23. fejezet
Vacsora

Persis nagy zöld szemekkel figyelte a sötét szemű varázslót. Olyan mély volt a tekintete, kavargott benne valami mély érzelem, mégis merev és jéghideg maradt. Mintha jobban vágynak a lelki fájdalomra, mint magára az életre. Bár tehetett volna érte valamit, bármit… De ehhez Perselusnak közel kellett volna engednie őt. Mindketten elveszettek voltak a saját világukban, ami most egy pillanatra összeért, mégsem tudtak belőle kilépni, megszabadulni.

A boszorkány legszívesebben még erősebben magához ölelte volna, hogy elűzze a Perselus körül még mindig ott kavargó démonokat. Szeretni akarta, megtudni hova vezetik őket az érzéseik. Mindkettejük magányán enyhített volna, ha egy lépést tettek volna egymás felé.

A férfi legszívesebben egyedül szenvedett volna tovább, de Persephonét nem űzhette el. Ígéretet tett a védelmére, és ő az ígéreteit megtartotta, a fontosabbakat mindenképpen. Bármennyire is jó volt a csók, a szenvedélyes ölelés, nem engedhetett ennek az érzésnek. Olyan idegennek érezte, képtelen lett volna teljes szívvel megélni. Legalábbis ezzel hitegette magát.

– Ne haragudj, Perselus! – szólalt meg a boszorkány először. A férfi mélyen a szemébe nézett, de arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Persis az ajkába harapott, majd újra megszólalt: – Én… nem is tudom…

– Ne is beszéljünk erről! – mondta nyugodott higgadtsággal, mintha egyáltalán nem történt volna semmi. – Nem történt semmi.

– Én is hazudjak? – nevetett fel Persis, majd megrázta a fejét. – Komolyan ezt kellene tennem? Lehet össze vagyunk zavarodva, de tudom, hogy van valami köztünk. Érzem.

– Persis, én… – kezdte, majd egy kicsit eltávolodott a lánytól. Rég volt már ilyen zavarban. Kereste a szavakat, amiket illett megválogatni, mert nem akarta megbántani őt. Bármit is tettek, nem akart szomorúságot okozni neki. – Nem hinném, hogy képes lennék erre. Sajnálom!

– Nem kell… igazán nincs erre szükség – rázta meg a fejét Persephone. – Fogalmam sincs ez micsoda köztük. De már így is kínosan érzem magam.

– Nem hinném, hogy túl nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk neki – válaszolta kimérten. Ridegsége szíven ütötte a boszorkányt. – Felejtsük el egyszerűen. Ez lesz a legjobb.

– Talán ez lenne a legjobb – bólintott a nő, majd vett egy mély levegőt. – Talán ez lenne a legésszerűbb, amit most tehetünk. Talán így lenne helyes.

A hangja élesen csengett az erdő csendjében. Feltámadt a szél, és belekapott a tintafekete hajzuhatagba, ott kavargott köztük, mintha egymáshoz akarta volna őket lökni, de nem mozdultak meg.

– Igen, ezt kell tennünk – szólalt meg ridegen Piton.

– Szeretném, ha nem így lenne – vallotta be a boszorkány.

– Ez nem ilyen egyszerű

– Valóban?

– Ez nem egy tündérmese – rázta meg a fejét. – Nem az vagyok, akire neked szükséged van.

– Honnan tudod mire van szükségem?

– Elég, ha annyit tudok, hogy rám nem.

– Ezt hadd döntsem el én, Perselus – jelentette ki határozottan. – Szeretném, ha nem söpörnénk mindent a szőnyeg alá.

A vallomása egy pillanatig ott lebegett kettejük között. Persis mindig is vágyott arra, hogy ne legyen egyedül. Olyakor kétségbeesetten ki akart törni a saját korlátai közül, élni akart, szeretni, szeretve lenni. A varázsló annak ellenére, hogy nem volt éppen a legbarátságosabb vele, olyan elemi erővel vonzotta magához, amivel nem akart harcolni, noha a professzor keményen ellenállt.

– Túlságosan is… Nem, Persephone, ennek itt semmi értelme nem lenne.

– Mint annak, hogy engem varázsolni tanítasz – vágott vissza csípősen.

– Közel sem ugyanaz.

– Lily túlságosan mély sebet hagyott – közölte szomorúan, majd hozzátette: – Vagy sokáig hagytad fájni azt, ami…

– Semmit sem tudsz Lilyről… rólam pedig még kevesebbet – csattant fel Perselus.

– Komolyan? – vett egy mély levegőt a boszorkány.

– Igen.

– Én is éreztem, amit iránta éreztél – szólalt meg Persis. Megint találkozott a tekintetük. Perselus pontosan azt látta benne, amit nem akart. Részvétet, sajnálatot. Senkitől sem viselte el ezt. Nem akarta, hogy bárki osztozzon a terhein, enyhítse azokat, meggyógyítsa a sebeket, megnyugtassa a lelkét. – Tudom milyen a viszonzatlan szerelem.

– Kordában kellen tartanod a képességeidet, akkor nem lenne ennyi tévképzeted. Merlin vérére, bolond vagyok, ha azzal áltatom magam, hogy ez a csók nem az én emlékeim hatására történt.

– Tökéletesen képes vagyok a saját érzéseimet értelmezni – riposztozott a boszorkány. – Kedvellek.

– Marhaság.

– Nem az. És tudom, hogy te is kedvelsz.

– Lehet – forgatta meg a szemét a férfi.

– El kellene engedned végre Lilyt – tanácsolta Persis. – Magadnak tennél a legjobbat ezzel.

– Ha lelki tanácsadásra lesz szükségem, akkor szólni fogok – sziszegte haragosan.

– Remélem, ez hamar megtörténik.

– Nem akarok Lilyről beszélni – jelentette ki határozottan. – Soha.

– Miért nem? Miért olyan szörnyű, ha enyhül a fájdalom? – szegezte neki a kérdést. Nem akarta elengedni a témát, de tudta, hogy túlfeszíti a húrt. – Miért baj, ha valaki tudja mennyit szenvedtél?

– Nem kell senki részvéte.

– Perselus – lépett hozzá közelebb, majd megfogta a kezét. – Segíteni szeretnék.

– Nincs rá szükségem – felelte kimérten.

– Hát persze, hogy nincs – nevetett fel halkan, aztán csalódottan megrázta a fejét. Elrontott mindent kettejük között. Nem kellett volna túlfeszíteni a húrt.

– Nincs – mondta síri hangon Piton. Éveken át fuldoklott a magányban várva arra, hogy törleszthet Lilynek… Nem is a várakozással volt a baj, hanem azzal, hogy mi mindent képzelt el közben. Persze semmi sem úgy alakult, ahogy várta. Főleg most. Persis reményteli tekintetét figyelve tanácstalan volt. Már előre halálra ítélte azt, ami el sem kezdődött. – Menjünk vissza!

– Rendben – egyezett bele a boszorkány zordan. Összefonta a karjait, és úgy ment el Perselus mellett, hogy rá sem nézett. A fekete szemek továbbra is figyelték őt.

***

A nap további részében nem igazán szóltak egymáshoz. Udvarisan kerülték egymást a kis házban, ahova kénytelenek voltak behúzódni a heves eső miatt, ami még most is verte az ablakokat. Perselus hosszú órákra bezárkózott a laborba, Persephone pedig a vacsorakészítéssel volt elfoglalva. Mindkettejüket megnyugtatta a magány, hiszen volt idejük megszokni.

A boszorkány kerülte a varázslás minden formáját a nap hátralévő részében, noha égett a vágytól, hogy kipróbáljon pár pálcamozdulatot. Elképzelte, ahogy a magasba röpteti a tányérokat vagy bűbájjal felmelegíteni az ételt. Annyira sokat álmodozott… Ugyanakkor nem akart katasztrófát előidézni a rejtekhelyükön. Ráadásul a zaklatott lelki állapota sem segített. Így inkább igyekezett a lehető legjobbat kihozni magából. Szeletelt, kavargatott, mintha egy bájitalt készítene étel helyett.

Perselus, miután megelégelte a forró bájitalok gőzét, feljött a picéből. A könyvespolc előtt állva és számba vette a köteteket, amiket felhasználhatott. Éppen egy régi bájitalkönyvet vett le, amikor megérezte. Isteni illat. Évek óta először nem bájital, méreg vagy főzet aromája hatott rá így, hanem finom ételé. Mikor is volt ilyen? Idejét sem tudta. Ugyan a Roxfortban is kiváló gondját viselték a házimanók, ám nyaranta kénytelen volt egyedül boldogulni. Az ételre csupán csak az éhség elűzésére alkalmas forrásként tekintett, és nem, mint élvezetre.

Kimondottan hálás volt Persisnek, hogy levette ezt a terhet a válláról, hiszen sokszor egy egész napot képes lett volna ledolgozni evés nélkül. És ez nem egyszer meg is történt. Főleg mai nap akart mindenképpen távol maradni mindentől. De valahogy az erősítőfőzet túl intenzívre sikerült, és képtelen volt tovább lent gubbasztani az üst mellett.

– Kész a vacsora – invitálta a boszorkány a konyhába a varázslót, aki engedelmesen azonnal el is indult. Az ajtó mellett kisszekrényre letette a könyvet, aztán folytatta tovább az útját.

A szerény kis faház otthonos fényben fürdő helyisége pontosan olyannak tűnt, mint egy első randis helyszín. A varázsló az ajtóban egy pillanatra megtorpant, és ámulattal figyelte, ahogy a boszorkány a tűzhelynél kavargatta az ételt. Szép teríték az asztalon, gyertyák, vadvirágok. Perselus teljesen zavarban volt.

– Sajnálom, hogy kicsit elragadtattam magam – mondta a boszorkány, de még mindig az ételre figyelt. Hátradobta a fonatják, és egy kis borsot szórt a húsra. – Nem vagyok jó ebben ezt le kell előre szegeznem. De annyira szörnyű idő van odakint. Ezek a gyertyák pedig jól jöttek.

– Fényt is gyújthattál volna.

– Tudom – bólintott –, de amíg nem tudom használni a varázserőmet, addig nem akartam egyedül semmit sem varázsolni.

– Szólhattál volna.

– Nem tetszik így?

– Minden… – kezdte a férfi – olyan otthonos… gyönyörű.

– Ugyan – legyintett a nő, majd kissé elpirult. Igyekezett nem belegondolni, hogy ez vajon csak a terítékre vagy ő magára is vonatkozik. Túlságosan is hajlamos volt az álmodozásra, és önmaga áltatására. Perselus ellenséges viselkedése ugyan most lényegesen megszelídült, de Persis nem akarta ezt jelként vagy reményként felfogni. – Ez tényleg egy semmiség. Olyan sokat voltam egyedül, bele se gondolok. Nem igazán tudtam senkinek sem főzni.

– Sokat fáradtál vele – szólt Perselus.

– Megérdemeljük az ünneplést – folytatta Persephone. – Persze nem nagy dolog, vagyis nekem azt, de…

– De igen az – mondta a férfi határozottan, s halványan elmosolyodott. – Varázslócsaládokban is szokás a gyerekek első varázslatát megünnepelni. Nem látom akadályát, hogy miért ne tehetnénk mi is ezt.

– Csak én már nem vagyok gyerek – nevetett fel keserűen a boszorkány. – Már régen nem vagyok az.

– Megünnepelni még lehet. Ritkán mondok ilyet, de elégedett vagyok a teljesítményeddel – közölte a professzor kimért udvariassággal.

– Ez akkor egy jó jegyet jelentene Roxfortban?

– Igen.

– Ne hozz zavarba, Perselus! Rosszul viselem, ha dicsérnek – mondta a boszorkány mosolyogva. – Meg akartam köszönni, és beszélni akartam arról, ami a…

– Nem kell megköszönni – szólalt meg a varázsló. – Ami meg a tisztáson történt…

– Elragadtattam magam.

– Felejtsük el!

– Jól van – bólintott Persis, aztán belekortyolt a vízbe. – Lássunk hozzá! Jó étvágyat!

– Jó étvágyat!

Csendben fogyasztották az ételt, miközben kint vadul tombolt a vihar. Persephone fázósan húzta össze a felsőjét, ahogy szél tépázta fákat figyelte. A légáramlat befújt a réseken, fütyülve sírt fel a kinti félhomályban. Perselus tányérja fölött a boszorkányt fürkészte, ahogy az alabástromfehér arcot megvilágították a remegő gyertyák fényei. Vonzó volt, túlságosan is. A varázsló egy pillanatra lehunyta a szemét, majd vett egy mély levegőt.

– Nem ízlik az étel? – Zavarta meg az elmélkedésében a boszorkány hangja. Találkozott a tekintetük. Az olajzöld szempár életteli csillogása úgy vonzotta magához Perselus fekete tekintetét, mint a tündérmanókat a lidércfény.

– De igen, minden nagyon finom, csak elgondolkodtam – válaszolt gyorsan.

– Micsodán?

– Az erősítőfőzeten, amit ma főztem – folytatta Perselus, majd belekortyolt a poharába. – Kell hozzá néhány hozzávaló hamarosan.

– Kirándulunk megint? – csillant fel a szeme.

– Csak én megyek – jelentette ki a férfi. – Most már muszáj lesz varázslók, boszorkányok lakta helyre mennünk, és ez nekem biztonságosabb.

– Kár lenne vitatkoznom, igaz? – sóhajtott fel Persis.

– Igen.

– Hát ez igazán lényegretörő volt, Perselus – szólt kimérten. – Esetleg fontolóra vehetnéd, hogy mégis mehessek.

– Számításba vettem a lehetőségeket. Mellesleg ez nem éppen egy kirándulás lesz – folytatta nyugodtan. – A bájitalhozzávalók beszerzése cseppet sem kalandos.

– Mondod annak, aki csaknem egész életében be volt zárva – sóhajtott fel Persephone. – Ez nem igazságos.

– Mint, ahogy sok más sem az életben – tette hozzá Perselus. – Itt tudom garantálni a biztonságodat.

– Akkor hagyjuk is – legyintett a boszorkány, aztán elkezdte leszedni az asztalt. Nem akarta mutatni a csalódottságát, de Perselus elől nem rejthette el az érzéseit. A varázsló ugyan nem rendelkezett olyan képességgel, mint ő, mégis kiválóan képes volt megítélni mennyire bántja a boszorkányt a bezártság. Egyelőre még nem jött el az idő, hogy elhagyják ezt a helyet.

– Holnap talán kihasználhatnánk az időt a gyakorlásra – törte meg a beszélgetésükbe beálló csendet a férfi.

– Esni fog – jegyezte meg Persis. – Legalábbis így gondolom.

– És ez pontosan jól is fog jönni nekünk – bólintott a varázsló komoran. – Meglátjuk mire megyünk vele.

– Ezt nem értem – vonta össze a szemöldökét kérdőn, miközben visszaült az asztalhoz. – A vízesés nem volt elég bizonyíték, hogy a varázserőm működik?

– Meg kell tanulnod bánni vele. Ehhez pedig komoly erőfeszítések szükségesek. Viszont kissé túlzás volt a vízesés, ezt belátom. Valami egyszerűbbre gondoltam, de ez sem lesz könnyebb, mint mai gyakorlat.

– Ez nem hangzik valami jól – könyökölt fel az asztalra Persis –, sőt egyáltalán nem tetszik.

– Nem csak akkor kell működnie, ha veszélyben van az életed, hanem akkor is, amikor éppen egy egyszerű varázslatot viszel véghez – magyarázta a férfi nyugodtan. – Ez a gyakorlat sokkal nehezebb lesz, mint a mai.

– Ebben biztos vagyok. És mi lesz a feladatom? Meg kell állítanom a puszta gondolatommal a tomboló vihart?

– Nem egészen. Ez egy igazán érdekes feladat lesz, de egyelőre nem árulom el micsoda – közölte titokzatosan.

– Kíváncsian várom. Addig rápihenek.

– Jól van! Köszönöm a vacsorát! – állt fel Perselus az asztaltól.

– Szóra sem érdemes – legyintett a boszorkány.

– Majd én elmosogatok.

Azzal a varázsló a mosogató felé bökött a pálcájával, ahol az edények elkezdték elmosni egymást. Persis felnevetett, felszabadult volt és őszinte. Megint találkozott a tekintetük.

– Így igazán könnyű – szólalt meg nevetve.

Perselus halványan elmosolyodott.

– Ez egy igazi mosoly volt? – kérdezte a boszorkány kedvesen.

– Néha megy – válaszolta kurtán. – Visszavonulok a nappaliba.

– Rendben.

Perselus elhagyta a konyhát. Persis egy ideig csak ült egyedül, hallgatta ahogy a serpenyőt sikálja a szivacs, elfújta gyertyákat és elindult a szobájába. Még egy utolsó pillantást vetett a nappali magányában tevékenykendő varázslóra, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Egy ideig hagyta, hogy a gondolatai, érzései kavargó hulláma elragadja egészen addig, míg mély álomba nem merült.

hozzászólások: 0