20. fejezet
Bájitalok között


Izzó melegség járta át a kicsiny helyiséget. A pattogó tűz, ami az üst alatt vidáman, megállíthatatlanul ontotta magából a forróságot, most nagy elánnal nyaldosta a régi fekete ónfeneket. A spaletták gondosan be voltak reteszelve, s csak a gyertyafény adott egy csekély világosságot. A Bájitalok Mestere jobban szeretett ilyen környezetben dolgozni, sőt néhány alapanyag megkövetelte a gondos tárolást. Mindig követte a szabályokat, a saját szabályait… talán néha ez volt a baj. Homlokán gyöngyözött az izzadtság, ám ez sem törte meg a fegyelmezett merevségét.

Piton határozott mozdulattal csapta az asztalra a bájitalos könyvet. Egyszerűen képtelen volt tovább folytatni ezt, az évek hosszú során most jutott el arra a pontra, hogy érzelmei fellázadtak ellene, és az égő tűzhöz hasonlóan forrongtak benne az érzelmek. Hogy figyelmét elterelje, a furcsán kavargó és gőzölgő bájitalra nézett; nem volt jó. Elnyomott magában egy apró szitkot, majd megkeverte a bűzös kotyvalékot. Egyszerűen törni–zúzni tudott volna, de egyáltalán nem a bugyogó főzet volt a baj, sokkal inkább valami olyasmit, aminek nem akart nevet adni. Letörölte a homlokára kiülő izzadtságcseppeket, aztán hagyta tovább főni a masszát. A munkapadon várta a bumszalagbőr, amit apróra kellett vágnia.

A maximalista énje mindig is jelen volt munkája során, azonban semmire sem tudott koncentrálni az elmúlt hetekben. Ezt ráfoghatta volna a traumára, ami Voldemorttal való utolsó találkozásakor történt. Azonban ő most sem keresett mentséget magának. A kígyó marta heg egyáltalán nem okozott annyi fejtörést, mint az a boszorkány, aki ott főzőcskézett a konyhájában. Mégis ez az, ami ennyire felidegesítette? Az áltagosnál több feszültséget érzett, bizonytalanságot és ez még jobban zavarta. Elképzelte, ahogy a boszorkány szakértően szeleteli fel a hozzávalókat, s gondosan előkészíti az ebédjüket. Benne is látta azt a precízséget, ami neki is fontos volt. Maga előtt látta az apró alabástrom kezeket, ahogy szorgalmasan dolgoznak. Ő is elővette a kést, s aprítani kezdete a bumszalagbőrt. Fekete haja a homlokára tapadt, de nem söpörte ki.

Persis… Persis… Csak a boszorkány neve harsogott egyre az elméjében. A bájital gőze teljesen magával ragadta, már nem tudott másra gondolni. Eközben a kés, mintha magától tette volna a dolgát. Ez a nő elkábította magával ragadta és eltompította a józanész hangjait. Még gyerekkorában sem volt része ilyen családias étkezésben, mint amilyenben Persisszel. Nem, nem szabad erre gondolnia, hiszen…

A kopogtatás hallatszott. Perselus elejtette a kést, ami fémes csörgéssel landolt a padlón, ez igazából még inkább rontott a kedvén. Morgott valamit miközben felvette a szerszámot és a mosogatóba dobta. Nem várta meg a választ az, aki bebocsátást kér.

– Bejöhetek? – kérdezte Persis. Piton gyomra ugrott egyet, amikor meghallotta a hangját. Édes, lágy és csábító volt. – Tudom, hogy nem akar látni, de jobb lenne, ha elásnánk a csatabárdot.

– Igen, persze jöjjön be – mondta némi gondolkozás után. Végül is nem tehetett mást. Nem akart tiszteletlenül viselkedni Persisszel. Az ajtó teljesen kinyílt és a boszorkány belépett rajta; lila, aranyszegélyes ruhája úgy simult rá, mintha egyedül csak rá szabták volna. Piton egy pillanatra elmosolyodott, amikor végignézett a lányon. Melegséget érzett a szívében, amiről nem akart igazából tudomást venni. Gyorsan eltűntek az érzések az arcáról. Nos, elfojtásban mesteri volt.

– Már egy ideje bezárkózott és látom jól besötétített. Nem evett egy falatot sem, úgyhogy hoztam egy kis ennivalót – hadarta némileg idegesen, majd letette a munkaasztalra a tálcát, aztán csípőre tette a kezét, s folytatta: – Arról meg ne is beszéljünk, hogy nem tartott nekem ma órát. Megtudhatnám, hogy miért? Tegnap még annyira el volt telve magától, és annyira meg akart tanítani. Mi történt?

– Örülhet, hogy ma nem gyötörtem meg. Inkább pihenjen és készüljön a következő napra. Ma elég fontos teendőm van. Amint látja, éppen egy főzeten dolgozom. Rendkívül kényes folyamat ez, ezért megkérem, hogy menjen ki játszani az erdőbe, ahogy a kislányok szoktak.

– Nem gondoltam, hogy megsértődik. Ilyenkor még zordabb, mint általában. Lehet, hogy nem régóta ismerem, de kiváló emberismerő vagyok. Nem gyötrelem a tanulás magával, csak a fáradtság beszélt belőlem, de most már nem vagyok az. Sajnálom, nem akartam olyan hevesen reagálni. – A szabadkozása egészen meghatotta Pitont, de mindketten tudták, hogy a férfi távolmaradásának egészen más oka volt. – Kérem, tanítson tovább!

– Csak a talárom bánja a tegnapi napot, nem is beszélve a konyhámról és a karom is megsérült.

– Rendet raktam, megjavította a talárját és kevertem egy krémet, ami jót tesz majd a karjának. Helyre szoktam hozni a hibáimat, még ha nem is úgy tűnik.

– Ez igazán csodálatos – mormogta a férfi, majd visszatért a főzet receptjéhez. – Most pedig ha kérhetem, inkább hagyjon magamra!

– Na, jó, Perselus. Bocsánatot kérem, és tényleg sajnálom. Hagyja ezt az önmarcangoló szöveget!

– Nem a maga hibája, hogy nem tudja kontrollálni az erejét. Sosem hittem, hogy pár nap alatt helyre tudom hozni a problémáját. – Piton fel sem nézett a könyvéből. Úgy csinált, mintha csak fél füllel figyelt volna Persisre, de valójában csak nem akart a szemébe nézni. Nagyon is vágyott a társaságra, azonban még mindig úgy szerette volna folytatni az életét, ahogy eddig; magányosan, egyedül, mogorván magába zárkózva.

– Kerül engem, igaz? – csapott le rá hirtelen a boszorkány. – Úgy tudtam, hogy erről van szó. Biztosan feladta a belém vetett reményeit és többet nem akar foglalkozni egy selejtes boszorkával.

– Ne beszéljen badarságokat! Bájitalt készítek, és nem szeretem, ha közben zavarnak. Úgy gondoltam felkészülök minden eshetőségre, így kérem, hagyjon végre dolgozni. – Persis csak megforgatta a szemeit, majd a férfi mellé lépett és alaposan szemügyre vette az üstben fortyogó bájitalt.

– Százfűlé főzet? Most komolyan, mégis ez mi a fenének kell? – ráncolta össze a szemöldökét a lány. – Azt hiszem nem szükséges előttem más bőrébe bújnia.

– Úgy gondoltam jól jönne még. Ha el kell mennünk innen, akkor nem szaladgálhatok önmagamként. Elvileg mindenki úgy tudja, hogy meghaltam, így némi problémába ütközünk, ha kiderül ez mégsem így van.

– Nem gondoltam, hogy el akar menni innen.

– Nézze, Persis, nem maradhatunk itt sokáig. Akik maga után kutatnak és márpedig nem tűntettem el minden nyomot, megtalálhatják itt is. – A férfi ideges tekintete megijesztette egy pillanatra a boszorkányt. Nem tudta egyszeriben megítélni, hogy valósak–e a félelmei a professzornak vagy inkább csak túlságosan túlaggódja jelenlegi helyzetüket. Persis felsóhajtott. Nem lehetett naiv. – Egyetlen búvóhely sem teljesen biztonságos. Elvégre amúgy sem szándékozik éveket itt tölteni kettesben velem. Magának van családja, nekem meg…

Persis várta a mondat befejezését, de Piton inkább felsóhajtott és újra a bájitalnak szentelte a figyelmét.

– Olyan nagy zűrzavarral távoztunk… Nem hinném, hogy maradt utánunk bármilyen nyom. Nem kellene aggódnia.

– Azt hiszi ez a nyugalom szigete? Ne legyen ennyire naiv! – nevetett fel gúnyosan Piton. – Nincsen biztonságos hely ezen a földön. Aggódom, igen, aggódom mi lesz ennek a vége. Ne rendezkedjen be túlságosan, mert amint elkészül a főzet, már megyünk is tovább.

– Vallja csak be, hogy kezd becsavarodni itt velem kettesben? Hírek nélkül, cél nélkül, és az utóbbit muszáj kreálnia, mert különben teljesen elveszti az önkontrollját. Nem jól látom a helyzetet? – Persis leült az asztalra és szemtelenül becsukta a könyvet, aztán félretolta. Zöld szemeit pedig Piton sötét tekintetébe fúrta.

– Nem szeretem, ha elemezgetnek – közölte fagyosan, de ezzel már rég nem ijesztette meg a nőt.

– Nem vagyok meglepve. Végül is elég nehéz élete volt, nagyon magába zárkózott. Egyébként már kezdem kiismerni. A zordsága csak egy álca.

– Inkább menjen gyakorolni és ne engem szekáljon! Lekötelezne, ha most az egyszer szót fogadna. – Piton enyhe éllel a hangjában mondta ezeket, Persis–nek azonban esze ágában sem volt tágítani, sőt már cseppet sem ijedt meg a professzor zord és hűvös modorán. – Rólam pedig ne beszéljen többet. Elvégre semmit sem tud rólam.

– Nagyon undok tud lenni és ehhez azt hiszem, semmilyen erőfeszítést sem kell tennie. Ne felejtse el, hogy láttam és éreztem a múltjának a részleteit.

– Mit tehetnék? Ez olyan természetes viselkedés tőlem. Most pedig, ha nem itt nyüzsögne, hanem mondjuk a kertben, akkor annak nagyon örülnék. Magától nem fog sikerülni ez a főzet, és alig van alapanyagom. Nem kockáztathatunk.

– Unatkozna nélkülem. Engedje meg, hogy segítsek! – A boszorkánynak csillogott a szeme, amitől Piton majdnem ellágyult, de elég keményfából volt ahhoz, hogy ne engedjen.

– Valóban? Miért is hagyjam ezt? Nem igazán hiányzott a közös kiruccanásunk ide a semmi közepére, egy ilyen folyton nyüzsgő boszorkánnyal, mint amilyen maga.

– Nekem is van éppen elég egóm, úgyhogy sértegetéssel nem tud elkergetni. Máskülönben azt hiszem, hogy tudok segíteni és megmenthetem a főzetét. Így legalább egy hónappal korábban fog megszabadulni tőlem. Mit szól az ajánlathoz?

– Ez amolyan ultimátum féle? Burkoltan arra céloz, hogy engedjem a bájital közelébe vagy tovább gyötör míg amúgy is beadom a derekam? Néha a józanésznek kell diktálnia – mondta a professzor engedékenyen, majd az üsthöz kísérte a diadalmasan mosolygó Persephonét.

– Remek döntés – jegyezte meg a ravasz boszorkány, majd hátradobta hajfonatát és mélyen beszívta a bájital szúrós gőzét. A halvány gyertyafényben olyan volt, mint egy édes, csábító démoni szépség, akinek nem lehetett ellenállni. A vékony, hosszú ujjak magabiztosan értek hozzá a megfelelő hozzávalókhoz; óvatosan mérte ki a megfelelő mennyiségeket. Piton még soha nem látott ilyen magabiztosan bájitalt kavargató nőt. Élvezet volt nézni minden egyes mozdulatát.

– Már úgy is dobhatom ki az egészet. Nem árt, ha még tesz bele valamit, csak kérem, ne robbantsa fel a házamat. Érzékenyen érintene. – A gúny mindig remekül leplezte valódi érzéseit, és ezt most sem működött másképpen. Igazság szerint most a legkevésbé a bájital érdekelte, inkább elmerült a gömbölyded női idomok gyertyafényben kirajzolódó, vágykeltő sziluettjében. A torka kiszáradt, s iszonyatosan melege lett a talár alatt, meg kellett lazítani a nyakán, hogy ismét több levegőhöz jusson.

– Mit akar tenni azzal a forrásvízzel? – kérdezte rekedt hangon. – Azzal még inkább tönkreteszi.

– Ne legyen ünneprontó, Perselus! Már csak pár csepp hiányzik és pontosan olyan lesz a főzet, amilyennek lennie kell. Bízzon bennem, tudom, hogy mit teszek. – Persis pár csepp vizet szórt az üstbe, majd kétszer jobb és egyszer balra keverte meg a bájitalt, ami egyszeriben olyan lett, amilyennek Piton már az elején is akarta. A nő csak egy halvány mosolyt mert a professzor felé küldeni, mint egy hálás tanítvány. – Néha a régi alapanyagoknál, mint amilyen a bumszalagbőr is, pár csepp víz segíthet.

– Tettem bele magam is – jegyezte meg felhúzott orral a professzor.

– Nem akartam ezzel megbántani, sem kritizálni. Csak még kellett pár csepp.

– Ne szabadkozzon, Persis, elismerem a képzettségét. Ez RAVASZ szintű bájitalok elkészítését meghaladó feladat volt. Keverje meg, kérem, még egyszer a főzetet, aztán hagyjuk érlelődni.

– Rendben… De ha elfogad egy tanácsot, igazán lazíthatna egy kicsit.

– Én mindig nyugodt vagyok.

– De egyáltalán nem lazít soha. Még ebben az iszonyatos hőségben is magára húzta ezt a talárt, el fog a végén ájulni.

– Ennél rosszabbat is átéltem már – zárta le a beszélgetést Piton hidegen. Persis azonban egyáltalán nem szándékozott megelégedni a válasszal.

– De lehetne kellemesebb is a helyzete. – Azzal Persis közelebb lépett hozzá, egy kicsit remegő kézzel, de minden magabiztosságát összeszedve kigombolta a férfi talárjának gombjait. Perselus egy pillanatra becsukta a szemét, s megfogta a hideg női kezet, majd egy irdatlanul hosszú pillanatig egymás tekintetében elmélyedve igyekeztek a helyzetet. A boszorkány ösztönösen közelebb húzódott a férfihoz, szabad kezével végigsimította a gyógyulófélben lévő érzékeny sebhelyet és elindult felfelé a markáns arccsonton végighaladva.

– Ne tegyen olyasmit, amit megbánna! – figyelmeztette rekedt hangon a professzor, aki már idejét sem tudta, mikor ért hozzá valaki ilyen óvatosan, lágyan. Nem félt attól, hogy a nő újra megpróbál az emlékeiben olvasni és mindketten tudták, hogy a férfi nem is emiatt aggódott.

– Soha nem bánok meg semmit sem – mondták a cseresznyepiros ajkak, melyek egyre közelebb értek a férfiéhoz. Eltolhatta volna magától, de pontosan olyannyira vágyott erre az intim közelségre, mint egy szomjazó a sivatagban az éltető vízre.

Végzet és kaland egyszerre, mintha mindig is ezt kellett volna tenniük. Elszédültek a valóság partjairól, s a vad, hullámzó vágytenger ringásban egymásba kapaszkodva vesztek el a ködben. A valóság tűnt most már csak illúziónak, ez pedig az igazi, életteli jelennek, mely egy új úton indította el őket.

Édes csók volt, ami egyáltalán nem hasonlított egyre sem Perselus életében. Nem tiltakozott, nem hátrált meg, inkább gyengéden magához húzta Persist. Olyan óvatos volt, mintha csak az ujjaival leheletnyire érintette volna meg a nő ajkát. Keze megérintette az alabástrom fehér nyakat, Persis megborzongott tőle. Ez az első csók, ami mindkettőjük szívét megdobogtatta. Forró és különös, ami után még nem tudták mi fog következni.

Mikor elengedték egymást mindkettőjükben ott motoszkált egy furcsa érzést, amivel nem tudtak mit kezdeni. Perselus zavarán felülkeveredve pontosan olyan hideg maradt, mint eddig bármikor, Persis azonban már tisztában volt mit akar, ugyan még nem lett volna képes ezt kimondani. Piton volt az első, aki megszólalt.

– Nem szabad tőlem olyan sokat remélned… Csalódni fogsz. – Ezt amolyan végszónak szánta, de nem vitte rá a lélek, hogy el is menjen utána. A nő kifejezéstelen arccal nézett rá, de a férfi tudta, elevenébe találtak a szavak. Tudta nagyon jól, küzdenie kell ez ellen a bugyuta kényszerképzete ellen, mert ez a nő nem hozzávaló.

Persephone nem mozdult, csak állt ott mozdulatlanná meredve. Mégis hogyan maradjon itt ezek után? Az első valódi közeledése egy férfihoz, aki láthatóan azonnal elutasította. Meg akarta őrizni a maradék méltóságát, így egy mosolyt erőltetett az arcára, aztán kivonult az irodából. Piton pedig olyan képet vágott, mint akit leforráztak. A boszorkány megfordult, hogy ne kelljen a férfi szemébe néznie, majd megfogta a munkaasztal szélét, s addig szorította, amíg kifehéredtek az ujjai.

– Sajnálom… De nem a csókot – mondta halkan. – Azt sajnálom, hogy soha nem tudlak kihozni ebből a megátalkodott helyzetből.

– Sajnálom – szólalt meg a férfi és odalépett a nő háta mögé, aztán gyengéden a vállára tette a kezét. – Nem én vagyok az, aki boldoggá tehet.

– Ez nem tudhatod. Botorság ennyire elzárkózva élni – folytatta Persis. – Nem tehetek róla, de érzek valamit. Tudom, hogy te is.

– Nem lehet…

– Miért nem? Azért mert nem vagyok igazi boszorkány, vagy azért mert bujkálnom kell?

– Ez miattam van.

– Ebben is rettentően önző vagy – felelte a boszorkány csalódottan. – Mindent magadnak akarsz, még a hibákat is.

– Jobb, ha most elmész.

– Rendben.

Úgy ment ki a helyiségből, hogy rá sem nézett. Perselus mérgesen ragadta meg az egyik lombikot, ami apró szilánkokra tört össze a kezében. A férfi némán nézte, ahogy az apró üvegarabok a földre esnek a vércseppekkel együtt. Valami iszonyatos erővel elkezdett fájni, lüktetni a mellkasában. Évek óta először érzett ilyet. Mégis mi történik vele?

hozzászólások: 0