4. fejezet
Emlékek

Perselus kivont pálcával állt a lány mögött, még mindig nem volt teljesen ereje teljében, de tudta mit kell tennie. Arca semmiféle érzelmet nem tükrözött, pedig belül mardosta az életében eddig átélt összes kétségbeesés. Megfogadta, hogy ez a tette lesz az utolsó ehhez hasonló. Nem volt más választása, meg kellett tennie, nem hagyhatott maga után nyomot. Ez az egyetlen mód, hogy elmeneküljön a régi életétől, aztán tiszta lappal kezdjen mindent újra.

Gyűlölte magát, amiért orvul a lányra támad egy felejtésátokkal, viszont ez volt az egyetlen esélye, másképp nem tudja titkolni ittlétét, és gyanútlanul visszamehessen harcolni, mint újjászületett fehér mágus. Ugyan még kétségei voltak arról, hogy egyáltalán vissza fog–e menni, de lelkiismerete mindig a helyes út felé terelte. Azzal nyugtatta magát, hogy helyesen cselekszik, és később talán megbékél ezzel a tettével is, ami csupán egy aprócska csepp bűnei tengerében. Ártatlan embert is bántani kellett már, ez sem lesz semmiben sem másabb, mint a többi esetben. Csak az a zöld szempár…

Persephone gyanútlanul támaszkodott a konyhapult szélébe és próbált megnyugodni. Az önostorozás és a meggondolatlanság, mint két hű barát, mindig vele volt. Soha nem került bajba, mert mindig volt vele valaki. Hol anyja, hol apja, hol valamelyik testvére sietett a segítségére, viszont most nem volt itt senki, csak magára számíthatott, és a jó öreg józanész, nos, kivett néhány nap szabadságot. Ki fogja megvédeni a férfitól? Talán most nem akarja majd megölni, viszont ha parancsot kap rá, megteszi. Nem olyan férfinak tűnt, mint aki megijedne bárkitől is. Ostoba, meggondolatlan és örült ötlet volt megmentenie őt – dobta félre mérgében a konyharuhát.

Nem tudott róla semmit sem, csak azt, hogy a Roxfort tanára, később igazgatója lett. Soha nem volt a tanítványa, hiszen az iskolában sem maradt sokáig. Honnan tudhatná milyen ember? Hogyan engedhette a jóságos Dumbledore professzor, hogy egy halálfaló legyen az iskola falai között? Mégis miért bízott meg benne, ha egyáltalán tudta, hogy Piton mi is valójában? Aztán végül is ez a férfi ölte meg pár éve az igazgatót. Erre emlékezett, olvasta az újságokban. Miért tette?

Másra nem tudott hagyatkozni, csak arra, amit a férfi tekintetéből olvasott. Látta a szemében a fájdalmat, a dühöt, a keserűséget és kitudja még mit, amit a férfi megpróbált erősen leplezni. De előle nem lehet elrejteni ezeket, olyan volt számára a legtöbb ember, mintha egy nyitott könyv lett volna, aminek a lapjairól könnyedén, erőlködés nélkül olvasott. Ez volt talán az egyetlen képessége, ez működött leginkább és jelentette számára egyszerre a tudást, valamint a szörnyű kiszolgáltatottságot. Bizsergést érzett a tarkójában, biztos volt benne, hogy halálfaló vendége ott áll a háta mögött. Ha a varázsereje olykor be is csapta, az érzékeivel semmi baj sem volt.

Be kellett vetnie az egyetlen fegyverét, amire megesküdött, hogy soha nem fogja használni, főleg azután a szörnyűség után. Hirtelen megfordult és szembenézett a férfival. Ösztönösen megérintette két kezével az arcát. A férfi teljesen ledermedt az érintés hatására, s kiejtette a kezéből a pálcát. Érzékelte a hűs tenyér, selymes érintését és a szelíd tapogatózást az elméjében, amit nem tudott lezárni a lány előtt. Ijedten próbált szabadulni, de döbbenten vette észre, hogy sehova sem tud menekülni.

Persis behunyta a szemét és elvégezte az egyetlen olyan varázslatot, amihez a legtökéletesebben értet. A szoba felforrósodott körülöttük, egyszeribe a semmiből gyenge szél kerekedett és körülölelte őket. Perselus némi rémülettel nézett a lány szemébe, aminek most mélyszürke színe volt, olyan akár a viharos égbolt. A férfi nem bírt harcolni a legilimentor behatolása ellen. Kétségbeesetten próbált ellenállni, falakat húzni legféltettebb emlékei köré, de azok úgy omlottak le, mint egy kártyavár. Persis elszántan térképezte fel őket egytől–egyig. Átérezte a férfi helyzetét, megismerte rejtett érzéseit, gondolatit és emlékeit. Annyi fájdalom, annyi keserűség lakozott benne, amit még senkiben sem látott.

Először egy kisfiút látott, aki rajongásig szerette édesanyját, aki törékeny volt, akár egy kismadár. Talán őt szerette életében a legjobban – tűnődött Persis némán. Valamiféle derengő fényben látta az asszonyt, ahogyan bágyadt mosolyog az ő drága kincsére, érezte a szeretetet, ahogyan átölelte a fiát. Ő jelentett a fiúnak mindent az élete első éveiben, mivel apjától soha nem kapott semmit sem. Eileen Prince Piton gyengéd anyai szeretete mindennél többet jelentett Pitonnak.

Ezt követette néhány kegyetlen emlék Piton apjáról, ahogy a családját bántalmazza. Persis minden egyes durva szót, ütést, rángatást átérzett, ami neki is úgy fájt, mint anno Perselusnak. Az apja ellen édesanyja varázslattal is próbált védekezni, de az állandóvá vált testi erőszak megbénította a varázsképességeit, az előtte is törékeny asszonynak. Végül már egy egyszerű varázslattól elfáradt és nem bírt felkelni sem. Nem volt senki sem, aki a kis Perselust megvédte volna. A férfi érzései következtek: félelem, rettegés, utálat, undor és mérhetetlen düh fortyogott benne, mint a leghalálosabb méreg a rézüstben.

Aztán Tobias Piton, az apa eltűnt, s nem bánthatta őket tovább. Varázslat űzte el, Perselus varázslata, és valahova oda küldte, ahonnan többet soha nem talált vissza. Nem ölte meg, pedig akarta, de mégsem tette, akkor még túl tiszta volt ehhez. Anyján azonban ez sem segített, annyira gyenge volt már ekkor, mint a nap utolsó langyos nyári sugara mielőtt még beköszönt a tél. Perselus féltette őt, s szörnyű kétség gyötörte.

Egy nyári napon, azonban különös dolog történt: egy vörös hajú lányt látott, aki varázsképességeire kereste a választ. Ő pedig előbukkant és minden kérdésre megmondta a választ. Barátok lettek, s ő sokkal többet kezdett érezni a lány iránt, akinek csillogó zöld szemei voltak. Mindenhova együtt mentek, és együtt sokat nevettek, annak ellenére, hogy Piton mindig zárkózott, magának való volt. A fiú szemében a lány a legszebb, legérdekesebb tüneménnyé vált, ekkor kezdett beleszeretni. Együtt mennek Roxfortba – csak ez a gondolat kötötte le akkor a kamasz fiút.

A kép váltott, és Persis már a beosztási ceremónián ülő Perselust látta. Vékony, vézna, fekete hajú fiú, akit a Teszlek Süveg gondolkodás nélkül a Mardekárba osztott be. Itt sem talált igazi barátokra, mint ahogy először gondolta. Így a komolyság, távolságtartó álarcát kellett továbbra is viselnie. Eldöntötte, hogy lesz, ami lesz, megmutatja ezeknek az embereknek. Bántották, megvetették, gúnyolták és megalázták a következőkben, a sors továbbra sem könyörült rajta. Egy dolog maradt csak számára: a vörös hajú lány által érzett reménytelen szerelme.

Váltott újra az emlékek fonala. Persephone érezte a hideget, jeges volt, egészen csontig hatolóan. Esett az eső és komor fekete fellegek borították be az eget. Persis szomorúan látta, ahogyan Perselus erősben állt anyja sírjánál, s minden reményét elveszi. Nem tudta, hogy mennyi fájdalmat lesz még képes elviselni és túlélni. Kemény arckifejezése nem mutatott semmi érzelmet, de a lány mindent érzett, ugyanúgy, ugyanolyan elementáris erővel, mint a férfi. Hiszen Perselus ekkor még alig volt tizenhét éves, mégis már annyi rossz dolgon ment keresztül, mintha már háromszor ennyit élt volna. Nem csak Eileent vesztette el ekkor, hanem a vörös hajú lánnyal, Lilyvel is megromlott a kapcsolata. A szeretet és a szerelem érzése végleg eltűnt, és nem maradt más, csak a reménytelenséggel vegyített keserűség.

Persis szeméből folyni kezdtek a könnyek, ahogy átélte a szerelem furcsa érzését, amiben neki soha sem volt része, és a férfi anyjának elvesztését. Fájt – a fizikai fájdalommal felérő lelki megterhelést érzett ő is. Fogalma sem volt, hogy ennyi szörnyűséget talál, nem is volt az egész szándékos, csak az ő képessége, átka lépett működésbe. Segíteni akart a férfinak, megsajnálta, de nem tudta abbahagyni a vájkálást, folytatnia kellet, maga sem értette, hogy miért. Nem volt hozzá semmi köze sem, mégis valami magasabb célt szolgáló erő vezetette tovább Perselus Piton rögös életútjának feltérképezésében.

Nem maradhatott semmilyen titka sem. Az emlékek egy részét sikerült blokkolnia, ám a kétségbeesett próbálkozásait nem koronázta maradéktalan siker. Egyre zavartabb lett, ahogy a lány elővette legféltettebb érzéseit, emlékeit és ő ezt tehetetlenül nézte. Nem volt képes megmozdulni, így fizikailag sem tudta megszakítani a lánnyal való kapcsolatot, varázsigékkel hiába próbálkozott volna. Persephone olyan volt, mint egy beszélő, lélegző, élő Veritasszérium. Támadt, de hasztalan volt minden cselekedete. Persephone nem állt meg, egyre beljebb és beljebb merészkedett Perselus elméjébe.

A férfi temérdek szenvedést élt át, amikor megkapta a Sötét Jegyet, mégis hangtalanul tűrte, hogy a varázslat örökre megbélyegezze. Tiszteletet akart, megbecsülést és azt hitte Voldemort megadja neki ezeket, ezért is akarta megmutatni a sötét varázslónak, hogy keményfából faragták. Mélyre ásta magát a fekete mágiában, ő volt a legjobb, a leghűségesebb, de ettől még nem lett semmivel sem több. Rájött, hogy hatalmas hibát követett el, ám ebből a csoportból nem lehetett távozni. Aztán elkövetett egy még súlyosabb hibát, s ez Lily életébe került.

Ekkor jött rá, hogy az élete cseppet sem olyan, amilyennek eleinte akarta. Meghalt benne valami Lilyvel együtt, és már csak a mérhetetlen fájdalom maradt a helyén. Meg akart fizetni Voldemortnak, a vörös hajú lányért, és amiért belőle egy szörnyeteget faragott. Dumbledore tűnt fel ekkor a színen, aki kiutat ajánlott a férfi számára. Egy roxfortos tanári állást kapott, de soha nem lelt a lelke megnyugvást. Persis érezte a fájdalmat a vörös hajú lány elvesztése miatt, ami mélyebb sebet ejtett a szívén, mint bármi más.

Aztán a férfit látta, hogy közel húszévesen, a Roxfort folyosóit rója suhogó, fekete talárjában. Olyan volt, mint egy hangtalanul közlekedő szellem vagy gúnynevén denevér. Ekkor Persis megpillantotta saját magát, ahogy kék virágos talárjában az egyik padon ül és zöld szemével a férfira tekint, aztán elmosolyodik. Már emlékezett erre a jelenetre. Apjával elmentek Roxfortba, és apja ekkor beszélt az igazgatóval róla, no meg a problémáiról. Neki kint kellett várni és akkor látta meg a feketébe öltözött fiatalembert. Olyan komor volt, hogy muszáj volt rá mosolyognia. Innen volt olyan ismerős neki Piton.

Csak nézte, ahogyan a férfi az ő pillantásától elfordítja a fejét, érezte, ahogy a szíve ugyanúgy elszorul, ahogyan a férfinak is és a vörös hajú lányra gondolt, aztán némán végigsuhan a folyosón. Aztán eltűnt, mintha soha nem lett volna ott. Persephone kényszerítette magát, hogy megszakítsa a kapcsolatot. Eleget látott, noha tudta, ez csak egy rész, amit a férfi életéből átélt. Lassan levette a kezét a férfi arcáról és pár lépést hátrált tőle. Arca kipirult, még nedves a Perselusért ejtett könnycseppektől. Mégis hogy viselkedjen ezek után vele? – kérdezte tanácstalanul saját magát.

Elszántan nézett a zavart fekete szemekbe, miközben a könnyek minduntalan folytak a szeméből. Nem tudta, hogy mit mondhatna, de biztos volt benne, a férfi nem gonosz, és nem fogja őt bántani. De megannyi kérdés maradt még, amit nem válaszolt meg. Nem kutathatott tovább, ha megteszi azzal komolyan ártani fog a férfinak, és ő…

Piton próbálta elrejteni feszengését több–kevesebb sikerrel. Mégis mi a fene történt vele? Még soha nem találkozott hasonlóval, pedig már megjárta a pokol bugyrait is. A lány valamiféle képességgel rendelkezett, más magyarázat nem létezett erre. Egy érintéssel kapcsolatba került vele és gyakorlatilag olyan volt számára, mint egy védtelen, gyenge ember, aki még véletlenül sem rejti el a gondolatait. Olyan legilimenciát alkalmazott, amit senki sem tudott volna kivédeni. Talán ez megmagyarázza, miért van itt az isten háta mögött, egyedül egy mugli lakta településen.

– Sajnálom – suttogta a nő, majd még távolabb ment tőle.

– Ki a fene maga? – szólalt meg Piton némi hallgatás után.

– Ezt én is szeretném tudni – mondta Persis, de még mindig nem álltak el a könnyei. – De elsősorban azt, hogy maga ki a fene.

– Most bár biztosan felejtésátkot kell szórnom magára. – Már emelte is a pálcáját, de a mozdulata megállt a felénél, amikor tekintetét mélyen belefúrta a zöld szemekbe.

– Hatástalan, Mr Piton – mosolyodott el keserűen a lány. – Megpróbálhatja, de nem ért vele semmit sem.

– Miért lenne az?

– Nálam az emlékeket befolyásoló varázslatok teljes mértékben hatástalanok. Túl bonyolult lenne elmagyarázni. Higgye el, nekem az lenne a legjobb, ha ezek működnének.

– Nem hiszek magának – rázta meg a fejét Piton és felvette a pálcáját a földről.

– Csak akkor tudja elvenni az emlékeimet, ha én magam adom oda őket… vagy ha megöl természetesen. De ezt ugye nem akarja?

– A pokolba magával! – morogta mérgesen. – Exmemoriam! – A nő csak sóhajtott egyet és persze nem történt semmi.

– Vigyázzon a szájára, mert ez az én házam és én dirigálok! – jegyezte meg kimérten Persis. – Most pedig tegye le a pálcát, ha nem akarja, hogy még egyszer belenézzek a fejébe. – A nő villogó zöld szemekkel közölte Perselusszal ezt, aztán kisöpörte a tintafekete hajtincseket az arcából és elszántan nézett a férfi szemébe. Pitonnak fogalma sem volt, hogy mi a fenét csináljon. Csak álltak a nő konyhájának kellős közepén.

– Így egy kicsit más helyzet – szólalt meg végül.

– Mit akar? Törhetetlen esküt, hogy kölcsönösen nem áruljuk el egymást?

– Nos, ez nem rossz ötlet, csak túl sok kockázattal jár – vonta meg a vállát a férfi.

– Ott van egy talár az egyik szekrényben – mondta végül a lány. – Jobb lesz, ha felveszi, aztán kitalálunk valamit.

Perselus nem szólt semmit, csak elindult az emlegetett talárért, közben imádkozott, hogy normális legyen, mert nem volt kedve rózsaszín, vagy ehhez hasonló harsány színekben pompázni. Elvégre ő egy tiszteletreméltó férfi, nem egy paradicsommadár. Még mindig dühös volt. Egyszerűen még mindig nem tért magához.

hozzászólások: 0