5. fejezet
Próféta

Perselus Piton világ életében elfojtotta minden érzelmét, és valahol jó mélyre elsüllyesztette, elraktározta magában, mintha valamiféle féltve őrzött kincsek volnának, amiket senkinek sem szabad megmutatnia. A szokásos düh, harag, cinikusság és társait ellenben szívesen mutogatta másoknak. Most pedig Persephone minden féltve őrzött sötét múltra emlékeztető emlékét kifürkészte, megtudta és elméjébe véste. Olyan volt az egész, mintha biztonsági mentés készült volna róluk, ám ezeket nem kaphatta meg könnyedén. Dühítette, a végletekig felháborította az eset, ámbár teljesen tehetetlen volt.

Így hát nem tehetett semmit, csak felvette a számára kiutalt sötétkék talárt, amit már most rettentően utált, de eszébe sem jutott feketére festeni. Igazából fogalma sem volt mihez akar kezdeni ezek után. Egyet tudott: biztosan nem akar meghalni vagy újra találkozni Nagini éles méregfogaival. Ellenben a múlt súlya még mindig ott lebegett körülötte, nem is beszélve arról, hogy még elég gyenge volt egy utazáshoz. Magának sem akarta beismerni, hogy nem volt a legjobb állapotban. A seb lassú gyógyulásba kezdett, amit a főnixkönnyek a vérében igyekeztek meggyorsítani, ám ez napokig el fog tartani. Egy kicsit megszédült és le kellett ülnie.

Becsukta a szemét, mély levegőt vett; csak egy kis ideig kell kibírnia – nyugtatta magát, de még így sem békélt meg állapotával. Végül sikerült erőt vennie magán és felszegett fejjel indult ki a konyhába. A régi beidegződései ellen nem tehetett semmit sem, így újra elrejtette gyengeségét és felvette mogorva modorát ismét.

A kicsiny helyiség – be kellett, hogy ismerje – otthonos volt; nem is emlékezett rá, mikor járt hasonló helyen. Persis két terítéket tett fel az asztalra és kifejezéstelen tekintettel várta a férfit. Ellentétben Perselusszal ő ugyan igyekezett, de nem tudta elrejteni érzéseit. Nem akart sajnálkozó lenni, mintha megérezte volna, hogy Piton ettől csak még inkább feldühödik, és ő ezt akarta a legkevésbé. Pitonnak semmilyen képességre nem volt szüksége, hogy kifürkéssze a nő gondolatait, csak a szemébe kellett néznie. Úgy tett, mintha észre sem vette volna Persis valódi érzéseit, s ezzel megnyugtatta őt.

– Üljön le, kérem! – intett a vele szemközti székre. Persis visszafordul a tűzhelyhez és tovább folytatta a főzést. – Remélem, hogy szereti a rántottát és a szalonnát. Nemsokára készen lesz a kávé is.

– Nem vagyok éhes, köszönöm – közölte a férfi hidegen, de leült az asztalhoz.

– Nem érdekel igazából, hogy megeszi-e vagy sem. Botor dolog lenne elutasítania, ha engem kérdez.

– De nem kérdeztem magát – hangja továbbra is jeges volt, akár egy téli fuvallat.

– Döntött már, hogy mi legyen az emlékeivel? – kérdezte Persis kimérten.

– Adja őket vissza! – válaszolt Piton villogó fekete szemekkel.

– Eszemben sincs – jelentette ki határozottan a nő, majd letette az ínycsiklandozó ételt a férfi elé és kihívóan nézett rá.

– Ezzel nagyon nagy hibát követ el – sziszegte a férfi és rácsapott mérgében az asztalra, csak azért, hogy megfélemlítse a nőt. Persis ezúttal remekül palástolta félelmét.

– Az emlékei számomra biztosítékot képeznek, hogy nem árul el engem – Persis hangja nyugodt volt annak ellenére, hogy szíve hevesen vert, és érezte, ahogy tarkójától egészen a homlokáig teljesen elönti a méreg.

– Ne akarja, hogy erőszakot alkalmazzak! – fenyegette Piton, de ez csak szavak voltak, olyanok, mint egy kitöltetlen csekk, üres és értéktelen.

– Nem tenné meg, ebben biztos vagyok. Mi lenne, ha megegyeznénk?

– Eszemben sincs egy megbízhatatlan boszorkány kezébe adni az emlékeimet.

– Nem adta a kezemben, hanem én vettem el őket. Nos, ez nagyon-nagy különbség – dőlt hátra a nő a székben és kihívóan nézett Pitonra.

– Iszonyatosan idegesítő számomra a viselkedése, remélem, ezt tudja.

– Csak meg akarom magam védeni – csapta le a pálcáját az asztalra.

– Fakanalakkal nagyon nehéz lesz – ironizált a férfi.

– Díjazom a humorát, kedves Perselus, de egyáltalán nem vagyok rá vevő. – A nő összehúzta a szemöldökét, majd megigazította a tintafekete haját. – Mi lesz akkor? Egyezkedik velem vagy nem? Megmentettem az életét, ezt azért vegye számításba.

– Higgye el, ennél kellemetlenebb számításba vételem sosem volt még.

– Sajnálnom kéne magát – mondta a nő egy fintor kíséretében.

– Úgy gondolja? – vonta fel a szemöldökét Piton, majd gúnyosan hozzátette: – Azt hiszi mindent látott az életemből?

– Eleget, ahhoz, hogy sajnáljam.

– Adja vissza az emlékeimet, most! – emelte fel a hangját.

– Miért ilyen dühös? – kérdezte Persis. – Én is elvehetném a maga emlékeit, amiben rólam van szó, de ennél udvariasabb vagyok. Egyébként is maga oda adná nekem?

– Nem – vágta rá egyszeriben.

– Na, látja, éppen erre gondoltam én is. Nem bírja elviselni, ha valaki nem a maga makacs észjárásának megfelelően cselekszik. – Egy darabig némán, egymással szemben ültek. Mérgesen, makacsul néztek a másik szemébe, de egyikük sem mozdult, mintha csak arra vártak volna, hogy a másik megtegye az első lépést.

Persephone megpróbálta megfejteni Perselus érzéseit, de nem tudott eligazodni rajtuk. Perselus pedig azon morfondírozott, hogyan is vehetné vissza múltjának sötét emlékeit a nőtől, ám egyszerűen nem jutott semmi sem eszébe semmi használható ötlet.

Szúrós szemek, hideg tekintet – ez volt mindkettőjükben a közös. Persis ugyan próbált valamiféle kompromisszumon gondolkodni, de nem jutott semmi az eszébe. A férfi egyértelműen nem szerette az arany középutakat.

– Párbajozzunk – vetett fel Piton –, ha én nyerek, akkor maga visszaadja az emlékeimet.

– Eszemben sincs párbajozni magával, amúgy is alul maradnék – vágta rá a nő azonnal, még belegondolni is rossz.

– Ilyen kevéssé becsüli a képességeit, Miss Lennox?

– Tisztában vagyok a képességeimmel, sőt annál is jobban, mint azt valaha is gondolná. – A nő hanglejtéséből Piton úgy hitte, hogy érzékeny pontra tapintott. Beszélgetésüket szárnysuhogás szakította félbe. Egy bagoly – húzta össze a szemöldökét Persis. Hónapok óta nem látott egyet sem errefelé. Pláne nem fényes nappal, és olyat, ami egy Reggeli Prófétát hozott neki.

Harry Potter legyőzte a Sötét Nagyurat – hirdette a hangzatos és lényegre törő szalagcím. Mindketten ösztönösen az újság irányába nyúltak, de Persis volt a gyorsabb. Piton kifejezéstelen arccal ült vissza a helyére, ennek ellenére belül erősen haragudott a nőre. Hátradőlt a székben és karba tette a kézzel méregetett tovább, mintha csak a gyenge pontjait akarta volna kifürkészni.

– Hát vége van – suttogta Perselus végül. Egy pillanatra egymás szemébe nézetek mindketten. Persist kirázta a hideg a fekete szemektől.

– Úgy tűnik – bólintott Persis.

A férfin furcsa nyugtalanság lett úrrá. Kirázta a hideg, ahogy Voldemort halálára gondolt. Mindig azt hitte megkönnyebbül, de ennek az érzésnek nyoma sem volt. Gépiesen nyúlt volna az újságért, Persis azonban megelőzte.

– Mindjárt megkapja, ne aggódjon! – biztosította a nő, majd mohón kiterítette az újságot. Beszámoltak a csata kimenetéről, az elesettekről… Persis gyorsan végigfutotta a listát. Megkönnyebbülten látta, hogy a családjából senki sincs rajta. Felsóhajtott és a mellkasára tette a kezét. Aztán beletemetkezett az újságba. Közöltek egy rövidke interjút Harry Potterrel, aki megmentette a varázsvilágot.

– Magáról is esik szó – jegyezte meg a boszorkány.

– Ugyan micsodát írhattak rólam? – kérdezte unottan, mintha nem is érdekelné, hogy miért írnak róla. Valójában lopva, nyakát nyújtogatva próbálkozott a szöveg olvasásával. Persis ugyan nem vette ezt észre, de akaratlanul is megoldotta a professzor problémáját.

– Perselus Piton nem volt igazi halálfaló – kezdte olvasni Harry beszámolóját csengő hangon. – Mindig is a fehér mágusok oldalán állt, végig segítségünkre volt, még ha ez nem is így tűnt. Súlyos terheket cipelt magán, és feláldozta magát a jó ügy érdekében. Roxfort méltán dicső igazgatói közt a helye, Dumbledore mellett, akit megmentett – professzor külön kérésre – a hosszan tartó gyötrelmes szenvedéstől, amit egy nagy erejű átok okozott. Önzetlenül áldozta fel magát, hogy megvédjen temérdek ártatlan életet. Hálával, tisztelettel és megbecsüléssel tartozunk az emlékének.

– Milyen megható! – vágta rá gúnyosan az egykori bájitaltan tanár, de a szíve mélyén valami megmozdult. A vastag jégpáncél megrepedt egy cseppet, kicsit mintha könnyebbnek érezte magát, tizenhét év óta először. Nem várt soha semmit sem Pottertől, hiszen ismerte a családját. De éppen elég volt benne Lilyből, hogy emlékeztesse a szeretett nőre.

– Ne legyen undok! Várjon, még van egy mondat a cikk végén. Perselus Piton holttestét az auror felderítőcsapat nem találta meg, így utolsó földi ingóságait temetik majd el, s Albus Dumbledore mellett helyezik végül végső nyugalomra a professzor felbecsülhetetlen bájitalüvegcse gyűjteményét is. – Piton fájdalmasan felsóhajtott, hiszen évekbe telt azoknak az undorító, utálatos, pácolt, bájitalba áztatott lényeknek a felkutatása. Ez valószínűleg valamelyik Weasley agyament ötlete volt.

– Ennyi – fejezte be Persis.

– Csodálatos. Végül csak sikerült meghalnom – jegyezte meg teátrálisan.

– Még mindig visszamehet, persze csak akkor, ha kettőnk ügyét megtárgyaltuk.

– Nincs ezen, mit tárgyalni. Visszaadja az emlékeim és többé nem találkozunk, ez viszonylag egy egyszerű képlet.

– Ahogy hangsúlyozta, ez egy viszonylag egyszerű képlet, de távolról sem az – mosolyodott el a nő. – Egyébként miért nem akar visszamenni?

– Ezt maga nem érti – rázta meg a fejét Piton. Már nem volt miért visszamenni és ez némi keserűséggel töltötte el.

– Mit nem értek? Azt, hogy akár ki is végeztethetik Dumbledore professzor és még sok más ember meggyilkolásáért? Hiába tekintik egy nagy hősnek, ki tudja mit tennének valójában, ha újra előkerülne. Lehet, nem vagyok egy lángelme, de azt hiszem, jó pár dolgot képes vagyok felfogni.

– Egyszerűen fantasztikus lehet így élni, ilyen iszonyatosan éles elmével – vágta rá szarkasztikusan Piton. – Egyébiránt semmi köze nincs hozzá, hogy miért nem megyek vissza, az elméleteitől pedig kérem, kíméljen meg.

– Nézze, adja ide az emlékeit rólam, és akkor felőlem akár el is mehet, ahova akar.

– Nem elégszem meg fél megoldással – tájékoztatta Piton kimérten. – Vagy odaadja az emlékeit a múltamról vagy elveszem őket én magam.

– Nem fogom visszaadni, csak ha…

– Mi ez a fene nagy biztonság? – kérdezte a férfi. – Hiszen, ahogy elnézem, már megbocsásson, de nincs semmi különleges itt.

– Sokan akarják azt, ami nekem van – vágta rá a nő.

– Nos, ha az eszét félti, akkor ne aggódjon, senki sem vadászik ezért magára. Valamit biztosan elkövetett, más magyarázat nem lehet – elemezgette a Persephonét Piton.

– Ne sértegessen, maga otromba fráter! Nem követtem el semmit sem.

– Akkor miért ez a rögeszméje, hogy megtalálják, elviszik, és ki tudja, még mit csinálnak magával?

– Maga ezt úgysem érti, Piton!

– A hányattatott sorsom ellenére, nagyon sok mindenre képes vagyok.

– Majdnem kvibli vagyok – vágta képébe Persis dühösen, felháborodva. – Ezt akarta hallani? Remélem, hogy most legalább boldog.

– Akkor minek kéne maga másoknak? Egyáltalán mit ért azon, hogy majdnem kvibli?

– Egy futóféregrágta varázslatot sem tudok végrehajtani tökéletesen. Néha vannak jó napjaim, de ha kimondom éjjel, hogy lumos 99 %ban nem történik semmi. Tessék, remélem, ez pontos meghatározása a képességeimnek.

– Fakanállal ezt nem is csodálom. Próbálkozott már varázspálcával? Jó szívvel tudom ajánlani.

– Megint csak sérteget – riposztozott mérgesen nő. – Személyes siker, hogy magát ide tudtam hozni, ennek ellenére gúnyolódik rajtam. Pontosítom a meghatározást magamról: össze-vissza működik a varázserőm, hol tökéletes, hol egyáltalán nem jó. A legilimencia és az okklumencia az egyetlen, amire képes vagyok bármikor, bármilyen környezetben, olyan, mint egy átokverte emléklopó funkció. Nem hatnak rám az emléktörő bűbájok, persze magának nem kell magyarázni, hiszen átélte ezt az egészet. Ellenben ha varázsolok, akkor félő, hogy felrobbantok valamit, pálca nélkül is képes vagyok katasztrófát előidézni, ha az érzelmeim felfokozottak. A Roxfortból is emiatt tanácsoltak el egy hét után, majdnem megöltem egyik szobatársnőmet, amikor megérintettem – hangja ezen a ponton elcsuklott, de folytatta tovább a mesélést. Meg kellett győznie Piton, más megoldás nem létezett. – A Minisztérium egyik szervezete is keres, apámat folyton zaklatták miattam, hogy nagy segítségükre lennék, ha… Mindegy, ez már tényleg nem fontos. Egyébként a Tudjuk ki is fel akart kutatni, de őt legalább kihúzhatom a listámról – nevetett a nő keserűen –, még maradnak így is elég sokan, akik szeretnének foglyul ejteni. Nem véletlen küldtek ide és nem véletlenül kell itt maradom.

– Érdekes történet – morfondírozott a férfi. – De annyira nem, hogy bárkinek továbbadjam. Semmit nem tudok arról, hogy magát kerestette volna a Sötét Nagyúr.

– Nem tudhat mindent, Perselus. Azt ugyan nem tudtam miért kellettem a Tudjakinek, de el tudom képzelni… Veritaserumot nehezebb készíteni, sőt sokáig tart, bár ezt magának nem kell mondanom, hiszen tudja.

– Megértem a félelmét, de…

– Nem akarja átadni az emlékeit – fejezte be a mondatot a nő. – Nem jutunk ezzel sehová, csak kötjük az ebet a karóhoz. Most inkább kimegyek a kertbe, később találkozunk.

Piton csak bólintott egyet, majd a tányérjára nézett. Végül az éhség győzött a makacsságán, aztán nekiállt enni.

hozzászólások: 0