2. fejezet
Partot ért Piton


A májusi szél végigsüvített a köves partszakaszon. A messzi távolban elvonuló sötét fellegek tarkították az eget. Az esőcseppek még mindig meglátszottak a part menti hosszú fűszálakon, ahogy ringatóztak a reggeli szélben. Egy lélek sem járt a közelben, de ez egyáltalán nem zavarta Persephone Lennoxot, aki magányosan sétált az elhagyatott parton. A távolba révedt, a felhők útját kémlelte, ahogy elindulnak szülőhazája felé, ahonnan őt gyakorlatilag kitaszították és száműzték a smaragd szigetre. Talárját és tintafekete hosszú haját megtépázta a hideg szél, de nem is törődött vele. Érezni akarta a hideget, meggyőződni arról, hogy még mindig él. Komor gondolat – ötlött fel benne.

Öltözete ugyan egy mugli környéken nem volt éppen szerencsés, viszont most ki kellett szellőztetnie a fejét, különben is sokkal jobban ment az üzlet, ha egy kicsit furcsán viselkedett. Mindinkább hasonlított egy mugli körben ismert boszorkányra, neki annál jobb volt. Különben is kellett valami, ami arra a világra emlékeztette, amit otthagyott, bár az is egy börtön volt a számára. Közel s távol nem volt egy hozzá hasonló sem, pedig Írország hemzsegett a varázslóktól, boszorkányoktól, tündérektől és koboldoktól. Apjának persze pontosan olyan helyre esett a választása, ahol persze nincsenek. Zöld szeme a horizontot kémlelte és reménykedett.

Szülei ide küldték, mivel otthon még mindig háború dúlt és nem lett volna biztonságban. A lányt dühítette a viselkedésük, mérgében belerúgott egy kavicsba. Elvégre már régen elmúlt tizenegy éves, sőt lassan már huszonnyolc is, nem is beszélve arról, hogy boszorkány volt. Ugyan oklevelet soha nem szerzett, de meg tudta magát védeni, ha szükség volt rá. Ennek ellenére itt kellett a száműzetését töltenie, távol az otthonától és Merlinre bízni a családja életét.

Apja és anyja ragaszkodtak ehhez az utazáshoz – ahogy ők nevezték –, és egyéb nyilvánvaló okok miatt, nem volt választása, ide kellett jönnie és beilleszkednie egy teljesen más közösségbe, akik mellesleg mind muglik voltak. El kellett játszania egy muglik által nagyra becsült wicca boszorkányt, hogy ezoterikus boltja, ami egyébként nagy sikernek örvendett, fellendüljön. Mintha egy mugli tudná, hogy mit jelent varázsképességekkel élni – gondolta gúnyosan és mérgében ismét belerúgott egy kődarabba. Megérkezése óta mindennap, minden reggel lejött ide sétálni, merengeni és dühöngeni.

Mai nap még egészen jól indult, legalábbis a többihez képest. Némi sikerélménnyel lett gazdagabb, így mondhatni egészen vidám volt, persze csak addig, míg eszébe nem jutott az ittlétének szomorú ténye, így újra elkeseredett. Végre elállt az eső – gondolta halványan elmosolyodva, majd felemelt egy apró kavicsot a homokos talajról. A szél üvöltve tombolt a víz felett, s eddig sikeresen távol tartotta a küszöbön álló tavaszt. Érdeklődve pásztázta a környéket, majd beledobta a követ hullámzó tenger acélkék vízébe. Semmi értelme nem volt ennek a mozdulatának és magányosságán sem segített. Miért nyugodott meg tőle mégis?

Elmélázva nézte, ahogy a tajtékzó hullámok hozzácsapódnak a part menti szikláknak. A barbár, időtlen táj volt az egyetlen, ami elterelte a gondolatait. Ám a mai napon ez sem segített teljesen megnyugodni, haza akart menni, de nem tudott. Apja gondoskodott róla, hogy ezt ne tehesse meg, még a seprűjét is elvette. Mivel a mugli közlekedési eszközöktől kirázta a hideg és ráadásul még félt is, így valóban ide lett láncolva. Persze a pálcája nála volt. Micsoda kegy – nevetett fel hirtelen.

Nem tette le a hoppanálási vizsgát és soha egy ilyen tanfolyamon nem vett részt. Tényleg elbántak vele – morgolódott magában vagy ezredszerre. Bár hozzá kellett tennie, hogy apja egészen jó elfoglaltságot talált neki, és legalább azt csinálhatta, amiben jó volt, és amit szeretett. Ennek ellenére még mindig dühös volt a szüleire. Nem is beszélve a testvéreiről, aki eljöttek és megannyi bűbájjal tették minél biztonságosabbá a házat. Mintha egy gyerek lenne, akit félteniük kellene az éles sarkoktól.

Egyedül a bájitalfőzésben lelte örömét, amivel egy kicsit felkeltette a varázstalan városlakók figyelmét. Legalább nem néztek rá annyira ferde szemmel, főleg mivel angol volt. Apja egy boltot vásárolt számára, így legalább a sok morgolódás között el tudta magát foglalni, és némi jövedelemre is szert tett. Erre ugyan nem volt szüksége, inkább csak az unaloműzésre, sokan irigyelték volna Persephonét a szerencséjéért.

Kiderült, hogy a városka lakói élénken érdeklődnek tehetsége iránt. Persze inkább gyógyító főzetekkel, növényekkel és némi ártatlan boszorkánykodással foglalkozott. Ezek amúgy is egyre inkább felkapottabbá váltak a muglik körében, így nem szúrt szemet senkinek sem és amúgy is, amit nyilvánvalóan egy mugli szeme elé tesznek, azt biztosan nem veszi észre. Mindenesetre Persis lázasan gyakorolta a hőhűtő bűbájt, biztos, ami biztos. Eleinte utálta ezt a környezetet, de lassan-lassan kezdett megbékélni helyzetével. Mi mást tehetett volna?

Ahogy magában tépelődve haladt tovább, megpillantott egy karmazsinvörös foltot a sziklák között. Összehúzta a szemét, vajon mi lehet ez? Fogalma sem volt, de a kíváncsiság nagy erőkkel ragadta magával, majd megszaporázta a lépteit. Pont az ilyen esetektől óvták, ám most figyelmen kívül hagyta szülei intelmeit. Végül is mi történhetne itt, távol a családjától és távol a varázsvilágban dúló harctól. Nem gondolt semmi ártalmasra, amikor átmászott az egyik sziklán és akkor sem, amikor lecsúszott egy másikon.

Kitapogatta a pálcát a zsebében és megnyugodva sóhajtott egyet. Bármit is fog találni legalább felkészülten éri majd. Panaszos rikoltás hallatszott ekkor, majd Persephone döbbenten látta, hogy tűz gyulladt ki a sziklák között. Egy pillanatra megállt, de ekkor még magasabbra csaptak a lángok.

– Merlin szakállára! – kiáltott fel hirtelen, s próbált eljutni a tűz forrásáig, de mire odaért, már csak hamu maradt a tűz helyén. – Mi a fene? – nézett döbbenten, aztán pillanatokkal később egy ráncos apró fióka jelent meg a fövenyen. – Egy főnix! De mit keresel te itt? – A fióka panaszosan csipogott egyet. A lány megsajnálta, felvette és a talárja egyik zsebébe bújtatva úgy döntött hazaviszi a szegény madarat. Körbenézett, de látott senkit sem, így megnyugodott. A mugliknak nem kell mindenről tudniuk, amiről nem muszáj. Időtlen idők óta nem volt dolga varázslényekkel, erre a semmiből itt terem egy. Vajon mennyire volt ez véletlen?

Elképzelése sem volt, miként kerülhetett ide, és miért pont ide? Nem sok varázslény élt a szigetnek ezen részén, sőt egy árva futóféreggel sem találkozott. Apja nagyon ügyesen választotta meg ezt a helyet – gondolta keserűen. Egyébként is egy főnix bárhol bukkan fel, akkor is csak ritkaság. Tudta, hogy egy varázslényt nem szabad muglik által lakott területre vinni, de ha vigyáz, akkor nem történhet semmi baj. Normális esetben a Minisztériumnak be kellett volna jelentenie, ellenben az ő helyzete olyan távol állt a normálistól, mintha a Föld és Hold távolságát vennénk alapul.

Alighogy indult volna visszafelé emberi nyöszörgést hallott nem messze, ahol a kis főnixfióka megjelent. Ekkor pillantotta meg a fekete taláros férfit, aki ernyedten kapaszkodott az egyik sziklába. Ereiben meghűlt a vér, egy ideig mozdulni sem tudott, de aztán elszántan kelt a bajbajutott segítségére. Azonnal tudta, hogy egy varázslóval van dolga, egyszerűen nem lehetett véletlen egybeesés egy főnix feltűnésével. Habozás nélkül közelebb rohant, és ijedten guggolt le hozzá. Óvatosan megfogta a férfit és a hátára fordította.

Mikor megnézte a pulzusát, hatalmasat sóhajtott. Még él, hála Merlinnek! – gondolta megkönnyebbülten. Aztán kisimította a férfi arcából a piszkos, hollófekete, nyirkos hajtincseket, és alaposan szemügyre vette a férfias vonásokat. A férfi megmozdult és kinyitotta a szemét. Szénfekete szemek zavartan keresték a fókuszpontot.

– Uram, jól van? Merlinre, persze, hogy nincs jól. Mindjárt hozok segítséget – kezdte a lány, de akkor észbekapott. Hiszen akkor meglátják és akkor kérdezősködni fognak. Ezt nem hagyhatta. Nem volt bolond, és tudta, ilyen vészterhes időben vigyáznia kell. Összefogta tintafekete haját és elővette az átkozott pálcát, ami nagyon régen Olivandernél őt választotta.

Nemcsak magát, hanem ezt a férfit is veszélyes helyzetbe hozza, ha meggondolatlanul idehív bárkit is – döntött el véglegesen. Cselekednie kellett, minél gyorsabban és minél hatékonyabban. Vett egy mély levegőt, majd megpróbálta felhúzni a férfit. Nem volt elég erős hozzá, hogy egyáltalán megmozdítsa.

– Használd a pálcád, Persis! – adta ki magának kelletlenül a parancsot. – Mobilicorpus! Ne aggódjon, nem lesz semmi baj! – Úgy ejtette ki a varázsszót, mintha nem is lett volna biztos abban, hogy engedelmeskedik neki. A férfi teste lebegni kezdett, óvatosan kiemelte a kövek közül és kinavigálta az életveszélyes környezetből. A lány aggódva körbenézett, de nem látott senkit továbbra sem. Erősen koncentrálva, görcsösen fogta a pálcáját, mintha csak néha napján venné a kezébe. Add Merlin, hogy senki ne vegyen észre! – fohászkodott magában. Végül sikeresen a homokos fövenyre navigálta a férfit.

– Oh, Merlin! – kapta a szája elé a kezét, amikor meglátta a kígyó marta sebet, ami most tele volt sós vízzel és maradék főnix könnyel.

Perselus Piton delíriumos ködben látta a fölé hajoló nőt. Pislogott egyet és nem látott mást csak egy zöld szempárt. Ez nem lehet, hogy ő, biztosan csak álmodik vagy hallucinál. Egy dologban biztos volt, hogy minden tagja pokolian fájt, tehát biztosan élt még.
– Lily! – suttogta erőtlenül.

– Tartson ki! Mindjárt biztonságos helyre viszem, csak nem akarom, hogy a muglik meglássanak minket.

– Hol vagyok? – kérdezte elhaló hangon. Keze remegett és kétségbeesetten igyekezett kinyújtani. Persis ösztönösen megfogta a férfi kezét, majd gyengéden megszorította. A hideg, átfagyott kéz erőtlenül szorította a finom női kezet, mely belesimult az ő kérges tenyerébe. A melegsége megnyugtatta Perselust.

– Biztonságos helyen! Jaj, miért nem hoztam el azt a láthatatlanná tévő köpenyt – fohászkodott hangosan.

– Disillusionment – szólalt meg rekedt hangon, aztán elájult.

– Nem hiszem, hogy menni fog a kiábrándító bűbáj, de megpróbálom – sóhajtott a lány, majd becsukta a szemét. – Disillusionment! – Ez a varázslat is sikerült, lelke ujjongott belül, akár egy kislány. Hamarosan a férfi teljesen átlátszóvá vált és így nem szúrt szemet senkinek. Sokkal gyorsabb és praktikusabb, mint visszamenni a köpenyért – gondolta Persis, bár nem áltatta magát, hogy a jövőben sokkal jobban fog neki menni a pálcakezelés.

Persis egy újabb varázsigével mozdíthatóvá tette az eszméletlen férfit, aki immáron a bűbájnak köszönhetően láthatatlan volt. Amilyen gyorsan csak tudott visszament a házához. Egyedül egy dolog kötötte le, az pedig az volt, hogy minél előbb elsősegélyben részesítse a férfit. Valószínűleg teljesen kihűlt már, mivel derékig benne volt még a vízben, amikor kihúzta. Fogalma sem volt mégis mennyi ideje lehetett ott, mire a partra sodródott. Szíve a torkában dobogott, de nem akarta elveszteni a fejét, tudta, hogy ennek beláthatatlan következményei lehetnek.

Ki tudja mit történt szegénnyel és csak a gondviselésnek köszönhette életét. Még szerencse, hogy időben értek el a kis házhoz. A megbűvölt ajtó hívogatóan kitárult, belülről a házikó mintha nagyobbnak tűnt volna, de ezt csak bűbájoknak köszönhették. Persephone habozás nélkül az egyik közeli szobához kormányozta a lebegő férfit, s óvatosan az ágyra fektette. Megszüntette a varázslatokat, így már Perselus végre teljesen láthatóvá vált. Megigazította a feje alatti párnákat, majd szépen kisimította a vizes, fekete hajat a megkínzott arcából. A férfi nyögött egyet, majd ismét kinyitotta szemét, a szoba forgott körülötte és ő nem talált egyetlen biztos pontot sem.

Persis az ajkába harapott, aztán néhány üvegcsét vett le a polcról. Nagy nehezen lerángatta a talárt és az inget Perselusról. Vett egy nagy levegőt és az üveg tartalmát a sebre öntötte. A férfi felnyögött a hírtelen támadt fájdalomtól, háta nagy ívben megfeszült.

– Hol vagyok? – kérdezte újra rekedten és kinyitotta szemét. Újra megcsodálta a zöld szempárt. – Lily, te vagy az?

– Maradjon nyugton és igya meg ezt! – utasította Persis. Perselus nem tiltakozott, hanem egyből megitta a bájitalt.

– Ördögkarom nyugtatófőzet – suttogta meggyötörten, aztán hozzátette: – De az ánizs nem kell bele.

– Aludjon! – mosolyodott el a nő. Persze, hogy nem kellett bele ánizs, viszont így nem volt borzalmasan keserű az íze és ezzel még a gyógyhatását sem vesztette el. Újra megnézte a sebet, és megkönnyebbülten vette észre, hogy nem fertőződött el, a sós tengervíz megtette a hatását, ami áldás és átok is volt egyszerre.

Valószínűleg megmarad a helye is, de nem akarta beforrasztani, mivel félt, hogy valami kárt tesz a férfiba. Így csak a természetes gyógyulási folyamat maradt neki az egyetlen. Még egy utolsó pillantást vetett a sebre, aztán bekötötte. Mást már nem igen tehetett, jól betakarta a férfit és az ágy melletti székre ült. Néma fohászt mondott, és remélte, hogy még nem késett el. Vajon mi történhetett vele? El sem tudta képzelni. Ekkor panaszos csipogást hallott a talárjából.

– Ne haragudj! Teljesen megfeledkeztem rólad – mondta bűnbánóan. Felállt a székből, majd kiment a szobából. – Hagyjuk pihenni! Remélem, hogy nem lesz semmi baja.

***

Órákkal később a nap bevilágított a betegszobába. Perselus még mindig az ágyban feküdt, de már cseppet sem nézett ki olyan rosszul. Arca egészen kellemes, egészséges színben pompázott már, hajából is eltűnt a kosz. Persis óránként benézett hozzá és próbálta minél kellemesebbé tenni a fekhelyét. Persze mivel a férfi aludt ebből a gondoskodásból semmit se érzékelt, másrészről valószínűleg nagyon sok kezelés feleslegesnek ítélt volna meg.

De ez Persephonét nem igazán zavarta, mivel nem ismerte őt, csupán egy segítségre szoruló embert látta Pitonban, sőt egészen felvillanyozta a tudat, hogy segíthet. Érdeklődve vizsgálta meg a férfias arcvonásokat. Volt bennük valami ismerős, de nem tudta, hogy honnan. Talán akkor, amikor először látta még fiatalabb volt, bár nem volt biztos megérzéseiben. Ugyan varázslókörben nőtt fel, viszont óvták mindentől és mindenkitől, aminek persze meg volt a reális, racionális magyarázata, erről azonban senkinek sem akart beszélni, még a családja sem. Mintha örökké csak egy gyerek lett volna – gondolta keserűen Persis. Szerette szüleit, de úgy gondolta semmiképpen sem védtelenebb, mint más.

Így is a család szégyenének számított, ám ezt apja soha sem mondta, sőt nem is utalt rá soha. Ugyanúgy szerette őt is, mint az összes többi gyermekét. Persis lemondóan sóhajtott egyet, miközben megnézte a férfi pulzusát. Annyira hiányzott neki a családja, hogy az már fájt. A két iker bátyja Alexander és Connor, és a húga Ava. Egy ideje semmilyen híre nem volt róluk, azt az időt már hónapokban mérte. Szomorúan gondolt a legrosszabbra, de így a bizonytalanságban vergődni másra nem is következtethetett. Ahogy a férfit elnézte, nem lehetett könnyű élete. Talán ő is harcolt a Tudodki ellen. Kíváncsi volt, hogy mi történt vele és hogyan került ide.

A nő úgy gondolta a kis főnix mentette meg az életét és egészen idáig hozta. Elmosolyodott, ahogy a kis madárra gondolt, aki most lelkesen csipegette a magokat. Persis nem túl sokat tudott a főnixekről, de azt tudta, hogy hamarosan újra gyönyörű színpompás vörös tollakat fog növeszteni és újra képes lesz gyógyítani. Fiókaállapotban ugyanolyan kiszolgáltatott volt, mint ő, talán ezért is volt számára annyira rokonszenves.

A madár könnyeinek hála a kígyóméreg hatástalan volt, nem végezte be szörnyű feladatát. A férfi nagyon sok vért vesztett, de a varázslatos könnyek ezt a problémát is lassan-lassan orvosolják majd. A főnix utolsó erejéig harcolt az életben maradásért, szinte minden energiáját a férfinak adta. Csak olyan embert képes egy varázserejű lény megmenteni, aki valóban érdemes rá. Persis mosolyogva simogatta meg a madárka fejét.

Persze mindent nem tudott megtenni érte a férfiért, így Persis a maradékot megtette helyette. Áldotta a napot, amikor medimágus akart lenni és naphosszat az ilyen témájú könyveket bújta. Valamint titokban, a láthatatlanná tévő köpönyegben Szent Mungó Akadémiára is belopózott órákat venni. Az utóbbiról a szülei nem tudtak. Talán jobb is így – gondolta a nő keserédes mosollyal. Szomorúak voltak, amikor nem fejezte be roxfortos tanulmányait, sőt szinte el sem kezdte, gyászos nap volt az a családja számára, ami egy aranyvérű családban soha nem eshetett meg.

Gyengéden kisimított egy tincset a beteg homlokából, majd rátette a kezét. Már csak várni kellett, hogy a férfi magához térjen. Persephone a következő vizsgálat után végignézte a férfi testét, további sérüléseket keresve, bár biztos volt benne, hogy ha voltak is, akkor a főnixkönny már rég begyógyította őket. Megszabadította szinte minden ruhájától a nyugodtan pihenő Pitont. Ám amikor a férfi karjához ért, megfagyott az ereiben a vér. A Sötét Jegy ott éktelenkedett a karján, tisztán, kivehetően, és éjfeketén. Persis pánikba esve hátrált el a férfitól, a félelem elöntötte és szétáradt a testében. Ekkor eszébe jutottak apja szavai és rájött mennyire ostobán, meggondolatlanul cselekedett.

– Most mit tegyek? – tette fel hangosan a kérdést, de nem válaszolt senki. – Remek, egy halálfaló.

hozzászólások: 0