21. fejezet
Apró nyomok

Sötétbe burkolózott a Fonó sor. Enyhe köd szállt fel a folyó felett, ami mellett fekete talárban Mae Raven haladt a régi Piton ház felé. Pontosan nem tudta merre kell haladnia, de tudta, hogy ez nem fogja megakadályozni a céljában. A zsebében megérintette a talárcsatot, amit Persis egykori házának romjai között talált. Végre Braden hasznosnak bizonyult, amikor elkotyogta neki ezt az apró információt. Micsoda mamlasz alak… De egyelőre biztosan nem kerül az útjába.

Nem tudta, hogy mit fog találni Piton házban, azt sem tudta, hogy segít-e megtalálni Persephonét, de meg kellett próbálnia. A gyűlölet hevítette, s egyúttal el is homályosította a gondolkozását. Semmit sem tudott Pitonról, s a saját képességeit többre becsült, így egyáltalán nem félt szembenézni vele. Állkapcsát összeszorította, majd vett egy mély levegőt. Összpontosítania kellett.

Pálcájával világított, egyáltalán nem is jutott eszébe, hogy megláthatják a kíváncsi muglik. Noha a környék kihalt volt, de itt-ott látott egy-egy ablakot, amiben fény gyúlt fel, viszont az eltökéltsége sokkal inkább Figyelmesen nézte meg az összes házat, mindegyik ugyanolyan volt. A nő elhúzta a száját, micsoda iszonyatos hely, mindenhol átható mocsárszag terjengett.

Hirtelen mozgásra lett figyelmes. Felkapta a fejét, majd a hang irányába fordította. Halk zizegést hallott az egyik udvarból. Egy pillanatra leengedte a kezét és figyelmesen hallgatott tovább. Közelebb lopakodott, zihálva vette a levegőt, majd meglátta az egyik kertben szorgoskodó fiatal fiút. Rögtön felismerte. Kinyitotta a kerítés ajtót, aztán elindult felé.

– Jó estét, Mr Potter! – köszönt neki nyájasan, negédes mosollyal. Harry rögtön felegyenesedett. Szörnyen meglepettnek tűnt. Mae egy kedves mosollyal próbálta oldani a feszültséget. Nem számított rá, hogy bárkivel is találkozik itt, pláne nem az ifjú Harry Potterrel, de hát nem lehet mindenre felkészülni. A legjobban igyekezett kihozni ebből. – Örülök, hogy újra találkozunk.

– Jó estét, Ms… elnézést, elfelejtettem a nevét – szabadkozott a varázsló. Maet zavarta a fiú túlságosan udvarias stílusa, nem is beszélve a jelenlétéről. A mai estét egyedül kívánta tölteni, és cseppet sem akart senkibe se belebotlani.

– Raven. Mae Raven – segítette ki a fekete hajú boszorkány, majd karvalyszerű szemeit Harryre emelte. – Már találkoztunk egyszer.

– Ms Raven, igen, elnézést kérek. Már emlékszem. Önnel találkoztam nem olyan régen Roxfortban, McGalagony igazgatónő irodájában, amikor önökre törtem – emlékezett Harry, majd kissé zavartan elmosolyodott. – Ön is benne van az iskola felújítását támogató bizottságban.

– Úgy van – bólogatott a boszorkány helyeslően.

– Az északi falat segített nekünk megjavítani.

– Egészen kiváló a memóriája, kedves Mr Potter. Ez olykor hasznos lehet.

– Mondjuk, hogy igen – vonta meg a vállát a fiatal fiú, majd megtörölte a kezét a talárjában. Az iskolai egyenruha volt rajta még mindig. Nem figyelt tovább a boszorkányra, hanem folytatta tovább a kertrendezést.

– Még rengeteg feladat vár mindenkit, amíg az iskola újra készen lesz – folytatta a gondolatmenetét Mae.

– Valóban.

– Sokkal több védőbűbájra van szükség, mint korábban – jegyezte meg a boszorkány. Noha nem igazán akart részt venni semmi ilyesmiben. Nem mehetett vissza Roxfortba, főleg miután Braden megtalálta Roxmortsban.

– Igen – helyeselt Harry. Nem akarta tovább folytatni ezt a beszélgetést. Lopva körbenézett, de nem látott senkit sem a boszorkányon kívül.

Pitonnal készült beszélni, de az utolsó találkozásuk óta egyszer sem látta itt. Úgy érezte, mintha szélmalomharcot vívna. Nagyon szerette volna, ha törleszthet kicsit Pitonnak, de ez sokkal nehezebb volt, mint amilyennek látszott. Azóta négyszer bukkant fel itt, viszont nem járt sikerrel, a professzort elnyelte a föld. Így nem volt más lehetősége, virágokat ültetett a kertben. Ez volt a kis titka, ami egyszerre megnyugtatta és nyugtalanította.

Viszont egy ismeretlen boszorkány feltűnése pontosan itt, nem igazán tűnt jó jelnek. Mostanság sem volt tanácsos senkivel sem csak úgy barátkozni, és az elmúlt évek eseményei megtanították az óvatosságra. Nagyon remélte, hogy nem most fog betoppanni Piton… Nem bízott ebben a nőben, egyáltalán nem. Nem tudott volna semmilyen okot rá mondani, de a zsigereiben érezte. Éppen azon tanakodott hogyan tudna elmenni erről a helyről, amikor a boszorkány megszólalt.

– Csak nem liliomot ültet? – jegyezte meg Mae, majd közelebb ment és megszagolta az egyiket.

– De igen – erősítette meg a fiatal varázsló.

– Csodálatos illata van.

– Igen, valóban – bólogatott Harry.

– Stargaizer liliom.

– Úgy van.

– Érdekes választás – nézte a nyíló virágokat. Az édes illat megcsapta az orrát, kissé elbódította kicsit.

– Érdekes? – húzta össze a szemöldökét. – Miért is?

– Pontosan, érdekes.

– Nem hinném.

– Tudja mi a jelentése?

– Nem – rázta meg a fejét Harry.

– Tisztaság – mondta, majd szórakozottan megsimogatta a szirmokat –, méltóság, fény, élet. Nem éppen az elmúlást jelenti.

– Érdekes.

– Miért ültetett pont liliomot?

– Nekem csak megtetszett – vonta meg a vállát Harry. Eszébe sem volt, hogy egyáltalán említést tegyen az anyjáról és Pitonról. Ezt az információt megtartotta magának. – Nem gondoltam különösebben a jelentésére.

– Hát persze – mosolyodott el.

– Csak a tisztelet, amit a tanárom iránt éreztem – szólalt meg a fiatal varázsló. – Meg a bűntudat, hogy mennyire félreismertem.

– Van ez így.

– Bocsánat, nem akartam ennyire…

– Megértem. Semmi gond.

– Elnézést, hogy megkérdezem, de ön is erre lakik? – váltott témát Harry. – Nem mintha közöm lenne hozzá, de majdnem elmúlt este tíz óra, nem kellene egy ilyen helyen bolyongania.

– Nem, ifjú Potter, én sokkal messzebb lakom innen – válaszolt a lehető legnagyobb nyugalommal. – Joggal merülhet fel a kérdés, hogy te, mint egy roxfortos diák, mit keresel egy ilyen helyen.

– Nos, nekem dolgom van itt.

– Mi tagadás nekem is – húzta mosolyra a száját. – Mi lenne, ha elárulnánk egymásnak? Csak a vicc kedvéért.

– A néhai Piton professzor kertjén dolgozom – válaszolt Harry.

– Igazán?

– Igen.

– Olvastam a nyilatkozatot a Reggeli Prófétában – mondta Mae színtelen hangon. – Igazán megrendítő, és szomorú történet.

– Az – bólogatott a fiú, majd elsimította a földet az egyik liliom tövében. Ez volt a hatodik, amit ide ültetett, a halvány fényű varázsvirágok tényleg jól néztek ki a sötétben.

– Ez lenne az a ház, amiben Piton igazgató lakott? – kérdezte Mae kíváncsian, miközben megszemlélte a házat. Miközben néhány nonverbális varázslattal feltérképezte a területet. Senki sem volt itt, viszont számtalan védővarázslat védte az épületet. Piton ezek szerint semmit sem bízott a véletlenre. A házba nem mehetett be, de nem is volt rá szükség.

– Pontosan.

– Érdekes – válaszolt Mae. – Nem gondoltam volna… Ezt a házat kerestem egyébként.

– Miért? – vonta össze a szemöldökét Harry.

– Könyvet írok – jött a válasz. – Ne nézzen ilyen meglepetten!

– Pitonról akar könyvet írni?

– Miért ilyen meglepő? – nevetett fel a boszorkány.

– Olyan furcsa.

– Tényleg?

– Igen, nagyon is. Eddig senkiben sem merült fel hasonló – vonta össze a szemöldökét Harry, majd Maere nézett. – Miért pont ezt a témát választotta?

– Mi lehetne érdekesebb Roxfort legfiatalabb tanáránál és igazgatójánál? – kérdezetett vissza Mae.

– Ebben van valami.

– Nem csak Rita Vitrol az, akinek joga van írni bárkiről – húzta ki magát a boszorkány. – Ismerem a munkáit.

– Ahogyan mindenkit – helyeselt Harry.

– Némelyik távol áll az igazságtól vagy rettenetesen elferdíti azt – folytatta Mae. – Ideje lenne, hogy valaki végre letaszítsa a trónjáról, ezt a boszorkányt.

– Ebben van némi igazság.

– Örülök, hogy egyetért. Ez igazán jól esik – mosolyodott el. Harry gyanakodva nézte, volt valami furcsa megmagyarázhatatlan a viselkedésében. – Perselus Pitonról nem készült semmiféle anyag a vitatott élete miatt, ugyanakkor jó lenne végre egy tényszerű önéletrajz és nem egy koholmány. Nem igaz?

– De igen.

– Én is így gondolom – bólintott Mae. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. A boszorkány közelebb lépett a fiúhoz, majd megérintette az arcát. – Áruld el, ifjú Potter, mit tudsz, ami a jó Piton professzorunkról.

Harry nem tudott megszólalni, annyira váratlanul érte az érzés. Mégis mit akarnak tőle, miért érez olyan tapogatózást, mint amilyet a legilimenciakor? Megpróbálta varázsolni, de nem ment semmi sem, még a karját sem volt képes megmozdítani. Mae szeme összeszűkült, és továbbra is erősen koncentrált. Micsoda erős akaratú fiú – gondolta magában. Sosem találkozott olyannal, aki azonnal ne nyílt volna meg neki. Akadt ugyan egy-két kemény dió, de Harry Potter minden szempontból különleges volt.

– Áruld el, hogy mit tudsz! – emelte fel a hangját. – Tudom, hogy tudsz valamit.

– Nem… tudok… semmit – szűrte a fogai között Harry.

– Tudod, ezt el is hinném, ha nem látnám, amit… Hazudsz. Nem tudtad, hogy hazudni bűn?

Ekkor Harry teljesen elvesztette a fejét. Umbridge szörnyűségei iránti gyűlölet lángba borította az elméjét, amit Mae kihasznált és kicsikart néhány emlékképet. Megrészegítette a siker, az ajka gonosz mosolyra húzódott, a pupillái nagyra tágultak, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt az emlékképek között. Ő maga is érezte, azt mit Harry. Igyekezett kerülni a borzalmas emlékeket, amiket a fiú Voldemortról őrzött.

Csak egyetlen egy dolog érdekelte, és az Persis Lennox volt. Szelektált a képek között, s igyekezett Pitonra koncentrálni. Miért is jött ide Harry? Nem vette be a mesét, hogy mindez csak az elhunyt tanára iránti tisztelet. Valami másnak is kell lennie. És akkor a ködös homályból, kibontakozott egy alak. Nem olyan rég találkozott Harryvel. Mae majdnem felnevetett, amikor megtalálta az emléket.

Igaza volt, valóban, ahogy sejtette, Perselus Piton élt. Különös gondolta – Mae, majd egy kicsit mélyebbre ásott, aztán megpillantott Persist is, ahogy félszegen élvezi az egykori igazgató vendégszeretetét. Olyan undor és düh fogta el, ahogy eddig még semmi sem.

– Szóval mindkettőjüket láttad, ugye?

– Én…

– Nem kell válaszolnod, csak mutasd meg.

– Nem.

– Tudtam, hogy makacs vagy, de semmit sem tudsz eltitkolni előlem.

– Maga…

– Csend, csak egy perc még.

Harry összeszorította az álkapcsát, és a kezét pedig ökölbe. Nem tudott szabadulni ettől az érzéstől, amit a boszorkány okozott. Olyan volt, mintha az egész agyát össze akarnák préselni és megnyomorítani akarta volna. Remegni kezdett a tehetetlenségtől, de nem tudott megmozdulni. Zihálva vette a levegőt, a szíve hevesen vert.

Mae átnézett még néhány emléket, de nem látott többet, ami feldühítette. Mire számított? Az esetleges siker teljesen megrészegítette, elhomályosította a vak düh és a mohóság. Piton és Persis itt jártak, viszont nem maradtak sokáig. Nem látta, hogyan mentek el, és valószínűleg nem fog semmit sem találni, ami közelebb viszi, majd őt. Levette a kezét Harry arcáról. A keze remegett még egy kicsit, de nem hagyta, hogy a pillanatnyi gyengeség eluralkodjon rajta és magával ragadja.

– Ne aggódj, ifjú Potter – kezdte újra és gyengéden megsimította Harry arcát –, egy percen belül nem fogsz ebből az egészből emlékezni.

Harry kettőt pislogott, mielőtt magához tért. Zsongott a feje, kicsit kótyagos volt, mintha elaludt volna egy pillanatra, és hirtelen ébredt volna fel. Különös érzés – gondolta varázsló, miközben a homlokát masszírozta. Addig Mae tisztes távolságra húzódott tőle.

– Mi a…

– Történt valami? – kérdezte aggódva Mae. Harry zavartan nézett a boszorkány szemébe, mintha valamilyen álomból ébredt volna.

– Én nem… vagyis… nem tudom – masszírozta meg a homlokát, majd körbenézett a hevenyészett kertben.

– Valami baj van, Mr Potter? – tudakolta úja a boszorkány. Igyekezett nyugodt hangnemet megütni. Gyűlölte használni az erejét, ami mindig kimerítette, legyengítette, de most nem tehetett mást. Potternek láthatóan semmi bajt nem okozott vele, maximum egy kis fejfájást.

– Nincs – rázta meg a fejét. – Csak annyira, nem is tudom.

– Sápadtnak látszik. Biztos jól van? – tudakolta Mae.

– Igen.

– Talán nem olyan biztos ez.

– De, de jól vagyok.

– Segítsek visszajutni Roxmortsba?

– Nem kell – rázta meg a fejét. – Szétmegy a fejem.

– Van egy remek bűbájom rá – ajánlkozott Mae.

– Nem, nem. Semmi bajom, csak egy kicsit… – kezdte az ifjú mágus, de aztán elnémult. Maga sem volt tisztában azzal, hogy mi folyik körülötte.

– Biztos csak azért, mert késő van. Majdnem éjfél is elmúlt már.

– Fáradt vagyok – mondta Harry, aztán megismételte a boszorkány mondatát. – Biztos csak azért, mert késő van. Majdnem éjfél is elmúlt már.

– Valóban – mosolyodott el Mae gyengéden. Szívesen rátette volna a kezét Harry vállára, de ezt már nagyon soknak gondolta, sőt félt attól, hogy az ereje újra átveszi az irányítást feletette és valami kárt tesz Harryben. – Ki kell pihennie magát, ennyi munka után.

– Igen – bólogatott a fiú. – Jó lenne pihenni.

– Hát persze.

– Vissza kellene mennem az iskolába – közölte Harry kissé szédelgősen. – Különös, olyan, mintha rengeteg vajsört ittam volna.

– Valóban későre jár, haza megyek én is.

– Rendben.

Elköszöntek egymástól, aztán Harry hoppanált először. A környék elcsendesedett, csak a szél zúgását lehetett hallani, ahogy a fák fölött elsuhant. A homályban csak az utcai lámpák fénypászmái világítottak. Mae egy ideig még figyelte a Piton házat, aztán közelebb ment. A mágia, ami körülvette a házat izzott, s alig várta, hogy kifejtse a hatását. A boszorkány vett egy mély levegőt, aztán ő elment, s az alakját elnyelte a sötétség.

hozzászólások: 0