.

– A szobaszerviz – hallatszott kintről a hang. – A vacsorát hoztam.

Mae ránézett a zsúrkocsira, amin a már elfogyasztott étel maradéka volt. Megcsóválta a fejét, aztán kinyitotta az ajtót. A taláros férfi rögtön belépett a helyiségbe, de Mae nem volt rest rögtön földre terítette. Az idegen megfordult, aztán a nő szemébe nézett.

– Braden? Te meg mit keresel itt? – tudakolta meglepetten, noha csak tette az egészet. Pontosan tudta, hogy ez a kis pondró miért jött ide. Privet igazgató egyáltalán nem válogatott, ha piszkos eszközökről volt, Braden is egy ilyen volt.

– Érted jöttem. A főnök visszavonta a megbízásodat – mondta mérgesen, majd felpattan a padlóról.

– Nincs vége a megbízatásomnak – vigyorodott el a nő határozottan. Elég volt most már ebből a hülyeségből, elhatározta, hogy Bradennek nagyon csúnyán végződő késő délutánja lesz. – Még csak most kezdtem el. Ugyan, Braden, neked nem kell mondanom, hogy mennyire fontos ez nekem.

– Nem érdekelnek a beteges indokaid – vágta rá a férfi állhatatosan. – Elég volt! Évek óta nem tudod elkapni, így semmi értelme. Már ott tartunk, hogy leleplezel minket. Add fel, kislány, és csinálj valami hasznosat. Mondjuk, kötögess.

– Persze, te is tudod, hogy csak szóbeszéd. Én mindig diszkrét vagyok, és soha sem hibázol.

– Kivéve, ha Persis Lennoxról van szó – nevetett fel a varázsló ércesen. – Ha róla van szó, akkor mindig valami beüt, és nem tudod elkapni. Hagyj már fel ezzel! Vannak, akiket egyáltalán nem lehet elkapni.

– A kis szuka! – szinte köpte a szavakat. – De most az egyszer van egy nyomom.

Braden felnevetett, Mae pedig elé lökte a csatot, amit Írországban Persis házának romjai között talált.

– Mi a fenét akarsz egy igazgatói talárcsattal?

– Hogy mondtad?

– Talárcsat – vonta meg a vállát a férfi. – Nincs benne semmi különös.

– Honnan tudod, hogy azt? – kérdegette tovább Mae.

– Nagyon egyszerű. A diákoké sima, egyszerű csat, de ezt megváltoztatták több helyen is. Jó vagyok a részletekben. De most hagyjuk ezt, inkább szedd össze a cuccaidat és induljunk! – parancsolt rá erélyesen.

– Őszinte leszek veled. Nem megyek sehová – jelentette ki teljes bizonyossággal a boszorkány. – Úgyhogy meg kell küzdened velem.

– Mit gondolsz miért engem küldtek?

– Velem akarsz elbánni? Lássuk akkor!

Mielőtt még a férfi kimondta volna az első átkot, Mae egy lépéssel ott termett mellette és mindkét kezét Braden fejére tette, nem kellett mondani semmit, csak ott tartotta egy ideig. A felbolydult varázsereje kiszabadult és tette a dolgát. Hamarosan a varázsló már kifejezéstelen arccal ült tovább a helyén. Éppen addig marad majd ilyen állapotban, amíg meg nem találja a Lennox lányt.

– Akkor folytassuk – nevetett fel jóízűen.

hozzászólások: 0