22. fejezet
Első varázslat

Az erdő mélyén, a kis házban lassan teltek a napok, hetek. Beköszöntött a nyár. Perselus és Persis igyekeztek megtartani az öt lépés távolságot egymástól. Egyikük sem említette a pincében elcsattanó csókot, sem azokat az érzelmeket, amik akkor elhatalmasodtak rajtuk. Mindketten kicsit magukba zárkóztak. Perselusnak ez könnyen ment, hiszen éveken keresztül ezt csinálta, azonban akármennyire nem ismerte be magában, de lassan ő maga is gyógyulni kezdett, testileg és lelkileg is.

Minden erejüket Persis varázsképességeinek a fejlesztésére összpontosították. Viszont a varázslás, és a sok sikertelen kísérlet kezdett egyre többet kivenni az erejükből. A boszorkány még mindig nem volt képes megfelelően koncentrálni, amitől egyre idegesebb lett, s egyre gyakran kirobbant belőle mágia.

Perselus igyekezett türelmesen viszonyulni a boszorkányhoz, de ez már neki sem ment annyira könnyen. Az otthoni könyvtára szegényes volt ahhoz, hogy megoldást találhasson egy ilyen komplex problémára, és innen nem mehettek el sehova. Miután vagy ezrendjére megpörkölődött a talárja, úgy döntött, hogy valami mást kell tennie.

– Adjuk fel!

– Ne beszéljen badarságokat! – morogta a Piton. – Inkább menjünk el sétálni.

– Sétálni? – tette csípőre a kezét Persephone. – Most komolyan, Perselus, megint játszunk el ugyanezt?

– Igen – válaszolt kurtán a férfi.

– Ez hihetetlen – forgatta meg a szemét a boszorkány, aztán lecsapta a varázspálcáját az asztalra.

– Most meg hová megy?

– Felveszek valamilyen kényelmesebb ruhát – közölte mérgesen.

– Rendben. Két perc múlva kint várom.

– Jól van.

Azzal Persis elcsörtetett, Perselus még az ajtóból is hallotta a boszorkány káromkodásait. A férfi vett egy mély levegőt, aztán elindult kifelé. Meleg volt, a nap pedig már magasan járt. Talán kicsit valóban lazíthatna. Levette a tárját, és az ajtó melletti fogasra akasztotta, feltűrte a fehér inget. A karján még mindig látszott a Sötét Jegy. Elővette a varázspálcáját, és eltűntette.

Nem sokkal később Persephone is megjelent egy könnyed, zöld nyáriruha vett fel, nem pontosan erőjárásra tervezve, de megtette. A könnyű bőrcipője bőven elég a túrához. Perselus egy pillanatra végignézett a boszorkányon, viszont gyorsan elkapta a tekintetét, és szó nélkül elindult el az ösvényen.

A fák között kellemes idő volt, a lombok eltakarták a tűző napot. Perselus egyre mélyebbre vezette Persist az erdőben. Egy poros, korábban vízmosta ösvényen haladtak, ami lefelé lejtett. A boszorkánynak vigyázni kellett nehogy elbotoljon a kiálló gyökerekben. A lépteik zaján kívül csupán a szél hangját lehetett hallani, ahogy lombokat borzolta. Még mindig csendben haladtak. Perselus néha megállt, körbenézett, aztán folytatta útját.

Eközben Persis a fákat figyelte. Fawkes karmazsinpiros alakja jelent meg, ahogy egyik ágról a másikra repülve kísérte őket. Most nem énekelt, mint ahogy szokott, ő is osztozott a csendben a varázslóval és a boszorkánnyal együtt. Az ösvényt egy nagy sziklafal keresztezte, Persis figyelte, ahogy az út egyre mélyebbre vezet a szurdokban.

– Már nem vagyunk messze – törte meg a csendet Perselus. – Vigyázzon a köveknél, mert némelyik egy kicsit csúszós.

– Mégis hova megyünk? – tette fel a kérdést Persis. – Ez nem éppen egy egyszerű erdőjárás.

– Nem messze van innen a vízesés.

– Miért megyünk oda?

– Taktikát váltunk – válaszolt komoran a varázsló. – Eszembe jutott valami, és meglátjuk be fog-e válni.

– Rengeteg energiát fektetünk ebben az egészbe – sóhajtott fel Persis kissé elcsigázottan. – Talán abba kellene hagyni.

– Nem ez lenne a célravezető.

– Ne mondja, hogy az elmúlt idő alatt olyan rengeteget fejlődtem – húzta el a száját a boszorkány. – Eddig még egy egyszerű varázslat is meghaladta a képességeimet, ellenben néhány ruháját megégettem. Jut eszembe maradt még talárja?

– Rosszul közelítettük meg az egészet.

– Komolyan? – mondta Persis, majd átlépett egy nagyobb fajta követ. – Hogy lehetett ezt a remek állapotomat rosszul megközelíteni?

– Nem hiszem, hogy megfékezni kell a varázserejét, hanem inkább szabadjára engedni – magyarázta Perselus. – Aztán folytatjuk csak a tanulást.

– Persze, szabadítsunk el egy táltostüzet vagy valami rosszabbat – mormolta a boszorkány. – Még magam sem tudom mekkora pusztításra lennék képes. Emlékszik, hogy említettem egy pár dolgot a varázserőmről? Veszélyes.

– A legilimentori képessége az veszélyes.

– Néhányszor megpörköltem…

– Kezd az agyamra menni – szólalt meg Perselus. – Mi lenne, ha bízna a szakértelmemben.

– Ez nem erről szól. Mi van, ha valami iszonyatos dolgot teszek, amit nem lehet visszafordítani? Akkor is ennyire optimista lesz?

– Nem tud olyasmit tenni, amit meg ne tudnék akadályozni – húzta ki magát a varázsló.

– Elfelejtettem, hogy nagy mágus. Bocsánat! – gúnyolódott tovább Persephone.

– Hallott már az obskurálókról? – kérdezte a férfi.

– Igen, de ilyenek már évtizedek óta nincsenek – rázta meg a fejét a boszorkány, de kirázta a hideg. – Gondolja, hogy én is…

– Nem tudom biztosan – rázta meg a fejét.

– Ennyi éven át… Soha nem éreztem, hogy elfojtom a mágiát, hanem egyszerűen csak nem használtam.

– Meg kellene próbálnia szabadjára engedni mégis azt a varázslatot – szólalt meg Piton.

– Nem vállalhatom be. Ezzel elpusztíthatom magunkat. Ha mégis valami sötét, elfojtott mágia van bennem, akkor nem kockáztathatunk.

– Semmi sötétet nem éreztem maga körül – jelentette ki a varázsló.

– Ez megnyugtató. De nem akarom.

– Inkább szenved, és elutasítja a lehetőséget…

– Mert maga élt azzal a második eséllyel? – tette csípőre a kezét Persis. – Inkább itt bujkál az erdő mélyén.

– Ha nem találkoztam volna magával akkor új életet kezdhetnék.

– Egyedül az erdő mélyén?

– Mondjuk.

– Nem gondolt még arra, hogy talán mégis fel kellene fednie a nagy titkot a varázsvilág előtt? – kérdezte a boszorkány.

– Nagy titkot?

– Hogy még életben van.

– Kinek használnánk ezzel? – horkant fel Piton. – Jelen pillanatban nem lenne jó ötlet.

– Saját magának használna vele – szólalt meg Persis.

– Még nem – rázta meg a fejét. – Egyelőre oldjunk meg egy feladatot.

– Nagyszerű, hogy egy megoldatlan feladatként gondol rám – mosolyodott el a nő. Néhány méterrel később kirajzolódott a szurdok legszebb pontja. Egy sziklafalról zubogó víztömeg egy vidáman csörgedező patakban folytatódott. Hatalmas lapulevelek szegélyezték a partot.

Perselus segített a boszorkánynak lejönni a hatalmas sziklák között, majd mindketten megálltak a víz mellett. Persephone várakozóan nézett a varázslóra, aki egyelőre csak felmérte a terepet.

– Mi legyen a következő? – kérdezte Persis.

– Vegye le a cipőjét és menjen be a vízbe! – adta ki az utasítást Piton.

– Komolyan mondja?

– Igen.

– Jó legyen, nem vitatkozom – egyezett bele a boszorkány, aztán megtette, amit Perselus mondott. Még mindig voltak kétségei. Felhúzta a szoknyáját, de hamar rájött, hogy teljesen felesleges. A víz hideg, a kövek csúszósak, Persis vett egy mély levegőt és lassan bukdácsolva bement a patak közelébe.

– Biztos, hogy ez jó ötlet?

– Igen – mondta a varázsló. – Most pedig készüljön!

– Mire? – Alighogy ezt kimondta Perselus már megelőzte egy varázslattal. Hatalmas víztömeg, megállíthatatlan árként zúdult Persephone felé. A hangja ijesztőbb volt, mint bármi amivel valaha találkozott. Fél szemmel még riadtan a varázslóra nézett, de nem volt sok ideje. A boszorkány kitágult pupillákkal figyelte az eseményeket. Először iszonyatosan megrémült, sikoltani akart, de valahogy egyetlen egy hangot sem tudott kinyögni.

Hirtelen történt meg. Minden tagjában érezte, vibrált, bizsergett, a mágia ott volt benne, és ezt soha nem érezte ennyire valóságnak. Ösztönösen tárta ki a karját, majd védekezően a feje fölé emelte. Olyan gyorsam kellett védekeznie. A vízpermet jeges, vad hullámokkal csapódott az arcába, mint apó vágások a bőrén. Persis azt érezte, hogy egyszerűen csak kirobbant belőle a varázslat. A kezei között tartotta az energiát, ami védőpajzsként magasodott előtte, majd teljesen elzárta őt a szilaj hullámoktól. A víz átrobogott felette, akkora robajjal, amitől a boszorkánynak remegni kezdett a lába, de egyetlen egy csepp sem érhetett hozzá most már, nem sodorta el az áramlat sem. Persephone szíve hevesen dobogott, és csak koncentrált, hogy minél távolabb tartsa magától a vizet.

Amikor már éppen kezdett úrrá lenni és visszaverni a támadást, akkor jött következő hullám, még gyorsabb, még hangosabb, még vadabb volt. A boszorkány minden erejét összeszedve védekezett tovább. Nehéz, iszonyatosan megterhelő. Minden tagja remegett az erőfeszítéstől. Görcsösen szorította össze a fogát. Hihetetlen érzés, túlságosan is eleven, mindent beleadott abba, hogy megvédje magát. A vízzuhatag egyre erősebb és erősebb lett, és a boszorkánynak egészen addig sikerült távol tartania magától, amíg ki nem merült.

Perselus eközben a partról irányította az eseményeket. Próbált végig nyugodt lenni, de soha nem érzett ilyen mágiát, mintha ősibb lenne, elemibb, mint a sajátja. Annyi éven át tanulta, tanulmányozta, képezte magát, mégis volt még olyasmi, ami meglepte. Persephone küzdött ellene, teljes erejéből, és mindig csak egy apró hajszál választotta el attól, hogy leküzdje a varázslatát. A varázslót egyedül a gyakorlata óvta meg. A negyedik hullám után azonban a boszorkány ereje kissé gyengülni kezdett, kifáradt.

Mikor Perselus kimondta az ellenátkot a víz újra megtalálta a medrét és szelíden folyt tovább. Persisről hirtelen lekerült a nehéz tehet, s kissé ziláltan, szaporán kapokodva a levegőt állt még mindig a vízben. A fülét kissé még bántotta a váratlan csend és az erdő hangjai, ami összekeveredett a szívdobogásával. Kerekre tágult olajzöld tekintete egybekapcsolódott Perseluséval. A varázsló komor, érzelemmentes tekintetét nem tudta hová tenni. Úgy állt ott, mint egy kőszikla, és nem szólt egy szót sem. A boszorkány tisztában volt vele, hogy a férfi elrejti az érzelmet, de most egy aprócska együttérzés jól esett volna neki. Persis végigsimította az arcát, és vett egy mély levegőt. A haja vizes volt a vízpárától. Nem tudott megmozdulni, kicsit még mindig remegett.

Perselus egy hosszú pillanatig figyelte a boszorkányt. Oda kellett mennie. Nem törődve azzal, hogy mit tesz, elindult cipőstől a vízbe. Néhány lépés, pár apró csúszós kő, és odaért hozzá megérintette a vállát. Persis összerezzent az érintésre, majd felnézett a férfi fekete szemébe.

– Minden rendben van? – kérdezte a varázsló.

– Igen.

– Biztos.

– Erre nem számítottam – fújta ki magát Persephone. – Ez nagyon durva volt.

– Menjünk ki a partra! – javasolta Perselus. A boszorkány erőtlenül bólintott egyet, aztán elindultak kifelé.

– Majd emlékeztessen, hogy fojtsam meg, ha végre magamhoz térek – szólalt meg halkan. A varázsló egy pillanatra elmosolyodott, aztán segített Persisnek kimásznia a folyómederből. Varázslattal mindkettőjüket megszárította. Egy pillanatig csendben álltak, majd Persephone leült az egyik nagyobb sziklára. A vállára fésülte a tintafekete haját, és a nap felé fordította az arcát. Kellemes nyári idő volt, a meleg levegő gyengéden simogatta a bőrét.

Nem szóltak egymáshoz. Persis hálás volt ezért, kellett egy kis idő, mire megnyugodott. Közben Perselus is leült az egyik kőre. A táj festőien gyönyörű látványa mindkettőjüket elbűvölte. A hatalmas, meredek sziklafal, amin mohák, páfrányok és kúszónövények teleptek meg. Még csak nem is látszott, hogy alig öt perce még zúgó árként hömpölygött itt a víz.

Fawkes földöntúli éneke csendült fel a szurkodban. Mindketten felkapták a fejüket. A madár kitárta hatalmas szárnyait, amin megcsillant a napfény. Gyönyörű volt minközben átrepült a víz fölött, aztán letelepedett Perselus vállára. A férfi apró mosollyal simogatta meg a karmazsinvörös tollakat. Fawkes kedvesen odadörgölte a fejét a varázsló arcához. Persis fél szemmel figyelte őket, aztán mély levegőt vett és megszólalt:

– Olyan furán érzem magam.

– Nem meglepő – válaszolt Perselus. – Ez egy elég nagy varázslat volt. Nehéz és embert próbáló.

– Soha nem történt még ilyesmi velem – mondta a boszorka, aztán megtörölte az arcát. Mély levegőt vett, majd az ölébe ejtette a kezét, így kevésbé remegett. – Mégsem vagyok reménytelen.

– Egyáltalán nem – közölte Perselus. Most valóban palástolnia kellett az érzelmeit, mivel őt magát is felvillanyozta a boszorkány reakciója. Időközben Fawkes újra felröppent a levegőbe, aztán eltűnt a szemük elől.

Persis egy pillanatig csak nézte a fekete szemű professzort, aztán felkelt a szikláról, és nemes egyszerűséggel odalépett, majd megölelte Perselust. A férfi megkövülve fogadta a gyengédséget. Felcsendült a főnix éneket, amitől mindkettőjük szívét melegség öntötte el. A varázsló már nem emlékezett rá, hogy mikor érzett hasonlót, sőt többet. Ahogy Persis a vállára hajtotta a fejét, mintha egyfajta kapcsolat létesült volna közöttük. Érezte a boszorkány szívverését, érzéseit, finom bizsergést érzett a tarkójánál.

– Sajnálom – szabadkozott a boszorkány. – Néha muszáj kimutatnom így az érzéseimet.

– Semmi baj – szólalt meg rekedten, aztán mindketten kibontakoztak az ölelésből. Persis egy lépést hátrébb lépett, s karba tette a kezét.

– Köszönöm!

– Még nem végeztünk.

– Micsoda? – hördült fel, aztán fújt egyet és hátrasimította a haját. – Komolyan?

– Meg kell néznünk hogyan megy most a varázslás – folytatta a professzor, majd hozzátette: – És az, hogy ez az állapot milyen hosszan marad meg.

– Rendben – tárta szét a karját Persis, aztán elővette a pálcáját. – Akkor ne is vesztegessük az időt tovább.

– Akkor – intett Perselus –, lássuk az első varázsigét.

– Lumos – mondta ki határozottan. A pálca finoman megremegett, aztán aprócska fény gyúlt ki a végén. A feketeszemű varázsló önelégülten mosolyodott el, büszke volt. Még soha az életben nem volt büszke egyetlen tanítványára sem. Noha a legtöbbjüket tehetségtelen tökfejnek tartotta. – Te jó ég!

– Szép munka! – dicsérte meg Perselus. – De mára elég lesz.

– Szerintem is – sóhajtott fel a boszorkány. – Menjünk vissza!

– Jól van.

Perselus visszaútnak egy könnyebb választott. Csendben haladtak egymás mellett, néha összeért a kezük, de a férfi igyekezett tisztes távolságba kerülni a boszorkánytól. Remekül menekült minden egyes érzelme elől, és ebben nála nem volt nagyobb mester. Persephone pedig még mindig elfoglalta az, ami a szurdokban történt, hogy észrevegye a mellette haladó férfi gesztusait.
Negyedóra lassú séta után egy fákkal szegélyezett tisztáshoz értek. Egy pillanatra megálltak. Persis elbűvölve nézett körbe, a meleg, derengő napfénytől még varázslatosabbá tette a helyet. Érezte a természet, a föld mágiáját, vibrálást, és különös, de jó érzéssel töltötte el, amikor megfordult Perselus szomorú tekintetével találta szemben magát. Fájdalom ült ki a férfi arcára, mely olyan mély barázdákat rajzolt ki az arcára, melyeket semmi sem törölhetett le onnan.
Persis és a férfi tekintete összekapcsolódott, habár egyikük sem akarta, hogy ez így történjen. A nő, akár egy tündék, tett egy lépést a férfi felé. Perselus nem mozdult, és nem is húzódott hátra, amikor Persis gyengéden megsimogatta a fáradt arcot. Most már figyelt rá, érezte a vívódását.

– Bárcsak segíthetnék – suttogta szomorúan, majd lassan átölelte Perselust, aki sután viszonozta az ölelést.
Távolról újra hallották Fawkes földöntúli énekét, ami a jéghidegsége ellenére is melegséggel töltötte el a szívét. Pontosan úgy, ahogy a szurdokban. Erre lenne szüksége? – tűnődött a varázsló. Lily… Persis… Persephone. Hirtelen tudatosult benne, de aztán a nő illata eltompította az érzékszerveit és cseppet sem tiltakozott, amikor Persis puha ajkai leheletfinoman érintette az övét. Édes volt, bűnre csábító úgy érezte egyszeriben életre kelt és visszacsókolt, mélyen, szenvedélyesen. Szívből.

hozzászólások: 0